Csongrád Megyei Hírlap, 1989. április (46. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-17 / 89. szám

Füstös vasútállomás, mellette nem kevésbé füstös resti. A gyorsétkező bejárata a főtt környezetidegenrikító felirat hirdeti, hogy a helyiségben hot-dog kapható. A nagykiflibe bújtatott főtt virsli gondolatára megmozdulnak az utazó gyomornedvei. Máris ott toporog a pult előtt. Roltyog a virsli, étvágygerjesztő illatok szállnak. Az eladónő villára szúrja a rudacskákat, rá a mérlegre, majd papírtálcára pöcköli. — Parancsoljon! Az utazó mereven bámul a papíron árválkodó kopasz virslire: — De kérem... Ez lenne a hot-dog? — Most éhes, vagy nem Alternatív éhes? — méltatlankodik a mögötte álló idegen. • .? — Akkor meg mit reklamál? Ez egy alternatív hot-dog. * Félénk kopogás a bejárati ajtón. Elegáns fiatalember nyer bebocsátást. A nappali küszöbén vigyázzba vágja magát, úgy kántálja a locsolóverset: — Függöny mögött állok, három puszit várok ... — az utóbbi félmondatot erősen túlhangsúlyozza. — Úgy kapsz te három puszit, ahogy a favaorv mögött állsz! — csipkelődik a lány. — Miért? Talán nem az? — s meglengeti az orra előtt fityegő, zsinórra fűzött gömböcskéket. Majd a szigorú tekintettől megenyhülve: — Na jó, megengedem, alternativ függöny. * Pöttöm gyerkőc vár a sorára a fagylaltospult előtt. A kínálatot böngészi: csokoládé, puncs. Mindjárt nyújtja is a pénzét. — Kétgömböset kérek. — De milyet? — érdeklődik a kiszolgáló. — Alternativot. — Micscsaáát? A kicsike tudományos arcot ölt, úgy magyarázza: — Hát ilyet is — meg olyat is. HALUBA MARGIT 4 A világnézet nem lehet kényszer! A lelkiismereti és vallásszabadságról Az idén decemberben várhatóan az Országgyűlés elé kerül a lelkiismereti szabadságról és a vallás szabad gyakorlásáról szóló törvénytervezet. Ennek kapcsán kérdeztük dr. Pozsonyi Lászlót, az Állami Egyházügyi Hivatal titkárságának vezetőjét; mi tette szükségessé az új törvény megalkotását, hogyan értelmezzük ennek tükrében a lelkiismereti szabadságot, a vallásszabadságot? Az utóbbi harminc évben a Magyar Szocialista Munkáspárt és a kormány olyan egyházpolitikát folytatott, amely világszerte feltűnést keltett és elismerést váltott ki. A magyar állam és az egyházak közötti rendezett viszony stabilizáló eleme volt és maradt a magyar belpolitikának, nemzetközileg pedig hozzájárult az ország kedvező megítéléséhez. — E téren inkább mi voltunk szerények, amikor állandóan azt hangsúlyoztuk: nem kívánunk modell lenni... — Tény, hogy a magyar egyházpolitika egy olyan ■történelmileg igazolt gyakorlatot alakított ki, amely páratlan volt, s több szempontból maradt is a szocialista országokban. Ennek lényege: nem szükségszerű a harc a szocialista állam és az egyházak között, lehetőség van a konstruktív együttműködésre. Az elvi alapja ennek a gyakorlatnak az volt, hogy mindkét fél megőrizte a maga világnézetét, tiszteletben tartotta a másik meggyőződését, s azt kereste, milyen közös pontokon tud együttműködni a közösségért. ■Ezen az alapon lényegében érvényesült a lelkiismereti szabadság és a vallás szabad gyakorlása. — Ha ez így van, akkor, mi szükség van az új törvényre? — A kettő nem mond ellent egymásnak. Az 1980- as évek közepére ugyanis világossá vált, hogy az eddig érvényes jogszabályokat túlhaladta az élet, meghaladta a gyakorlat. Hiszen ne felejtse el, a vallásszabadságot csupán alsó szintű jogszabályok deklarálták, mindenekelőtt az 1895-ös 43. törvény, amelynek nagy részét ugyan hatálytalanították 1947-ben —, s ez elég nagy hiba volt —, de amelynek 7., 8. és 18. szakasza továbbra is érvényben maradt. Általános szabályozásról viszont nem beszélhetünk. Ezt felismerve kedvezményezte az Állami Egyházügyi Hivatal, még 1983-ban egy új, átfogó jogszabály megalkotását. Tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy kodifikálunk egy addig is meglevő gyakorlatot. Arról is, meg többről is szó van. Egyrészt az új törvénynek tartalmaznia kell a már eddig is érvényesülő vallásszabadságot, másrészt viszont egy múlt századi törvény, amelynek alapján e