Csongrád Megyei Hírlap, 1990. február (47. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-10 / 35. szám
A Nagyalföld szülötte és szerelmese volt. Családja Karcagról származott le Kiskunhalasra, ahol megtelepedve jólétre, majd tekintélyes földbirtokra tett szert. Atyja mérnök volt, földbirtokos és a református egyház főgondnoka. Anyja Zseni Krisztina. Ebből a házasságból született Tóth Kálmán, ügyvéd és később Halas polgármestere, majd második fiúként Károly, a harmadik Lajos, egyetemi tanár Debrecenben, a negyedik Géza, későbbi államtitkár és végül Irma, aki Medveczky Károlyhoz ment feleségül. A Tóth család nemesi származású, és „tarpai és margittai” előnévre hallgatva, családnevüket Toóthnak írták. Ebből a családból Halason, 1876. szeptember 28-án született az a Tóth Károly, aki a harmadik Tóthnak, Lajosnak ikertestvére volt. A halasi nemesi kúrián nevelkedett, majd a református kollégiumban végezte iskoláit. Innen ment a budapesti egyetem Jog- és Államtudományi Karára, ahol az előírt évek lehallgatása után „sub auspiciis” eredménnyel avatták az összes jogtudományok doktorává. Bírói pályára lépett, de rövid szolgálat után már 1905-ben a debreceni jogakadémia hívta meg tanárnak. Tanárkodásának ideje alatt 1912-ben a budapesti tudományegyetem a polgári perjogból magántanárrá habilitálta. Egy évvel később a kolozsvári tudományegyetem hívta meg és egyben nyilvános rendes egyetemi tanárként adta elő itt a perjogot. Közben kitört az első világháború és annak szerencsétlen befejezése után Tóth Károly is az elé a választás elé került, hogy román fennhatóság alatt folytassa-e bizonytalan jövőjű tanári ténykedését vagy hagyja-e el katedráját. Nem habozott. Elhagyta fájó szívvel Kolozsvárt, a magyar állam javára optált, és feljött Budapestre. Itt azzal a problémával találta magát szemben, hogy a magyar kormány teljes bizonytalanságban volt, hogy mi legyen a volt kolozsvári egyetem sorsa. Sokan voltak olyanok, akiknek álláspontja az volt, hogy szükségtelen még egy egyetem, mások amellett törtek lándzsát, hogy helyezzék el a menekült egyetemet Debrecenben. Kevesen voltak, akiknek álláspontja mindettől eltérve Szegedre telepítette volna az egyetemet. Tóth, aki hithű református volt, szükségszerűen a debreceni elhelyezést látta volna helyesnek. De amikor ezzel a problémával jobban megismerkedett, minden meggondolást félretéve Szeged mellett állt ki, és ezzel — mint ahogy egy avató beszédében maga is mondotta — véglegesen eljegyezte magát ezzel a várossal. Szeged ugyan közel negyedszázada harcolt azért, hogy egyetemhez jusson, valójában azonban ennek érdekében gyakorlatilag semmit sem tett, mert egyetlen olyan épülete sem volt, ahol az egyetemet elhelyezhette volna, nem is beszélve arról, hogy egy ilyen felsőoktatási intézmény mellett számos klinikát, kísérleti intézetet, könyvtárakat és egyéb segédleteket kellett létesíteni. Tóth Károly mindezzel hamarosan tisztában volt és minden erejét és összeköttetését mozgósította annak érdekében, hogy az egyetem ennek ellenére is Szegedre kerüljön. Törekvése végül is sikerrel járt. Agitációs munkája megmozdította a hatóságokat, leküzdötte a Szegeden tornyosuló nem csekély ellenállást, a főhatóságoknál mutatkozó ellenszenvet és így az egyetem Szegedre került. De a valódi agitatív munka csak ezután kezdődött, mert most már a helyszínen kellett megbirkóznia neki is mindazokkal a nehézségekkel, amelyek egy egyetem felállítását a semmiből jellemezték. Mindenkit meg tudott győzni. A város egymás után ürítette ki iskolaépületeit, az állam szabaddá tette bíróságai részére rendelkezésére álló hivatalait, a vasút átengedte leszámító palotáját és egymás után költöztek be ezekbe az egyáltalán nem erre a célre épült és alkalmas helyiségekbe az egyetem különböző tanszékei. Persze nem volt kétséges, hogy ezzel még alig történt valami egy vidéki egyetem