Csongrád Megyei Hírlap, 1974. április (19. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-04 / 79. szám
Tod Mihály Legenda Akit a nép ajkára vesz, vállára veszi azt, akit a nép vállára vesz, szívébe zárja azt, akit a nép szívébe zár, nem hal meg soha az. Majd él papír, folyóirat és könyvek nélkül is, és nő nyomdák és kiadók és tévé nélkül is, majd házról házra jár ügynökök nélkül is. Pállá válik, mit esténként a puszták szele visz, legenda lesz és népmese, közmondás szava is, jövő, ígéret lesz, akit mindenki várva hisz. Jövővé lesz a múltja is — várják, majd visszajön, nem úgy hiszik, mint azt, ki volt, de mint ki végre jön. A várva várt öröm, aki minden ablakon beköszön. Hordják foguk között, mint tavaszi füvet, diákok élesztgetik, mint pásztor a tüzet, holtukban is őt éltetik, mint a sírok a füzet. ! Hevét rozstáblákba írják kedves gyalogutak, a lélek szájhoz emeli, ha rándul az ajak, sajnt vödrüket felemelik a fényre a kutak, kazlak alatt a csók után majd legénynek a lány, fiú apának, apa, a családnak vacsora után, róla beszél: — Volt valami, valami lesz talán... A barátság ezernyi fészke HAZÁNKBAN a magyar— szovjet barátság ápolása a felszabadulásunk óta elmúlt csaknem harminc évben, a társadalom közös ügyévé vált. Nincs ünnepünk, s nincsenek hétköznapjaink, amelyek ne kötődnének valamilyen formában e barátsághoz. Azt tartja a mondás — bajban ismerni meg, hogy ki az igazi barát. Nos, 1945-ben, amikor hazánk kifosztva, meggyalázva állt, a Szovjetunió igaz barátként segítségünkre sietett. Az új élet megteremtésének lehetőségét, a felemelkedést kínálta népünknek. A barátság szálai egyre sokoldalúbbá, erősebbé váltak. Megalakult a Magyar—Szovjet Baráti Társaság, s ezzel a mindennapi életben összekapcsolódó ezernyi tennivaló mellett közéletünkben is reprezentálhattuk kapcsolatainkat, együttműködésünket. Ma már történelem az is, hogy újjáépítésünk, a szocializmus alapjainak lerakása idején mit jelentett e közös barátság a hétköznapokon és ünnepeken egyaránt. 1970 április első napjaiban a Lenin Kohászati Művekből érkezett a hír: megalakult hazánkban az első MSZBT-tagcsoport. Olyan tagcsoport, amely nem az eddig ismert úton járt, nem vált hivatalos szervezetté, nem voltak kötött előírásai. Azok lettek tagjai, akik érezték, hogy a szovjet nép iránti szeretet és barátság még újabb és újabb kapcsolatokat teremthet. Az azóta eltelt négy év őket igazolta: a tagcsoportok száma megközelíti az ezret, s a barátság ezernyi fészkében csaknem kétmilliónyian tevékenykednek. Üzemek, termelőszövetkezetek, egyetemek, iskolák lettek tagcsoportjai a baráti társaságnak; tagjai művészek, tudományos kutatók, munkások, parasztok, szocialista brigádok, KISZ- tagok, főiskolások. Az ezernyi tagcsoport mind fóruma ennek a rendkívül sokat jelentő barátságnak. A MOZGALOM megkülönböztetett helyet foglal el társadalmunkban, közéletünkben. Nincsen politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális életünknek egyetlen olyan területe sem, ahol ne éreznénk ennek a barátságnak az erejét. Az alap szilárd: közösek az eszmék, közösek a politikai, társadalmi célok. És a nagy egészben a kis tagcsoportok is megtalálják a helyüket, feladatukit. Az orvosokat természetesen a szovjet orvosok kutatásainak eredményei érdeklik, a