Csongrád Megyei Hírlap, 1978. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-01 / 153. szám
SOROKBAN II Szovjetunió Afrika-politikája Carlos Ortiz de Rozas, a rendkívüli ülésszak záróokmányának szövegegyeztetési munkálatait koordináló ad hoc bizottság argentin elnöke pénteken bejelentette, hogy a testület — helyi idő szerint — hajnalig tartó ülésén elfogadta a záródokumentum végleges tervezetét és azt a közgyűlés plenáris ülése elé terjesztette jóváhagyás végett • Valéry Giseann cT Estatog francia köztársasági elnök pénteken délelőtt spanyolországi hivatalos látogatása harmadik napján az aranjuezi királyi palotában fogadta Adolfo Suarez spanyol miniszterelnököt és megbeszélést folytatott vele. Leonyid Brezsnyev a madagaszkári államfő, Didier Ratsiraka — aki azóta már elutazott a Szovjetunióból — tiszteletére adott díszvacsorán kifejtette a Szovjetunió Afrika-politikáját „Afrika most rendkívül kiterjedt, és mondhatnám nem túlzottan egészséges érdeklődés tárgya az imperializmus erős részéről — mondotta Brezsnyev. A nyugati fővárosokban a rossz emlékű gyarmati időkhöz hasonlóan egymást érik az afrikai problémákkal foglalkozó tanácskozások. Korántsem világos azonban, ki hatalmazta fel őket arra, hogy az afrikaiak nevében beszéljenek, róluk határozzanak, a földrajzi tények ellenére Afrikát az Északatlanti Tömb érdekszférájába kapcsolják be. Vajon ki kérte fel őket arra, hogy fegyveres erővel durván avatkozzanak be a zaire-i eseményekbe, összekalapálják az úgynevezett afrikaközi erőket, amelyek célja, hogy afrikaiak kezével gyilkolják az afrikaiakat.” Brezsnyev emlékeztetett a szovjet kormány Afrikával foglalkozó nyilatkozatára, amely kimondja, hogy az imperialisták elképzelései veszélyeztetik az afrikai népeket, ártanak a békének és az enyhülésnek. Nincsenek önző érdekeink Afrika földjén. Szilárdan fellépünk az ellen, hogy az imperialista monopóliumok elrabolják az afrikai országok természeti kincseit. Határozottan ellenzünk mindenfajta beavatkozást az afrikai országok és minden más ország belügyeibe — hangoztatta az SZKP KB főtitkára. 2 A VIT országában 5. Egy Santa Clara-i szivargyárban A Santa Clara-i ITM, amelyet meglátogattak, egy mellékutcában volt. Az utas régóta nem dohányzott már, úgyhogy hideg szívvel lépte át az üzem küszöbét. Mindannyian kezet fogtak a portással, akiről később kiderült, hogy ő a gyár vezetője. Haza vagy halál! — ez a felirat fogadta őket a kis előtérben. Meg egy feketepiros zászló is, mely Moncada hőseinek emlékét hirdette. És mindenféle jelszavak, amelyeket nem értettek, kivéve egyet: Viva el XI. Festival! — hirdették fehér alapon a vörös betűk. Beléptek a munkaterembe. Igazi kézműves hely. Egymás mögött elhelyezett asztalsorok, elejükön polcok, kisebb-nagyobb sakkokkal. S munkások — férfiak, nők vegyesen —, legalább százötvenen. Az utas csak afféle vendégnek számított az ipari munkahelyeken. Odahaza is csupán akkor tévedt be az üzemtermekbe, amikor vendégeket kísért. Most kutatva pillantott körül, érzi-e a mesterkéltség feszültségét a levegőben, az arcokon, a mozdulatokon? De nem érezte. Kis dobogó állt a munkaasztalokkal szemben, rajta asztal, az asztalon rádió, mikrofon. A munkavezető lépett oda a mikrofonhoz: — Üdvözöljük kedves vendégeinket, akik a távoli Magyarországról érkeztek. Alacsony, kövérkés ember volt a munkavezető, és mindezt olyan éles spanyolsággal tolmácsolta, akárha egy Neruda-verset mondana. Álltak, mosolyogtak. Kicsit megilletődötten, kicsit zavartan, kicsit