Csongrád Megyei Hírlap, 1976. május (21. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-23 / 121. szám

Grasselly Gyula­­ A szegedi József Attila Tudományegyetem ásványtani,­­ geokémiai és kőzettani tanszékének tanszékvezető egyete­­­­mi tanára. Néhány hete a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjainak sorába választotta. Vajon min alapszik ez a­­ megbecsülés, a tudományos munka ilyen nagyfokú elis-­­ merése ? — Nagy öröm számomra ez a megbecsülés — mondja beszélgetésünk kezdetén a jeles szegedi tudós. — Úgy ér­zem, egész eddigi munkásságomat ismerték el ezzel a ki­tüntetésszámba menő levelező tagsággal. Az immár 36 éves tudományos „munkaviszonyomat”. — Hogyan kezdődött pályafutása? — Kezdetben a biológia iránt érdeklődtem inkább. Ezt azonban megváltoztatta dr. Koch Sándor professzor mellett eltöltött gyakorlati időm. Másodéves hallgatóként kerültem mellé, és a geokémiával való közvetlen kapcsolat arra sar­kallt, hogy e tudományág művelője legyek. Egyetemi szol­gálataimat 1941-ben kezdtem, majd 1947-ben doktoráltam. 1952-ben megszereztem a kandidátusi minősítést, 1959-ben a tudományok doktora címet. Ugyanebben az évben kaptam meg a Munka Érdemrend ezüst fokozatát is. Valós tehát az az önértékelés, hogy eddigi tudományos munkásságom el­ismeréséül kerültem az akadémiai levelező tagok sorai közé. — Közismert szervezői képessége. Hogyan élt vele eddig? — Mindenkor a magyar tudomány érdekeit tartottam szem előtt. Ennek érdekében fejtettem ki munkámat is. 1967-ben Skóciában létrehoztam a Nemzetközi Mangánérc Bizottságot, helyesebben fogalmazva, újjászerveztem. Ez a bizottság azután 1970-ben megtartotta első szimpozionját Tokióban, 1972-ben Montrealban, majd 1974-ben Várnában. A II. nemzetközi tanácskozásra augusztusban kerül sor Sydneyben, Ausztráliában. Túlzás az én szervezői munkám­ról beszélni, mikor olyan kitűnő szervezőtitkárral működöm együtt, mint Igor Mihajlovics Varencov, a Szovjet Tudomá­nyos Akadémia Geológiai Intézetének tudományos főmun­katársa. Mi ketten vállaljuk és végezzük a szervezés egy cseppet sem könnyű munkáját. — Mi a célja ezeknek az üléseknek? — A második nemzetközi tanácskozáson a mangánérc­telepek geológiája és geokémiája tárgyköréből hangzanak el előadások. Míg az első nemzetközi tanácskozáson mind­össze 8 előadásra került sor, addig a most előzetesen be­jelentett előadások száma jóval 60 fölött lesz. Az egész ta­nácskozás írásos anyagát megjelenteti az Akadémiai Ki­adó, angol nyelven. Ugyanekkor új szervezet is megkez­di munkáját. Az UNESCO és a Geológiai Tudományok Nemzetközi Uniója, amelynek alelnöke vagyok. Az új szer­vezet célja, segíteni a fejlődő országokat, e tudományág megismerésében és elsődleges feladatainak kimunkálásá­ban. — Hazai viszonylatban milyen tudományos fórumo­kon dolgozik? — Az Oktatási Minisztérium geológiai szekciójának va­gyok az elnöke, részt veszek a Tudományos Minősítő Bi­zottságban, mint a földtani, bányászati, geofizikai és geo­déziai szakbizottságok tagja. És még egy sor jelentős fó­rumon tiszteltek meg bizalmukkal a hazai tudomány kép­viselői és vezetői. A tudományág iránti érdeklődés ma vi­lágviszonylatban óriási. A nyersanyagkutatás minden or­szágban alapkérdés. Fokozni kell a kutató és a feltáró te­vékenységet. A tanszéken is ebben a szellemben dolgozunk, és kutatómunkánk szorosan összekapcsolódik a népgazda­sági érdekekkel. Évek óta egy fontos téma érdekel: a szer­­vesanyag-tartalmú üledékek komplex geokémiai és ásvány­kőzettani vizsgálata. E kutatás végső eredménye a szén­hidrogén-medencék pontos feltárása. Nemcsak