Csongrád Megyei Hírlap, 1983. február (40. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-05 / 30. szám
Az idő 1949. márciusa: egy még kicsit sem öreg, de már nem is épp középkorú, szép gesztenyebarna arcú férfi köszöntött be a szegedi Délmagyarország akkori, Jókai utcai szerkesztőségébe. Elmondta, hogy most ért haza hosszú száműzetéséből... S amikor el kellett menekülnie az országból, ő is újságíró volt Egy zord, téli éjszakán, 1931. januárjában csendőrszuronyok előtt futvament át a jugoszláv határon. Történt, hogy Ormos János — mert ez volt kollegánk neve — 53 évvel ezelőtt .„Szegedi Hétfő” címmel — mint más suszteréit, ő — lapot alapított. Maga volt a főszerkesztő, a kiadó, a segédszerkesztő, az olvasó, s a riporter is. Munkások, árendás parasztok krajcáros újságja akart lenni ez a mindössze kétoldalas lapocska. A hatalom akaratából azonban csak mindössze egyetlen szám jelenhetett meg belőle. Alig pár órával a nyomtatás után betiltottak, írójának pedig kishíján az életébe került. A riport, amelyet a Szegedi Hétfő közölt , amely oly mélyen vágott bele akkor a hatalom húsába, pedig éppen onnan íródott, ahova majd most megyünk el együtt, kedves olvasóinkkal: Kistemplomtanyáról. A száműzetésből hazatért öreg kollega megmutatta régi újságját, riportját, amely Kálmán Mihályék tragédiáját mondta el. Kálmán Mihályék nincstelen napszámosok voltak, mint abban az időben a legtöbb ember errefelé. Volt két holdnyi haszonbérletes földjük, amit a Délvidék legnagyobb földesurától, Szeged várostól fogtak, s erre építettek parányi viskót. Másoknak még ennyire sem futotta. Földbevájt vermekben éltek, szültek, s haltak errefelé az emberek. Kálmánéknak már volt tanyájuk, egy parányi, gazfedelű. S míg a három családos apa éppen napszámban volt úri Vargáéknál, a szegedi tűzoltók leengedték a tetőt a kis család feje fölül. Fűrésszel elvágták a mestergerendát, ettől beomlott a mennyezet is. A piciny gyerekeket pedig zord téli fagyban, szegényes kis vackaikkal együtt a városi tűzoltók kitették a dűlőútra, hogy valaki jóember majdcsak rájuk talál. S ezután vonultak újabb parasztviskókat összedönteni. Mert a bérlők nem tudták megfizetni a képtelenül magas haszonbért, elűzték őket hajlékaikból, földönfutókká lettek. Az ő sorsuk felett töprengve írta Ormos János, hogy ezerszer kegyetlenebb világ ez, mint amelyet az 1879-es nagy tiszai árvíz hozott a szegedi tájra. Mert az a nagy víz oktalan elemi erő volt, de mégsem bírt annyi hajlékot, családi fészket tönkretenni, mint ahányat a Horthy-rendszer tönkretett 1931. januárjára kelvén... Amikor a Kálmánok.. meg a többi szegény parasztcsalád tragédiájáról szóló írást — Ormos János riportját — a kezembe adták, elindultam a nyomon 18 évvel később megtalálni Kálmán Mihályt. Azt reméltem, hogy négy évvel a felszabadulás után az új világ egyik lelkes apostolával találkozom majd, akinek azelőtt a lelke sem volt a magáé, s most pedig mindene van, illetve hát majd lesz. Hosszú keresőút végén — amikor rátaláltam — azonban szomorúan tapasztalhattam, hogy ő már rég nem hisz az emberi szabadságban. Jómódú gazdánál lakott, örökös béreskenyeren éltek. Alig volt miről beszélnünk. Saját földet, tanyát a néphatalomtól — bár a földreform már lezajlott — nem kért, engem is szeretett volna meggyőzni, hogy az urak egyszer úgyis mindent visszavesznek majd. És isten irgalmazzon annak, aki „bűnös”. Erről szólt a második riport, amelyet már én írtam, s amelynek megjelenése óta elmúlt immár 34 esztendő, és nem hittem volna sohasem, hogy ez a harmadik, ez a mostani lesz majd az igazi, amelyiket akkor, 1949 tavaszán kerestem, de csak most találtam rá. Le merem írni, hogy a régi szegény Kistemplomtanya — a mai gazdag Bordány — tulajdonképpen a már beteljesült, megvalósult magyar paraszti szocializmus ! Akkor f is, ha nem