természetellenesen — már ahogy ez ilyenkor szokás. S akkor megszólaltak a UIMUI kések. A kések olyan tízcentis forma acéldarabok voltak, lekerekített véggel, fogó nélküliek. Csak élük fénylett, a felület nagyobbik része elfeketedett már a sok használattól. Nem számítva a kis kézi préseket, a kések voltak a legfőbb munkaeszközök ebben a teremben. Most száz-egynéhány munkás kopogtatta velük az asztalt. A koppanások gyors egymásutánban követték egymást, mintha valaki nagyon fontos szöveget morzézna és annyira belemerült az üzenetközvetítésbe, hogy még a szavak közötti megállásra sincs ideje. A vendégek — válaszul az üdvözlésre — tapsolni kezdtek. S a taps és a kopogás kis időre összekapcsolódott. Kint perzselő hőség. Délután három óra. A szieszta ideje ez országszerte. Bent, a nagyteremben, nyomasztó forróság és nehéz dohányszag, persze. Amihez szúrós füst társult, hiszen az asztaloknál dolgozók közül sokan — köztük sok nő is — szivaroztak. Szivart készíteni tulajdonképpen nem nehéz. Ki kell választani az előzőleg lepréselt, megfelelő dohányleveleket, azokból öszszesodorni az úgynevezett „alapszivart”. Azt présbe tenni, majd utána mutatós színű dohánylevélbe búr’ kölni, a végén leragasztani — és már kész is. Mehet az áru a csomagolóba, hogy díszes dobozba kerüljön, majd elszállítsák a világ sok tójára, néhány latin-amerikai országon kívül persze elsősorban Európába. A valóság azonban azt mutatta még a felületes szemlélőnek is, hogy szivart gyártani sem nem egyszerű, sem nem könnyű. A teljesítménynormák ebben a gyárban meglehetősen magasak, és ugyanakkor kényesek a minőségre is. Nyolc órán át tartani az iramot a feneketlen hőségben, nehéz szagban, ehhez bizony alapos erőfeszítésre van szükség. Az utas elnézte a munkások arcát, eléggé, elgyötörtnek látszottak, igaz, már a műszak vége felé járt az idő. Most újra felhangzott a munkavezető hangja. — Mi történt? — érdeklődtek a vendégek. — A figyelem hamar ellankad ebben a melegben — felelték nekik. — Ilyenkor előáll a művezető, elsorol néhány időszerű jelszót. Vagy éppen mesél valamit. Néha még viccet is persze. Vagy feltesz egy indulót, tánclemezt... S valóban, a lemezjátszót csak most fedezték fel, a rádió oldalánál, közel az asztal széléhez. Cs új volt nekik. Mint sok - sok más minden ebben az országban. Az utas nézte a munkásokat Rövid idő alatt is sok mindent megtudott róluk. Például azt, hogy keresetük megfelel a kubai munkás átlagbérének, ám azok a régi munkások, akik már a forradalom előtt is a szakmában dolgoztak, korábbi, a mai átlagnál jóval magasabb fizetésüket kapják ma is, amit akkoriban kiharcoltak. — És mit szólnak a többiek ehhez? — Elfogadják. Az utas azonban azt gondolta magában: azért nem lehet ez valami egyszerű dolog. Politikai bölcsesség rejlik abban, hogy egy vívmányt nem fejlesztettek vissza , ám annak, aki a teljesítményt nézi (esetleg épp a maga teljesítményét), nem lehet könnyű mindezt hónapról hónapra újra megemészteni. Azt is megtudta, hogy milyen jelentős szociális ellátásban részesülnek ezek a munkások. Hogy régen csak három-négy hónapot dolgoztak a legszerencsésebbek, ma viszont már egész évben van munkájuk, és ezt tartják az egyik legnagyobb vívmánynak. Az utas azonban szeretett volna még többet tudni. Sőt, a leglényegesebb dolgoktól visszafelé kanyarodni, a már-már mikroszkopikus kicsinységű emberi részletek felé. Elgondolta, milyen jó lenne elbeszélgetni velük, például azzal az idős, kopaszodó, fáradt arcú négerrel, aki nyugodt