Csongrád Megyei Hírlap, 1979. július (24. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-07 / 157. szám
MÚZEUM ÉS ISKOLA ♦ ÖT ÉVEZRED IVOEPfíNYEI MUNKA" ♦ KORSZAKOK BÖRÖNDBEN Szerződéssel vagy a né vó- és folyadéktároló edények sorakoznak a tárlókban, bemutatva öt évezred legjellegzetesebb darabjait, jól áttekinthető csoportosításban, rövid, világos tájékoztató feliratok irányítása mellett. A Tornyai János Múzeum kiállítása. Mi benne a rendhagyó? Egyetlen, de figyelemre méltó tény: mindez egy szakközépiskola társalgójában látható. A szakmához kapcsolódva A Komócsin Zoltán Vendéglátóipari Szakközépiskola igazgatójának asztalán kis fehér füzet: a tanórán és az iskolán kívüli nevelés terve. Szeptembertől kerül bevezetésre. — Ebben a szakmában — mondja dr. F. Kiss Zoltán igazgató — nélkülözhetetlen az esztétikai fogékonyság. Minden lehető eszközzel inspirálni akarjuk a gyerekeket a minél színvonalasabb vendéglátó munkára. Szervezett órakeretek erre természetesen nincsenek. Szerződéssel vagy anélkül (mindkettőre van példa) szoros együttműködés alakult ki intézetünk és több múzeum, például a szegedi Móra Ferenc, a budapesti Kereskedelmi és Vendéglátóipari, valamint a helybeli Tornyai János Múzeum között. Gyakoriak az irodalmi-művészeti témájú bemutatók is, az utóbbi intézmény azonban főként a szakmához kapcsolódó anyagokat bocsát rendelkezésünkre. Nagy segítség ez oktató-nevelő munkánkhoz. A Dél-Alföld vendéglátóipari hagyományai szerényebbek az átlagosnál, viszont jellegzetesek és — főként a külföldiek számára — vonzóak. Ezért a korszerű követelményekhez alakítva, „megszelídítve” nélkülözhetetlen a felhasználásuk. Igen hasznos volt a népi táplálkozást bemutató témakiállítás is. Nem ünnepi találkozás — Megkönnyíti a dolgunkat — veszi át a szót Kain M. Istvánná nevelőtanár —, hogy rendkívül jól együtt tudunk működni a múzeum munkatársaival. Bokorné Nagy Katalin nem egyszerűen kiállítási megnyitót tart, hanem mint szakmaszerető, értő pedagógus elmagyarázza a gyerekeknek, mit is lássanak a tárlókban. A Dél-Alföld számtalan kis helységéből érkező diákok számára sokat jelent, hogy nem egyszeri hatás éri őket, nem ünnepi találkozásra, hanem folyamatos ismeretszerzésre nyújt lehetőséget ez a forma. Tanulóink már természetesnek veszik a lehetőséget. A formális rész, a megnyitó után az osztályfőnökök vezetésével is megtekintette minden tanulócsoport az anyagot, majd közösen meg is beszélték a látottakat. „Ládakiállítás” A legutóbbi középiskolai bemutató Nagy Katalin régész, Tóth Klára néprajzos, Szőke Ágnes restaurátor és Hegedűs Imréné népművelési előadó „csapatmunkája”. — Nagy előnyt jelent, hogy a Komócsin Zoltán szakközépiskola társai jó elhelyezésűek és zárhatók. Ez a megoldás és az ilyen jellegű válogatás teljesebb élményt ad — tájékoztat Nagy Katalin. — Nem volt hagyományos, és főként nem rutinmunka az ivó- és folyadéktároló edények anyagának összeállítása. A régész koronként és nem funkció szerint rendszerezi a tárgyakat, így aztán nagy raktári munkát, keresgélést kívánt ez a feladat. Sikerült megtalálni a folytonosságot. Szinte zökkenőmentesen átmegy a régészeti anyag a néprajziba. Időszámításunk előtt 3 ezertől a huszadik század fordulójáig végig tudtuk vinni az edények bemutatását. Izgalmas munka volt... Nagy