Csongrád Megyei Hírlap, 1990. február (47. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-10 / 35. szám

A Nagyalföld szülötte és szerel­mese volt. Csa­ládja Karcagról származott le Kis­kunhalasra, ahol megtelepedve jó­létre, majd tekintélyes földbirtokra tett szert. Atyja mérnök volt, földbir­tokos és a református egyház főgond­noka. Anyja Zseni Krisztina. Ebből a házasságból született Tóth Kálmán, ügyvéd és később Halas polgármes­tere, majd második fiúként Károly, a harmadik Lajos, egyetemi tanár Debrecenben, a negyedik Géza, ké­sőbbi államtitkár és végül Irma, aki Medveczky Károlyhoz ment felesé­gül. A Tóth család nemesi származású, és „tarpai és margittai” előnévre hall­gatva, családnevüket Toóthnak ír­ták. Ebből a családból Halason, 1876. szeptember 28-án született az a Tóth Károly, aki a harmadik Tóthnak, Lajosnak ikertestvére volt. A halasi nemesi kúrián nevelkedett, majd a református kollégiumban végezte is­koláit. Innen ment a budapesti egye­tem Jog- és Államtudományi Karára, ahol az előírt évek lehallgatása után „sub auspiciis” eredménnyel avatták az összes jogtudományok doktorává. Bírói pályára lépett, de rövid szolgá­lat után már 1905-ben a debreceni jogakadémia hívta meg tanárnak. Tanárkodásának ideje alatt 1912-ben a budapesti tudományegyetem a pol­gári perjogból magántanárrá habili­tálta. Egy évvel később a kolozsvári tudományegyetem hívta meg és egy­ben nyilvános rendes egyetemi tanár­ként adta elő itt a perjogot. Közben kitört az első világháború és annak szerencsétlen befejezése után Tóth Károly is az elé a választás elé került, hogy román fennhatóság alatt folytassa-e bizonytalan jövőjű tanári ténykedését vagy hagyja-e el katedráját. Nem habozott. Elhagyta fájó szív­vel Kolozsvárt, a magyar állam ja­vára optált, és feljött Budapestre. Itt azzal a problémával találta ma­gát szemben, hogy a magyar kor­mány teljes bizonytalanságban volt, hogy mi legyen a volt kolozsvári egyetem sorsa. Sokan voltak olya­nok, akiknek álláspontja az volt, hogy szükségtelen még egy egyetem, mások amellett törtek lándzsát, hogy helyezzék el a menekült egyetemet Debrecenben. Kevesen voltak, akik­nek álláspontja mindettől eltérve Szegedre telepítette volna az egyete­met. Tóth, aki hithű református volt, szükségszerűen a debreceni elhelye­zést látta volna helyesnek. De ami­kor ezzel a problémával jobban meg­ismerkedett, minden meggondolást félretéve Szeged mellett állt ki, és ezzel — mint ahogy egy avató beszé­dében maga is mondotta — véglege­sen eljegyezte magát ezzel a várossal. Szeged ugyan közel negyedszá­zada harcolt azért, hogy egyetemhez jusson, valójában azonban ennek ér­dekében gyakorlatilag semmit sem tett, mert egyetlen olyan épülete sem volt, ahol az egyetemet elhelyezhette volna, nem is beszélve arról, hogy egy ilyen felsőoktatási intézmény mellett számos klinikát, kísérleti in­tézetet, könyvtárakat és egyéb se­gédleteket kellett létesíteni. Tóth Károly mindezzel hamarosan tisztában volt és minden erejét és összeköttetését mozgósította annak érdekében, hogy az egyetem ennek ellenére is Szegedre kerüljön. Törekvése végül is sikerrel járt. Agi­­tációs munkája megmozdította a ha­tóságokat, leküzdötte a Szegeden tornyosuló nem csekély ellenállást, a főhatóságoknál mutatkozó