Csongrád Megyei Hírlap - Délvilág, 1990. július (47. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-02 / 153. szám

Észak-Korea volt a minta • Temesvári koreográfus Aszuzai mennyegző látványtervezője Táncos kényszerek dák földön Valkay Ferenc nacionáléja irigylésre méltó. Legalábbis első pillantásra. A Temesvá­ri Balett művészeti igazga­tója, táncosa immáron 33 esztendeje. Jeles mesterek, Anton Romanowski és Oleg Danovski tanítványaként végzi el a bukaresti balett­iskolát. Tanulmányai befe­jeztével visszatér szülőváro­sába, Temesvárra. Táncolja a Spartacust és a Rómeót, Don Josét, Siegfriedet és Othellót. Vendégként fellép Kínában és az USA-ban éppúgy, mint Olaszország­ban, az NSZK-ban, Kanadá­ban, Hollandiában, a Szov­jetunióban és Jugoszláviá­ban. 1981-ben a Dacia Felix című (!) temesvári balett or­szágos első díjat nyer: a rendező-koreográfus Valkay Ferenc. Két év múlva ismét saját balettet visz színre, Tánc, tánc, tánc ... címmel, nagy, visszhangos sikert aratva. 1985-ben a Kolozsvá­ri Magyar Opera vendége­ként megrendezi a Mary Poppins című musicalt, majd egy év múlva a Sámson és Delila koreográfusaként jegyzik a nevét, így ír róla a kolozsvári lap, az Igazság: „Valkay Fe­renc a tánc nyelvére fordí­totta a filiszteusok primitív rítusait, a bacchanáliát, az áldozati ceremóniát. Csodá­latos a fokozás, látványosan lenyűgöző a hatás.” Idén áp­rilis 7-én megkapja a Fia­­cara című folyóirat által az ország legjobb koreográfusá­nak ítélt díjat — a nyáron pedig látványtervezője, ko­reográfusa Sütő András im­máron klasszikus, nagy mű­vének, a Szegedi Szabadtéri Játékokon színre kerülő, A százai menyegző című drá­mának. Egyenesen Francia­­országból érkezik majd jú­lius végén Szegedre — a francia külügyminisztérium ösztöndíjasaként vesz részt különböző szabadtéri rendez­vényeken. — Milyen elképzelésekkel vághat bele Sütő András művébe egy temesvári lát­ványtervező? — Egyelőre nehéz konkrét elképzelésekről beszélni, hi­szen még csak afféle „elő­­vélekedést” mondhatok, kü­lönböző egyeztető megbeszé­lések folynak. Sütő darabja olyan mű, amely részint a világon bárhol megtörtén­hetne, részint a speciális er­délyi zamatok kézenfekvőek. Annyit mondhatok, a lát­ványban mindez nagyon ér­dekes ötletekben fog realizá­lódni, az időtlenítés végett adott pillanatban még akár tangózni is fognak a szerep­lők ... Ám többet hadd ne áruljak el, hiszen ami ma történik és a közelmúltban történt Romániában, hajszál­pontosan benne van a da­rabban . .. — Több mint három évti­zede van a pályán, s műkö­dését „felölelte” a Ceauses­­cu-korszak. Miként hathatott ez a negyedszázados rezsim egy élvonalbeli táncos-ko­reográfusra? — Egyszerűen lehetetlen volt nem hatnia, szerintem senki sem vonhatta ki ma­gát e korszak kényszerei alól. Egyike voltam azoknak, akiknek időről időre Buka­restben meg kellett rendez­nie a nagy táncos-ünneplős gálaesteket. Mondhatom: na­gyon érdekes pontja volt ez a karrieremnek ... Az utolsó években a Pár tiszteletére a nagy stadion-előadásokon négy-öt ezer táncost moz­gatva kellett produkciókat prezentálni. Észak-Korea volt a minta: egy-egy ilyen előadás előtt egy héten­­ át egy irodában bemutatták az éppen legutolsó észak-koreai főnökdicsőítő ceremóniát és e dokumentáció alapján kel­lett megrendeznünk a sta­dionokban a grandiózus tán­cos ünnepségeket... Hogy mindezt hogyan teszem hely­re magamban ma? Mester­ségemnek egy nagy kaland­jaként. A művészet iránti érzékenységemet, azt hiszem, nem tudta mindez lerombol­ni, ráadásul a legutóbbi években a nagy művészek is szinte kivétel nélkül, mind­annyian kénytelen-kelletlen