Csongrád Megyei Hírlap, 1978. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-01 / 153. szám

SOROKBAN II Szovjetunió Afrika-politikája Carlos Ortiz de Rozas, a rend­kívüli ülésszak záróok­mányának szövegegyeztetési munkálatait koordináló ad hoc bizottság argentin elnö­ke pénteken bejelentette, hogy a testület — helyi idő szerint — hajnalig tartó ülé­sén elfogadta a záródoku­mentum végleges terveze­tét és azt a közgyűlés ple­náris ülése elé terjesztette jóváhagyás végett • Valéry Giseann cT Estatog francia köztársasági elnök pénteken délelőtt spanyol­­országi hivatalos látogatá­sa harmadik napján az aranjuezi királyi palotában fogadta Adolfo Suarez spa­nyol miniszterelnököt és megbeszélést folytatott ve­le. Leonyid Brezsnyev a madagaszkári államfő, Didier Ratsiraka — aki azóta már elutazott a Szovjetunióból — tiszteletére adott díszvacsorán kifejtette a Szovjetunió Afri­­k­a-politikáját „Afrika most rendkívül kiterjedt, és mondhatnám nem túlzottan egészséges érdeklődés tárgya az imperializmus erős részéről — mondotta Brezsnyev. A nyugati főváro­sokban a rossz emlékű gyarmati időkhöz hasonlóan egy­mást érik az afrikai problémákkal foglalkozó tanácskozá­sok. Korántsem világos azonban, ki hatalmazta fel őket arra, hogy az afrikaiak nevében beszéljenek, róluk hatá­rozzanak, a földrajzi tények ellenére Afrikát az Észak­atlanti Tömb érdekszférájába kapcsolják be. Vajon ki kér­te fel őket arra, hogy fegyveres erővel durván avatkozza­nak be a zaire-i eseményekbe, összekalapálják az úgyne­vezett afrikaközi erőket, amelyek célja, hogy afrikaiak ke­zével gyilkolják az afrikaiakat.” Brezsnyev emlékeztetett a szovjet kormány Afrikával foglalkozó nyilatkozatára, amely kimondja, hogy az im­perialisták elképzelései veszélyeztetik az afrikai népeket, ártanak a békének és az enyhülésnek. Nincsenek önző érdekeink Afrika földjén. Szilárdan fellépünk az ellen, hogy az imperialista monopóliumok el­rabolják az afrikai országok természeti kincseit. Határozot­tan ellenzünk mindenfajta beavatkozást az afrikai orszá­gok és minden más ország belügyeibe — hangoztatta az SZKP KB főtitkára. 2 A VIT országában 5. Egy Santa Clara-i szivargyárban A Santa Clara-i ITM, amelyet meglátogattak, egy mellékutcában volt. Az utas régóta nem dohányzott már, úgyhogy hideg szívvel lépte át az üzem küszöbét. Mind­annyian kezet fogtak a por­tással, akiről később kide­rült, hogy ő a gyár veze­tője. Haza vagy halál! — ez a felirat fogadta őket a kis előtérben. Meg egy fekete­piros zászló is, mely Mon­­cada hőseinek emlékét hir­dette. És mindenféle jel­szavak, amelyeket nem ér­tettek, kivéve egyet: Viva el XI. Festival! — hirdették fehér alapon a vörös be­tűk. Beléptek a munkaterem­be. Igazi kézműves hely. Egymás mögött elhelyezett asztalsorok, elejükön polcok, kisebb-nagyobb sakkokkal. S munkások — férfiak, nők vegyesen —, legalább száz­ötvenen. Az utas csak afféle ven­dégnek számított az ipari munkahelyeken. Odahaza is csupán akkor tévedt be az üzemtermekbe, amikor ven­dégeket kísért. Most kutat­va pillantott körül, érzi-e a mesterkéltség feszültségét a levegőben, az arcokon, a mozdulatokon? De nem érezte. Kis dobogó állt a munka­asztalokkal szemben, rajta asztal, az asztalon rádió, mikrofon. A munkavezető lépett oda a mikrofonhoz: — Üdvözöljük kedves ven­dégeinket, akik a távoli Ma­gyarországról érkeztek. Alacsony, kövérkés em­ber volt a munkavezető, és mindezt olyan éles spanyol­­sággal tolmácsolta, akárha egy Neruda-verset monda­na. Álltak, mosolyogtak. Ki­csit megilletődötten, kicsit zavartan, kicsit