termelőszövetkezeti tag a terméseredményekre, a termelés legújabb módszereire kíváncsi. A mozgalom egyik meglehetősen új és kitűnően bevált munkamódszere a védnökség. A magyar üzemekben már sok helyen vállaltak védnökséget a Szovjetunió számára készített exporttermékek felett. Ezekben a gyárakban a szocialista brigádok jó példáját nyújtják annak, hogy minőségben kifogástalanul termeljenek, de a kapcsolatok a megrendelővel ne csak munkakapcsolat, hanem annál jóval több legyen. Amilyen nagyszerű e kezdeményezés, annyira természetes is. A Zsiguli-programban részt vevők, a Május 1. Ruhagyár, a Fémmunkás Vállalat dolgozói, végezhetik-e másként munkájukat, mint barátsággal, kölcsönös megbecsüléssel? Nyilvánvaló, hogy ez nem ünnepélyes formalitás, hanem a hétköznapi élet, a közös boldogulásért végzett munka velejárója. Természetesen továbbra is egymás minél jobb megismerése a cél, de nem csupán az általános ismeretek megszerzéséről van szó, hanem arról, hogy a két nép minél közelebb kerüljön egymáshoz. A tagcsoportok ebben sokat tehetnek és tesznek is. Aktivistáik azt szeretnék, hogy népünk, közvéleményünk a Szovjetuniónak ne csupán a társadalmi haladásban betöltött általános szerepét ismerje, hanem mindenkihez eljusson az igényeinek megfelelő szakmai rész is — munkásnak, értelmiséginek, diáknak egyaránt. A formák ebben különbözőek. Közismertek a testvérmegyei, testvérvárosi kapcsolatok, de sok helyen kisebb közösségekben, közös pénzalapot létesítettek, s ebből fedezik látogatásukat a Szovjetunióba. A kölcsönös tájékoztatások célja is változott. Egyre inkább azonos érdeklődésű, munkakörű emberek utaznak baráti látogatásra és tapasztalatcserére. Ismerkedni egymással és tanulni egymástól. A TAGCSOPORTOK tevékenysége természetesen önként vállalt társadalmi munka. Nem csupán a magyar—szovjet barátság ügyét szolgálja, hanem egyúttal a szocialista közgondolkodás fejlesztésének is fontos tényezője. Ezért is érdemlik a tagcsoportok a társadalom megbecsülését. Olyan mozgalom ez, amely szervezeti kötöttség nélkül is méltóan fejezi ki népünk baráti érzéseit a szovjet nép iránt. ERDÉLYI GYÖRGY CSÜTÖRTÖK, Etil, ÁPRILIS 1] ‘‘Georgij Holopov: Ballada a gellérthegyi emlékműről a elmegyek a Gellérthegyre, ahányszor Bu-Talán a háborús napok emlékei vonzanak oda? Onnan, a hegycsúcsról zúdítottak tüzet Pestre a németek, a Citadella vastag falai mögé húzódva, amikor Budán dúltak a harcok. Vagy talán, mint turista szeretek gyönyörködni a város panorámájában, mely a hegyről elém tárul? De úgy érzem, mindennél jobban vonz a Gellérthegyre a Felszabadulási emlékmű — Kisfaludi Stróbl Zsigmondi lenyűgöző alkotása. Magas talapzaton egy nőalak, feje fölé emelt kezében a béke pálmaágát tartja. Alatta pedig egy szovjet katona áll, zászlóval a kezében. Budapest vendégeit most nem a hegyről dühöngő ágyúk torka fogadja, hanem a város fölé magasodó pálmaág — a béke jelképe. 