az Alföldön végzünk­ ilyen jellegű kutatásokat, hanem a dunántúli olaj­palák genetikai vizsgálatával is mi foglalkozunk. Sőt, a recski mélyszinti rézércesedés kőzeteinek a kutatómunkájába is bekapcsolódtunk. A tanszéki kutatómunkában szeretnénk felújítani a hazai mangánérckutatást is. — Közismert, hogy ön, tudományos tevékenysége mel­lett, mindig szívesen foglalkozott a közügyekkel... — A közügyekkel való kapcsolatom nem mai keletű, így igaz. Bőséges tapasztalatokat szereztem az eddigiek során. Az elmúlt huszonöt év folyamán mindig volt vala­milyen megbízatásom. Kollégiumvezető, szakszervezeti bi­zottság elnöke, hogy csak a számomra legfontosabbakról essen néhány szó. Ma egyik legfontosabb törekvésem, hogy a tanszéken dolgozó fiatalok szakmai fejlődését elősegít­sem. Szélesebb körben való kibontakozásukat támogassam, és nem utolsósorban, felkutassunk olyan tehetségeket, akik­re a későbbiek során majd mint tudományos szakemberek­re számíthatunk. Talán ennek is köszönhetem, hogy 1969- ben az Oktatásügy Kiváló Dolgozója kitüntetést kaptam, majd 1976-ban a Szakszervezeti Munkáért kitüntető jel­vényt. — Az ön tudományos munkásságának dokumentumait jegyzetek és könyvek fémjelzik. Milyen művekre utalna szívesen? — Több mint 50 tudományos dolgozatom látott eddig napvilágot, köztük fontos egyetemi jegyzetek, könyvek. Ilyenekre gondolok, mint az Ásvány- és ércelemzési mód­szerek: Magyarországi vasérc-előfordulások ásványai: Ás­ványi nyersanyagok; Ásványtan; Ásványtani praktikum. A magyar nyelvű kiadások, kiadványok mellett számos, an­gol nyelven közzé tett munkámra is szívesen emlékezem, hiszen ezek mind a hazai tudomány hírnevét növelik világ­szerte. A tanszék és a szegedi egyetem hírnevét öregbíti a Szegeden kiadott Acta Mineralógia-Petrografia is, ez a több mint 25 éve megjelenő kis tudományos folyóirat, amely va­lóban eljut a világon mindenhová, és a szegedi műhely ku­tatómunkájáról tájékoztatja a szakembereket. Dr. Grasselly Gyula, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja sokrétű tudományos és közéleti munkássága mellett, saját kutatói programjának magvalósításán is kellő dinamizmussal foglalkozik. Bár kevés az ideje, mégis min­dent elkövet, hogy kellőképpen összehangolhassa a kutató­munkát a tanszék sokoldalú tudományos tevékenységével. Munkáját mind ez ideig elismerés és siker koronázta. POÉNER ZOLTÁN VASÁRNAP, mint máj«»­ Alkotók TÓTH VALÉRIA KÉT SZOBRA. BALRA: FIÚ, MADÁRRAL — JOBBRA: BÉKALESŐ ­ Hunyadi István: Jöttek, meghajoltak Mi minden átcikázott, hányféle folytatás! Hinaras tó maradt a tilalom és váltott szövegek elérhető fiókban festékek, kencék. Itt-ott kivillant bőrünk, elkapart sebekkel: fölvérzett száj, lefedett igazság, kapkodó cselek. Én mondtam: e reszketek! Felelted: — senki se lássa gyöngeségem! Később időzavar, a vaksi köd tilosan lámpa, lecsattanó jelzőkarok, a mozdony sikoltott és megállt, ügyeletes jelére a függöny összerándult. Jöttek, meghajoltak halott színészek is. Mezei András két verse Rácsok Valóság Kapualjból a kapualjba futottam háztól házig. Csak az árkádok állanak, a boltozat hiányzik. Szoba sarok! Szoba sarok! Valaha benned álltam, Mint leakasztott kép helye világít üres hátam. Tudod már, hogy a legelső, az a harc volt a végső. Győztél. Angyalod elbukott. Amit tudtál, csak azt tudod. Amit hittél csak azt hiszed. A tündér tetemét viszed: egy­ küldetésű életed himnuszát. Ezüst csontjait. Fecske Csaba: Májusi eső Eső kis komlája legel­­ a dombon: halk skolompja szól ha boglyas fejet felveti a felhők karjai alól. A kérges bőrű tájon át trappolnak apró csülkei.