természetel­lenesen — már ahogy ez ilyenkor szokás. S akkor megszólaltak a UIMUI kések. A kések olyan tízcentis forma acél­­darabok voltak, lekerekített véggel, fogó nélküliek. Csak élük fénylett, a felület na­gyobbik része elfeketedett már a sok használattól. Nem számítva a kis kézi prése­ket, a kések voltak a leg­főbb munkaeszközök ebben a teremben. Most száz-egy­­néhány munkás kopogtatta velük az asztalt. A koppaná­­sok gyors egymásutánban követték egymást, mintha valaki nagyon fontos szö­veget morzézna és annyira belemerült az üzenetközve­títésbe, hogy még a szavak közötti megállásra sincs ideje. A vendégek — vá­laszul az üdvözlésre — tap­solni kezdtek. S a taps és a kopogás kis időre össze­kapcsolódott. Kint perzselő hőség. Dél­után három óra. A sziesz­ta ideje ez országszerte. Bent, a nagyteremben, nyo­masztó forróság és nehéz dohányszag, persze. Amihez szúrós füst társult, hiszen az asztaloknál dolgozók közül sokan­ — köztük sok nő­ is — szivaroztak. Szivart készíteni tulaj­donképpen nem nehéz. Ki kell választani az előzőleg lepréselt, megfelelő do­hányleveleket, azokból ösz­­szesodorni az úgynevezett „alapszivart”. Azt présbe tenni, majd utána mutatós színű dohánylevélbe búr­’ kölni, a végén leragasztani — és már kész is. Mehet az áru a csomagolóba, hogy dí­szes dobozba kerüljön, majd elszállítsák a világ sok tó­jára, néhány latin-amerikai országon kívül persze első­sorban Európába. A valóság azonban azt mutatta még a felületes szemlélőnek is, hogy szi­vart gyártani sem nem egy­szerű, sem nem könnyű. A teljesítménynormák ebben a gyárban meglehetősen ma­gasa­k, és ugyanakkor ké­nyesek a minőségre is. Nyolc órán át tartani az iramot a feneketlen hőség­ben, nehéz szagban, ehhez bizony alapos erőfeszítésre van szükség. Az utas elnézte a munká­sok arcát, eléggé, elgyötört­nek látszottak, ig­az, már a műszak vége felé járt az idő. Most újra felhangzott a munkavezető hangja. — Mi történt? — érdek­lődtek a vendégek. — A figyelem hamar el­lankad ebben a melegben — felelték nekik. — Ilyenkor előáll a művezető, elsorol néhány időszerű jelszót. Vagy éppen mesél valamit. Néha még viccet is persze. Vagy feltesz egy indulót, tánclemezt... S valóban, a lemezjátszót csak most fedezték fel, a rádió oldalánál, közel az asztal széléhez. Cs új volt nekik. Mint sok -­­ sok más minden ebben az országban. Az utas nézte a munkásokat Rövid idő alatt is sok mindent meg­tudott róluk. Például azt, hogy keresetük megfelel a kubai munkás átlagbérének, ám azok a régi munkások, akik már a forradalom előtt is a szakmában dolgoztak, korábbi, a mai átlagnál jó­val magasabb fizetésüket kapják ma is, amit akkori­ban kiharcoltak. — És mit szólnak a töb­biek ehhez? — Elfogadják. Az utas azonban azt gon­dolta magában: azért nem lehet ez valami egyszerű do­log. Politikai bölcsesség rej­lik abban, hogy egy vív­mányt nem fejlesztettek vissza , ám annak, aki a teljesítményt nézi (esetleg épp a maga teljesítményét), nem lehet könnyű mindezt hónapról hónapra újra meg­emészteni. Azt is megtudta, hogy milyen jelentős szociális el­látásban részesülnek ezek a munkások. Hogy régen csak három-négy hónapot dolgoztak a legszerencséseb­bek, ma viszont már egész évben van munkájuk, és ezt tartják az egyik legna­gyobb vívmánynak. Az utas azonban szeretett volna még többet tudni. Sőt, a leglényegesebb dol­goktól visszafelé kanya­rodni, a már-már mikrosz­kopikus kicsinységű embe­ri részletek felé. Elgondol­ta, milyen jó lenne elbeszél­getni velük, például azzal az idős, kopaszodó, fáradt ar­cú négerrel, aki nyugodt