Katalin jelenleg egy újabb ötlet megvalósításán dolgozik. Bőrönd- vagy inkább ládakiállításnak lehet majd nevezni ezt a kezdeményezést. — Sokat beszélgettem történelemtanárokkal — magyarázza —, így gondoltam arra, hogy egy-egy korhoz, s témakörhöz össze kellene szedni a múzeumban található anyagokat. Ezáltal mód nyílni a viselet, eszközök, fegyverek együttes bemutatására. Több régészeti kort érintene ez az egy-egy bőröndnyi, ládányi eredeti szemléltetőanyag. Amit lehet, szabadon, a többi tárgyat pedig befedve, védve adnánk közre. A ládák sakkjaiban jól áttekinthető, használható szemléltetőeszközök lehetnének. Természetesen még további megbeszélésre lesz szükség a szaktanárokkal, de szeptembertől már útjára szeretnénk bocsátani néhány ládát. * A Tornyai János Múzeum munkatársai sokat tettek és tesznek az iskolákkal való minél jobb együttműködés érdekében, az iskolán kívüli nevelőmunka segítéséért, újszerű, többet, jobbat akaró kezdeményezéseik pedig tovább bővítik a már meglevő kapcsolatok körét. Szerződéssel, vagy anélkül... KIRÁLYHEGYI OTTILIA Megboldogult diákkorom emlékei közül gyakran bukkan fel a nyári szünidő munkával töltött egy-egy hónapja. Voltam én figuráns (földmérésben mércét hordozó és tartó segéderő), a MÁV alkalmazásában kapáltam gyomot a sínek között, kukoricát, cukorrépát egy állami gazdaságban, gyomláltam rizst féllábszárig érő vízben állva, és kerékpáron járva a tanyavilágot, segédkeztem baromfioltásban. Jó dolog volt az: négerbarnára sültem a tűző napon, mindig megerősödtem egy kicsit, s nőttem egy nagyot — a munkámért kapott pénzen mindig olyasmit vásároltam, amit a szülői pénztárca egyébként nemigen bírt volna el. Így visszaemlékezve, felnőtt fejjel azt is hozzátehetem: sokat tanultam én a sínek, meg a kukoricasorok között, például becsülni a fizikai munkát, örülni egy pohár hideg víznek, nagy élvezettel elkölteni a naptól felmelegedett, csatakossá vált zsíros kenyeret, megpuhult szalonnát. Egyszóval: ismerkedtem az élettel, ami az iskolapadban csak az elmélet szintjén volt adott, s gondolom, ma sincs sokkal másként. Félreértés ne essék, ezúttal nem a nosztalgia vezet a visszaemlékezéshez, hanem egy, a vásárhelyi városi tanács vb elé került, a tanulók szervezett nyári foglalkoztatási lehetőségeiről készült kimutatás. E szerint az idén 662 általános iskolai tanuló fejezte be a tanulmányait a városban, „a munkáltatók által jelzett igény 61 fő, a KISZ által szervezett nyári építőtáborba 180 fő”. A város középiskoláiban, illetve gimnáziumában összesen 1486 diák ta inessz a munkájukra nul. Nyári foglalkoztatásra 259 részére jeleztek a munkáltatók lehetőséget. A KISZ által szervezendő nyári építőtáborok 522 diák jelentkezését várják. Mindez százalékosan kimutatva: az általános iskolákban végzett, tehát 14. életévüket betöltő fiatalok 37 százaléka, a középiskolásoknak pedig 46 százaléka vehet részt — idézem a vb elé került anyagot — ,,a munkára nevelés követelménye szellemében a nyári szünidei foglalkoztatásban”. Szóval — félretéve minden nosztalgiát — a szeptemberi tanévkezdés első napján a diákoknak jóval több, mint fele arról számolhat majd be társai előtt, hogy bizony édes semmittevéssel telt számára a két és fél hónap. Élményeik egyedül és kizárólag a Balatonhoz, a szülők által „szervezetten” lebonyolított