gyakorlat folyt, értelemszerűen alkalmatlan már arra — bármilyen haladó volt is —, hogy a mai körülmények között megfeleljen. Hogy mást ne említsek, csupán a helsinki záróokmányt 1975-ből, amely ajánlásokat fogalmazott meg a vallás szabad gyakorlásának biztosításával kapcsolatban. Ezeket az ajánlásokat mi elfogadtuk, támogattuk. De megemlíthetem más nemzetközi szerződések erre vonatkozó részeit is. Például a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát, amelyhez mi is csatlakoztunk, s amellyel ugyancsak összhangban kell lennie az új törvénynek. S mindezek között, gondolom, az új alkotmánnyal is. — Így van, bár alighanem a lelkiismereti és vallásgyakorlási törvényt előbb fogják elfogadni, mint az új alkotmányt. — Nem okoz ez gondot? — Az alkotmány csak általánosságban mondja ki a lelkiismereti szabadságot, és a szabad vallásgyakorlás jogát, ez a törvény viszont sokkal konkrétabb kell ■ legyen. — Mielőtt erre rátérnénk, manapság sok vád éri a korábbi évtizedek egyházpolitikáját. Sokszor indokolatlanul, de az emberben mégis kétségek ébrednek ... — Ha nagyobb gondok lettek volna, akkor aligha játszhatott volna a magyar külpolitikában olyan pozitív szerepet az Egyházügyi Hivatal, mint amilyet játszott. A mi delegációnk látogatása alapzta meg a nyitást Kínával, Izraellel. Bennünket hívtak meg először Genfbe, a Nemzetközi Egyházi Szervezetek Központjába. 1980-ban az afganisztáni események miatt teljesen befagyott nemzetközi helyzetben mi jártunk az Egyesült Államokban. S viszont: 1987-ben itt járhatott, mert eljött Billy Graham prédikátor, 1987-ben szocialista országokban először rendezett ülést a Zsidó Világkongresszus, s 1984-ben a Lutheránus Világszövetség. Az utóbbi időszak eseményei között megemlíthetném a pápa meghívását és közelgő látogatását. — Most tehát lássuk, mit értsünk lelkiismereti és vallásszabadságon? — A két jog véleményem szerint egymástól elválaszthatatlan. A törvénynek ki ■kell majd mondania e két jog tartalmát, és az érvényesülésükhöz szükséges garanciákat. Szabályoznia kell az állam és az egyházak, a vallásfelekezetek viszonyát, biztosítania kell azok autonóm működését. Mindenkinek joga van e szabadságra, a világnézet minden kényszertől mentes megválasztására, s arra, hogy a jog lehetővé tegye, hogy a különböző világnézetet valló állampolgárok és szervezeteik — így az egyházak is — nézeteiket szabadon terjeszthessék és oktathassák. A garanciák között kell, hogy szerepeljen: világnézete, meggyőződése miatt senkit semmiféle hátrány nem érhet, és semmiféle előny nem illet meg. Az állampolgárok egyházhoz, vallásfelekezethez való tartozását például az állami nyilvántartások nem tartalmazhatják. — Mindez feltételezi az állam és az egyházak szétválasztását. — Igen, ennek lényege pedig, hogy az egyházak és vallásfelekezetek nem gyakorolnak állami funkciókat, az állam pedig elismeri és tiszteletben tartja függetlenségüket és autonómiájukat. Az egyházak és a vallásfelekezetek egyenjogúak kell hogy legyenek. Az egyházak és vallásfelekezetek nem az egyesülési jog alapján létrejövő különös csoportok, mégis jogi személyek. A lelkiismereti szabadsághoz tartozik az is, hogy elismerjük a szülőknek, a törvényes gyámoknak azt a jogát, hogy kiskorú gyermekeik világnézeti neveléséről — ideértve a vallásos nevelést is — döntsenek. Ugyanakkor e jogok gyakorlása nem menthet fel senkit az állampolgári kötelezettségek teljesítése alól. Tehát mind a vallásos állampolgároknak, mind az egyházaknak tiszteletben kell tartaniuk a Magyar Népköztársaság Alkotmányát. FRISS RÓBERT Bethlen-est a szegények javára A SZ ETA, a Szegényeket Támogató Alap javára ajánlja fel hagyományos tavaszi műsoros estjének bevételét a vásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium. A program április 18-án, kedden este 6 órakor kezdődik a Petőfi Sándor Művelődési Központ színpadán. A műsor első részében Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámájából ad elő részletet Szabó Márta, míg a másodikban, „Magyarokhoz” és „A szétszóródás előtt” címmel mutatnak be zenés