Csongrád Megyei Hírlap, 1990. február (47. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-15 / 39. szám

«A helyzet változatlan Tarja Nem, nem arról akarok én írni, hogyan bontják az embert lassan arjára és tarjára a különféle adókul­csok és -hivatalok ... Mindössze magáról „a" tarjáról akarok írni. — Is­merősöm a minap bement a sarki Közértbe (hovato­vább ideje lenne ezt az el-, nevezést közellenre módo­sítani), szóval bement, s egyebek közt kért húsz de­ka tarját. Meg is kapta rögtön. A magáét. Úgy számolta ugyanis, hogy a tarja summa sum­marum, körülbelül 50 fo­rintba kerülhet. Tapaszta­latlan tarjaevő lévén (évente másfélszer engedi meg magának e luxust, és azután két hónapig furdal­ja a lelkiismeret) — nem tudta, hogy az ötvenes va­lószínűleg a három nappal ezelőtti ár. A tartós papír­ra az eladó ugyanis félre­érthetetlenül a 75-ös szá­mot írta. Ismerősöm nem esett kétségbe, mikor ezt meglátta, elvégre, manap­ság 25 forint annyi, mint a semmi. Ez is valami. Csak ez a szám, ez a 75, ez szúrta kicsit a szemét. Hetvenöt forint... Húsz deka tarjáért, ami úgy el­tűnik a szatyor sarkában, akár este a tányérról. Het­venöt forint... Ha az em­ber fölvált egy százast, és elkölt belőle 75 forintot , a maradékot akár már ne is kérje vissza. Hetvenöt forint éppen olyan kevés pénzben, mint amilyen ke­vés 20 deka tarja kilóban; ez a hasonlat ugyan tudo­mánytalannak hangzik, vi­szont találó. Nem is a húsz deka tarja érdekelte isme­rősömet, és nem a hetvenöt forint. Nem azt nézte, mi­lyen kevés az egyik, s ez­zel szemben milyen sok a másik — hanem hogy miért kapott ily sok pén­zért, ilyen keveset? — Csak azt szeretném tudni — kérdezte —,­ most akkor becsaptak, vagy már tényleg ennyibe kerül a tarja? — Szerintem mind a kettő — mondtam. — Hogy érted ezt? — Úgy, hogy az eladó azt hitte, hogy jól átvágott té­ged, és maga sem tudta, már valóban ennyi az ár. Hiába, az árak napról napra emelkednek, az em­beriség története a szabad árak története. — A boltos tehát nem nyert rajtam egy fillért sem? — Hát persze, hogy nem. Az árutermelés és pénz­­gazdálkodás kezdeteitől fogva mindenki arra törek­szik, hogy minél több pén­zért minél kevesebb árut adjon, s ugyanakkor minél kevesebb pénzért minél több áruhoz jusson. — Eszerint a helyzet év­századok óta változatlan — mondta ismerősöm, és el­kezdte kicsomagolni a hi­hetetlenül kevés tarját. (Hetvenöt forintért!...) F. CS. Termelni nem szabad, pénzt a bankba (Folytatás az 1. oldalról.) A csanádpalotai áfész el­nöke, Lakita Jánosné azzal kezdi, hogy lám, a horosz­kópok nem hazudnak. Már hetek óta várja, mikor okoz neki­­kellemetlenséget a saj­tó. — Gondolja, erről van szó? — Mi másért jött? — Molnár Tóth Tamásné ügye érdekelne. — Ha jól tudom, már megvettük a libáit. — Másokét is? — Tavaly december 31- éig hetvenegy termelőtől nem tudtuk felvásárolni a libákat, ez­ úgy 80-100 ezer darabot jelent. Az érdekel­tek többsége Csongrád és Békés megyei. — Miért rendelték el a felvásárlási stopot? — Mi szerződést­ kötöttünk a kecskeméti baromfi-fel­dolgozóval 150 ezer darab libára. Kilónként átlagosan 68 forintban állapodtunk meg. Ehelyett a januári tár­gyalásokon 30 forintot aján­lottak. Nem fogadhattuk el, hiszen a kistermelőkkel kö­tött szerződéseinkben más állt. Ugye, üzleti tisztesség is van a világon? — Igen ám, de mi lesz a hetvenegy termelővel? És a százezer libával? — Nagyon nehéz megol­dásokat találnunk. A Szen­tesi Baromfifeldolgozó Vál­lalat felajánlotta a segítsé­gét. A rubelexport megtiltá­sa után bejelentették, a to­vábbiakban már nem lehet­nek partnerek. Két kft.