égé- | szén olyan, mint f amilyet álmodtunk hajdanában szemináriu- | mokon, amilye- | neket kigondol-' *| tunk. Sokkal tar- I talmasabb, szebb 8 is ez a vajúdó 8 élet szülte szocia- lizmus. A szocialista rend termékenyítő esőjétől kivirágzón az emberi lelemény, a szent szorgalom. Gallai András, a Kálmán Mihályok sorából származó napszámos fiúból lett tanácselnök — aki az első választás, 1950 októbere óta egyfolytában viseli tisztét — így mondja el falujának előtörténetét . — Itt, a kunpusztákon valamikor még 1858-ban bizonyos Dudás nevű módosabb gazda építtetett egy picinyke kápolnát. Ezután ez a kis kápolna volt a pusztai nép temploma. Sokáig beszélték az emberek, hogy kéne már a pici kápolna helyett építeni egy kicsivel nagyobb templomot. A mai kis templom 1903-ban épült fel. S a templom köré kezdtek építkezni, így keletkeztek a kistemplomi tanyák. S azután tulajdon főnévvé avanzsált a kis templom a tanyáival: Kistemplomtanya. — A legutolsó községi bíró — akitől már én vettem át a helyi hatalmat — Szilágyi Ferenc népszerű parasztember volt. Az utolsó jegyzőt pedig Demján Bálintnak hívták. Az új tanácsháza (ahol most beszélgetünk) éppen az első tanácsválasztás napjára, 1950. október 22-re épült fel. Mi a választás másnapján már itt kezdtük el a ránk bízott sokféle munkát. — Idézi a múlt időt az immár veterán tanácselnök. Új nevet is adtunk akkor a falunknak. Az egyik őseredetű dűlőnévről. Bordány-dűlőről Bordányra kereszteltük Kistemplomtanyát. Mert nagyon hittünk, hogy nem lesz ez már sokáig tanya. Akkor a templom körül szertelen rendetlenségben 74 lakóház állott. Utcaformájú házsor csak három volt a mai Petőfi, a Rákóczi és a Dudás utcák helyén. Ma (!) 738 lakóház áll a községben. Jelenleg is 50 új családi porta vár vevőkre. A tanácselnök ítélete szerint az esztendő végére, már egyetlen eladó portájuk sem lesz, mert, mind elkel újévig. A számok így bizonyítanak: 30 év alatt — vagy inkább csak az utóbbi tíz alatt — éppen megtízszereződött a „rezidenciák” száma. A Magyar Népköztársaság helységnévtára adatai szerint még 1973-ban is csak 334 ház állt Bordányban. A lakók száma 1977-ig fokozatosan apadt, ekkor a legkisebb lakólétszám 2697 volt. Az utolsó népszámlálás 1980-ban már 2855 bordányi illetőségű állampolgárt talált. És most már újra vannak. Vajon honnan „szivároghatnak” be az emberek Bordányba? A tanya már kiapadt forrás. S egyelőre a természetes népszaporulat sem a legkedvezőbb. Akkor hát honnan jönnek az emberek? És most halljunk csodát. Az emberek leginkább Szegedről költöznek ki Bordányba! A tanácselnök mondja, hogy csupán a legutóbbi időkben 13 szeged család települt ki Bordányba. Főleg olyanok, akiknél a városrendezés folytán lebontották a házukat. Új lakás helyett azonban pénz kértek, abból itt építkezne! «Most a "faluban ! "dérnélsrefcofének már készen áll a háza A szó eredeti értelmében — úgy gondolom — nem falu már ez a mai Bordány Mert van itt minden, ám klasszikusan városi kategória. A pompás nagy művelődési házat éppen tíz évvel ezelőtt építették. Azóta gyakran megfordulnak it fővárosi együttesek, tángó, tájszínházak is. És vajon elmennek a hordányiak a előadásokra? A vitathatatlanság bizonyítéka, hogy a művelődési ház jegyárbevétele tavaly meghaladta a 600 ezer forintot. A bordányi polgárok átlagosan személyenként 1982-ben több mint 2 ezer forintot hagytak a művelődési ház jegypénztárában. Ez már szerintem a kocsmáknak is komoly konkurrencia. S bizony nem sok város dicsekedhet szép hazánkban a kultúra szeretetének hasonló bizonyítékával. Hajdanában tanultuk, most is valljuk, hogy a szocializmus építésének haladásával fokozatosan megszűnik majd a „falu és a város közötti ellentmondás”. Én azt gondolom, hogy Bordány dolgában nincs már semmiféle ellentmondás. Immár az oktatás, köznevelés is városi rangú. A