bevonódtak a „királyi ud­var” szolgálatába. Olyan nem volt, hogy nem csiná­lom, nem tudom, nem te­hetem. Politikailag mi, tán­cosok nem voltunk igazán lekezelt, lebecsült helyzet­ben. Hiszen mi nem mond­tuk mindazt, amit a többiek­nek kellett... — De illusztrálták! — Illusztráltuk, ám a mes­terségbeli technika valódi érvényesítésére tulajdonkép­pen csak ennek az árnak megfizetésével nyílhatott mód. Ha ezt egy művész vé­gigcsinálta, utána mondjuk Vangelis- vagy Jean-Michel Jarre-darabokat vihetett színre Temesvárott. Az per­sze igaz: mindezzel nagyon visszaesett Romániában a koreográfia. Mert be voltunk zárva, mert külföldi kiad­ványokhoz még szórványo­san sem juthattunk az utol­só években. — Mindazonáltal: maga a művész nem torzult-e? — Ha nem lehet játszani egy Sztravinszkij-művet, ha nem táncolhatunk el egy Csodálatos mandarint, hát hogyne torzulna az egyén is, ha ennyi mindenről le kell mondania? DOMONKOS LÁSZLÓ SZEGEDI SZABADTÉR JÁTÉKOK V­ST Gorillákat képeznek ki? Nem. Testőrnek és vagyon­őrnek — ellentétben a köz­hiedelemmel — korántsem a drabális hústornyok a legal­kalmasabbak. Ők ugyanis már puszta megjelenésükkel is fokozzák az ellenfél ag­resszivitását. Mindenki meg akarja mutatni — ha más nem is, de ő aztán elbír ve­lük. És a hepaj máris na­gyobb, mint amire szükség volna ... Hogy a fentieket honnét tudjuk? A budapesti Dragon Kft ügyvezető igazgatójától, Lendvai Tamástól, aki tele­fonon tájékoztatott minket, van rá esély, hogy nemsokára Szegeden is beindul a test­őrképzés. Előzmény, ha egyebekben nem is, de az egy főre (homlokcsontra, halán­tékra, orrba-gyomorszájba) jutó jobbegyenesek és bal­horgok száma tekintetében egyre inkább amerikanizáló­­dunk. Mind több a támadás­rablás, egyre számosabb in­tézmény és magánszemély érzi szükségét annak, hogy vigyázzanak rá. A Magyar Testőr- és Vagyonőr szövet­ség nemrégiben alakult meg — egy szegedi cég is tagja immár —, s Budapest után Dél-Magyarország is be akar­ja indítani a testőrképzést a Dragon vezetésével. Kiket várnak a tanfolyamon? Ti­zennyolc-harmincöt év köz­ti, középfokú végzettségű, büntetlen előéletű férfiakat és nőket. Igen, nőket is, mert, mint Lendvai Tamás el­mondta, ebben a szakmában a nők számítanak tán a leg­jobb munkaerőnek. Végül is egy betörő nem számol azzal, hogy — miután három ter­metes férfit már leütött —, épp egy szende szépség fog­ja lecsapni, mint a taxi­órát ... A tanulmányi idő egyébként 160 óra — ebből száz óra elmélet, hatvan pe­dig gyakorlat. A hallgatók jogot, pszichológiát, krimino­lógiát és kriminalisztikát, testőrelméletet, objektumvé­delmi, és egyéb speciális gyakorlatokon vesznek részt, megtanulnak mindent, amit a robbanóanyagokról, vegyi fegyverekről, harci eszközök­ről tudni kell. Munkájuk so­rán elsősorban a megelőzés­ben vesznek majd részt , de adott esetben nemcsak magukat, hanem a rájuk bí­zott embereket, létesítmé­nyeket is meg tudják védel­mezni. Hogy mikor indul a sze­gedi tanfolyam? Előrelátha­tólag augusztus végén. Addig az előkészítő munkálatok kö­tik le a szervezők figyelmét. A testőrszövetség elnöke — ezt jó tudni —, Visser József, a rendőri ezred kommandó­alakulatának közelharc-spe­cialistája. Mások mellett ő a garancia arra, hogy a fest­és vagyonőröket igénylők ko­rántsem képzetlen embere­ket alkalmaznak majd. A merénylő még ki sem húzta zsebéből a levélbombát — máris le van szerelve. A bomba is, meg ő is. F. Cs. Ha küldik a levélbombát... Testőriskola Szegeden 2 A zsombói betyárnapon Díjugratás, fogathajtóver­seny — igazi betyárnap volt tegnap a zsombói ki­rándulóerdőben. A lovas­sport