Református gimnázium, Csurgó, 1925
„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában. Hiszek egy isteni örök igazságban. Hiszek Magyarország feltámadásában. Amen." Széchenyi. (Kivonat az 1925. nov. 21-én tartott ünnepi beszédből). 1825. nov. 3-án hangzott el Széchenyi ajkáról az a nevezetes mondat, melyet minden magyar ember ismer. Ez az egyetlen mondat, mint egy isteni erő, a semmiségből hivta életre a Magyar Tudományos Akadémiát, melynek gondolata, terve ott kisértett utópiaképen a nemzeti haladás gondolatának hordozóiban s melynek százados fennállását most ünnepli a magyar nemzet. Az Akadémia ünnepén az alapító előtt állunk meg hódolattal, Széchenyi előtt, a legnagyobb magyar, a nemzet nagy ébresztője, a magyar fajnak nagy regenerátora előtt; ő hozzá tekint fel most az utódok erénye : az emlékezés. Új honfoglaló volt ő, ki mérhetetlen nagy energiával megtörve a nemzet közönyét meghódította Magyarországot a nyugati kultúrának, a haladásnak. Ifjúsága arra az időre esik, amikor egy titán, Napóleon tombolt a porbaomlott Európa homlokán. Maga is katona lévén, számos jelét adta vakmerő bátorságának. De mikor a katonai pályán fényes jövőt jósolnak neki, odahagyja azt s utazni indul. Bejárja a klasszikus emlékeket lehelő Itáliát, Görögországot, Kisázsiát, megfordul a művelt nyugaton, Párizsban, Londonban. Még benne zsong a lelkében a klasszikus föld poézisa, még látja, hallja a modern nyugati ipartelepeket, a gyárak gépeinek zúgását, mikor hazatérve a határon elborul a lelke, mert szomorú valóságra döbben. Ott vajúdott lelkében a gondolat: szabad-e betörni Dévénynél, a határon új jelszóval, a kultúrától töretlen magyar ugarra ? Fájdalmas, szavakban fel nem oldható keserűség az, amit a művelt nyugatról megtérve érzünk s ezt a keserűséget csak a honszerelem tudja elnémítani. Az ázsiai átok, a szóharc, a sérelmi politika nehéz ködként ült a magyar égen; egy nemzetet talált a külföldről megtért Széchenyi e hazában, melynek sem nyelve, sem ipara, sem kereskedelme nem volt s melynek fiai között oly sok Pató Pál és oly sok Kárpáthy Abellina élt. Megérezte, rádöbbent arra, hogy a magyar nemzet, az ő nemzete, a magyar faj, az ő faja mélységes elmaradottságban tengeti életét. S e mélységes elszomorodásban elhatározássá fogant meg benne, hogy felveri szavával azt a riadó vak mélységet, melyben a magyar él, s hogy