tanyai osztatlan iskolákat rég bezárták. Új 12 tantermest építettek a községben, kabinetrendszerben — szaktantermekben — tanítanak a nevelők. A tanyákon lakó kisóvodásokat, kisdiákokat naponta személyautókkal, buszokkal hozzák és viszik ... É® ami még szintén ahhoz a bűvös különbséghez tartozik: van elegendő üzemi munkahely is. Bordány alighanem a szegedi táj egyik legjobban, iparosodott községe napjainkban. A legújabb üzemeket éppen most telepítik. Ha majd „beindul a verkli”, itt készítik a szegedi Április 4. Cipőszövetkezet összes cipőinek sarkát, talpát, évente több millió pár cipő komplett , aljzatát. Van itt korábbról a nyomdaiparnak szitanyomó üzeme. A legnagyobb vertikum azonban az Előre Szakszövetkezet paradicsomfeldolgozója, a „lévonal”. Évi 10 ezer (!) tonnányi helyben termesztett paradicsomból sajtolják ki itt a levet, s tankautókkal szállítják a konzerviparnak. Van továbbá tőkés valutát hozó iparszerű nyúlhústermelő telep, és negyedmillió vágócsirkét kibocsátó broyler üzem. Az egyesített szakszövetkezetek (Rákóczi, Dobó István, Mező Imre) fiatal elnöke, dr. Masa István szólott arról, hogy a különféle ipari munkákból, valamint az egész országra kiterjedő zöldséggyümölcs forgalmazásból több mint 120 ma illó forint bevétele van évente a közösségüknek. A paradicsom „szent növény” lett Bordányban. Mondják, hogy tavaly már csak a tanácselnöknek, meg a szakszövetkezet elnökének nem volt paradicsomföldje, saját két kezük által nevelt termésük. Az idén a két „különcöt” is „kötelezték” paradicsom termesztésre. Ugyanakkor megőrizte itt a régi ,,szentségét” az őszibarack is, így mondják: Bordány az egyetlen hely a megyében, ahol a szőlő-gyümölcstelepítési terveket a nagyon megnehezült beruházási viszonyok közepette is teljesítik. A nem is régiek mellett már 100 hektárnyi új őszibarackosa van a szaki szövetkezetnek. S a telepíté■ seket most is folytatják. Van egy kicsiny, nem egéiszen ezer hektáros termeld; szövetkezete is a községnek. Ez volt Bordányban kezdettől fogva, — jelképesen — a fáklyaláng.. Mutatta, hogy, mennyire életképes ezen a. komiszsivó homokon a tó eszimozgalom. A neve „Munkásőr”, mert akik az 1956- os ellenforradalmi esemény- ikét követően ezt a paraszti közösséget a világra hozták, mindannyian — akik alkal-masak voltak a fegyverforgatásra — beléptek a megt mentett néphatalom védőinek seregébe. Főleg a silány talaj visao■ nyok miatt eleinte nem sok esélyük volt az életben maradásra. Ám, amint most ... Dudás Imre, a tsz immár , nyugalmazott veterán elnöke visszaemlékezik, hamar segítettek magukon. Megyénkben először itt, a bordányi határban, éppen Didiás Inréék akaratából kezdődött el a melioráció. Az első rendezett táblák a korábbi 4—601l kilogrammnyi rozs helyett 1,7—2 tonnányi búzát adtak bemutatkozásként. Ez volt a „bezosztálás” korszak, az első szovjet intenzív búza premierje. A következő években bizony sok jó feketeföldű gazdaságot meghaladtak eredményeikkel a „Munkás, őrök”, ők most is a hexmoid gabonatermesztés élenjárói. Jelenleg nyitni készülnek „ nagyüzemi szőlőtermelét« irányában is. Az ..Előré”-ve! közösen 100 hektárnyi szőlőt telepítenek... „Gazdálkodunk” dr. Mas* Istvánnal, aki végül így sommáz: — Ezt a mai, százazdi Bardányt nem tervezte, meg sem álmodhatta előre senki sem. Az élet — a naponta igazításra, javításra szorult munka — formálta ilyenre S a mai nehéz gazdasági helyzetben a mi gondolatunk szerint ez a ,,szerkezet” úgyszólván zseniális. Minden termelési folyamatot — például a paradicsomot, az őszibarackot, a szőlőt — képes átvállalni a mi közösségünk a zárt profilú nagyüzemektől. Ami már nekik veszteséges, az nálunk még jó nyereség is lehet.... .... Viné . * Az irodaház előszobájában szinte egész nap dohog, zakatol a telexgép. Győrből Miskolcról kérnek valamit ... Egertől Budapestig