Csongrád Megyei Hírlap, 1979. július (24. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-07 / 157. szám

MÚZEUM ÉS ISKOLA ♦ ÖT ÉVEZRED IVOEPfíNYEI MUNKA" ♦ KORSZAKOK BÖRÖNDBEN Szerződéssel vagy a né­ ­vó- és folyadéktároló edé­nyek sorakoznak a tárlók­ban, bemutatva öt évezred legjellegzetesebb darabjait, jól áttekinthető csoportosí­tásban, rövid, világos tájé­koztató feliratok irányítása mellett. A Tornyai János Múzeum kiállítása. Mi ben­ne a rendhagyó? Egyetlen, de figyelemre méltó tény: mindez egy szakközépiskola társalgójában látható. A szakmához kapcsolódva A Komócsin Zoltán Ven­déglátóipari Szakközépiskola igazgatójának asztalán kis fehér füzet: a tanórán és az iskolán kívüli nevelés terve. Szeptembertől kerül beveze­tésre. — Ebben a szakmában — mondja dr. F. Kiss Zoltán igazgató — nélkülözhetetlen az esztétikai fogékonyság. Minden lehető eszközzel ins­pirálni akarjuk a gyerekeket a minél színvonalasabb ven­déglátó munkára. Szervezett órakeretek erre természete­sen nincsenek. Szerződéssel vagy anélkül (mindkettőre van példa) szoros együttmű­ködés alakult ki intézetünk és több múzeum, például a szegedi Móra Ferenc, a bu­dapesti Kereskedelmi és Vendéglátóipari, valamint a helybeli Tornyai János Mú­zeum között. Gyakoriak az irodalmi-művészeti témájú bemutatók is, az utóbbi in­tézmény azonban főként a szakmához kapcsolódó anya­gokat bocsát rendelkezé­sünkre. Nagy segítség ez oktató-nevelő munkánkhoz. A Dél-Alföld vendéglátóipa­ri hagyományai szerényeb­bek az átlagosnál, viszont jellegzetesek és — főként a külföldiek számára — von­zóak. Ezért a korszerű kö­vetelményekhez alakítva, „megszelídítve” nélkülözhe­tetlen a felhasználásuk. Igen hasznos volt a népi táplálkozást bemutató téma­kiállítás is. Nem ünnepi találkozás — Megkönnyíti a dolgun­kat — veszi át a szót Kain M. Istvánná nevelőtanár —, hogy rendkívül jól együtt tudunk működni a múzeum munkatársaival. Bokorné Nagy Katalin nem egysze­rűen kiállítási megnyitót tart, hanem mint szakma­szerető, értő pedagógus el­magyarázza a gyerekeknek, mit is lássanak a tárlókban. A Dél-Alföld számtalan kis helységéből érkező diákok számára sokat jelent, hogy nem egyszeri hatás éri őket, nem ünnepi találkozásra, hanem folyamatos ismeret­­szerzésre nyújt lehetőséget ez a forma. Tanulóink már természetesnek veszik a le­hetőséget. A formális rész, a megnyitó után az osztályfő­nökök vezetésével is megte­kintette minden tanulócso­port az anyagot, majd közö­sen meg is beszélték a lá­tottakat. „Ládakiállítás” A legutóbbi középiskolai bemutató Nagy Katalin ré­gész, Tóth Klára néprajzos, Szőke Ágnes restaurátor és Hegedűs Imréné népműve­lési előadó „csapatmunkája”. — Nagy előnyt jelent, hogy a Komócsin Zoltán szakközépiskola társai jó elhelyezésűek és zárhatók. Ez a megoldás és az ilyen jellegű válogatás teljesebb élményt ad — tájékoztat Nagy Katalin. — Nem volt hagyományos, és főként nem rutinmunka az ivó- és fo­lyadéktároló edények anya­gának összeállítása. A régész koronként és nem funkció szerint rendszerezi a tárgya­kat, így aztán nagy raktári munkát, keresgélést kívánt ez a feladat. Sikerült meg­találni a folytonosságot. Szinte zökkenőmentesen át­megy a régészeti anyag a néprajziba. Időszámításunk előtt 3 ezertől a huszadik század fordulójáig végig tudtuk vinni az edények bemutatását. Izgalmas mun­ka volt... Nagy