ellen­szenvet és így az egyetem Szegedre került. De a valódi agitatív munka csak ezután kezdődött, mert most már a helyszínen kellett megbirkóznia neki is mindazokkal a nehézségekkel, amelyek egy egyetem felállítását a semmiből jellemezték. Mindenkit meg tudott győzni. A város egymás után ürítette ki iskola­­épületeit, az állam szabaddá tette bíróságai részére rendelkezésére álló hivatalait, a vasút átengedte leszá­mító palotáját és egymás után költöz­tek be ezekbe az egyáltalán nem erre a célre épült és alkalmas helyisé­gekbe az egyetem különböző tanszé­kei. Persze nem volt kétséges, hogy ezzel még alig történt valami egy vidéki egyetem létesítéséhez. Nem volt kétséges az sem, hogy az orvosi kar nem lehet meg klinikák nélkül és ezeket még ezután kellett létesíteni. Miután épületek nem álltak rendel­kezésre, építeni kellett megfelelő szakklinikákat. Tóth Károly fáradhatatlannak bi­zonyult. Meggyőzte a várost és meg­győzte a főhatóságokat is, hogy a háborút vesztett ország zilált pénz­ügyei ellenére kellő pénzügyi áldoza­tot hozzanak a szükséges épületek létesítésére. Évekig tartó agitatív munkájának eredményeként elérkezett a nap — 1926. október 5-e —, amikor megtör­ténhetett Szegeden az első klinikai épület alapkövének letétele. Ezen a napon az egész ország Szegedre fi­gyelt és az ünnepség középpontjában az akkori egyetemi rektor, Tóth Ká­roly állott. De ez a tevékenysége munkálko­dásának csak egyik része volt és ha az eredményekben jelentős is, mégsem volt a legfontosabb. Egyénisége itt Szegeden bontako­zott ki teljében. Attól kezdve, hogy ennek a városnak lett lakója, a város­nak szinte minden problémáját saját­jának tekintette és ahol erre lehető­sége nyílt, szívvel és lélekkel igyeke­zett városának hasznára lenni. Erre pedig sok vonatkozásban nyílt alka­lom. A város hamarosan a főrendi házba delegálta és valahányszor ott szegedi probléma került szőnyegre, Tóth Károly kitűnő szónoki képessé­gét lebegtetve állt ki annak érdeké­ben, hogy az országgyűlés Szeged javára foglaljon állást. Két kérdést érdemes talán itt érin­teni. Az első az, hogy megismer­kedve Juhász Gyulával, az akkor mellőzött költő mellé állt és amikor létkérdéssé vált Juhász Gyula nyug­díjügye, komoly ellenzék leküzdése után, kieszközölte nyugdíjának fo­lyósítását. Egy másik eset nem kevésbé jel­lemző reá. Az egyetem egyik tanára, Mészöly Gedeon, színdarabot írt „Tótágas” címen, amelyben közis­merten gunyoros és humoros modor­ban tette kritika tárgyává az akkori rendszer visszásságait. Darabját a szegedi színház műsorra tűzte és ek­kor országos botrány tört ki. A kri­tika elharapózott, kiszélesedett és végül az országgyűlésben kötött ki. Mészölyt meggyanúsították, hogy el­lenséges érzületű a magyarsággal szemben és ezen a címen megtámad­ták a kultuszminisztert, az egyete­met, a színházat és Mészölyt egy­aránt. Tóth nem habozott segíteni. A felsőházban napirend előtt felszó­lalva antoniusi módon kezdve beszé­dét, lépésről lépésre bizonyította be — kiindulva a szólásszabadságból —, hogy sem Mészöly, sem pedig az érintett intézmények nem gyanúsít­­hatók a felhozott vádakkal. Beszédét sorozatosan szakította meg a tetszés­­nyilvánítás és lassan a hangulat éle­sen a kritikusok ellen fordult, ugyanide sorolható ez a