létesítéséhez. Nem volt kétséges az sem, hogy az orvosi kar nem lehet meg klinikák nélkül és ezeket még ezután kellett létesíteni. Miután épületek nem álltak rendelkezésre, építeni kellett megfelelő szakklinikákat. Tóth Károly fáradhatatlannak bizonyult. Meggyőzte a várost és meggyőzte a főhatóságokat is, hogy a háborút vesztett ország zilált pénzügyei ellenére kellő pénzügyi áldozatot hozzanak a szükséges épületek létesítésére. Évekig tartó agitatív munkájának eredményeként elérkezett a nap — 1926. október 5-e —, amikor megtörténhetett Szegeden az első klinikai épület alapkövének letétele. Ezen a napon az egész ország Szegedre figyelt és az ünnepség középpontjában az akkori egyetemi rektor, Tóth Károly állott. De ez a tevékenysége munkálkodásának csak egyik része volt és ha az eredményekben jelentős is, mégsem volt a legfontosabb. Egyénisége itt Szegeden bontakozott ki teljében. Attól kezdve, hogy ennek a városnak lett lakója, a városnak szinte minden problémáját sajátjának tekintette és ahol erre lehetősége nyílt, szívvel és lélekkel igyekezett városának hasznára lenni. Erre pedig sok vonatkozásban nyílt alkalom. A város hamarosan a főrendi házba delegálta és valahányszor ott szegedi probléma került szőnyegre, Tóth Károly kitűnő szónoki képességét lebegtetve állt ki annak érdekében, hogy az országgyűlés Szeged javára foglaljon állást. Két kérdést érdemes talán itt érinteni. Az első az, hogy megismerkedve Juhász Gyulával, az akkor mellőzött költő mellé állt és amikor létkérdéssé vált Juhász Gyula nyugdíjügye, komoly ellenzék leküzdése után, kieszközölte nyugdíjának folyósítását. Egy másik eset nem kevésbé jellemző reá. Az egyetem egyik tanára, Mészöly Gedeon, színdarabot írt „Tótágas” címen, amelyben közismerten gunyoros és humoros modorban tette kritika tárgyává az akkori rendszer visszásságait. Darabját a szegedi színház műsorra tűzte és ekkor országos botrány tört ki. A kritika elharapózott, kiszélesedett és végül az országgyűlésben kötött ki. Mészölyt meggyanúsították, hogy ellenséges érzületű a magyarsággal szemben és ezen a címen megtámadták a kultuszminisztert, az egyetemet, a színházat és Mészölyt egyaránt. Tóth nem habozott segíteni. A felsőházban napirend előtt felszólalva antoniusi módon kezdve beszédét, lépésről lépésre bizonyította be — kiindulva a szólásszabadságból —, hogy sem Mészöly, sem pedig az érintett intézmények nem gyanúsíthatók a felhozott vádakkal. Beszédét sorozatosan szakította meg a tetszésnyilvánítás és lassan a hangulat élesen a kritikusok ellen fordult, ugyanide sorolható ez a szintén nem az egyetemi keretben értékelendő magatartás, amelyet Tóth Károly a „Széphalom” c. folyóirat alapítása érdekében fejtett ki. Érezte azt, hogy a kultúra terjesztésének az egyetem csak egyik szerve és tevékenységi köre ebben a vonatkozásban korlátozott. Szükségét érezte annak, hogy olyan irodalmi tevékenységnek is bázist létesítsen, amely nem szorítkozik a tudomány területére. Szegednek akkor nem volt társadalmi, szépirodalmi folyóirata. Ilyennek létesítése érdekében először az egyetemi tanárait mozgósította, majd széles körben az ország tudományos téren működő értelmiségét, s amikor ezeket megnyerte, tanácskozásra hívta össze mindazokat, továbbá Szeged város szóba jöhető szellemi munkásait és keresztülvitte a folyóirat létesítésének elhatározását, így jött létre a komoly irodalmi összefogást biztosító folyóirat, amelyet némi túlzással a Tiszatáj elődjének is lehet mondani. Persze Tóth Károly a húszas években fejtette ki működését és ennek a kornak a hangulatától, eszmevilágától nem lehetett ő sem független. Mint ahogy senki sem független korától. Voltak tehát olyan kérdések, amelyekben annak idején olyan módon foglalt állást, hogy azt ma nem tudnánk maradéktalanul magunkévá tenni. De ezekben a kérdésekben is példaszerű objektivitást tanúsított. Oktatói