-vel is próbálkozunk, továbbtar­­tásra is igyekszünk ráven­ni termelőket. — Milyen eredménnyel? — Körülbelül már csak (!) 40 ezer liba vár feldolgozás­ra. * Közben belép a szobába Szam­ázló János, az áfész főosztályvezetője. .. Dr. Nagyon sok termelővel kerestük a kapcsolatot, saj­nos, az eredmény majdnem semmi. Senki nem vállalko­zik a levágásra, a feldolgo­zásra. Ha valaki szenvedő alanya a libaügynek, hát azok mi vagyunk. A csőd szélére sodorhatja a szövet­kezetet a buta gazdaságpo­litika, a feldolgozói maffia. Ebben a világban termelni nem szabad. Tőkegyűjtésre kell berendezkedni, minden arra ösztönöz bennünket, tegyük pénzünket a bankba. — Úgy tűnik, most liba­túltermelés jött létre az or­szágban. Ha sok van, miért nem adják olcsóbban? — Körülbelül 1 millióval több a liba, mint amennyit fel tudunk dolgozni. — Tehát a libacombról továbbra is csak álmodunk? — Magyarországon be­fuccsolt a libatartás. Azt ne tőlem kérdezze, miért nem tudunk a libahúsból példá­ul felvágottat készíteni. * Hogyan tovább? Ezt ismét az elnök asszonytól kérde­zem. — A termelőket ki kell fizetnünk. Nem egyébből, mint a közel 40 százalékos bankhitelből. Ezen a terüle­ten nincs keresnivalónk. Termeltetünk, de a libák­tól nem tudunk megszaba­dulni. Egy lehetőség marad: behúzni a csápokat és vege­tálni. Tudom, ezért megkö­veznek, de sajnos, csak így maradhatunk talpon. A libastop úgy 15-20 mil­liós megterhelést jelent a palotai áfésznak. Ha pert indít a kecskeméti baromfi­­feldolgozó ellen, feltehetően visszacsordogál ebből a pénzből valamennyi. Mi pe­dig szövögethetjük álmain­kat a libacombról, a liba­májról ... BODZSÄR ERZSÉBET CSÜTÖRTÖK, 1990. FEBRUÁR 15. A siker sohasem véletlen. Egyéni sikert elérhetünk ugyan a véletlenek szeren­csés egybejátszása révén — ám a sikersorozat, a fölfelé ívelő pálya mögött mindig munka áll. Demoszthenész annak idején kavicsot tett a nyelve alá, és az Égei­­tenger partjára kiállva har­sogta túl a hullámok moraj­lását — így küzdve le ere­dendő dadogását. A nehéz­ségek legyőzése során kifej­tett erőfeszítés, s eredmé­­nye, a siker annyira meg­növelték önbizalmát, hogy egy beszédhibás emberből, akihez hasonlók bizonyára ezerszámra szaladgáltak az ókori világ napos partjain — szóval, idővel Demoszt­henész, a szónok vált, aki­nek összegyűjtött beszédei ma minden könyvtárban ki­­kölcsönözhetők. A beszéd a napi helytál­lásnak csak egyik tényezője, ám az SKR-stúdium, ami­ről most szólunk, nemcsak erre tanítja meg a tanfo­lyamra jelentkezőket. Ho­gyan lehet a mai gazdasági környezetben talpon marad­ni? Miként alkalmazkodha­tunk a folytonosan és gyor­san változó környezethez, minimális veszteségekkel? Hogyan lehet egy piacgaz­dálkodásban vállalkozásba kezdeni, azt sikeresen fönn­tartani és vezetni? — Jelen­leg tárgyalás- és előadás­technikai kurzust tartanak a stúdiumon