mozdulatokkal villogtatta ujjai között a kést, és szép ívű félköröket vágott ki a sárgásbarna, előzőleg gondosan kisimogatott dohánylevélből. Vajon mit gondol most magában? És egyáltalán: miről szokott gondolkodni? Minek örül, mi bántja? Mit szeretne még elérni az életben? Az utas olyan szereplőnek érezte most magát, mint aki úgy lép le a színről, hogy a legfontosabb kérdésekre választ kapott volna. S kissé zavartan, sőt tanácstalanul forgatta ujjai közt a szivart, amit ettől az öreg négertől egy félig titkolt mosoly kíséretében ajándékba kapott. A veselőségére kint az utcán búcsúzott tőlünk. Három férfi, egy női bőrük különböző árnyalatú volt, a fehértől egészen a sötétbarnáig terjedően. És sokáig integettek a busz után, ebben a Santa Clara-i mellékutcában. Az utas tétova mozdulattal visszaintett nekik, miközben megpróbálta újra felidézni magában a dohányvágó kések ütemes kopogását. PAPP ZOLTÁN (Folytatjuk.) A Ráktérítő alatt Az lenne a kívánatos, ha több ország nem fejlesztene ki atomfegyvert, akinek pedig van, megsemmisítené. Ennek az óhajtott folyamatnak első fele megkezdődött. Most, az atomsorompó-szerződés aláírásának 10. évfordulóján elsősorban ez érdemel méltatást — vigaszul — a fegyverkezési hajsza és a rendkívül nehéz leszerelési tárgyalások közepette. Népszerűen hívják e megállapodást „atomsorompónak”, hivatalosan a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződés, amelyben a vele rendelkezők — a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy- Britannnia — vállalják, hogy nem adják át másnak, a többi aláíró pedig kötelezi magát, hogy nem veszi át, nem fejleszti ki és más módon sem szerzi be ezt a fegyvert. Valóban az első fontosabb lépés volt ez a pusztító eszközöktől szabad világ felé, s valamivel több mint száz csatlakozott is a múlt esztendőkben a szerződéshez. Lehetséges tehát ezen a területen is a közeledés, elképzelhető olyan szöveg megfogalmazása, amelyet az egyébként ellentétes érdekű államok elfogadhatnak, még átfogóbb érdek, az emberiség fennmaradása szolgálatában. De mint minden politikai folyamatnál, itt is a visszaesés veszélyével jár a megállás. Kettős a baj. Nem három, hanem öt nukleáris hatalom van, de Franciaország és Kína (más-más indítékokból) nem csatlakozott a megállapodáshoz. Ennél is sötétebb képet vetít azonban a jövőbe az esetleges atomanarchia: az az állapot, amelyben tíz, húsz, vagy ennél is több államnak van atomfegyvere. Ma már ez nem tartozik a tudományos fantasztikum világába, hiszen a békés célokat szolgáló reaktorok mellékterméke a plutónium, egyben az atombomba fő alapanyaga lehet, s 1980-ra a Föld országai annyi plutóniumot állítanak elő, amennyi ezer bombához elég. Rendkívül élénk a hasadó anyagok és a reaktorok exportja-importja, olyan szigorú nemzetközi ellenőrző rendszert kellene tehát kidolgozni és kiterjeszteni, amely szigorú szabályokhoz köti ezt a kereskedelmet, a technika legfejlettebb eszközeivel figyeli a veszélyes eszközök forgalmát, anélkül, hogy a békés célú alkalmazást akadályozná. Vagyis: „teljesen le kell engedni a sorompót” az atomfegyver elterjedésének útjára. Alva Myrdal svéd diplomata mondta: ,,öt atomhatalom, az öttel több, mint amennyire szükség van”. Igaz. Ezért javasolta a Szovjetunió az ENSZ rendkívüli leszerelési ülésszakán: vállalják valamennyien a nukleáris fegyverzet valamennyi fajtája gyártásának megszüntetését. Ez lenne az igazi atomsorompó! TATÁR IMRE Sorompót az atom elé Jaruzelski kitüntetése