Református gimnázium, Csurgó, 1907
—4 — táján tegyük le ma a hála, a kegyelet és a megemlékezés koszorúját azok előtt, kik ezt a nagy munkát elkezdték és a közönség lelkes támogatásával bevégezték. Áldás művekre! Áldás emlékezetekre! . . A múlt mellett azonban meg kell emlékeznünk azokról is, kik az intézet anyagi, úgy erkölcsi támogatásával segítségére jönnek a nevelés ügyének, a jelenben is. És itt mi, Közönség! önökhöz fordulok, hogy hálás köszünetünket fejezzem ki azért is, hogy a mai jubiláns iskolai ünnepséget megjelenésükkel emelni méltóztatták. És, hogy a megtisztelő figyelmet a legméltóbb alakban viszonozzam, mint ahogy az Olympiai ünnepeken szokás volt bemutni a közönségnek a küzdőket: ime én is bemutatom önöknek a mi reményeinket, itt az intézet zászlaja alatt ide felvezetett s a küzdésre, a munkára és az önképzésre összesereglett ifjúságot. És ha talán a mi. Vendégközönség számszerű megjelenésével nem imponál is ez alkalommal az ünnepségnek, de erkölcsi ideális értékében igenis imponál nekünk az intézet vezetőinek az a tudat, hogy itt a magyarság végvárán épült tanintézet kapuinál oly intelligencia áll ki tudásával, hazafiságával s a köztársadalomban végzett sokoldalú hasznos munkájával, ha nem is éppen közvetlenül, de közvetett szolgálataival — feltétlenül, a tudomány és a nevelésügy céljainak is szolgál. Midőn azért a mt. közönséget tisztelettel üdvözölni szerencsém van, kérem fogadja az intézet irányában eddig tanúsított jóindulatáért, ismételve köszönetünket s tartson meg bennünket, az intézetet, a tanári tesületet és a mi kedves ifjainkat, továbbra nézve is szíves jóakaratiban. Másodsorban mi. Tanári kar a tantestület tagjait kell a tanév megnyitása alkalmából üdvözölnünk. S midőn ezt a legőszintébb tisztelettel és szívbeli melegséggel tesszük, ime az első szó mellyel a testület tagjaihoz jövök: a köszönet szava, e b.-somogyi Egyházmegye, mint az intézet fentartó testülete és az intézet vezetésével megbízott igazgatótanács részéről, — a múltban végzett áldásos munkáért. Mert, ha a római nagy classzicus (Cicero) mondásaként, hálátlatlan az, ki a mástól kapott jótételt elfogadja s hálátlanabb, ki az elvett jót vissza nem adja és leghálátlanabb, a ki azt elfelejti, méltóztassanak elhinni, hogy az Egyházmegye vezetői és az Egyházmegye nagy közönsége még a legparányibb részeiben sem