mozdulatokkal villogtatta uj­jai között a kést, és szép ívű félköröket vágott ki a sárgásbarna, előzőleg gon­dosan kisimogatott dohány­levélből. Vajon mit gondol most magában? És egyál­talán: miről szokott gon­dolkodni? Minek örül, mi­ bántja? Mit szeretne még elérni az életben? Az utas olyan szereplő­nek érezte most magát, mint aki úgy lép le a színről, hogy a legfontosabb kérdé­sekre választ kapott vol­na. S kissé zavartan, sőt tanácstalanul forgatta ujjai közt a szivart, amit ettől az öreg négertől egy félig tit­kolt mosoly kíséretében ajándékba kapott. A veselőségére kint az utcán búcsúzott tő­lünk. Három férfi, egy nő­i bőrük különböző árnya­latú volt, a fehértől egé­szen a sötétbarnáig terje­dően. És sokáig integettek a busz után, ebben a Santa Clara-i mellékutcában. Az utas tétova mozdulat­tal visszaintett nekik, mi­közben megpróbálta újra felidézni magában a do­hányvágó kések ütemes ko­pogását. PAPP ZOLTÁN (Folytatjuk.) A Ráktérítő alatt Az lenne a kívánatos, ha több ország nem fejleszte­ne ki atomfegyvert, akinek pedig van, megsemmisíte­né. Ennek az óhajtott fo­lyamatnak első fele meg­kezdődött. Most, az atom­­sorom­pó-szerződés aláírá­sának 10. évfordulóján el­sősorban ez érdemel mél­tatást — vigaszul — a fegyverkezési hajsza és a rendkívül nehéz lesze­relési tárgyalások köze­pette. Népszerűen hívják e megállapodást „atomso­­rompónak”, hivatalosan a nukleáris fegyverek elter­jedésének megakadályo­zásáról szóló szerződés, amelyben a vele rendelke­zők — a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy- Britannnia — vállalják, hogy nem adják át más­nak, a többi aláíró pedig kötelezi magát, hogy nem veszi át, nem fejleszti ki és más módon sem szerzi be ezt a fegyvert. Valóban az első fonto­sabb lépés volt ez a pusz­tító eszközöktől szabad vi­lág felé, s valamivel több mint száz csatlakozott is a múlt esztendőkben a szerződéshez. Lehetséges tehát ezen a területen is a közeledés, elképzelhető olyan szöveg megfogal­mazása, amelyet az egyéb­ként ellentétes érdekű ál­lamok elfogadhatnak, még átfogóbb érdek, az embe­riség fennmaradása szol­gálatában. De mint minden politi­kai folyamatnál, itt is a visszaesés veszélyével jár a megállás. Kettős a baj. Nem három, hanem öt nukleáris hatalom van, de Franciaország és Kína (más-más indítékokból) nem csatlakozott a megállapo­dáshoz. Ennél is sötétebb képet vetít azonban a jö­vőbe az esetleges atom­­anarchia: az az állapot, amelyben tíz, húsz, vagy ennél is több államnak van atomfegyvere. Ma már ez nem tartozik a tudo­mányos fantasztikum vilá­gába, hiszen a békés cé­lokat szolgáló reaktorok mellékterméke a plutóni­um, egyben az atombomba fő alapanyaga lehet, s 1980-ra a Föld országai annyi plutóniumot állíta­nak elő, amennyi ezer bombához elég. Rendkí­vül élénk a hasadó anya­gok és a reaktorok ex­­portja-importja, olyan szi­gorú nemzetközi ellenőr­ző rendszert kellene tehát kidolgozni és kiterjeszte­ni, amely szigorú szabá­lyokhoz köti ezt a keres­kedelmet, a technika leg­fejlettebb eszközeivel fi­gyeli a veszélyes eszközök forgalmát, anélkül, hogy a békés célú alkalmazást akadályozná. Vagyis: „tel­jesen le kell engedni a sorompót” az atomfegyver elterjedésének útjára. Alva Myrdal svéd dip­lomata mondta: ,,öt atom­­hatalom, az öttel több, mint amennyire szükség van”. Igaz. Ezért javasol­ta a Szovjetunió az ENSZ rendkívüli leszerelési ülés­szakán: vállalják vala­mennyien a nukleáris fegy­verzet valamennyi fajtája gyártásának megszünteté­sét. Ez lenne az igazi atomsorompó! TATÁR IMRE Sorompót az atom elé Jaruzelski