pályája ugyan már 1905- ben vette kezdetét, az ezzel kapcsolatos tudományos munkásságának tulajdonképpeni lecsapódása az 1910- ben első kiadásban, majd 1923-ban változtatott második kiadásban közreadott fő munkája, a „Polgári törvénykezési jog” volt. A magyar polgári perjog korszaknyitó munkájának tekinthető, nemcsak azért, mert első megjelenése egybeesett az akkor új polgári perrendtartás megjelenésével, hanem főleg azért, mert a polgári perjognak olyan elméleti megalapozását adja, amelyre sem azelőtt, sem azután nem volt példa és ezen a munkán nőtt fel az új magyar polgári perjogi diszciplínát gyakorló tudományos és gyakorlati jogászság. Ezt a munkásságot legpregnánsabban kor- és kortársprofesszora, Kolosváry Bálint egyetemi tanár méltatta, amikor a szerzőt „a perjog filozófusáénak titulálta. Örökké sajnálnunk kell, hogy az az ígéret, ami a tudományfejlesztés tekintetében benne rejlett, oly váratlanul és korán kárba veszett. De ez a tudományos és pedagógiai munkásság csak segédeszköz volt abban a tevékenységben, amelyet egy kulturált, elméletileg és gyakorlatilag magasan képzendő hallgatóság nevelésére szentelt. Mintaképe volt annak a professzornak, aki nemcsak a tudásával és irodalmi tevékenységével, hanem talán elsősorban kiváló emberi tulajdonságaival hatott az ifjúságra. Szívből szerette a fiatalságot és mindig súlyt helyezett arra, hogy kitűnő felkészültséggel jelenjen meg előadásain és szónoki rátermettsége felhasználásával igyekezzék nemcsak tudását átadni, hanem ösztönözni arra, hogy hallgatói önállóan gondolkozva ismerjék meg és keressék a témákat. Kapcsolata a fiatalsággal optimálisnak volt mondható. Vagyunk még néhányan, akik a szegedi egyetemnek — hogy úgy mondjam első korszakában, amely méltán zárható Tóth Károly halálával — voltunk hallgatói és őrizzük magunkban személyi ráhatásának emlékét. Hadd említsünk egy jellegzetes esetet az ifjúsággal való kapcsolatáról. Egy alkalommal szigorlatra jelentkezett nála az egyik hallgató és a véletlen úgy adta, hogy ugyanerre a napra a közoktatásügyi miniszterhez kapott azonnali megjelenésre meghívást. A váratlan meghívás felborította napirendjét. Más professzor gondolkozás nélkül mondta volna le a kitűzött szigorlatot, ő azonban már úgy jött be az egyetemre, hogy az utazásra és a miniszteri látogatásra megfelelően elkészülve, nyomban a szigorlat kivétele után utazhasson. Félretéve minden professzori felsőbbséget, a megjelent hallgatót a rektori fogadóterembe vezette, megkínálta ülőhellyel a bőrgarnitúrában és olyan fesztelenül kezdte a társalgást, mintha magasrangú vendége lenne és a témát semmilyen kötöttség sem terhelné. Utána megköszönte a hallgató megjelenését és azzal az érzéssel távozott, hogy egészen rendkívüli megtisztelésben volt része. A szigorlat emlékét egy életen át vitte magával. De ki gondolta akkor, hogy oly rövid idő után a kegyetlen sors véget vet ennek az áldozatos életnek, amely nem ismert családot, amely soha nem hivatkozott a származására, aki nevét soha a nemesi formájú írásmóddal: „Tóth” nem írta és akinek ajtaja mindenki előtt mindig nyitva állt. Egy gyengéje volt ismeretes. Leküzdhetetlen averzióval viseltetett minden közlekedési eszközzel szemben, de különösen a villamosokkal szemben. És egy budapesti útja alkalmából villamos alá kerülve szenvedett balesetet és roncsolt teste a Rókus kórház közkórtermében búcsúzott az élettől. 