külföldi utazáshoz, szerényebb esetben a városi strandfürdőhöz, néhány discorendezvényhez és az utcához fűződnek. Vagyis: az iskolás gyermekeknek több mint fele egyszerűen nem kap lehetőséget ahhoz, hogy olyasmit tanuljon meg, ami egy kicsit elejét vehetné a ma oly előszeretettel hangoztatott, „nemzedéki konfliktusnak” más kifejezéssel élve: „a kort jellemző fiatalos szemléletnek”. Az okot — mármint a lehetőség hiányának okát — keresve elsőként az merült fel bennem, hogy ma már nem terem tán annyi gyom, mint a mi időnkben. De rögtön el is hessegettem a bizarr gondolatot, terem lesz az elég, épp a vásárhelyi November 7. tér közepén kaszával estek neki a minap, hogy amíg ásós, kapás ember nem jut oda, legalább ne látsszék. Igenis, terem gyom bőven, mezőgazdasági üzemeink vezetői is panaszolták a nagy aszály közepén, hogy a kiszórt drága gyomirtók nem hasznosulnak, mert nincs, ami a földbe mosná a szert, így aztán van gaz, kötésig érő. Tovább pergetve a gondolat menetét: bizony nagyot változott a világ 25 év alatt. Ma már gépek, vegyszerek végzik azt a nyári munkát, amit annak idején mi gyerekfejjel, gyerekkézzel. Meg azután komoly szabályok szerint lehet csak fiatal munkaerőt alkalmazni. Mi akkoriban, hárman-négyen barátok jelentkeztünk, kezünkbe nyomták a kapát, aztán, ha a tábla végére értünk, megnézte egy ember, mit végeztünk és mehettünk a pénztárhoz. Ma ennek sokkal bonyolultabb és fárasztóbb a rendje. Igen, változott a világ. Ma arról beszélünk, hogy géppel, vegyszerrel takarékosan kell bánni, mert drága. Ma arról beszélünk, cikkezünk, hogy a fiatalok satnyák, gyengék, katonaidőben nem bírja a válluk a fegyvert, a legkevésbé sem talpraesettek a nehéz helyzetekben, na és persze nehézségekbe ütközik a munkára nevelésük. Tanultam valamikor, hogy a kézi munkaerő mindenkor olcsóbb a gépnél, vegyszernél. Ez a tétel nem változott. Vásárhelyen mégsincs szükség az idei nyáron 1126 diák kezemunkájára. Egyébként tavaly sem volt és tavalyelőtt sem. Vajon miért? ZÉKÁNY JÁNOS SZOMBAT, 1979. JÚLIUS 7. A CSAPAT Javult az MHS Vásárhelyen Ülésezett a városi honvédelmi szövetség tanácsadó testülete Csütörökön délután ülést tartott az MHSZ vásárhelyi városi vezetősége mellett működő tanácsadó testület. Az eseményen részt vett Nagy Ferenc őrnagy, a szövetség Csongrád megyei vezetőségének titkárhelyettese. A testület megvitatta Udvari Károlynak, a városi vezetőség titkárának jelentését az agitációs és propagandamunka helyzetéről, s tudomásul vette az idei megyei bizottsági ellenőrzés vásárhelyi tapasztalatairól szóló beszámolót. A testület az első napirendi téma tárgyalása során megállapította, az elmúlt évhez viszonyítva javult az agitációs és propagandamunka, mind a városi vezetőségnél, mind az üzemi szervezeteknél. A Lenin utcai MHSZ-híradóhoz hasonló faliújságokon népszerűsítik tevékenységüket a vállalati klubok is. A jövőben a vizuális agitáció mellett a szóbelire is nagyobb gondot kell fordítaniuk. Majd Nagy Ferenc a második napirendi témához kapcsolódva elmondotta: átfogó megyei bizottsági ellenőrzésekre a városi vezetőségeknél minden öt évben két alkalommal kerül sor. Vásárhelyen 1977-ben volt az első, azóta — mint az idei ellnőrzés is megállapította — jelentős változás következett be minden területen. Emelkedett