hagyományainak nép­szerűsítése volt a célja a rendezőknek a községi ta­nácsnak, a szomszédos köz­ségek intézményeinek és a József Attila Művelődési Háznak. (Fotó: Enyedi Z.) Évek óta kongatták a vész­harangot, s bár pontosan nem tudom, mennyi csörgött a szorgos téglajegyekből, mennyi máshonnan, azt sem tudom továbbá, mennyi az állapotjelző szükségszerűség és mennyi a bölcs előrelátás — tény viszont, a vár sorsa eldöntetett. Bezárták, res­taurálják. S láss csodát! Gyula polgárai, elöljárósága meg persze a várszínház el­szánt legénysége ijedtében sem „csinálta össze magát”. Bepakolták a hóbelevancot, s a világot jelentő deszkákat kivitték a vár elé. Csőváz­elemekből ripsz-ropsz csinos kis nézőteret szögeztek hoz­zá, vagy ötszáz férőhelyeset, az egészet büféstől, mezőstől elkerítették, éppen csak a táblát nem függesztették a bejárathoz: tatarozás alatt a színház zavaralanul üzemel. Kószált pediglen mindeme nagyvonalú tranzakció, tet­­szik-e tudni, mennyit? Mint­hogy jóelőre készülődtek rá, félrerakva, spórolva, szoroz­va, osztva, okoskodva, más­fél milliót. Nem fontban vagy dollárban. Forintban. Imigyen tehát nemcsak butik-kommunista, de művé­szeti értékmentő ravaszko­dásnak is tanúja lehet itt a magyar. Meg a nem-magyar Áll tehát tovább Gyula büszke nyári színháza, s ad­ja változatlan buzgalommal jelzéseit a magyarságnak. Hagyományokat ápol, drá-­­ maírásunk színes-érdekes szeleteibe világít. Vagy ép­pen fedez föl — változó szemléletű művészet­politi­kai gyakorlatunk szívdobba­násaként — feledésre kárhoz­tatott írókat, életműgerezde­ket. Mint most például, az idei évad nyitányán, Márai Sándort, illetve A kassai pol­gárokat. Kitűnő tollával leg­utóbbi számunkban vallotta be elfogultságát, néhai sze­relmet tanult kollegám Má­rai Sándor iránt. Két, napok­ban megj­­ent, értékelés kap­csán. Az író igazi hazatérése persze az eleven mű, mégha Papp Zoltán aggodalma jo­gos is: nem biztos, hogy a gyors és bűnbánattól elterő újrafelfedezések a „valóban méltóak és igazságosak” (mi­ként szól a latin mise Sur­­sum cordája). Márai tragikus sorsa, emberi és művészi meghurcoltatása A kassai polgárok 1942-es budapesti bemutatójától az írónak és munkásságának paradicsomi kiűzetésén (1949-es disszidá­lásán), külhoni hányattatá­sain át a tavalyi öngyilkos­ságig 189 évesen, San Diegó­­ban), illetve az ottani posz­­tumusz Kossuth-díjig ível. S ebből a kálváriából tényleg nem biztos, hogy éppen ez az opus siet majd igazolni. De föl kell pattintani a dol­gozószobákat. Ezért dicsére­tes harangütés hát a buda­pesti Nemzeti Színház előre­hozott gyulai premierje. „Mindig nyugatra menj, s ne feledd soha, hogy keletről jöttél”. Magam spéciel most tudtam meg, hogy ez a hí­resen tanulságos parainesis Máraitól való; így kezdődik a darab. János mester bo­csátja vele útra a fiát. A lá­­századt Kassából, melyet An­jou uralkodónk, Károly Ró­bert, csak úgy elajándékozna Ómodé nádornak, ám a büsz­ke város dacol a királyi ön­kénnyel, fegyvereket vasal a szerszámokból, a gyilkoló hordáktól megvédi magát. Megvédi a szabadságot és a jogot. Mert Márai szerint ez a két legfontosabb dolog a világon. Nem azért mondom, de so­kunk szerint. Hiszen ebbéli nézetét láthatóan osztja Sík Ferencnek hitvallásos, a megváltozott szcenikai kö­rülményekhez is bravúrosan alkalmazkodó rendezése, Bessenyei Ferenc, Béres Ilo­na, Kállai Ferenc, Raksányi Gellért, Kohut Magda, Szo­­kolay Ottó és mások (nagy csapat!) odaadó játéka. S da­cára annak, hogy az akuszti­ka nincs oly tökéletes, s a hangzás sem lehet oly lélek­­közeli mint odabenn vala a várban — ahogyan elnéztem, Gyula huszadik