szintén nem az egye­temi keretben értékelendő magatar­tás, amelyet Tóth Károly a „Szépha­lom” c. folyóirat alapítása érdekében fejtett ki. Érezte azt, hogy a kultúra terjesztésének az egyetem csak egyik szerve és tevékenységi köre ebben a vonatkozásban korlátozott. Szüksé­gét érezte annak, hogy olyan iro­dalmi tevékenységnek is bázist léte­sítsen, amely nem szorítkozik a tudo­mány területére. Szegednek akkor nem volt társadalmi, szépirodalmi folyóirata. Ilyennek létesítése érde­kében először az egyetemi tanárait mozgósította, majd széles körben az ország tudományos téren működő értelmiségét, s amikor ezeket meg­nyerte, tanácskozásra hívta össze mindazokat, továbbá Szeged város szóba jöhető szellemi munkásait és keresztülvitte a folyóirat létesítésé­nek elhatározását, így jött létre a komoly irodalmi összefogást bizto­sító folyóirat, amelyet némi túlzással a Tiszatáj elődjének is lehet mon­dani. Persze Tóth Károly a húszas évek­ben fejtette ki működését és ennek a kornak a hangulatától, eszmevilágá­tól nem lehetett ő sem független. Mint ahogy senki sem független ko­rától. Voltak tehát olyan kérdések, amelyekben annak idején olyan mó­don foglalt állást, hogy azt ma nem tudnánk maradéktalanul magunkévá tenni. De ezekben a kérdésekben is példaszerű objektivitást tanúsított. Oktatói pályája ugyan már 1905- ben vette kezdetét, az ezzel kapcsola­tos tudományos munkásságának tu­lajdonképpeni lecsapódása az 1910- ben első kiadásban, majd 1923-ban változtatott második kiadásban köz­readott fő munkája, a „Polgári tör­vénykezési jog” volt. A magyar pol­gári perjog korszaknyitó munkájá­nak tekinthető, nemcsak azért, mert első megjelenése egybeesett az akkor új polgári perrendtartás megjelené­sével, hanem főleg azért, mert a polgári perjognak olyan elméleti megalapozását adja, amelyre sem azelőtt, sem azután nem volt példa és ezen a munkán nőtt fel az új magyar polgári perjogi diszciplínát gyakorló tudományos és gyakorlati jogászság. Ezt a munkásságot legpregnánsab­­ban kor- és kortársprofesszora, Ko­­losváry Bálint egyetemi tanár mél­tatta, amikor a szerzőt „a perjog filozófusáénak titulálta. Örökké saj­nálnunk kell, hogy az az ígéret, ami a tudományfejlesztés tekintetében benne rejlett, oly váratlanul és korán kárba veszett. De ez a tudományos és pedagógiai munkásság csak segédeszköz volt ab­ban a tevékenységben, amelyet egy kulturált, elméletileg és gyakorlati­lag magasan képzendő hallgatóság nevelésére szentelt. Mintaképe volt annak a professzornak, aki nemcsak a tudásával és irodalmi tevékenysé­gével, hanem talán elsősorban kiváló emberi tulajdonságaival hatott az if­júságra. Szívből szerette a fiatalságot és mindig súlyt helyezett arra, hogy kitűnő felkészültséggel jelenjen meg előadásain és szónoki rátermettsége felhasználásával igyekezzék nemcsak tudását átadni, hanem ösztönözni arra, hogy hallgatói önállóan gondol­kozva ismerjék meg és keressék a témákat. Kapcsolata a fiatalsággal optimá­lisnak volt mondható. Vagyunk még néhányan, akik a szegedi egyetem­nek — hogy úgy mondjam első kor­szakában, amely méltán zárható Tóth Károly halálával — voltunk hallgatói és őrizzük magunkban sze­mélyi ráhatásának emlékét. Hadd említsünk egy jellegzetes esetet az ifjúsággal való kapcsolatáról. Egy