Csongrád Megyei Hírlap, 1980. április (25. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-20 / 92. szám

I isiffir*! „ • - ‘ I melléklet J ALFÖLDI MŰHELY g J ítís társadalomtudo­m­ány Közművelődés Irodalom Művészei M---------------- . Vita a vásárhelyi művészetről Fekete János a természetközeli festészetről BÁR visszahúzódva, de a művészeti vitában tollvégre tűzött városban él és alkot Fekete János keramikusmű­vész. A merev behatárolást nem fogadja el, így az egyik művészeti ágat túlhangsúlyo­zó álláspontot sem, miszerint Vásárhely festővénájú város. Miért nem művészvénájú, összességében művészetpár­toló településként említjük? Együttesen igye­kszik láttn­ a problémákat, s egyértelmű véleménye nemcsak a fes­tészetre vonatkozik: ha szét­szedik a tanyát, attól még a paraszti világot, természeti környezetet ábrázoló kép nem avul el. — A korszerű és elmaradott kifejezést a művészetben nem tartom érvényesnek. Tény, hogy vannak napi di­va­tok és abból a szemszög­ből teszem azt a márvány­szobor már csak anyaga mi­att is elmaradottnak tűnhet. Úgy vagyunk vele, mint az „ortopéd” cipővel, sokan le­­sántulnak benne, de mégis hordani akarják, mert éppen az a legújabb. Mi a termé­szettel, az itteni emberi kör­nyezettel vagyunk összhang­ban, ezt keressük. Örök té­ma és emberi léptékével ha­marabb ceruza elé kívánko­zik. Megkérdezték egyszer a modern japán építészet ve­zető képviselőjét, mi a tit­■­kuk harmonikus épületeik­nek? Azt válaszolta: az a szemléletbeli különbözőségük másoktól, hogy a japán em­ber nem akarta soha legyőz-­ ni, kívülrekesztetni a termé­szetet, mert a természet ré­szének érezte magát. Jelenthet a „vásárhelyiség” előnyt, vagy hátrányt, ne­künk van egy megkezdett utunk és ezt a természet­hűség közös vonásával foly­tatnunk kell, jó műveket létrehozva. — HOGY VÁSÁRHELY mélyponton van-e, vagy sem, nem tudom megítélni. Másutt is vannak problémák, cso­portok között és csoportokon belül, ez alól a vásárhelyi­ ­ művészet sem kivétel. De ez nem vezethet a realista in­díttatású alkotó munka fölr­­rúgásához, hogy most mér a napi divatokhoz igazodjunk, mesterséges cirkusz nyomán kötelezően másba kezdjünk, azon az áron is, ha rosszabb. Létezik egy beteg licitálás a világban, de a hirtelen fel­lángoló útkereséssel kapcso­latban nem szabad elfelej­teni, hányszor hallottunk már nagy neveket, érdemte­lenül kiemelt alkotókat, aki­ket szépen el is felejtettünk, s a fiatalabbak már nem is tudnak a létezésükről. Nem minden múlik a napi meg­ítélésen, bár a kortárs műve­ken azért látszik, hogy me­lyik a kvalitásos, becsületes munka. — A művészet egészében sokféle stílus, irányzat elfér, és egészséges módon hatnak egymásra. Vásárhely sem egy külön világ, hanem része a művészeti életnek, nem ru­galmatlanul és mindenféle hatást kizárva. Közölni aka­runk valamit, a közönségnek beszélni, méghozzá érthető­en. És ez a legfontosabb, mert realista csak az a mű lehet, amely hat az emberre. Fontos, hogy a közlendőben, az alkotásban erő legyen, mert ha nincs, akár abszt­rakt módon, akár naturalista elemekkel igyekszik elindíta­ni a folyamatot, célt téveszt és sikertelen marad. A rea­lizmus és absztrakt kérdés­körét gyakran igen nehéz­­nyomon követni. Itt van pél­dául a kerámia, a forgás­­test szerintem az egyik leg­absztraktabb plasztika. Mégis reális az edény? De még mennyire! Lehetne szó róla, a teáskanna kapjon kavics, vagy mondjuk kotlostyúk formát. És akkor mi