a vezetés színvonala, nőtt a klubok taglétszáma, erősödött a szervezeti életük és szilárdult tevékenységük. Javult továbbá a városi szintű rendezvények előkészítése, végrehajtása. A tartalékosok utóképzése és a honvédelmi sportmunka vonatkozásában is kedvező a helyzet. A tisztek és tiszthelyettesek tájékoztatása, továbbképzésre rendszeres. A sporthoz szükséges személyi, illetve tárgyi feltételek biztosítottak. Ellenőrizte a megyei bizottság az üzemi klubok tevékenységét is. Mint megállapította: kiemelkedő a porcelángyár és a HÖDIKÖT lövészklubjának munkája, ezzel szemben a Dózsa, a Marx, a Vörös Csillag Tszben és Mártélyon gyenge, a többiben megfelelő. A tartalékoskluboknál is javult a helyzet, különösen Fémes és a HÓDIKÖTI-nél. A többieknél általában kielégítő, míg az I—IV. kerületben javításra szorul. Eredményesen dolgoznak a rádiósok és példamutató munkát végez a Radnóti Miklós Úttörőház rádiós szakköre. Tagjaik közül mind többen fizetnek elő a honvédelmi lapokra, folyóiratokra. Noha a modellezők tevékenységének színvonalában némi visszaesés mutatkozik, munkájuk megfelelőnek mondható. Mindent egybevetve jónak értékelte a városi vezetőség munkáját, megszabták a további feladatokat. Ezek között szerepel a klubok, szakkörök szervezeti erősítése, tevékenységük színvonalának emelése, javítása. Végül a testület elismerését fejezte ki Udvari Károlynak a városi vezetőség, és az üzemi MHSZ-szervezetek 1977. óta elért eredményeiért. ISSN 0163-0012s Egy mesterség — kihalóban Tölgyfában érik legzamatosabbra a bor... (Tudósítónktól.) A cégtáblán Hettig József neve mellett ugyan az áll: kádár—bognár, ő mégis elsősorban kádármesternek vallja magát, e szakma utolsó képviselőjének Vásárhelyen. A Vörös lobogó utcai műhelyben ketten dolgoznak segédjével, Gracza Ferenccel, már 1954 óta. Kádár kontra bognár — A bognárságot csak mellékesen csinálom — mondja Hettig József. — Régen a bognárok elsősorban kocsikat gyártottak, ma már ezekre nincs szükség helyettük különböző szerszámnyeleket, kasza-, kapa-, gereblye-, ásónyelet készítünk. Tudja, az úgy van, hogy egy kádár bármikor képes elvégezni a bognár munkáját, mindez fordítva lehetetlen. Mert nehéz szakma ám ez. Az apám, nagyapám, dédapám kádár volt, sőt, az apám két testvére is, egyszóval, a család összes férfitagja. Nekem szinte kötelességből is ezt a szakmát kellett választanom. Próbáltam volna mást tenni... Az én fiaim, bezzeg, már hallani se akarnak arról, hogy folytassák a hagyományt. Apám nagyon szigorú ember volt. Amikor elmúlt — nagy ritkán — egy nap verés nélkül, nem tudtam elképzelni, mivel érdemeltem ki. Tízéves koromban már dolgoztam az apám műhelyében, a többi inassal együtt. Miránk, gyerekekre, elsősorban az úgynevezett egyenes vonalú, egyszerű műveletű, kútfej vagy dézsa készítését bízták, később aztán, a szakmát jobban megismerve, a különböző hordók készítésébe is belefoghattunk. Vannak olyan használati cikkek, amelyet régebben csináltunk, ma már kimentek a divatból. Ilyen a csobolyó, amit aratáskor használtak, vizet tartottak benne, a kármentő, ami a hordó alján megmaradt bor tárolására szolgált, és a tölcsér. Ma már elsősorban csak hordókat készítünk, dézsát és vödröt. Most indul a szezon, ilyenkor van a legtöbb munkánk. Júliusaugusztusban az úgynevezett