al­kalommal szigorlatra jelentkezett nála az egyik hallgató és a véletlen úgy adta, hogy ugyanerre a napra a közoktatásügyi miniszterhez kapott azonnali megjelenésre meghívást. A váratlan meghívás felborította napi­rendjét. Más professzor gondolkozás nélkül mondta volna le a kitűzött szigorlatot, ő azonban már úgy jött be az egyetemre, hogy az utazásra és a miniszteri látogatásra megfelelően elkészülve, nyomban a szigorlat kivé­tele után utazhasson. Félretéve min­den professzori felsőbbséget, a meg­jelent hallgatót a rektori fogadóte­rembe vezette, megkínálta ülőhellyel a bőrgarnitúrában és olyan fesztele­nül kezdte a társalgást, mintha ma­gasrangú vendége lenne és a témát semmilyen kötöttség sem terhelné. Utána megköszönte a hallgató meg­jelenését és azzal az érzéssel távo­zott, hogy egészen rendkívüli meg­­tisztelésben volt része. A szigorlat emlékét egy életen át vitte magával. De ki gondolta akkor, hogy oly rövid idő után a kegyetlen sors véget vet ennek az áldozatos életnek, amely nem ismert családot, amely soha nem hivatkozott a származá­sára, aki nevét soha a nemesi formájú írásmóddal: „Tóth” nem írta és aki­nek ajtaja mindenki előtt mindig nyitva állt. Egy gyengéje volt ismeretes. Le­küzdhetetlen averzióval viseltetett minden közlekedési eszközzel szem­ben, de különösen a villamosokkal szemben. És egy budapesti útja alkal­mából villamos alá kerülve szenve­dett balesetet és roncsolt teste a Ró­kus kórház közkórtermében búcsú­zott az élettől. 1928. április 21-ét írták. Halála nemcsak Szegeden, de az egész országban természeti csapás­ként hatott. Temetésén az egész tu­dományos világ képviseltette magát, és a nekrológok sorozata méltatta életét és munkásságát. A szegedi egyetemnek első rektora volt, és az a Klebelsberg Kunó, aki oly sokat tett Szeged érdekében, „egyetemépítő rektoraként aposztrofálta. Zolnai Béla, a Tóth által életre hívott Szép­halom szerkesztője úgy emlékezett róla, mint aki „családalapítás utódok helyett, a mindenkiért való coelibá­­tusban... látta volna az egyéni lét örökkévalósításának egyetlen eszkö­zét”. Alakját már közvetlenül halála után legendák kezdték övezni. De mindez ma már csak múlt. Mi, akik ma járunk-kelünk itt új és régi egye­temi épületek között, egy közben európai hírűvé vált városban, már csak akkor találkozhatunk Tóth Ká­roly személyével, ha szólnak a fanfá­rok a Szegedi Ünnepi Játékokon és az egyetemi épület óráján elindulnak a diákok és kijönnek utánuk a taná­rok és utolsónak a felső fülkében megjelenik Tóth Károly. És mi keve­sen, akik még megmaradtunk, de azért remélem, hogy az utókor ifjú­sága is egyetért majd abban, amit halálakor Juhász Gyula írt, hogy „sírja fölött virraszt hálásan mind a tanítvány, s a lebukott lobogót új diadalra viszi!” Sajnos, Kiskunhalason elárvult a sír és vajon lesz-e valaki, aki időről időre letesz rá egy szál virágot? HABERMANN GUSZTÁV AZ EGYETEM ÉPÍTŐ REKTOR Talán A nyugati magyar irodalom talán legerősebb műfaja, a költészet azért is megkülönböztetett figyelmet érdemel, mert tiszta hangja olyan értékeket kapcsolt be az egyetemes magyar iro­dalomba, amelyek nélkül kevesebbet tudnánk a hazáról (a nyelvhaza öntör­­vényűségeiről) és önmagunkról, jelen­kori és múltbeli történelmünkről, for­radalmainkról. A