1928. április 21-ét írták. Halála nemcsak Szegeden, de az egész országban természeti csapásként hatott. Temetésén az egész tudományos világ képviseltette magát, és a nekrológok sorozata méltatta életét és munkásságát. A szegedi egyetemnek első rektora volt, és az a Klebelsberg Kunó, aki oly sokat tett Szeged érdekében, „egyetemépítő rektoraként aposztrofálta. Zolnai Béla, a Tóth által életre hívott Széphalom szerkesztője úgy emlékezett róla, mint aki „családalapítás utódok helyett, a mindenkiért való coelibátusban... látta volna az egyéni lét örökkévalósításának egyetlen eszközét”. Alakját már közvetlenül halála után legendák kezdték övezni. De mindez ma már csak múlt. Mi, akik ma járunk-kelünk itt új és régi egyetemi épületek között, egy közben európai hírűvé vált városban, már csak akkor találkozhatunk Tóth Károly személyével, ha szólnak a fanfárok a Szegedi Ünnepi Játékokon és az egyetemi épület óráján elindulnak a diákok és kijönnek utánuk a tanárok és utolsónak a felső fülkében megjelenik Tóth Károly. És mi kevesen, akik még megmaradtunk, de azért remélem, hogy az utókor ifjúsága is egyetért majd abban, amit halálakor Juhász Gyula írt, hogy „sírja fölött virraszt hálásan mind a tanítvány, s a lebukott lobogót új diadalra viszi!” Sajnos, Kiskunhalason elárvult a sír és vajon lesz-e valaki, aki időről időre letesz rá egy szál virágot? HABERMANN GUSZTÁV AZ EGYETEM ÉPÍTŐ REKTOR Talán A nyugati magyar irodalom talán legerősebb műfaja, a költészet azért is megkülönböztetett figyelmet érdemel, mert tiszta hangja olyan értékeket kapcsolt be az egyetemes magyar irodalomba, amelyek nélkül kevesebbet tudnánk a hazáról (a nyelvhaza öntörvényűségeiről) és önmagunkról, jelenkori és múltbeli történelmünkről, forradalmainkról. A Nyugaton élő magyar költő sajátságos helyzetben van: távol a hazától, a szülőföldtől, s az ezzel nyilván együtt járó megannyi (politikai, társadalmi) kötöttségtől, csupán saját lelkiismeretére kell hagyatkoznia gondolatainak, érzéseinek versbe fogalmazásakor. Noha látszólag légüres térben él, szava — legalábbis a legjobbaké — messze hallik. S mert művészi fokon műveli a választott műfajt, legyen lakhelye a szülőföldtől közel vagy távol, költeménye eleven sugárzású. München (Új Látóhatár), Párizs (Magyar Műhely, Irodalmi Újság), Róma (Katolikus Szemle), Chicago (Szivárvány) és az USA-ban lévő Maryland (Arkánum) fontos helyek az egyetemes magyar irodalom térképén, hiszen régebbi és frissebb keletű, avantgárd és hagyományos folyóirataikkal maguk is bölcsői a nyugati magyar irodalomnak. Természetesen ott is, ahogy itthon, irányzatok harca zajlik, de a nyugati magyar költészet élvonalából alig említhető olyan alkotó, aki műveivel ne lenne, ne lett volna jelen eme folyóiratokban. A nyugati magyar líra nagy nemzedéke. Faludy György (szül. 1910), Határ Győző (1914), Tűz Tamás (1916), a sajnos korán eltávozott Fáy Ferenc (1921 — 1981), de ide vehetjük a verssel is próbálkozó nagyszerű esszéistát, Cs. Szabó Lászlót (1905-1984) és a naplói, regényei mellett a költészetben is kifinomult érzésvilágú Márai Sándort (1900—1989) is, valóban nagy nemzedék — önálló, karakterisztikus arcokkal, már-már halhatatlan művekkel. Mindannyiuk életműve monográfiát érdemelne. Fáy Ferenc megszenvedett stációi a péceli kisházát ragyogtatták föl Kanadában is. Faludy György a világégés, az ember meggyaláztatása ellen protestál egyszer vagabund kedvű — Villon a példa! —, másszor nagyon is komor, elégiába hajló verseiben. A londoni Határ Győző lírahőse az az átokkal-játékkal-filozófiával-műveltséggel megvert csörgősipkás bohóc — egyébként e sokszínűséggel barangolják be az evilági és földöntúli történelmet regény- és drámaalakjai is —, aki a Nyugat-nemzedék örököseként oly bájjal öltöztetett humorba, hogy szájpadlatán otthoni nyugalommal ragadnak meg ma is az édes szavak. Tűz Tamás, a scarborói papköltő pedig magányban, öniróniát sem nélkülöző bölcs humorral, a biblikus éhség és az annyira vágyott „angyali” testközellel bekövetkező érzéki teljesség bűvöletében veti papírra sorait. Márai Sándor máig fölülmúlhatatlan remeklése, a Halotti beszéd amellett, hogy antológiadarab, azért is megrázó, fontos mű, mert — íme a Nyugaton élő költő különleges helyzete — akkor fogalmazódott meg (s szerencsére hamar el is terjedt a magyar nyelvterületen), amikor