­­ A vetés vidám táncba­­kezd, zöldet sóhajt a tengeri. Markó Pál: Egy volt cseléd halálára A szék karjai visszaidéznek téged, és esténként rólad beszélnek, pedig csak gyékénypapucsod s fakó szolgakalap maradt utánad. Ennyi az egész ... Rücskös, görbe botod kivirágzóit. Nyugodj békében! * Őrizd örökkévaló erényedet, türelmes józanságodat.. Nem kaptál haladékot a haláltól. S máig osztogatod, amid sose volt — a „maradékot”. z körülöttünk minden ifid forma, szín, vonal, tömeg és ritmus. A­ világ — a természeti, társadalmi, emberi egyaránt — a leg­szélesebben a látás útján hat ránk, vagy szakszerűbben: a legtöbb információt környe­zetünkről a szemünk útján szerezzük. Még az újság is, melyben ez az írás megje­lent, nemcsak gondolatok, események, hírek hordozója, közvetítője számunkra, ha­nem látvány is. Kiterjedése, formája, sőt legalább két színe is van. Ha ehhez az általános élet- és lélektani megállapításhoz azt is hoz­závesszük, hogy kultúránk­ban az utóbbi évszázadban a vizualitás, a látvány javá­ra komoly eltolódás követ­kezett be, akkor már egyér­telműen indokolt a vizuális nevelés szerepének jelentő­sége. A XIX. század európai kultúrájában fontos műve­lődéstörténeti szerepet , töl­tött be a gondolatiság. Az­után század végére elterjedt a fényképezés, felfedezték a filmet, ezeken kívül ma pla­kátok, neon reklámok népe­sítik­ be mindennapi környe­zetünket és a televízió által közvetített kultúra is vizuá­lisan, látottan jelentkezik számunkra. Ezek mellett az új vizuális művészeti ágak mellett az országjárás, a tu­rizmus útján a természettel, tájakkal, városokkal, épüle­tekkel is élmény-látvány kö­zelbe kerültek milliók. MPIK­C közízlésünket a ZilGyió különböző művé­szeti ágak területén vizsgál­va, azt látjuk, hogy az iro­dalmi ízlés viszonylagos fej­lettsége és a zenei ízlés, ugyan kissé kétarcú, de vi­tathatatlan javulása mellett lázás­kultúránk körül van a legtöbb gondunk. Jólesően nyugtázhatjuk színvonalas Olcsó Könyvtárunk százez­res, verses köteteinek több tízezres példányszámát. A hangverseny és opera láto­gatók száma is jelentősen emelkedik, és egyre többen nem elzárják, hanem ki­nyitják a rádiót Bach, Mo­zart vagy Beethoven művei­nek felcsendülésekor. Bár még mindig nagyon széles azoknak a köre, akiknek a számára a zene csak a tánc­zenét jelenti. A látáskultúra képzőművészeti tartomá­nyában viszont a nem is el­vont, hanem a megszokottól csak kissé eltérő realista köztéri szobrokat is nem egyszer értetlenség, sőt az eltávolításra közadakozást kezdeményező indulatok fo­gadják. Nemzetközileg elis­mert, díjakat nyert filmje­ink buknak meg hazai film­színházainkban. A környezet esztétika területén pedig a vásárok, piacok művészet­pótló termékeiről azért sem érdemes szólni, mert egyes bútorüzleteinkben a klasszi­kus kispolgári ízlés és igény kielégítésére egyre szapo­rodnak a neobarokk, neoro­­kokó, neoempire műbútor­asztalos ipari termékek. A múezumlátogatók számának emelkedését nem értékel­hetjük egyértelműen vizuá­lis kultúránk kedvező jelen­ségeként, mert ebbe nem kis mértékben beleszól az egyre növekvő csoportos or­szágjárás és idegenforgalom kényszerpályája is. Mindez nem véletlen. Szá­zadunk kulturális tartalmi változásának konzekvenciáit még nem vonta le oktatás­­politikánk. Szakközépisko­láink tantervében nem ka­pott teret a látáskultúra, és ezután már szinte „termé­szetes”, hogy munkásosztá­lyunk­ utánpótlását biztosító szakmunkásképző iskoláink tananyagából is hiányzik a képzőművészeti, a vizuális nevelés. Miután látványos tantervi reformot nem vár­hatunk, nyilvánvaló, hogy