irodalmi összeállítást. Napóleon Vásárhelyen ám ezúttal aligha diadallal onaparte 1796—97-ben, a franciák itáliai hadjárata során valósággal ,,tönkregyalogolta’’ az osztrák hadsereget, a városok zömébe majdnem harc nélkül vonult be. Ami közel kétszáz évvel ezelőtt hódító hadjáratnak indult, az szerda este a Petőfi Művelődési Központ színpadán folytatódott. Igaz, hogy ezúttal nem a fiatal tábornok, a későbbi császár, hanem csak a nevét viselő magyar zenekar által. S természetesen Vincze Lilla énekesnő sem osztrák tábornokokon tiport keresztül, csizmái alá ezúttal csak néhány tizenéves került, s azok is csak átvitt értelemben. És a zenekar sikere sem volt még megközelítően sem olyan egyértelmű, mint a nagy előd fent emlegetett itáliai hadjárata. Mert ugyan a közel másfél órás műsor alatt hallhattuk a Napóleon Boulevard ügyeletes slágereit, sikerdalait, amelyek az utolsó nagylemezen, illetve a még meg nem jelent Vincze Lilla szólóalbumon találhatók. Az egyébként koncerteken nagylemezminőséghez szoktatott közönség ezúttal nem élvezhette a technika áldásait. A viszonylag kisméretű, de annál jobban torzító hangfalak érthetetlenné változtatták a dalok szövegét, s főkén a fuvola hangját foszlatták a semmibe. Még jó, hogy a dalok többé-kevésbé benne élnek a fülekben. Bonaparte 1802-es poroszországi hadjárata során a mértékadó történettudomány szerint a francia hadsereg ágyúi összesen 1400 lövést adtak le. Ez a kor összehasonlító adatai szerint is rendkívül spórolós tüzérségi tűz mégis elegendő volt ahhoz, hogy a porosz hadsereg letegye a fegyvert. A Napóleon Boulevard minden eszközt bevetett ahhoz, hogy „győzelmet" arasson Vásárhelyen. Fényeffektusokat, nagy hangerőt, sztereo hangvéget, play back-et. A dalok egyformaságán és élvezhetetlenül visszahangosított megszólaltatásán azonban alig-alig segített az, hogy Vincze Lilla a koncert folyamán többször is „mundért"’ cserélt. Ezúttal nem „győzött" a Napóleon Boulevard, hiszen az élőben felcsendülő dalok közül az az egyetlen, az Edith Piaf-féle ütötte meg az elvárható szintet. A többi ritmusközpontúvá torzult slágeren pedig még az énekesnő könnyűzenében szokatlanul jó teljesítményt produkáló hangja sem segített. KOROM ANDRÁS : Elvi farmerek Avagy: „gyártsuk" őket — adminisztratíve? A történetet hallva, elkezdtem számolgatni. Sorra vettem Kisalföld-széli szülőfalum házait, elméletben kutatván, kik vállalkoznának a farmerségre. Aligtaláltam tucatnyi családot, akik nézetem szerint biztosan vállalnák a mezőgazdálkodás testet gyötrő, kockázatot jelentő munkáját. Az egyik házban csak idősek élnek, a fiatalok meszszi városokban dolgoznak, jórészt elfeledve a gazdálkodás szokásait, szabályait; másutt ugyan maradtak erős fizikumú, gazdálkodásra alkalmas emberek, de ők is szakmát tanultak, azt kedvvel művelik, nem cserélnék föl a földművelésért. Egy falu persze nem a világ, de másutt érdeklődve is hasonló arányokat hallottam. Van tehát egyrészről az alternatív óhaj, az új földosztás, a családi farmok kialakítása; létezik másfelől egy objektív társadalmi-gazdasági szerkezet, amely nem igazolja az óhaj realitását. Ha az új típusú gazdálkodás elvét elfogadjuk is, hamarosan gyakorlati akadályokba ütköznénk a megvalósításnál. Tételezzük föl, hogy az elvi, jogi korlátok egy csapásra leomlanak, s a családi vállalkozóknak kimérik a földjét a falu határában. A műveléshez először szakértelemre lesz szüksége, méghozzá nem speciálisra, hanem általános mezőgazdálkodási, technikai, technológiai, közgazdasági ismeretekre is. Oktatási rendszerünk azonban a szakosításba épült. A gépészszakiskolákban csak hallottak az állattenyésztésről, s fordítva sincs másképp. Az állattenyésztő szakmunkások még jogosítványhoz sem intézményesen, hanem magánszorgalomból jutottak. A nagyüzemi mezőgazdaságban ez csupán szemléleti viszszásságokkal járt, az eredményes vállalati munkát alig észrevehetően akadályozta, ám a családi vállalkozónak létérdeke és létfeltétele az átfogó ismeret. Hosszabb- rövidebb idő alatt persze a mezőgazdálkodás megtanulható, a gyakorlati