törté­nik: kapunk egy tárgyat, amely szobornak kevés, edénynek még kevesebb. — ELMÉLETEKET gyár­tani fölösleges, Vásárhelyen is. Mert a közös szál, a sa­játosan magyar kultúrára való törekvés a művészek között ezt nem követeli szük­ségszerűen. Nem kellenek skatulyák, mert egyik em­ber a másikkal sosem lesz azonos a művészetben. Ke­resheti a népművészet ele­meit, vagy bármi más alapot, egyénien, alkot, hiszen más­ként elvész a karaktere.. A különféle stílusok és felfogá­sok nem­ lehetnek egymás ellenségei. Ami Vásárhely egységes voltát illeti, össze­jött egy kollektíva, akik a hazai kultúrában akarnak tevékenykedni. Ki-ki a maga módján és saját művészeti ágában, nem kényszerűen a népművészet látható elemei­vel. Szükségtelen minden al­kotáson megjelennie a pár­navégnek. Én például sosem csináltam még vásárhelyi köcsögöt, ettől függetlenül munkáimban fellelhetők a vásárhelyi fazekasság nyo­mai. Mindenki dolgozzon a maga módján, jó és még jobb alkotásokra törekedve, és ne azon töprengjünk, hogy áthangolódva más cso­porthoz vagy szekcióhoz igazodjunk. Problémák ugyanis másutt is vannak. El-el maradódnak művészek az őszi tárlatokról, másutt élők és vásárhelyiek is, ez nálunk tény. Néhány éve én sem állítok ki, de nem sér­tődés miatt, csupán nem akarok mérgelődni olyan dolgokon, amelyek a művé­szi munkától távol­iak és el­­vinnének a „szakmától”. Fö­lösleges vásárhelyi össztelje­sítményeket keresgélni, mert csak egyénenként, érdemes mérleget vonni, s ugyanígy máshol alkotó művészekre se lehet ráfogni, hogy „vá­sárhelyi iskolás”, mert ké­peket küld az őszi tárlatra. Értelmetlen kategóriákat ki­munkálni káros. Dolgozni kell a képzőművészeknek és akkor kinőhetnek nagy egyé­niségek, akik elhomályosíta­nak iskola-elnevezéseket, ka­tegorikus merev korlátokat. Ha a cím elveszik, az éppen nem baj. . Apáti Mik­lós: Vihar Akinek arcára fényt rajzol a vihar, igazán más ésetet is. Élhetsz-e majd talán újra oly életet, ami tán nincs is? beletisztul, s gyógyul, s rajonghat is úgy, ahogy senki se még, és soha senki. Sírni hallod-e őt? Húsa zeng, s hiába. Félsz? Sírsz? De élve utolsó pillanatát, éli-e azt. Ő vigasztal, ringat és arcodba sir, ha anly­t vársz, ha remélsz, hihetsz, ha szeretsz, élet, ami éltet, ami végső, ami egy pillanat és a mégis örökétig zengés? Gyűlölet álmodik rólam, de szavam­­ nem bánt Hallod-e őt, és hallottál-e mást? ha hozzá beszélek, — tiszta vagyok már e lucskos viharban. Hiszem és hihet. Fenyvesi Félix Lajos: Önarckép Kitárt ablak holdfényes tükrében A vékony száj kicsit nyitva épp, szomorú és sovány arcomat nézem, kimondatlan szavak feszítik szét. Az erős homlok három ránca mély. Fényt, izgalmat keres két szemem, kivéste 3 ezer átvirrasztott éj. Titkon ott bujkál múlt és jelen. Növesztve bajusz, hosszú szakáll, s új bánat ragyog: ember vagyok, hogy ne találjon rám az óvó Halál! madaraknál is veszendőbb vagyok. Takács Imre: Gólyaförgeteg Eltemethetne mindent Újra a hó. Vagy a legelsőbb leszek mint ez a hó, de ez a március arra se jó, legelsőbbként az égből leszakadó hogy igazán fehérré váljon tőle mert maga történik meg maga által, a hazám, a Vértes és Bakony völgye, mindegy, hogy milyen mocskadásban . • Mi közöm nekem ehhez a vidékhez? Elemelhetne mindent újra a hó. Elmegyek egy harmadik hegyvidékhez, a gólyaförgeteggel ránkszakadó. Harmadik helyen élek, mint harmadik Nincs vége még a télnek, nincs egészen. — és első sose leszek, se