cefréshordókat viszik, melyekben gyümölcsöt tárolnak, amiből pálinka készül. Szeptember—október a boroshordók szezonja, novemberben pedig a káposztáshordókra van legnagyobb szükség. Szerencsére, ma már valamennyire gépesítve vagyunk. Van a műhelyben fűrészgép, gyalu, esztergapad. Fiatalabb koromban egész télen át kézzel faragtuk a hordóhoz szükséges dongákat, hogy mire jön a nyár, kész legyen. — Van-e különbség a más-más rendeltetésű hordók készítési módjában? — Természetesen. A cefréshordó például egyfenekű, a boros kétfenekű. Az se mindegy, milyen fából készülnek. Főleg a boroshordónál lényeges, hogy tölgyfa vagy eperfa legyen a nyersanyag, a homokos vidéken akácfát is használnak. De legjobb a tölgyfa, abban érik meg a legzamatosabbra a bor. A műhelyben félkész hordók sorakoznak. Egyik végükön, ami felül van, már szoros vaspántok fogják össze a dongalapokat. Ami művelet ezután következik, az a hordókészítés ABC-je. Szorít a cúg, pattog a fa Gracza Ferenc előbb az udvaron tüzet rak, majd egy hordót a tűzre emel, most már aljával felfelé, úgy, hogy a lángok ne érjék, mire a melegtől a fa „izzadni” kezdi. Ekkor lehet elővenni a cúgot, ami arra szolgál, hogy a segítségével összehúzzák a még szabadon levő dongákat. — Láthatja, nem könnyű mesterség ez — veti oda Gracza Ferenc, miközben nagyot csavar a cúgon, s hallani, ahogy pattog a fa, úgy mondják, ilyenkor rendeződik. — Voltak itt már többen is fiatalok, kitanulni a szakmát, de gyorsan el is mentek. Fél évnél, egy évnél egyik se maradt tovább. Még kint az udvaron egy új hordó van születőben, bent a műhelyben Hettig József a javításra szorulókat veszi kezelésbe. — Sokan nem szeretik ebben a szakmában a javítást — magyarázza. Azt mondják, túlságosan babramunka, és nem vállalják. Én szeretem csinálni. Ez a hordó is van már vagy százéves, csupa szvette. Meg is mondtam a gazdájának, én csak a saját munkámért vállalok felelősséget. — Mi szükség van a gyékényre? — Gyékény nélkül nincs kádármunka. Egyaránt használjuk a hordó készítésénél és javításánál is. A javításnál persze többet, hogy kellően befedjük a nyílásokat. Gyékényezéskor a növényt kettőbe vágjuk, és a dongák közé illesztjük. Azért szükséges elvágni, mert így dagadóképesebb. A mestert látni kell Azt hiszem, a kádármesterség egyike azoknak a szakmáknak, melyről csak beszélni, illetve az elmondottak alapján képet nyerni szinte lehetetlen. A mestert látni kell, műve születése közben, figyelni a kezét, mozdulatait, az anyagot, ahogy végleges formát ölt az ember akarata szerint. Művészet ez, ahogy minden mesterség azzá válik, ha szakavatott kezekbe kerül. Szinte egyszerre készülnek el mindketten a munkájukkal, és már csak a vaspántok felhelyezése van hátra. Ezt a munkafolyamatot egy sajátságos ütemű zene kíséri, két kádár komponálta szerzemény, ahogy kalapácsaikkal váltakozó ütemben sújtanak le a vaspántokra, miközben többször is körbejárják a hordókat. Van ebben a látványban egy valamiféle miszticizmus: egy több évszázados mesterség átmentése az atomkorba, ahol még elsődlegesen a kéz, a kar dolgozik, az izmok, az emberi erő. A szakma művelői azt mondták — nem panaszképpen —, nehéz mesterség ez. Én azt mondanám, szép mesterség, nagyon szép. Embert megőrző, hagyományt pártoló. A gépkorszak egy üdítő oázisa. CSORBA MÁRIA