századi pol­gárainak tetszettek a 14. szá­zadi kassai polgárok. — nikolényi — Gyula nem átkúszik — Nyugatra, keletről Nyitánya vármezőszínházban Jelentem, még nincsen egészen készen a város gyomrába ívelő, enyhén domba­híd lábainál az a két szemközti butik, miről annyit vitáznak. Ám a patópá­­los ricsajtól függetlenül is feszt csinosul keleti végvá­runk,­­Gyula. Miközben azonban fittyet hányva orszá­gosan rossz gazdasági közérzetünknek. Indonéz étter­mestül, imitt-amott Las Vegas-i lokálfényektől rittyen a belváros S kintebb, a strandot szegélyező hangula­tos réten kőpikkelyét vedli a híres vár. Kiszorítva öléből a szintúgy híres nyári színházat. A festészet remetéje (Folytatás az 1. oldalról.) A hitt baráti közösség várja az alkotót: Csákány Béla rek­tor, Tóth Károly rektori tit­kár, Ilia Mihály irodalomtör­ténész, Péter László egyete­mi tanár, irodalomtörténész, Ruszoly József egyetemi ta­nár, Németh András író-or­­vos,Horváth Dezső, Thékes István újságíró, és természe­tesen a tárlatot méltató Be­nyíró György, a szegedi Hit­­tudományi Főiskola tanára. Pénteken este Baján nyílt kiállítás Prokop alkotásaiból, szombaton délelőtt Szegeden. Jogos a kérdés: honnan ez a temérdek festmény? A Buda­pesti Művészetbarátok Egye­sülete hétszáz művével ren­delkezik, a szegedi püspök­ségen is található 100 alko­tása. A megnyitó előtt félórá­val meg­érkezik Prokop Pé­ter. A m­a hetvenegy éves al­kotó fiatalosan és jókedvűen foglal helyet az őt váró tár­saságban (Vécsey Ágnes, a szegedi rádió riportere né­hány perc múlva egy inter­júra invitálja a másik szo­bába). A művészt kísérő Ge­­röly Tibor, az Egyesület fő­titkára a művész magyaror­szági kiállításairól beszél... A tárlatot az egyetem és a Sajtóház művészklubja ren­dezi. Első alkalom a közös rendezés. A reprezentatív se­gítségért méltó elismerés il­leti az Egyetemet! — Tisztelt művész úr! Megkérhetem, hogy egy pié­­tát rajzoljon a művészklub vendégkönyvébe? — Örömmel! — válaszolja, és azonnal rajzolni kezd az eléje tett vaskos könyvbe. Közben megemlítem, hogy hozzá hasonló világhírű alko­tót 1970-ben fogadtunk a mű­vészklubban, akkor Amerigo Tot volt Szeged vendége, a művészklub közreműködője. Akkor képzőművészek, egye­temi hallgatók, újságírók gyűrűjében került sor a be­szélgetésre, most méltatlanul kevés művészt látok a terem­ben. A teremben, ahova át­kísérjük Prokop Pétert... Először Geröly Tibor be­szél munkásságáról, életéről, majd Jáki Ferenc pap-költő tiszteli meg az alkotót két versével, ezt követően Be­­nyik György mond gondolat­­gazdag megnyitót, méltatva a festészet remetéjének alkotá­sait, világszerte megtalálha­tó műveit. „Prokop Péter nem szentképfestő, hanem óriási felkészültséggel, tehet­séggel rendelkező alkotó — mondja Benyik György. Ezt azonban mindannyian tud­juk. Legfőbb érv a megnyíló kiállítás, amelyre már régen sort keríthettek volna a vá­rosban, ha ... Tudjuk, mi rejtőzik az ilyen mondatok mögött! Taps és virágcsokor fogad­ja a művészt, aki maga is megszólal. Az író Prokop Péter olvas föl a festészet­ről egy esszét. Teheti, hiszen eddig hat könyve jelent meg Rómában, Fügefám alól cím­mel pedig egy Budapesten. A megnyitó gyorsan lezajlik, a negyven-ötven érdeklődő vé­gignézi a tárlatot, többen Prokop-könyveket dedikál­ta­tnak. Aztán kiürül a terem, magukra maradnak a fest­mények, a remekművek. Prokop Pétert Gyulay End­re szeged-csanádi megyés püspök várja ebédre. A dél­utáni vonattal pedig vissza­utazik Budapestre. Egy nagy művész járt Sze­geden, egy kiváló Mester, egy magyarul gyönyörűen beszélő pap. POLNER ZOLTÁN HÉTFŐ, 1990. JÚLIUS 2.

Next