második. Gyógyulhatok-e május melegében? VASÁRNAP, 1980. ÁPRILIS 6. SZALAY FERENC: GŐZ z A­lkalmazkodás és szorgalom — ezek irányítottak engem minden csele­kedetemben, tizenéves suttyókorom* óta. Ezt vallja Fenákel Judit regényhőse (A negyedik segéd monológja), Strasszer Jani, „aki mindig kiforogta magát”. A kisember szemszögéből vizsgálva az író a világ folyását, változásait, formailag olyan helyzetbe hozván saját magát, mely­nek kényszereit a mű elemzése során nem nehéz kitapintani. Noha igaz, hogy csepp­­ben a tenger tükröződik, de abban sem kételkedhetünk, hogy a cseppnyi valóság a tengernyit nehezen idézi föl bennünk a maga teljességében, méreteiben és hatá­sában. „Törd magad, Strasszeg Jani. Ma is ez­zel ébredek reggel, pedig betöltöttem a hatvanat.” Ismerünk valamennyien han­gyaszorgalmú embereket, akik — környe­zetük vélekedése szerint — nem vitték semmire, pedig életük csak valamiféle szolgálatból állt, énükben betöltött a mun­ka mindent, a családnak csak másodsze­rep jutott Miféle élet ezt Fenákel is ezt boncolgatja, fölleltá­rozza az­­indíttatás és a világban való eligazodás körülményeit. Várkonyszőlősből, a nem egészen három­ezer lélekszámú kis községből indul, ahol a civilizáció nem sok nyomot hagyott. El­sodorja a háború. Amikor annak poklából visszatér rádöbben a könyörtelen valóság­­ra: nincs családja, semmije; apja — az ördögből nadrágot készítő falusi nadrág­szabó kisiparos Strasszer Lajos — intel­mein kívül semmit sem örökölt, egykori otthonát mások lakják. Wolf és családja a kocsmáros, akinél buzgón söprögette a földes kocsmahelyiséget hajnalok hajna­lán, az sem jött vissza kényszerű utazá­sából az élők közé. A Konrád Áruházba, ahol kifutóként kezdte és felvitte sorsa a negyedik segédi „rangig”, visszatérve egy ideig együtt dolgozik Gáti Gyurkával, akivel ugyan sohasem voltak egy vélemé­nyen, de folyton egymás levegőjét szív­ták, sőt Gyurka életét is megmenti a há­borúban. A 45 utáni Magyarország eseményekben és változásokban bővelkedő világából Strasszer és Gáti ellentétpár mellé föl­sorakoztatja az író a letűnő régi világ alakjait is. A polgári levegőt árasztó, szét­­bomló, az újhoz sikertelenül alkalmazkod­ni próbáló Konrád-házat jól eleveníti meg. Várkonyt épphogy meglegyintet­te a háború szele: .......akinek se katona férje, se zsidó barátja nem volt, nagyjából ugyanúgy élte világát, mint a boldog bé­keidőkben. A várkonyiaktól igazán nem lehetett remélni, hogy a háború megren­dítse őket. És végképp nem lehetett ilyet remélni az idős Konrád Józseftől.” A háború után az ifjabb Konrád könnyedén fölhasználja illegális ke­reskedelmi ügyletekre Strasszert, s ő bele is törődik az utazó vigéc — nem épp veszélytelen szerepébe, mert vakon hisz és sehogy se vág gusztusába a főnö­kök és nagyemberek dolgába beleavatkoz­ni. Gáti, akiben politikai ambíciók feszül­nek, „éppenséggel ott szeretett lenni, ahol a dolgokat kifőzték”. Strasszer bekvárté­­­lvozódik a Konrád famíliához, szinte csa­ládtagnak érzi magát, szükségük van rá, jól megy a „bolt”. Gáti viszont túllép e ház küszöbén, összekapaszkodik a párt­vezérré lett Mészárossal és politikai pá­lyára lép, újságíró lesz. Kettejük kapcso­lata kiéleződik, amikor Gáti a feketézők­ről és az újgazdagokról ír cikket. S ami­kor találkoznak, szemébe is vágja Jani­nak, hogy Konrádék vagyonát szaporítja még most is! Változnak az idők, a szerepek, a helyze­tek. A kisember — Stsasszer — egy szi­tuációban úgy