belül (helyszín a megyei tanács oktatási és továbbképzési intézete; Új­szeged, Közép­fasor 1—3.) , de a későbbiek során vál­lalkozásmenedzselési, üzlet­kötési, etikett-protokoll, s marketingtanfolyam is in­dul. A foglalkozásokat Pé­ter Gábor főiskolai docens vezeti. Nem elméletieskedő pszichologizálást, hanem használható magatartás-, il­letve általában életmódre­­cepteket kapnak itt az em­berek, eszközt életük sike­res újjászervezéséhez. A kur­zuson tapasztaltak kizökken­tik az embert kitaposott szellemi kerékvágásából, új gondolatokat, ötleteket, becs­vágyat ébresztenek benne. Aki a foglalkozásokon részt vesz , nő a népsze­rűsége, új barátokra, üzlet­felekre tesz szert, befolyása megnövekszik, magával tud­ja ragadni munkatársait. Mindezek következtében pe­dig emelkedik a jövedelme — a részvételi díj tehát egy idő után sokszorosan meg­térül. Péter Gábor, a foglalko­zások nagy szakmai tudás­sal, rengeteg élettapasztalat­tal rendelkező vezetője, sa­ját szavai szerint, haszon­elvű ember. — Mindenkitől, aki részt vesz egyszer a foglalkozáso­kon — mondta —, csak ezt kérdezem: milyen haszna származott a kurzusból? Sok ezer ember közül nem akadt eddig egy sem, aki ne tu­dott volna beszámolni vala­mely pozitívumról. S egy emlék . . . Szolnokon tartot­tam előadás-sorozatot an­nak idején, és az egyik ren­dezvényen három ember igen ellenségesen szólalt föl Nem hitték el, hogy bármi­féle hasznukra lehet a kur­zus, nem is vettek részt a foglalkozásokon. Később azonban, a többiek sikerét látva, ők is be akartak szállni­­, akkor viszont fő­nökük már nem járult eh­hez hozzá. Mondván, tart­sák magukat ahhoz, amit nyilatkoztak. Egyiküknek mégis sikerült bejutnia, s ő jegyzetelt másik két tár­sának is... Érthető: olyan életsratégiákkal ismerked­nek meg az emberek e fog­lalkozássorozaton, melyek létezéséről előttem nem is álmodhattak. Ókori hellénnel kezdtük, fejezzük be egy csaknem mostanival. „Táncolni kell, uram, a zene majdcsak meg­jön valahonnan” — mondta Kazantzakisz könyvében Zórbász, a görög. Ez az SKR-stúdium mottója — amely név, mint rövidítés, egyébként a SIKER szó más­salhangzóiból állt össze. Nem véletlenül! FARKAS CSABA Démoszthenész is így kezdte A tanárnő a múlt év októbere óta minden hét két napján Sze­gedre utazik Hajnalban kel, és késő délután érkezik haza. Egyike azoknak az orosz nyelvtanároknak, akiket újra iskolapadba ültetett az élet, no meg a Művelődési Miniszté­rium — jelentőségét nézve felbecsül­hetetlen, ámbátor meglehetősen elő­készítetlen, átgondolatlan­­ határo­zata: az orosz nyelv kötelező oktatá­sának eltörlése, választhatóságának bevezetése. A tanárnő egyáltalán nem­ tehet arról, hogy volt időszak Magyarországon, amikor kötelező volt az orosz tanítása, talán még meg sem született, amikor mindez eldön­tetett. Arról sem tehet hogy annak idején oly nagy szükség volt rá — és persze, sok ezer társára —, hogy államunk milliókat költött képzésük­re. A főiskolákon, az egyetemeken a legnépesebb csoport évtizedeken át az orosz szakosoké volt. Egyszóval: a tanárnő semmiről nem tehet. A mos­tani helyzetről legkevésbé, hisz aka­ratától függetlenül döntöttek sorsá­ról. Mindazonáltal helyesli a döntést úgy véli: épp itt az ideje, hogy