Katalin jelenleg egy újabb ötlet megvalósításán dolgozik. Bőrönd- vagy in­kább ládakiállításnak lehet majd nevezni ezt a kezde­ményezést. — Sokat beszélgettem tör­ténelemtanárokkal — ma­gyarázza —, így gondoltam arra, hogy egy-egy korhoz, s témakörhöz össze kellene szedni a múzeumban talál­ható anyagokat. Ezáltal mód nyílni a viselet, eszközök, fegyverek együttes bemuta­tására. Több régészeti kort érintene ez az egy-egy bő­röndnyi, ládányi eredeti szemléltetőanyag. Amit le­het, szabadon, a többi tár­gyat pedig befedve, védve adnánk közre. A ládák sakk­­jaiban jól áttekinthető, hasz­nálható szemléltetőeszközök lehetnének. Természetesen még további megbeszélésre lesz szükség a szaktanárok­kal, de szeptembertől már útjára szeretnénk bocsátani néhány ládát. * A Tornyai János Múzeum munkatársai sokat tettek és tesznek az iskolákkal való minél jobb együttműködés érdekében, az iskolán kívüli nevelőmunka segítéséért, új­szerű, többet, jobbat akaró kezdeményezéseik pedig to­vább bővítik a már megle­vő kapcsolatok körét. Szer­ződéssel, vagy anélkül... KIRÁLYHEGYI OTTILIA Megboldogult diákkorom emlékei közül gyakran bukkan fel a nyári szünidő munkával töltött egy-egy hó­napja. Voltam én figuráns (földmérés­ben mércét hordozó és tartó segéderő), a MÁV alkalmazásában kapáltam gyomot a sínek között, kukoricát, cu­korrépát egy állami gazdaságban, gyomláltam rizst féllábszárig érő víz­ben állva, és kerékpáron járva a ta­nyavilágot, segédkeztem baromfiol­tásban. Jó dolog volt az: négerbarná­ra sültem a tűző napon, mindig meg­erősödtem egy kicsit, s nőttem egy nagyot — a munkámért kapott pén­zen mindig olyasmit vásároltam, amit a szülői pénztárca egyébként nemigen bírt volna el. Így visszaemlékezve, felnőtt fejjel azt is hozzátehetem: so­kat tanultam én a sínek, meg a ku­­koricasorok között, például becsülni a fizikai munkát, örülni egy pohár hi­deg víznek, nagy élvezettel elkölteni a naptól felmelegedett, csatakossá vált zsíros kenyeret, megpuhult szalonnát. Egyszóval: ismerkedtem az élettel, ami az iskolapadban csak az elmélet szintjén volt adott, s gondolom, ma sincs sokkal másként. Félreértés ne essék, ezúttal nem a nosztalgia vezet a visszaemlékezéshez, hanem egy, a vásárhelyi városi ta­nács vb elé került, a tanulók szerve­zett nyári foglalkoztatási lehetőségei­ről készült kimutatás. E szerint az idén 662 általános iskolai tanuló fejezte be a tanulmányait a városban, „a munkáltatók által jelzett igény 61 fő, a KISZ által szervezett nyári építőtá­borba 180 fő”. A város középiskoláiban, illetve gimnáziumában összesen 1486 diák ta­­ ­ines­sz a munkájukra­­ nul. Nyári foglalkoztatásra 259 részé­re jeleztek a munkáltatók lehetőséget. A KISZ által szervezendő nyári építő­táborok 522 diák jelentkezését várják. Mindez százalékosan kimutatva: az általános iskolákban végzett, tehát 14. életévüket betöltő fiatalok 37 százalé­ka, a középiskolásoknak pedig 46 szá­zaléka vehet részt — idézem a vb elé került anyagot — ,,a munkára neve­lés követelménye szellemében a nyári szünidei foglalkoztatásban”. Szóval — félretéve minden nosztal­giát — a szeptemberi tanévkezdés el­ső napján a diákoknak jóval több, mint fele arról számolhat majd be társai előtt, hogy bizony édes semmit­tevéssel telt számára a két és fél hó­nap. Élményeik egyedül és kizárólag a Balatonhoz, a szülők által „szerve­zetten” lebonyolított külföldi utazás­hoz, szerényebb esetben a városi strandfürdőhöz, néhány discorendez­­vényhez és az utcához fűződnek. Vagyis: az iskolás gyermekeknek több mint fele egyszerűen nem kap lehetőséget ahhoz, hogy olyasmit ta­nuljon meg, ami egy kicsit elejét ve­hetné a ma oly előszeretettel hangoz­tatott, „nemzedéki konfliktusnak” más kifejezéssel élve: „a kort jellemző fia­talos szemléletnek”. Az okot — mármint a lehetőség hiányának okát — keresve elsőként az merült fel bennem, hogy ma már nem terem tán annyi gyom, mint a mi időnkben. De rögtön el is hessegettem a bizarr gondolatot, terem lesz az elég, épp a vásárhelyi November 7. tér kö­zepén kaszával estek neki a minap, hogy amíg ásós, kapás ember nem jut oda, legalább ne látsszék. Igenis, te­rem gyom bőven, mezőgazdasági üze­meink vezetői is panaszolták a nagy aszály közepén, hogy a kiszórt drága gyomirtók nem hasznosulnak, mert nincs, ami a földbe mosná a szert, így aztán van gaz, kötésig érő. Tovább pergetve a gondolat mene­tét: bizony nagyot változott a világ 25 év alatt. Ma már gépek, vegysze­rek végzik azt a nyári munkát, amit annak idején mi gyerekfejjel, gye­rekkézzel. Meg azután komoly szabá­l­­yok szerint lehet csak fiatal munka­erőt alkalmazni. Mi akkoriban, hár­­man-négyen barátok jelentkeztünk, kezünkbe nyomták a kapát, aztán, ha a tábla végére értünk, megnézte egy ember, mit végeztünk és mehet­tünk a pénztárhoz. Ma ennek sokkal bonyolultabb és fárasztóbb a rendje. Igen, változott a világ. Ma arról be­szélünk, hogy géppel, vegyszerrel ta­karékosan kell bánni, mert drága. Ma arról beszélünk, cikkezünk, hogy a fiatalok satnyák, gyengék, katonaidő­ben nem bírja a válluk a fegyvert, a legkevésbé sem talpraesettek a nehéz helyzetekben, na és persze nehézsé­gekbe ütközik a munkára nevelésük. Tanultam valamikor, hogy a kézi munkaerő mindenkor olcsóbb a gép­nél, vegyszernél. Ez a tétel­­ nem változott. Vásárhelyen mégsincs szük­ség az idei nyáron 1126 diák keze­­munkájára. Egyébként tavaly sem volt és tavalyelőtt sem. Vajon miért? ZÉKÁNY JÁNOS SZOMBAT, 1979. JÚLIUS 7. A CSAPAT­ Javult az MHS Vásárhelyen Ülésezett a városi honvédelmi szövetség tanácsadó testülete Csütörökön délután ülést tartott az MHSZ vásárhelyi városi vezetősége mellett működő tanácsadó testület. Az eseményen részt vett Nagy Ferenc őrnagy, a szö­vetség Csongrád megyei ve­zetőségének titkárhelyettese. A testület megvitatta Ud­vari Károlynak, a városi ve­zetőség titkárának jelentését az agitációs és propaganda­­munka helyzetéről, s tudo­másul vette az idei megyei bizottsági ellenőrzés vásár­helyi tapasztalatairól szóló beszámolót. A testület az első napi­rendi téma tárgyalása során megállapította, az elmúlt évhez viszonyítva javult az agitációs és propaganda­­munka, mind a városi veze­tőségnél, mind az üzemi szervezeteknél. A Lenin ut­cai MHSZ-híradóhoz hasonló faliújságokon népszerűsítik tevékenységüket a vállalati klubok is. A jövőben a vi­zuális agitáció mellett a szóbelire is nagyobb gondot kell fordítaniuk. Majd Nagy Ferenc a má­sodik napirendi témához kapcsolódva elmondotta: át­fogó megyei bizottsági el­lenőrzésekre a városi vezető­ségeknél minden öt évben két alkalommal kerül sor. Vásárhelyen 1977-ben volt az első, azóta — mint az idei ellnőrzés is megállapí­totta — jelentős változás következett be minden