érzi, hogy ő a sikeresebb ember és nem a nyüzsgő, a politizáló Gá­ti. Hiszen az Ifjabb Konrád oldaláról (ágyából), az elérhetetlen messzeségből feleségévé lett Sipos Margit Aztán: „Gyur­ka hiába kuncsorgott könyvelői állásért a konzervgyárban, mert vitába szállt az atyaúristennel is: kitették a szerkesztő­ségből, elvbarátai megtagadták, „amikor én már a Kossuth téri népboltban egész reszortért feleltem — dicsekszik. Ho­moki úrnak, a monológ hallgatójának. H­iggyünk-e Strasszer Janinak. Ez a kérdés végigfut a regényen. Bol­dog volt-e? Néhány napig, ő sze­­rette a feleségét, de az tartózkodó maradt a szerelemben. Megöregedvén, sokallja pe­dantériáját is. A gyerekek józanul látják kettejük diszharmóniáját Margit sorsá­ban megannyi kényszer, megalkuvás. „Megszáradt, mint a takaratlanul hagyott kenyér.” „Gyalogjáró ember voltam egész éle­temben” — vallja Strasszer. Nem tudja el­hitetni velünk, hogy ez a jó. Gyermekei sem értik, ha ő jobb felé lép, azok bal­ra... És a felesége megcsalja — erre is irányítják a szemét — hibátlan fogait azért vitte Pestre javíttatni évente kétszer vagy háromszor. Hogyan éljünk? Ez a kérdés közbeugrik többször Strasszer és Gáti életfelfogásá­nak ellentéteiben. Az írói módszer — a monológ, az önvallomás — a szubjektumot helyezi előtérbe, s mi sok mindent Strasz­­szer szemén keresztül látunk, noha az író ennek korrekcióját igyekszik elvégezni Szenzációk nélküli életutat mutat be hite­lesen, gondolkodtatva, vitára késztetve, ami nem kevés. Fenákel műveinek sorá­ban a helye a jobbak között van. A hét­köznapok nyersanyagát emelte át irodal­mi műbe, s ezért olykor keveredik benne a dokumentum értékű rész a fantáziával teremtettekkel. Fenákel Judit írói útjának jó kereszt­­metszetét adja az Egy bizonyos Remény utca című novelláskötet, melyben tizenöt év terméséből került be huszonöt Témái mindennapiak. Egy lány elszánja magát az abortuszra, mert­­egyetemistaként, le­ányanyaként nem akar szülni. Az elkép­zelt kínok mellé társul a megaláztatás. (Egyedül.) Egy hivatal, ahol kibírhatatlan a munkahelyi légkör és ez meghökkentő cselekedetet vált ki. (Üldögélnek, beszél­getnek.) Szolgáltatás és kiszolgáltatottság. (Kályhások.) Egy munkáslányból lett fő­nök és egy osztályidegen mérnök szerelmi története, mely 1956 őszén kezdődött és happy end nélkül végződött. (Minden másképp van.) Egy öregasszony elindul, hogy befizesse a villanyszámlát, de nem találja meg azt az utcát, azt a helyet, ahol ügyét elintéznék. (Egy bizonyos Re­mény utca). I­lyenek vagyunk. Pontosan megraj­zolt élethelyzetek sorát teszi elénk az író. Nem nélkülözi az öniróniát sem. Fölleltározva napi teendőinket, cél­jainkat, vágyainkat és kudarcainkat. Egy­beötvöződik keserűség és öröm, a sorsok változatainak tanulsága. De sokszor va­gyunk kicsinyességünk, önzésünk,­­szűk világba zártságunk áldozatai! Pedig sze­retnénk mi szebbek és jobbak is lenni. A magányt föloldani (Novákné, Az idegen nő és egy nagy fehér kutya), a sikertelen­ségért kárpótlást kapni, mert szeretjük a munkánkat (Reklamáció). Ilyenek va­gyunk? A történetek nem mindig adják a teljesség érzetét A szürkeség mögött több színt, fényt sejtünk. Valamilyen szép ígéretet. (A negyedik segéd monológja. re­gény, Szépirodalmi­­ Könyvkiadó, 1978 — Egy bizonyos Remény- utca. elbeszélések, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979.) BÁLINT GYULA Élményforrása: a hétköznapok Fenákel Judit két kötetéről

Next