Ma­gyarország felzárkózzék Európához, és hogy ez abban is megmutatkozzék: a magyar gyerekek azt az idegen nyelvet tanulják az iskolában, ame­lyiket akarják: németet, angolt spa­nyolt, olaszt franciát, de akár még az oroszt is ... "Helyeslését azzal fe­jezte ki, hogy zokszó nélkül vállalta a tanulást — mely orosz szakos pe­dagógusból­­német szakos pedagógus­sá való átképzését szolgálja —, noha ez millió gonddal, bajjal jár. Meg­sínyli a család, megsínyli­­, végső soron pedig megsínyli az iskola, ahol tanít, távollétében helyettesítéséről kell gondoskodnia, órakedvezményt kell adnia, és ráadásul mindehhez „jó képet kell vágnia” az agyonra terhelt kollégáknak. Hát, nem biztos, hogy jó képet vágnak, sőt sokan szó­vá teszik: ajaj, ha ők ingyen tanul­hatnának idegen nyelveket... Iga­zából tehát nem jó ez senkinek, ettől függetlenül, a tanárnő szorgalmasan tanul, néhány hónap alatt féléves anyagot vett át, úgy érzi, kötelessé­ge, hogy minél hamarabb nyelvvizs­gát tegyen. Jó szándékához tehát kétség sem férhet. N­em is háborogna hát, ha nem lenne rá oka. De van oka,­ mégpedig nyomós. Úgy érzi, becsapták. Becsapták, mert azt ígér­ték, hogy az „átképzősöket” tanul­mányi idejük alatt semmiféle hát- Félpénzért rány nem érheti. Márpedig érte, még­hozzá anyagi. A pedagógusok januári, 30 százalékos béremeléséből ugyan nem maradtak ki, de az összegnek csak a felét kapták meg. S tulajdon­képpen szavuk sem lehet, hiszen a kötelező — húsz — óraszámuknak is csak a felét tartják meg. Fél­munka — félpénz. Az iskolák az átképzés idejére általában heti 10 óra ked­vezményt adtak, s ezzel egy időben 50 százalékkal csökkentették az alap­béreket. Nyilván, a béremelésnél is ezt, a csökkentett alapösszeget vették figyelembe. Az átképzésre vonatkozó jogszabály ugyanakkor kimondja: a kieső munkaidőre átlagkereset illeti meg a dolgozókat. Az átlagot a múlt évi jövedelmekből számítják ki. A megyei tanács is ezt tette, amikor a megye csaknem háromszáz, orosz sza­kos pedagógusának átképzésére be­nyújtotta pályázatát az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatalhoz. A hivatal kinek-kinek folyósítja is a tanulmá­nyi időre járó összeget: az iskolától kapott félpénz így kerekedik­ ki egésszé. Ám januárban is maradt annyi, amennyi volt ugyanis az ÁBMH-val tavaly kötött szerződés nem a naptári év, hanem a tanév végéig szólóan köttetett Amikor megállapodtak, még senki sem tud­ta, hogy januárban béremelést kap­nak a pedagógusok. Annyi hitegetés, ígérgetés után, ugyan ki hitt volna komolyan a bérfejlesztésben? A jövőre vonatkozó tanulság min­denesetre az: a következő évi szer­ződést már 1990 decemberéig köti a megyei tanács, elvégre, nem tudhat­ják előre, tanév közben, mi változik, s mi nem. A pedagógusok azt mond­ják: havonta ezer-ezerötszáz forint a veszteségük, a tanácsiak úgy számol­ják, ennél kevesebb, s igazán csak azok jártak rosszabbul kollégáiknál, akik gyeden, gyesen vannak. Úgy ér­velnek: az orosz szakosok örüljenek, de legalábbis tanúsítsanak nagyobb toleranciát, hisz ennél rosszabbul is járhatnának. Mondjuk, két év múlva, amikor demográfiai apály köszönt az általános iskolákra... Mit szólnának ahhoz, ha utcára kerülnének az orosz szakos