sikerek és kudarcok edzik, okosítják a gazdálkodót. Ám a termeléshez az észen, a tapasztalaton kívül eszközök is kellenek. A családi termeléshez szükséges eszközök pedig igencsak hiányoznak. Több száz lóerős traktorok, összekapcsolható célgépek jellemzik a magyar mezőgazdaságot, amelyek drágák, csak nagyüzemi körülmények között hasznosíthatók ésszerűen. A külgazdaság mostani állapotában alig várható, hogy egy csapásra megoldódik a farmerek munkájának egyik elemi feltétele, a birtokmérethez igazodó eszközválaszték. A hiánygazdálkodás káros hatásait, jövedelmezőségét romboló következményeit pedig a jól működő nagyüzemek is érzékelték, az induló, útkereső családi farmoknak pedig egyenesen a végzetük lehet. Nem lehetetlen persze az eszközök beszerzése, a természet is segítheti a jövő gazdálkodóit, s gazdag termést gyűjthetnek raktáraikba. De ez a termés még nem áru, s kiváltképpen nem feltétlenül elkönyvelhető bevétel. Sokat emlegetett hiányossága a magyar gazdaságnak a valótlan, beavatkozással terhelt piac, ami az agrártermelőket különösen sújtja. A magyar mezőgazdaságnak ugyanis egyik valós sikere, hogy keresleti piacon értékesíti áruit, s nem kell sorban állni termékeiért. A piaci morál azonban e szektort is elkerülte, s a termelők számának szaporodása, az értékesített mennyiség csökkenése a termelők piaci erejét gyengítheti, következésképpen a zavarosban halászók lehetőségeit erősítheti. A ma családi farmerjei az éppen érvényes szabályozással, az agrárollóval megnyirbált árviszonyokkal is szembekerülnének. Azzal mindenesetre számolniuk kellene, hogy a nagyüzemi művelésben hatékonyabb búzatermesztés a termelőszövetkezetek több mint harmadában veszteséges; a sertéshizlaláson mindössze néhány száz forint a kistermelői munkabért is magában foglaló eredmény. Ma tehát úgy tűnik, inkább szólam, kívánalom a családi farmergazdálkodás elterjedése, gyakorlati realitása egyelőre vajmi kevés. Persze a nyugat-európai példák mutatják, hogy az agrárfejlődésnek ez lehet az egyik eredményes útja. Ám azonnali átvétele, másolása, s a valós társadalmigazdasági állapot figyelmen kívül hagyása hasonló politikai és gazdasági tévedésekkel járhat, mint a kolhoz típusú nagyüzemi mezőgazdaság meghonosítása. Elég sok és erősen negatív tapasztalatunk van a központilag elhatározott elvekről, a fentről vezérelt gyakorlatról ahhoz, hogy most újra, egy ugyan más típusú, de mégis csak „fentről” kezdeményezett agrárgyakorlatot sürgetsen. A gazdasági fejlődés kényszerítheti csak ki a svetkezeti felbomlást, s helyén a családi farmok kialakulását. A realitás csak az lehet, hogy hosszú ideig egymás mellett működnek állami gazdaságok, termelőszövetkezetek, szakszövetkezetek, családi farmok. Egymáshoz viszonyított arányuk változhat, de nem adminisztratív sürgetésre, hanem valós gazdasági versenyben. Ehhez először is szektorsemleges, csupán a piaci törvényekre épülő jogi, közgazdasági szabályozásra lesz szükség. S majd, ha a szövetkezetek sem kényszerülnek hátra kötött kézzel az úszásra, valóban rendelkezhetnek saját vagyonuk fölött, akkor derülhet ki végérvényesen gazdasági erejük, s egyebek között a családi farmokkal összehasonlított versenyképességük. V. FARKAS JÓZSEF Az állami gazdasági vezetők egyik tanácskozásán szót kért a Magyar Demokrata Fórum képviselője. Először is elmondta, hogy a farmergazdálkodás híve, maga is gazdálkodik, majd az új földosztás mellett érvelt szenvedélyesen. Több állami gazdasági vezető fejcsóválva hallgatta beszédét. Vélhetően erre reagálva, nyugtatgatta őket, a diplomás szakemberek tanácsaira a leendő farmereknek is szükségük van, nem maradnak kenyér nélkül a mostani igazgatók. Éneklő ifjúság ’89 — Vásárhelyen Április 20-án délután fél 3-kor a Petőfi Sándor Művelődési Központban rendezik meg az Éneklő Ifjúság idei általános iskolai kórustalálkozóját. A vásárhelyi városi tanács művelődési osztálya, a Magyar Úttörők Szövetsége városi elnöksége és a PMK szervezésében tartandó tálálkozón a város 11 általános iskolájának gyermekkora lép fel. HÉTFŐ, 1989. ÁPRILIS 17.