Nyugaton élő ma­gyar költő sajátságos helyzetben van: távol a hazától, a szülőföldtől, s az ezzel nyilván együtt járó megannyi (politikai, társadalmi) kötöttségtől, csupán saját lelkiismeretére kell ha­gyatkoznia gondolatainak, érzéseinek versbe fogalmazásakor. Noha látszó­lag légüres térben él, szava — legaláb­bis a legjobbaké — messze hallik. S mert művészi fokon műveli a válasz­tott műfajt, legyen lakhelye a szülő­földtől közel vagy távol, költeménye eleven sugárzású. München (Új Látóhatár), Párizs (Magyar Műhely, Irodalmi Újság), Róma (Katolikus Szemle), Chicago (Szivárvány) és az USA-ban lévő Maryland (Arkánum) fontos helyek az egyetemes magyar irodalom térképén, hiszen régebbi és frissebb keletű, avantgárd és hagyományos folyóirata­ikkal maguk is bölcsői a nyugati ma­gyar irodalomnak. Természetesen ott is, ahogy itthon, irányzatok harca zaj­lik, de a nyugati magyar költészet élvonalából alig említhető olyan al­kotó, aki műveivel ne lenne, ne lett volna jelen eme folyóiratokban. A nyugati magyar líra nagy nemzedéke­. Faludy György (szül. 1910), Határ Győző (1914), Tűz Tamás (1916), a sajnos korán eltávozott Fáy Ferenc (1921 — 1981), de ide vehetjük a vers­sel is próbálkozó nagyszerű esszéistát, Cs. Szabó Lászlót (1905-1984) és a naplói, regényei mellett a költészetben is kifinomult érzésvilágú Márai Sán­dort (1900—1989) is, valóban nagy nemzedék — önálló, karakterisztikus arcokkal, már-már halhatatlan mű­vekkel. Mindannyiuk életműve mo­nográfiát érdemelne. Fáy Ferenc megszenvedett stációi a péceli kisházát ragyogtatták föl Kana­dában is. Faludy György a világégés, az ember meggyaláztatása ellen pro­testál egyszer vagabund kedvű — Vil­lon a példa! —, másszor nagyon is komor, elégiába hajló verseiben. A londoni Határ Győző lírahőse az az átokkal-játékkal-filozófiával-művelt­­séggel megvert csörgősipkás bohóc — egyébként e sokszínűséggel barangol­ják be az evilági és földöntúli történel­met regény- és drámaalakjai is —, aki a Nyugat-nemzedék örököseként oly bájjal öltöztetett humorba, hogy száj­­padlatán otthoni nyugalommal ragad­nak meg ma is az édes szavak. Tűz Tamás, a scarborói papköltő pedig magányban, öniróniát sem nélkülöző bölcs humorral, a biblikus éhség és az annyira vágyott „angyali” testközellel bekövetkező érzéki teljesség bűvöleté­ben veti papírra sorait. Márai Sándor máig fölülmúlhatatlan remeklése, a Halotti beszéd amellett, hogy antológiadarab, azért is megrázó, fon­tos mű, mert — íme a Nyugaton élő költő különleges helyzete — akkor fogalmazódott meg (s szerencsére ha­mar el is terjedt a magyar nyelvterüle­ten), amikor itthon az ötvenes évek­ben az igazi művészet hallgatásra kényszerült. A nagy nemzedéket egy, értékben ugyancsak nem szűkölködő derékhad: a jobbára az 1956-os forradalom után külföldre került írók csoportja követi. Az elmúlt három évtized igazi próba volt: nemcsak a régebbi — még itthon indult — életpályák teljesedtek ki, ha­nem a nyugati magyar irodalom nagy­­korúsodása is ez idő tájt következett be. A sorsdöntő év után külföldre távozott fiatalok lassan beértek — volt, ki folyóiratot alapított (Papp Ti­bor és Nagy Pál — Magyar Műhely), többen egyetemi katedrát kaptak (Gö­­möri György — Cambridge András Sándor — Washington, Kemenes Gé­­fin László