kitüntetése MOSZKVA Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára, a Leg­felsőbb Tanács elnökségének elnöke pénteken a Kremlben fogadta Wojciech Jaruzelski hadseregtábornokot, a LEMP KB Politikai Bizottságának tagját, a Lengyel Népköz­­társaság nemzetvédelmi mi­niszterét, aki hivatalos láto­gatáson tartózkodik a Szov­jetunióban, és kedden az általa vezetett lengyel kor­mányküldöttség élén jelen volt Bajkonurban a Szojuz— 30 űrhajó rajtjánál. Leonyid Brezsnyev a Vö­rös Zászló Rendet nyújtotta át pénteken Wojciech Jaru­­zelskijnek, a második világ­háború idején az antifasiszta harcokban szerzett érdemei­ért és a két ország fegyveres erői fegyverbarátsága meg­szilárdításához való hozzá­járulásáért. Kína és a NATO AZ UTÓBBI HETEKBEN a kínai külpolitika látványos megélénkülésének lehettünk tanúi, aminek alapja továbbra is Peking elvakult szovjetellenessége. Formai szempontból a kínai vezetés „szuperhatalom”-ellenes szólamai látszólag egyaránt támadják az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót, valójában ezeknek a kirohanásoknak éle a Szovjetunió­­el­len irányul. Világpolitikai szempontból egyértelműen alá­húzták ezt Carter amerikai elnök nemzetbiztonsági főta­nácsadójának, Brzezinsk­inek pekingi tárgyalásai. E látoga­tás során hangzott el a vendég ajkairól a vendéglátók teljes egyetértése közepette első ízben az a megállapítás, hogy Washingtonnak és Pekingnek „közös politikai és stratégiai érdekei vannak. A háttérben szövődő kapcsolatokat elevenen mutatja, az is, hogy Huang Hua kínai külügyminiszter vadul szovjet­­ellenes ENSZ-beli beszéde után Vance amerikai külügymi­niszterrel New Yorkban megvitatta az afrikai helyzetet , majd egyenesen Zaire-ba sietett. Peking támogatásáról biz­tosította Mobutu kormányát, és teljesen az amerik­ai érté­kelésnek megfelelő álláspontot foglalt el a zaire-i válság ügyében. Végül: az a cáfolat is a kínai­-amerikai kapcso­latok erőteljesebb mozgására utal, amelyet a washingtoni külügyminisztérium szóvivője hangoztatott. Ez a cáfolat nem nagyon meggyőzően azokkal a hírekkel foglalkozott, hogy 1979 februárjáig Washington és Peking között teljes jogú diplomáciai kapcsolat létesül. A kínai külpolitika cselekedetei tehát távolról sem felel­nek meg a ,,szuperhatalom’’-ellenes általános szólamoknak. Mindamellett Kínának (elsősorban a „harmadik világ” or­szágaira való tekintettel) óvatosságot kell tanúsítania. Nem is beszélve arról, hogy az amerikai törvényhozást egyelőre még régebbi keletű törvényeit korlátozzák a kínai kapcsolat teljesebb kiépítésében. Ez a magyarázata annak, hogy az alapvető amerikai kapcsolat formailag még háttérbe szorul, és a felszínen sat­­kailta inkább Kína és a nyugat-európai NATO-államok kap­csolatainak gyors erősödése figyelhető meg. Ez nem ütközik a kínai külpolitika „elméleti” szólamaival, s ezért belpoliti­kai szempontból kevésbé jelent problémát Peking számára. A KÍNA—NYUGAT-EURÓPA kapcsolatot Peking első­sorban a szovjetellenesség bázisán kívánja szilárdítani. Huang Hua, aki Zaire után Nyugat-Európába, majd Török­országba látogatott, Hollandia fővárosában kijelentette: a nyugat-európai országoknak erőteljesebben kell szembeszáll­­niuk az állítólagos „szovjet fenyegetéssel". Ehhez még hoz­zátette, hogy Kína érdeke egy egységes és erős Nyugat- Európa. Szorosan kapcsolódott ehhez a kínai külügyminisz­ter ankarai nyilatkozata, amelynek során mindent megtett, hogy a NATO válságban levő délkeleti szárnyának fő pillé­rét, Törökországot erőteljesebb szovjetellenes magatartásra hangolja. Természetesen