terü­leten. Emelkedett a vezetés színvonala, nőtt a klubok taglétszáma, erősödött a szervezeti életük és szilár­dult tevékenységük. Javult továbbá a városi szintű ren­dezvények előkészítése, vég­rehajtása. A tartalékosok utóképzése és a honvédelmi sportmun­ka vonatkozásában is ked­vező a helyzet. A tisztek és tiszthelyettesek tájékozta­tása, továbbképzésre rend­szeres. A sporthoz szükséges személyi, illetve tárgyi fel­tételek biztosítottak. Ellenőrizte a megyei bizott­ság az üzemi klubok tevé­kenységét is. Mint megálla­pította: kiemelkedő a por­celángyár és a HÖDIKÖT lövészklubjának munkája, ezzel szemben a Dózsa, a Marx, a Vörös Csillag Tsz­­ben és Mártélyon gyenge, a többiben megfelelő. A tarta­lékoskluboknál is javult a helyzet, különösen Fémes és a HÓDIKÖT­I-nél. A többi­eknél általában kielégítő, míg az I—IV. kerületben javításra szorul. Eredményesen dolgoznak a rádiósok és példamutató munkát végez a Radnóti Miklós Úttörőház rádiós szakköre. Tagjaik közül mind többen fizetnek elő a honvédelmi lapokra, fo­lyóiratokra. Noha a model­lezők tevékenységének szín­vonalában némi visszaesés mutatkozik, munkájuk meg­felelőnek mondható. Mindent egybevetve jónak értékelte a városi vezető­ség munkáját, megszabták a további feladatokat. Ezek között szerepel a klubok, szakkörök szervezeti erősí­tése, tevékenységük színvo­nalának emelése, javítása. Végül a testület elismeré­sét fejezte ki Udvari Ká­rolynak a városi vezetőség, és az üzemi MHSZ-szerve­­zetek 1977. óta elért ered­ményeiért. ISSN 0163-0012s Egy mesterség — kihalóban Tölgyfában érik legzamatosabbra a bor... (Tudósítónktól.) A cégtáblán Hettig József neve mellett ugyan az áll: kádár—bognár, ő mégis elsősorban kádármester­nek vallja magát, e szakma utolsó képviselőjének Vá­sárhelyen. A Vörös lobogó utcai műhelyben ketten dolgoznak segédjével, Gracza Ferenccel, már 1954 óta. Kádár kontra bognár — A bognárságot csak mellékesen csinálom — mondja Hettig József. — Régen a bognárok elsősor­ban kocsikat gyártottak, ma már ezekre nincs szük­ség helyettük különböző szerszámnyeleket, kasza-, ka­pa-, gereblye-, ásónyelet készítünk. Tudja, az úgy van, hogy egy kádár bármikor képes elvégezni a bognár munkáját, mindez fordítva lehetetlen. Mert nehéz szak­ma ám ez. Az apám, nagyapám, dédapám kádár volt, sőt, az apám két testvére is, egyszóval, a család összes férfi­tagja. Nekem szinte kötelességből is ezt a szakmát kel­lett választanom. Próbáltam volna mást tenni... Az én fiaim, bezzeg, már hallani se akarnak arról, hogy folytassák a hagyományt. Apám nagyon szigorú em­ber volt. Amikor elmúlt — nagy ritkán — egy nap verés nélkül, nem tudtam elképzelni, mivel érdemel­tem ki. Tízéves koromban már dolgoztam az apám műhelyében, a többi inassal együtt. Miránk, gyere­kekre, elsősorban az úgynevezett egyenes vonalú, egy­szerű műveletű, kútfej vagy dézsa készítését bízták, később aztán, a szakmát jobban megismerve, a külön­böző hordók készítésébe is belefoghattunk. Vannak olyan használati cikkek, amelyet régebben csináltunk, ma már kimentek a divatból. Ilyen a cso­­bolyó, amit aratáskor használtak, vizet tartottak ben­ne, a kármentő, ami a hordó alján megmaradt bor tárolására szolgált, és a tölcsér. Ma már elsősorban csak hordókat készítünk, dézsát és vödröt. Most indul a szezon, ilyenkor van a legtöbb munkánk. Július­­augusztusban az