és Vitéz György ( Toronto, illetve Montreal), mások munkásként, vállalkozóként, újságíróként keresték­­keresik kenyerüket, s tulajdonképp ők biztosították az utánpótlást. A derék­had költészete, bár valamennyire kö­tődnek az előttük járókhoz is, más irányban fejlődött, mint a legendás idősebbeké. Náluk sokkal jobban sze­repet játszik a kutatói kíváncsiság, szenvedéllyel merülnek meg a modern amerikai, angol, francia stb. lírában. Többen közülük poéta doctusként mű­velik a lírát, s számtalan verseskönyv tanúsága szerint jó eredménnyel. (András Sándor: Mondolatok; Siklós István: Csönd erdeje előtt; Vitéz György: Missa Agnostica; Kemenes Géfin László: Fehérlófia stb.) E költők mellett, akik jobbára a modern törekvések jegyében indultak és váltak nemzedékük meghatározó egyéniségeivé, azonban nem szabad megfeledkeznünk azokról a poétákról sem, akik ugyan nemzedéken kívül, „magányosan” alkotnak, de műveik­ből mindig érezni az igaz szólás, az önfelmutatás szellemhőjét és­­energiá­ját. Közéjük sorolandó a több műfaj­ban is otthonos Csiky Ágnes Mária (1918) és Monoszlóy Dezső (1923), a nálunk érdeme szerint, sajnos, nem becsült Kannás Alajos (1926), az ugyancsak kevésbé ismert virtuóz, Ba­­kucz József (1929), a magyar szerelmi költészetet szókimondásával megújító Major-Zala Lajos (1930), az etnográfi­ára és sámánisztikára esküdő Máté Imre (1934), az avantgárd nemzedék­társaitól magát élesen elhatároló Hor­váth Elemér (1933), a teoretikusnak is kiváló amszterdami költő-professzor, Kibédi Varga Áron (1930), az Észa­kot, Skandináviát is a magyar költé­szet terepévé tevő Thinsz Géza (1934) és Sulyok Vince (1932) és nem utolsó­sorban a Pilinszky Jánossal valameny­­nyire rokon világú Keszei István (1935—1984), aki egy párizsi hóna­pos szobában lehelte ki lelkét. S hol van akkor még a folyóirat-alapító Mó­­zsi Ferenc (1947), a szenvedélyesen polemizáló Makkai Ádám (1935), a halk szavú ausztráliai Csepelyi Rudolf (1920), a kényes versbeszédű Bikich Gábor (1923) és Csokits János (1928) — Csokitsnak most jelent meg Látoga­tás egy égitesten címmel kitűnő kötete —, a versek erdejében is otthonos Tol­las Tibor (1920), a vallásbölcseleti ta­nulmányairól híres Szabó Ferenc (1931), a — sajnos — jobbára csak angol nyelven ismert Zend Róbert (1929—1985), a világot bebarangoló Zas Lóránt (1938) és hol van a képköl­temény és peformance szerelmesei­nek, Nagy Pálnak (1934), Papp Tibor­nak (1936), Bujdosó Alpárnak (1935) és hol a hölgyek: Saáry Éva (Svájc), Forrai Eszter (Franciaország), Mirtse Ágnes (Svájc), Dedinszky Erika (Hol­landia), Báli Brigitta és Simándi Ág­nes (mindkettő Kanada) lírája! Mind­mind egy érdekes színfolt a nyugati magyar irodalom palettáján. Az értékkiválasztást az idő nyilván el fogja végezni, de addig is kötelessé­günk számbavenni az ötágú síp eme ágának alkotóit. Ami a hazától való (földrajzi) távolságot illeti, a nyugati magyar költészet ugyan — Tűz Tamás verseimével szólva — Tépett zsoltár, de méltósággal mondott tiszta hang is, amelynek van karaktere és sok száz költemény sugallta kívánalma sem le­het más, mint öntörvényű taggá lenni abban a nyelvházban, amelyet úgy hí­vunk: egyetemes magyar irodalom. SZAKOLCZAY LAJOS T­ÉPETT ZSOLTÁR - MÉLTÓSÁGGAL 6“ SZOMBAT, 1990. FEBRUÁR 10.

Next