nem véletlen, hogy a kínai diplomácia vezetőjének ezt a látványos körútját több, egymással pár­huzamos, magas szintű kínai delegáció látogatása kísérte. A célpont minden esetben Nyugat-Európa volt. Ku Mu mi­niszterelnök-helyettes Franciaországba, Svájcba, Belgium­ba, Nyugat-Németországba és Dániába utazott. Ku Ming, az állami tervbizottság helyettes vezetője Londonban tár­gyalt. A vezérkari főnök második számú helyettese, Csang Aj-ping Franciaországban, Svédországban, Svájcban és Olaszországban tett látogatást. A TÉNYEK ARRA MUTATNAK, hogy a kínai delegá­ciók megjelenése mögött egymással összefüggő katonai és gazdasági okokat kell keresni. Június első hetének végén a fegyveres erők helyzetével foglalkozó országos tanácsko­zás a kínai hadsereg gyors korszerűsítését határozta el, s ennek során Kína mindenekelőtt a NATO-országok katonai­vezetési, valamint szervezési módszereit kívánja tanulmá­nyozni. A látogatásokon elhangzott nyilatkozatok­ világossá tették, hogy a kulisszák mögött nagyszabású fegyvervásárlá­si, illetve licencátvételi tervek húzódnak meg. Kína brit és nyugatnémet harckocsik, francia tankelhárító rakéták, svéd tankelhárító ágyúk, valamint az összes meglátogatott partnerek esetében radar- és elektronikai berendezések iránt érdeklődik. Mindez Kína jelenlegi technológiai színvonalán súlyos problémákat vet fel. A legközvetlenebb nehézség az, hogy Kína méreteinek és hatalmi szándékainak megfelelően olyan mennyiségű fegyverre lenne szükség, amelynek megvásár­lásához nincsenek meg az anyagi feltételek. Emellett vásár­lás esetén Kína az utánpótlás vonatkozásában túlságosan nyílt függésbe kerülne a NATO-országokkal. Ezért sokkal inkább előtérbe szeretné helyezni Peking a licencátvételt.­­ Ennek viszont az a technológiai akadálya, hogy a kínai ipar adott színvonalán nehézségeket okozna a megvásárolt licencek szerinti fegyverek sorozatgyártása. MÉLYEBB PROBLÉMA, hogy a kínai vezetés jelenlegi gazdasági-modernizálási tervei is­mét beleütköznek az or­szág teherbíró képességébe. Amennyiben Kína a nagysza­bású fegyverkezés útjára lép, ez a meghirdetett gazdasági programok végrehajtását veszélyeztetheti. Nyilvánvaló, hogy a nyugat-európai NATO-országokat járó kínai küldöttségek ennek a dilemmának a megoldását keresik. Kína adott gazdasági helyzetében mindenesetre egy előreláthatóan hosszú ideig tartó szakasz első, tapogatózó lépéseiről van szó. Maga az irányzat azonban félreérthetetlen: Peking nemcsak politikailag és gazdaságilag, hanem katonai érte­lemben is a NATO irányába fordul. GÖMÖRI ENDRE Hírek az űrből MOSZKVA Újabb tudomá­nyos kísérletekkel foglalkozott pén­teken a Szál­jut— Szojuz űrállomás négytagú nemzet­közi személyzete. Vlagyimir Koval­­jonok, Alekszandr Ivancsenkov, illetve Pjotr Klimuk és az első lengyel űr­hajós-kutató, Mi­­roslaw Herma­­szewski befejezte az első kísérletet a Szplav mini­­olvasztókemencé­vel, amelyben új félvezetők előállí­tását próbálták ki. A kísérleti kap­szulát a Szo­juz—30 űrhajósai visszahozzák a Földre, ahol a kristályokat szov­jet és lengyel ku­tatóintézetekben vizsgálják majd meg. A négy űrhajós kitűnően érzi ma­gát és jól végzi az együttes mun­kát. A csütörtök esti televíziós köz­vetítésben Herma­­szewski elmondot­ta : bár kétségkí­vül megérzik az átállással járó problémákat, mun­kaképességük jó, az előírt feladato­kat hiánytalanul végre tudják haj­tani, s különösen hasznos, hogy az együttes munká­ban az állami­ személyzet már igen nagy segítsé­get tud adni az újonnan jöttek számára. (MTI) SZOMBAT, 1978. JÚLIUS 1.

Next