1985 áprilisában egy háborús veteránküldöttség tagjaként érkeztek Budapestre, Magyarország felszabadulása 20. évfordulójának megünneplésére. A második vagy a harmadik napon kezdtem felfigyelni arra, hogy az egyik veterán — Vaszilij Mihajlovics Golovcov — néha eltűnik. Hol maga megy el, hol gépkocsival jönnek érte. Előfordult, hogy kora reggel a szálloda halljában újságírók gyűrűjében lehetett látni — interjút kértek tőle a lapok, a rádió és a televízió számára —, máskor meg úttörők, vagy idősebb emberek vették körül. Kiváncsi lettem, mi ez a nagy érdeklődés Golovcov körül. Gyorsan megtudtam, hogy Magyarországon Golovcovot évek óta várták ... Kisfaludi Stróbl róla mintázta a Felszabadulási emlékmű szovjet katonáját! Azt mondják, Golovcov felkutatása sem volt mindennapi. A szobrász emlékezett a keresztnevére, de vezetéknevét elfelejtette. Valaki ehhez hozzátette, hogy Vaszilij vezetékneve katonai rangra emlékeztet. (Golovcov „fejest” jelenti — A fordító.) A szovjet rádió felhívást tett közzé: „Jelentkezzen az a Vaszilij keresztnevű katona, aki Budapesten harcolt, s katonai rangra emlékeztető neve van”. A felhívásra 30 ember jelentkezett, de sajnos, nem volt köztük az, aki modellt állt a szobrásznak. A „bronzkatona” Golovcov volt. Golovcovval egymás melletti szobákban laktunk. Az egyik szabad estén bementem hozzá. Fáradtnak tűnt Kiderült, éppen akkor mentek el tőle az egyik ifjúsági lap munkatársai. Amikor előhúztam a jegyzettömbömet, szemrehányóan pillantott rám. De azért ha Vaszilij Mihajlovics ma Tejkovóban él, a pamutfeldolgozó kombinátban dolgozik. Sose hallottam még Tejkovóról, de pontosan magam elé tudtam képzelni Golovcov elbeszélése nyomán. Csendes kisváros, sok parkkal. Milyen volt Golovcov katonai múltja a háborúban? Harcolt a Volgánál, és a Donnál, a Baltikumban és a Dunánál. Csapatteste a háború után egy ideig Budapesten állomásozott. Itt találkozott Kisfaludi Stróbl Zsigmonddal. Jól szemügyre vettem Golovcovot, valóban fel kellett, hogy keltse a szobrász érdeklődését. Arca nyílt, egyszerű, tekintete egyenes, és ami a legfőbb, a harcolni és dolgozni egyaránt jól tudó ember magabiztossága sugárzik róla. Azután pillantásom az ablakon keresztül messze Budára, a Gellérthegyre tévedt, ahol fényözönben lebegett a pálmaágat tartó nőalak. „Jó volna tudni, vajon őt kiről mintázta a szobrász?... Ki is lehet ez a nő?” — tűnődtem. Sajnos, másnap el kellett utaznunk Budapestről. Négy év múlva, 1969 márciusában újra Magyarországra látogathattam, ez alka-lommal szakszervezeti küldöttséggel. Bár a március hideg és esős volt, a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulóját szerte az országban nagy tömegek ünnepelték. Küldöttségünk tagjai különböző városokba látogattak. Én a Győrbe és Sopronba tartó csoportba kerültem. Győrből Sopronba utaztunk. Itt meglátogattunk egy szanatóriumot. Amint az egyik folyosón mentünk, a röntgenszobából egy szép, szobortermetű nő lépett ki fehér köpenyben. Valamenynyien felfigyeltünk rá. A nő felénk jött, és az orosz beszédet meghallva, sorra megölelte küldöttségünk nőtagjait. A főorvos sietve megjegyezte : — Ő a röntgentechnikusunk, Turánszki Erzsébet. Róla mintázta Kisfaludi Stróbl a pálmaágat tartó nő alakját,... Most meg a mi asszonyaink kezdték ölelgetni Turánszki Erzsébetet. Felismerték, őt is így ismerkedtem meg, számomra is váratlanul, Turánszki Erzsébettel! Aztán, amíg társaim megnézték a kezelőhelyiségeket, leültünk az ablak alatti padra, s beszélgettünk. Turánszki Erzsébet sokgyermekes családból való, korán megismerte a szükséget és a bánatot. Sok rosszat átélt a fasiszta uralom és a német megszállás idején. Megpróbáltatások