MOSZKVA Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára, a Legfelsőbb Tanács elnökségének elnöke pénteken a Kremlben fogadta Wojciech Jaruzelski hadseregtábornokot, a LEMP KB Politikai Bizottságának tagját, a Lengyel Népköztársaság nemzetvédelmi miniszterét, aki hivatalos látogatáson tartózkodik a Szovjetunióban, és kedden az általa vezetett lengyel kormányküldöttség élén jelen volt Bajkonurban a Szojuz— 30 űrhajó rajtjánál. Leonyid Brezsnyev a Vörös Zászló Rendet nyújtotta át pénteken Wojciech Jaruzelskijnek, a második világháború idején az antifasiszta harcokban szerzett érdemeiért és a két ország fegyveres erői fegyverbarátsága megszilárdításához való hozzájárulásáért. Kína és a NATO AZ UTÓBBI HETEKBEN a kínai külpolitika látványos megélénkülésének lehettünk tanúi, aminek alapja továbbra is Peking elvakult szovjetellenessége. Formai szempontból a kínai vezetés „szuperhatalom”-ellenes szólamai látszólag egyaránt támadják az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót, valójában ezeknek a kirohanásoknak éle a Szovjetunióellen irányul. Világpolitikai szempontból egyértelműen aláhúzták ezt Carter amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadójának, Brzezinskinek pekingi tárgyalásai. E látogatás során hangzott el a vendég ajkairól a vendéglátók teljes egyetértése közepette első ízben az a megállapítás, hogy Washingtonnak és Pekingnek „közös politikai és stratégiai érdekei vannak. A háttérben szövődő kapcsolatokat elevenen mutatja, az is, hogy Huang Hua kínai külügyminiszter vadul szovjetellenes ENSZ-beli beszéde után Vance amerikai külügyminiszterrel New Yorkban megvitatta az afrikai helyzetet , majd egyenesen Zaire-ba sietett. Peking támogatásáról biztosította Mobutu kormányát, és teljesen az amerikai értékelésnek megfelelő álláspontot foglalt el a zaire-i válság ügyében. Végül: az a cáfolat is a kínai-amerikai kapcsolatok erőteljesebb mozgására utal, amelyet a washingtoni külügyminisztérium szóvivője hangoztatott. Ez a cáfolat nem nagyon meggyőzően azokkal a hírekkel foglalkozott, hogy 1979 februárjáig Washington és Peking között teljes jogú diplomáciai kapcsolat létesül. A kínai külpolitika cselekedetei tehát távolról sem felelnek meg a ,,szuperhatalom’’-ellenes általános szólamoknak. Mindamellett Kínának (elsősorban a „harmadik világ” országaira való tekintettel) óvatosságot kell tanúsítania. Nem is beszélve arról, hogy az amerikai törvényhozást egyelőre még régebbi keletű törvényeit korlátozzák a kínai kapcsolat teljesebb kiépítésében. Ez a magyarázata annak, hogy az alapvető amerikai kapcsolat formailag még háttérbe szorul, és a felszínen satkailta inkább Kína és a nyugat-európai NATO-államok kapcsolatainak gyors erősödése figyelhető meg. Ez nem ütközik a kínai külpolitika „elméleti” szólamaival, s ezért belpolitikai szempontból kevésbé jelent problémát Peking számára. A KÍNA—NYUGAT-EURÓPA kapcsolatot Peking elsősorban a szovjetellenesség bázisán kívánja szilárdítani. Huang Hua, aki Zaire után Nyugat-Európába, majd Törökországba látogatott, Hollandia fővárosában kijelentette: a nyugat-európai országoknak erőteljesebben kell szembeszállniuk az állítólagos „szovjet fenyegetéssel". Ehhez még hozzátette, hogy Kína érdeke egy egységes és erős Nyugat- Európa. Szorosan kapcsolódott ehhez a kínai külügyminiszter ankarai nyilatkozata, amelynek során mindent megtett, hogy a NATO válságban levő délkeleti szárnyának fő pillérét, Törökországot erőteljesebb szovjetellenes magatartásra hangolja. Természetesen