itthon az ötvenes években az igazi művészet hallgatásra kényszerült. A nagy nemzedéket egy, értékben ugyancsak nem szűkölködő derékhad: a jobbára az 1956-os forradalom után külföldre került írók csoportja követi. Az elmúlt három évtized igazi próba volt: nemcsak a régebbi — még itthon indult — életpályák teljesedtek ki, hanem a nyugati magyar irodalom nagykorúsodása is ez idő tájt következett be. A sorsdöntő év után külföldre távozott fiatalok lassan beértek — volt, ki folyóiratot alapított (Papp Tibor és Nagy Pál — Magyar Műhely), többen egyetemi katedrát kaptak (Gömöri György — Cambridge András Sándor — Washington, Kemenes Géfin László és Vitéz György ( Toronto, illetve Montreal), mások munkásként, vállalkozóként, újságíróként kerestékkeresik kenyerüket, s tulajdonképp ők biztosították az utánpótlást. A derékhad költészete, bár valamennyire kötődnek az előttük járókhoz is, más irányban fejlődött, mint a legendás idősebbeké. Náluk sokkal jobban szerepet játszik a kutatói kíváncsiság, szenvedéllyel merülnek meg a modern amerikai, angol, francia stb. lírában. Többen közülük poéta doctusként művelik a lírát, s számtalan verseskönyv tanúsága szerint jó eredménnyel. (András Sándor: Mondolatok; Siklós István: Csönd erdeje előtt; Vitéz György: Missa Agnostica; Kemenes Géfin László: Fehérlófia stb.) E költők mellett, akik jobbára a modern törekvések jegyében indultak és váltak nemzedékük meghatározó egyéniségeivé, azonban nem szabad megfeledkeznünk azokról a poétákról sem, akik ugyan nemzedéken kívül, „magányosan” alkotnak, de műveikből mindig érezni az igaz szólás, az önfelmutatás szellemhőjét ésenergiáját. Közéjük sorolandó a több műfajban is otthonos Csiky Ágnes Mária (1918) és Monoszlóy Dezső (1923), a nálunk érdeme szerint, sajnos, nem becsült Kannás Alajos (1926), az ugyancsak kevésbé ismert virtuóz, Bakucz József (1929), a magyar szerelmi költészetet szókimondásával megújító Major-Zala Lajos (1930), az etnográfiára és sámánisztikára esküdő Máté Imre (1934), az avantgárd nemzedéktársaitól magát élesen elhatároló Horváth Elemér (1933), a teoretikusnak is kiváló amszterdami költő-professzor, Kibédi Varga Áron (1930), az Északot, Skandináviát is a magyar költészet terepévé tevő Thinsz Géza (1934) és Sulyok Vince (1932) és nem utolsósorban a Pilinszky Jánossal valamenynyire rokon világú Keszei István (1935—1984), aki egy párizsi hónapos szobában lehelte ki lelkét. S hol van akkor még a folyóirat-alapító Mózsi Ferenc (1947), a szenvedélyesen polemizáló Makkai Ádám (1935), a halk szavú ausztráliai Csepelyi Rudolf (1920), a kényes versbeszédű Bikich Gábor (1923) és Csokits János (1928) — Csokitsnak most jelent meg Látogatás egy égitesten címmel kitűnő kötete —, a versek erdejében is otthonos Tollas Tibor (1920), a vallásbölcseleti tanulmányairól híres Szabó Ferenc (1931), a — sajnos — jobbára csak angol nyelven ismert Zend Róbert (1929—1985), a világot bebarangoló Zas Lóránt (1938) és hol van a képköltemény és peformance szerelmeseinek, Nagy Pálnak (1934), Papp Tibornak (1936), Bujdosó Alpárnak (1935) és hol a hölgyek: Saáry Éva (Svájc), Forrai Eszter (Franciaország), Mirtse Ágnes (Svájc), Dedinszky Erika (Hollandia), Báli Brigitta és Simándi Ágnes (mindkettő Kanada) lírája! Mindmind egy érdekes színfolt a nyugati magyar irodalom palettáján. Az értékkiválasztást az idő nyilván el fogja végezni, de addig is kötelességünk számbavenni az ötágú síp eme ágának alkotóit. Ami a hazától való (földrajzi) távolságot illeti, a nyugati magyar költészet ugyan — Tűz Tamás verseimével szólva — Tépett zsoltár, de méltósággal mondott tiszta hang is, amelynek van karaktere és sok száz költemény sugallta kívánalma sem lehet más, mint öntörvényű taggá lenni abban a nyelvházban, amelyet úgy hívunk: egyetemes magyar irodalom. SZAKOLCZAY LAJOS TÉPETT ZSOLTÁR - MÉLTÓSÁGGAL 6“ SZOMBAT, 1990. FEBRUÁR 10.