vártak rá az 1956-os ellenforradalom napjaiban is. Nem bocsátották meg neki, hogy modellt állt Kisfaludi Stróbl Zsigmondnak. Azzal fenyegették, hogy megölik. — Engem csak kővel dobáltak meg, többre nem szánták rá magukat, bronz hasonmásomra azonban már kötelet vetettek, megkísérelték ledönteni talapzatának De ehhez nem volt elég erejük!... Én ott óriás vagyok, 30 méter magas. A bronz Erzsébet szilárdan áll a lábán! —mondta nevetve. — Akárcsak az élő Erzsébet, igaz? Igen, Turánszki Erzsébet nem hátrált meg, szilárdan kiálaított a népi hatalom mellett, amely lehetővé tette, hogy tanuljon és munkát adott számára. A régi Magyarországon mindezt nem kapta volna meg ilyen magától értetődően egy parasztlány!... Tudta, várta, hitte, hogy a segítséget 1956- ban hazájának nehéz óráiban csak a szovjet emberel hozhatják. — Olyanok, mint Vaszilij Golovcov, a katona —mondta —, aki az emlékmű talapzatánál zászlóval és géppisztollyal áll. Emlékszik? __— Igen, emlékszem. Sőt, Golovcovot személyesen is ismerem. A sors véletlenül összehozott vele is. Másnap visszatértünk Budapestre. Egy késő estig tartó fogadás sűrűjében, a Parlamentben, tolmácsom bemutatott a művelődésügyi miniszternek. Nagyon szívélyes volt, megkérdezte, lehetne-e valamiben a segítségemre nem szeretnék-e még valahová utazni az országban. Beszélgetésünk közben odajött hozzánk egy középmagas, idősebb férfi, borospohárral a kezében. Az ismeretlen pompás hangulatban, széles mosollyal köszöntötte a minisztert. Kisfaludi Stróbl Zsigmond volt. Különös érdeklődéssel figyeltem. Nemcsak azért, mert a sors vele is véletlenül hozott össze. Tiszteletre méltó kora ellenére energikus, erős embernek tűnt. Borospoharakkal teli tálcával egy pincér lépett hozzánk. Kisfaludi Stróbl Leningrádra mondott pohárköszöntőt. Megköszöntem a szobrász szívből jövő szavait, kifejeztem elragadtatásomat a gellérthegyi emlékmű iránt és sok sikert kívántam következő munkájához. * Georgij Holopov ismert szovjet író. Elbeszéléseinek és regényeinek fő témája a Honvédő Háború, a szovjet katonák hősiessége. Haditudósítóként megfordult a hadszíntereken, Magyarországon is járt. Itteni emlékeiről, élményeiről Magyar regény címmel önálló kötete jelent meg. Az idén éppen hatvanéves író a leningrádi irodalmi-művészeti folyóirat, a Zvezda főszerkesztője. Fordította: LOVASS PÁLNÉ rátian elbeszélgettünk. Veress Miklós: Naptár — gyógyuláshoz Február március április szabadság — táguló tüdő gyógyulok ámulok te telíts hóevő vízevő szélevő április március február fagylaló jégfaló múltfaló remegő országgá operáló lebenyeim megújító február április március betegség-vágó villanás a mellkasomban is okos mindennapos honfoglalás hegedőseb a hátamon múló kardvirág-hatalom heje télsápadt fűsereg pusztaszer-hangyák győztesek mezsgyehazányi nagy hitek földhöz gyökérhez kössetek. április április április hajtásod vagyok magam is. 7 Toldolagi Pál: A szépség foglyai Földbe gyökerezik a lábuk, meghökkent szívük hevesen ver, ők a szépség foglyai, néznek kifényesedő, nagy szemekkel, sóvárognak, sokat epednek, nem tudják, hogy esznek, vagy iszne de boldogok, ha hozzá érnek a szép formákhoz, s vágyaiknak engedhetnek; ha valahára kívánságuk valóra válik, nem bánják, ha hamuvá égnek lángolnak a kirobbanásig. /