úgynevezett cefréshordókat viszik, melyekben gyümölcsöt tárolnak, amiből pálinka ké­szül. Szeptember—október a boroshordók szezonja, no­vemberben pedig a káposztáshordókra van legnagyobb szükség. Szerencsére, ma már valamennyire gépesítve vagyunk. Van a műhelyben fűrészgép, gyalu, eszterga­pad. Fiatalabb koromban egész télen át kézzel farag­tuk a hordóhoz szükséges dongákat, hogy mire jön a nyár, kész legyen. — Van-e különbség a más-más rendeltetésű hor­dók készítési módjában? — Természetesen. A cefréshordó például egyfene­­kű, a boros kétfenekű. Az se mindegy, milyen fából készülnek. Főleg a boroshordónál lényeges, hogy tölgy­fa vagy eperfa legyen a nyersanyag, a homokos vi­déken akácfát is használnak. De legjobb a tölgyfa, ab­ban érik meg a legzamatosabbra a bor. A műhelyben félkész hordók sorakoznak. Egyik végükön, ami felül van, már szoros vaspántok fogják össze a dongalapokat. Ami művelet ezután következik, az a hordókészítés ABC-je. Szorít a cúg, pattog a fa Gracza Ferenc előbb az udvaron tüzet rak, majd egy hordót a tűzre emel, most már aljával felfelé, úgy, hogy a lángok ne érjék, mire a melegtől a fa „iz­zadni” kezdi. Ekkor lehet elővenni a cúgot, ami arra szolgál, hogy a segítségével összehúzzák a még szaba­don levő dongákat. — Láthatja, nem könnyű mesterség ez — veti oda Gracza Ferenc, miközben nagyot csavar a cúgon, s hal­lani, ahogy pattog a fa, úgy mondják, ilyenkor rende­ződik. — Voltak itt már többen is fiatalok, kitanulni a szakmát, de gyorsan el is mentek. Fél évnél, egy év­nél egyik se maradt tovább. Még kint az udvaron egy új hordó van születőben, bent a műhelyben Hettig József a javításra szorulókat veszi kezelésbe. — Sokan nem szeretik ebben a szakmában a ja­vítást — magyarázza. Azt mondják, túlságosan babra­­munka, és nem vállalják. Én szeretem csinálni. Ez a hordó is van már vagy százéves, csupa szvette. Meg is mondtam a gazdájának, én csak a saját munká­mért vállalok felelősséget. — Mi szükség van a gyékényre? — Gyékény nélkül nincs kádármunka. Egyaránt használjuk a hordó készítésénél és javításánál is. A javításnál persze többet, hogy kellően befedjük a nyí­lásokat. Gyékényezéskor a növényt kettőbe vágjuk, és a dongák közé illesztjük. Azért szükséges elvágni, mert így dagadóképesebb. A mestert látni kell Azt hiszem, a kádármesterség egyike azoknak a szakmáknak, melyről csak beszélni, illetve az elmon­dottak alapján képet nyerni szinte lehetetlen. A mes­tert látni kell, műve születése közben, figyelni a ke­zét, mozdulatait, az anyagot, ahogy végleges formát ölt az ember akarata szerint. Művészet ez, ahogy minden mesterség azzá válik, ha szakavatott kezekbe kerül. Szinte egyszerre készülnek el mindketten a mun­kájukkal, és már csak a vaspántok felhelyezése van hátra. Ezt a munkafolyamatot egy sajátságos ütemű zene kíséri, két kádár komponálta szerzemény, ahogy kalapácsaikkal váltakozó ütemben sújtanak le a vas­pántokra, miközben többször is körbejárják a hordó­kat. Van ebben a látványban egy valamiféle miszti­cizmus: egy több évszázados mesterség átmentése az atomkorba, ahol még elsődlegesen a kéz, a kar dol­gozik, az izmok, az emberi erő. A szakma művelői azt mondták — nem panaszképpen —, nehéz mesterség ez. Én azt mondanám, szép mesterség, nagyon szép. Embert megőrző, hagyományt pártoló. A gépkorszak egy üdítő oázisa. CSORBA MÁRIA

Next