nem véletlen, hogy a kínai diplomácia vezetőjének ezt a látványos körútját több, egymással párhuzamos, magas szintű kínai delegáció látogatása kísérte. A célpont minden esetben Nyugat-Európa volt. Ku Mu miniszterelnök-helyettes Franciaországba, Svájcba, Belgiumba, Nyugat-Németországba és Dániába utazott. Ku Ming, az állami tervbizottság helyettes vezetője Londonban tárgyalt. A vezérkari főnök második számú helyettese, Csang Aj-ping Franciaországban, Svédországban, Svájcban és Olaszországban tett látogatást. A TÉNYEK ARRA MUTATNAK, hogy a kínai delegációk megjelenése mögött egymással összefüggő katonai és gazdasági okokat kell keresni. Június első hetének végén a fegyveres erők helyzetével foglalkozó országos tanácskozás a kínai hadsereg gyors korszerűsítését határozta el, s ennek során Kína mindenekelőtt a NATO-országok katonaivezetési, valamint szervezési módszereit kívánja tanulmányozni. A látogatásokon elhangzott nyilatkozatok világossá tették, hogy a kulisszák mögött nagyszabású fegyvervásárlási, illetve licencátvételi tervek húzódnak meg. Kína brit és nyugatnémet harckocsik, francia tankelhárító rakéták, svéd tankelhárító ágyúk, valamint az összes meglátogatott partnerek esetében radar- és elektronikai berendezések iránt érdeklődik. Mindez Kína jelenlegi technológiai színvonalán súlyos problémákat vet fel. A legközvetlenebb nehézség az, hogy Kína méreteinek és hatalmi szándékainak megfelelően olyan mennyiségű fegyverre lenne szükség, amelynek megvásárlásához nincsenek meg az anyagi feltételek. Emellett vásárlás esetén Kína az utánpótlás vonatkozásában túlságosan nyílt függésbe kerülne a NATO-országokkal. Ezért sokkal inkább előtérbe szeretné helyezni Peking a licencátvételt. Ennek viszont az a technológiai akadálya, hogy a kínai ipar adott színvonalán nehézségeket okozna a megvásárolt licencek szerinti fegyverek sorozatgyártása. MÉLYEBB PROBLÉMA, hogy a kínai vezetés jelenlegi gazdasági-modernizálási tervei ismét beleütköznek az ország teherbíró képességébe. Amennyiben Kína a nagyszabású fegyverkezés útjára lép, ez a meghirdetett gazdasági programok végrehajtását veszélyeztetheti. Nyilvánvaló, hogy a nyugat-európai NATO-országokat járó kínai küldöttségek ennek a dilemmának a megoldását keresik. Kína adott gazdasági helyzetében mindenesetre egy előreláthatóan hosszú ideig tartó szakasz első, tapogatózó lépéseiről van szó. Maga az irányzat azonban félreérthetetlen: Peking nemcsak politikailag és gazdaságilag, hanem katonai értelemben is a NATO irányába fordul. GÖMÖRI ENDRE Hírek az űrből MOSZKVA Újabb tudományos kísérletekkel foglalkozott pénteken a Száljut— Szojuz űrállomás négytagú nemzetközi személyzete. Vlagyimir Kovaljonok, Alekszandr Ivancsenkov, illetve Pjotr Klimuk és az első lengyel űrhajós-kutató, Miroslaw Hermaszewski befejezte az első kísérletet a Szplav miniolvasztókemencével, amelyben új félvezetők előállítását próbálták ki. A kísérleti kapszulát a Szojuz—30 űrhajósai visszahozzák a Földre, ahol a kristályokat szovjet és lengyel kutatóintézetekben vizsgálják majd meg. A négy űrhajós kitűnően érzi magát és jól végzi az együttes munkát. A csütörtök esti televíziós közvetítésben Hermaszewski elmondotta : bár kétségkívül megérzik az átállással járó problémákat, munkaképességük jó, az előírt feladatokat hiánytalanul végre tudják hajtani, s különösen hasznos, hogy az együttes munkában az állami személyzet már igen nagy segítséget tud adni az újonnan jöttek számára. (MTI) SZOMBAT, 1978. JÚLIUS 1.