a közművelődésre hárul e té­ren az eddiginél is nagyobb, felelősségteljes feladat A Prmi It a vizuális né­lkü­ll 10­velésről szól, indokoltan és célzatosan. Nem az ismeretek elsajátítá­sa, a tények rögzítése az el­sődleges cél számunkra. A művészeti nevelésben, — irodalomban, zenében, kép­zőművészetben egyaránt — a megvalósítandó cél az, hogy mindannyiunk számá­ra váljék mindennapos ke­nyérré, az értelmes, tartal­mas élet nélkülözhetetlen részévé az értékes írás, mu­zsika, film, festmény, rajz, szobor, iparművészeti alko­tás. Nem az a lényeges, hogy pontosan tudjuk mikor szü­letett és halt meg Remb­randt, mikor festette M­rtun­­kácsy ezt, vagy azt a képét, hanem az, hogy a nagy al­kotók, festők, szobrászok ál­tal meglátottakat saját egyé­niségünkhöz, látásunkhoz hozzátéve gazdagabbá, telje­sebbé, színesebbé, érdeke­sebbé váljon a világ szá­munkra. Nemcsak azzal ka­punk ezúton többet, hogy él­ményt nyújtanak, örömet szereznek számunkra a fest­mények, szobrok, rajzok, ke­rámiák, egyszóval a képző­művészeti alkotások, hanem hogy ezentúl és emiatt, a „festett világ” hatására megváltozik számunkra a látott világ is. Akiknek a számára élményt­ nyújtottak már Tornyai, Koszta, Endre alföldi tájai,, azok másként fognak’ megállni a tájban, másként látják az Alföldet, megrázóbb és mélyebb él­ményt nyújt számukra az alföldi naplemente, beszéde­sebb lesz a már­télyi holt­ág víztükrének csendje, vagy „izgalmasabb” a tüzek külö­nös architektúrája. Vagy, — csak példaként folytatva, — akik látták már Rembrandt, vagy Van Gogh megrázó portréit, azok számára mást mond egy-egy új, vagy akár ismert arc is. És még egy példával folytatva a sort: akik gyönyörködtek már Ca­naletto, vagy Utrillo utca­képeiben, vedutáiban, azok számára többet fog monda­ni egy eddig nem ismert város tere, utca részlete. De hát a sor folytatható nagyon hosszan, Mednyánszky er­­dejein, Chardin csendélete­in, Nagy Balogh szobabel­sőit át a művészettörténet sok-sok nagy alkotójának eredeti, egyéni meglátásán át az egyéni, új felfedezések megújuló végtelenjéig. IMIPn emiatt a vizuális nevelésben nem elsősorban ismeretek­, tények, adatok közlését kell nyújta­nunk, azok rögzítését köve­telnünk, hanem sokkal in­kább az esztétikai élményt, örömet kell megosztanunk. Mindezt természetesen nem­csak lelkesedéssel, bár ez is fontos, hanem a megfelelő műtárgy elemzés szakmailag megalapozott, esztétikailag, lélektanilag hatékony érvei­vel, az alkotások értékeinek felmutatásával. A mű kell tehát, hogy ízlésformáló munkánk középpontjában álljon. És a kor, valamint a társadalom­rajzból, továbbá az egyéni alkotói indítékok­ból annyi, amennyi a mű­höz való közel kerülést, az élmény intenzitását elősegí­ti, fokozza. Az érdektelen ív-, sor- és időtöltő adatok sorakoztatásával átmeneti­leg elkápráztathatjuk ugyan az olvasót, hallgatót, de eze­ket alig tudja használni újabb művészeti találkozásai során. Végül is nem sokat ér az az irodalmi, művészeti nevelés, amelyik eredmény­nyel sulykolta ugyan az adatok, tények száraz töme­gét a fejekbe, csak közben utálat tárgyává tette magát a művészetet. Annak, hogy a nevelési cél okos változ­tatásának szükségességét ok­tatáspolitikánk is magáévá tette, jó példája rajz­okta­tásunk módszerbeli, tantervi újítása, mely a merev „le­rajzolás” helyett a fantázia mozgató, játékos önkifeje­zést helyezi előtérbe. A vizuális nevelés igazi célja, szerepe az, hogy álta­la teljesebbé, gazdagabbá, érdekesebbé válik számunk­ra a látott világ és ezáltal tartalmasabbá válik életünk is. DÖMÖTÖR JÁNOS A vizuális nevelés szerepe

Next