valamely, „kereskedelmi csatorna” folyton keres valamilyen árut. S a bordányi teherautók a megtalált portékával mindig jókor elindulnak, hogy le ne késsék a randevút... CSÉPI JÓZSEF A harmadik riport — Bordány, a szocialista... A földönfutók földjén ötven év múltán ü n Dudás Imre Gallai András tanácselnök Az Előre Szakszövetkezet cipőtalpüzeme. (Fotó: Enyedi Zoltán) In Részlet a Móra Ferenc utcából - ------------------------------------------------------------------------------------- A tét valóban húszezer tonna sertés-, illetve baromfihús. Hogy miképp lehetne hozzájutni, az a városi ember számára kissé talán fantasztikusan hangzik. A mértékadó mezőgazdasági szakemberek viszont nem tartják annak: elméletileg már megvalósíthatónak látszik a recept, bár a legfontosabb, a gyakorlati alkalmazás még hiányzik. A kiindulópont: mintegy százezer hektár kiterjedésű olyan rét- és legelőterület van az országban, amelyet ma nem vagy alig hasznosítanak. Az ok eléggé ismert. Békés megyében, ahol sok a szarvasmarha, nagyon kevés a gyepterület, Borsodban, Nógrádban meg a hajdú-bihari szikes térségekben viszont, ahol bővében vannak a rétnek meg a legelőnek, aránylag kevés a tehén meg a juh. Ezeken a vidékeken ugyanis több a kedvezőtlen adottságok között gazdálkodó, szegényebb tsz, mint másutt. Még mindig az elmélet síkján maradva, a következő alternatív megoldás kínálkozik: 1. Kora tavasszal óriási, állatokat szállító teherkocsikra rakjuk a növendékmarhákat mondjuk Békésben, s felvisszük őket Hajdú-Biharba, esetleg Borsodba és ott maradnak késő őszig. 2. A gyepben gazdag borsodi, nógrádi stb. tsz-ek A tét: húszezer tonna hús lekaszálják aszénát, s a szárítást követően, jól összepréselten bálázva ez eljut a már említett Békésig. A két változat közül különösen az első látszik vonzónak, már azért is, mert Amerikában például, ahol mindent dollárban és centben mérnek, nem ritkaság, hogy tavasszal egy-két száz kilométerrel odébb, legelőben bővelkedő területre viszik a növendékmarhákat. Ha ott megéri, kifizetődő lehet ez nálunk is. Ha csak néhányszor tíz kilométerről van szó, ezt már Magyarországon is megteszik időnként. Például a már említett Békésben, hiszen azért ott is akadnak gyepterületben gazdagabb tsz-ek. De arról, hogy a második, netán a harmadik, negyedik megyéig terjedne a horizont — még nem tudunk. Mintha a látóhatárt is leszűkítenék a megyehatárok. Pedig van már példa arra, hogy tovább lehet tekinteni annál, mindenekelőtt az aratás idején Közismert ugyanis, hogy ha a gabona betakarítása sürget, akkor az ország északi felén gazdálkodó tsz-ek közül — ahol a búza csak később érik — sokan a délibb megyékbe küldik a kombájnjaikat, s amikor náluk kell vágni a kenyérgabonát, a megsegített megye viszonozza a szívességet. A MÉM-ben nem ok nélkül hivatkoznak arra, hogy az ország három nagy állattenyésztési, takarmányozási termelési rendszere, az Agrocoop, a Boscoop, illetve a Taurina lényegében egész hazánk területét átfogja, s nem respektálja a közigazgatási határokat. Ennél fogva e termelési rendszerek tudnának a legtöbbet tenni azért, hogy a már említett százezer hektárnyi rét- és legelőterület jobb hasznosításában is előbbre lépjünk. Érdemes lenne hát még egyszer számolniuk, mérlegelniük, hiszen valóban nem kicsi a tét. Ha ugyanis feletetnénk az állatokkal a százezer hektár fű-, illetve szénahozamát, akkor mintegy húszezer hektár kiterjedésű tömegtakarmány termőterületet (lucerna, siló stb.) lehetne felszabadítani Békésben meg másutt. Ezen a húszezer hektáron pedig évi százezer tonna kukoricát, illetve búzát ter- emeszthetnének, ennyi gabona viszont valóban húszezer tonna sertés-, illetve baromfihús előállítására volna elegendő. Ahogy az írásunk elején mondtuk. Ezért ajánljuk még egyszer: számoljunk! MAGYAR LÁSZLÓ SZOMBAT, 1983. FEBRUÁR.