diplomájukkal? így legalább biztosított a jövőjük. Más megyék­ben élő kollégáiknak még ez sem adatott meg, hiszen az országban összesen nincs annyi „átképzés”, mint Csongrádban. S hogy ez némi pénzükbe is kerül? Mi lett volna akkor, ha az eredeti elképzelés válik valóra, s a tanfolyami díjak felét sa­ját zsebükből kellene megfizetniük? A tanárnő megérti, illetve kény­telen-kelletlen, tudomásul ve­szi ezeket az érveket. Hogy újabban már napidíjat sem kap? Hát, Istenem, az ÁBMH úgy ítélte meg, az nem jár neki, a megyei ta­nács pedig hiába fellebbezett, egye­lőre választ még nem kapott. A ta­nárnő egyezkedjen az iskolával... Szóval, mindent megért ő, és meg­értenek mindent a hasonló cipőben járó kollégái is. Egyedül csak azt nem értik: a politikai rendszer okta­táspolitikai baklövéseinek miért ők isszák meg a levét? Még most is, még ma is, amikor pedig már anyá­nyi minden változott... No, de változott-e valójában? TÖRÖK ERZSÉBET Téli gépjavítás - zökkenőkkel Több mint 200 ezer ki­­sebb-nagyobb növény­ápoló, öntöző-, nyári talaj­művelő és betakarítógépet hoznak rendbe az állami gazdaságok és a szövetkeze­tek a téli időszakban. A legtöbb helyen még a ha­gyományos módszerekkel folyik a javítás. A kisgaz­dák szintén ezt az idősza­kot használják ki a munká­ra. A 40-50 lóerős külföldi traktorokat viszonylag fo­lyamatosan tudják javítani, megfelelő az alkatrész­utánpótlás. Körülménye­sebb a 10-15 lóerős kerti traktorokhoz és munkagé­peikhez pótalkatrészt sze­rezni. Sokak szerint ennek az az o­ka, hogy a kistrak­to­rokat több kereskedelmi cég forgalmazza, aminek számos előnye is van, vi­szont e gépek alkatrész-utánpótlásával érdemlege­sen egyik cég sem foglalko­zik. A kisüzemekben ilyenkor van idő arra, hogy „új”­ gé­peket fabrikáljanak ma­guknak. A régi, elhasznált traktorok felújításával nem mindig biztonságos járó- és fékszerkezetű erőgépeket állítanak elő. A szakembe­rek szerint ez a későbbiek­ben gondot okoz, hiszen — ha a közutakra nem is me­részkednek ki velük — ese­tenként a használóikra ve­szélyesek lehetnek ezek a minősítés nélküli gépek. Az eddigi tapasztalatok szerint nem zökkenőmentes a nagyobb gépek javítása. A hazai gyártású eszközökhöz többnyire elegendő alkat­részt kaptak az üzemek, a külföldi gépek alkatrészei­ből viszont nincs elég. A csehszlovák és az NDK - gyártmányú erőgépekhez pl. nélkülözhetetlen alkatré­szek hiányoznak. Ennek okára világítottak rá az Ag­­roteknél; az MTI munka­társának elmondották: a csehszlovák partner a Zetor traktorokhoz tavaly április végéig megrendelt alkatré­szeknek mindössze a har­madát szállította le. Ha­sonló gondot okoz a keres­kedelmi vállalatnak, hogy az NDK-ből csak a töredé­ke érkezett meg — a ha­zánkban nagy számban használt — E—516-os gabo­nakombájn alkatrészeinek. Elsősorban a főtengelyek hiánya hátráltatja a kom­bájnjavítást. A mezőgazdasági üzemekben befejeződött a ta­vasszal legkorábban használatos, egyszerűbb, kevés alkatrészt igénylő talajművelő gépek javítása. Ezek­ben a napokban már a traktorok, vető- és növényvédő eszközök felújításához is hozzáláttak az üzemekben. A munka a műhelyekben nem zavartalan, mivel szá­mos külföldi géptípushoz nincs elegendő alkatrész. ---------------3

Next