Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, 5. kötet
SZ - SZÉL, (2) - SZÉLANYA - SZÉLBAJ - SZÉLBILLENTYŰ - SZÉLBODOR - SZÉLCSAPÁS - SZÉLCSAPÓ - SZÉLCSÉCS - SZÉLCSĚND - SZÉLCSĚNDĚS - SZELCSOVA - SZÉLCSŐ
1137 SZÉL SZÉLANYA—SZÉLCSŐ 1138 (abbrassen), a szél alatti vitorlaszárakat meghúzni, hogy a vitorlák a szélnek jobban táruljanak ; szélbe fordítni (brassen) vitorlát fordítni, meghúzni; széllel szembefordítni (back brassen); szélnek hátat fordítni; széllel futni, haladni; széllel fordúlni; szélnek vagy szél ellen fordúlni; vitorlát szélnek tárni (vollbrassen); szélnek tartani (anlafen) stb. Átv. az állati test belsejében, különösen a gyomorban, belekben keletkező s vagy a torkon felböfögő, vagy a végbélen kiomló köpenyféle bűzség. Szelek bántják. Megy tőle a szél. Élettani ért. betegség neme, mely a testnek valamely részét hirtelen, mintegy szél gyanánt megüti, s vagy megbénítja, vagy folytonos mozgásban, reszketésben tartja (hemiplexia). V. ö. GUTA. Karját, nyelvét, egyik oldalát megütötte a szél. Képes kifejezéssel; szele jár v. szele hallik valaminek, azaz, előhíre, mely gyanítva, suttogva terjed ; rosz szél fú felöle, gyanús hírben áll; szelét venni valaminek, alattomban értesülni róla; szélnek ereszteni v. bocsátani, martalékul hagyni, pusztulni engedni; nagy széllel járni, nagy szelet ütni v. szelet csapni, azaz, nagy zajjal, hirtelenkedve, hányiveti módon mutogatni fitogtatni magát, honnan a szeleverdi, szeleburdi, szélcsapó, szélpila gúnyos kifejezések. Alapfogalomban egyezik mindazon szókkal, melyek a sebességnek, sietésnek, sérülésnek stb. sziszegő sz vagy suhogó s hangját utánozzák; s legegyszerűbben van meg a török eszmék ( fúni) szóban ; továbbá egyezik azon idegen szókkal, melyek magát ezen légtüneményt is sz, s rokon gyökhangokkal fejezik ki, mint legközelebb a mongol szalkin (Wind), a latin spirat, spiritus, sibilus, sibilat; ide tartoznak azon szók is, melyek ajakhanggal kezdődvén fuvást, mintegy a levegőnek továbbra tolulását fejezik ki, mint : fú, sínai nyelven is fú, a latinban flat, a németben wehen, blähen stb. A finn nyelvekben sz helyett tompább, a törökben lágyabb hangzik: amott : tuuli, töl, tyl, emitt : jel, jil. A magyarban is van tulul, dúdúl. Rokon vele alapfogalomban vagyis a sebesség természeti hangjának utánzásában a száll ige is, egészen hasonló módon a mongollal, melyben mint föntebb érintők, szalkin am, szél és szoila-kha (mandsu nyelven : szoilo-me) am. szállni, repülni. SZÉL, (2), m. tt. szél-t, tb. —ék, harm. szr. —e. A légmozgást jelentő széltől főleg abban különbözik, hogy ékezetét mindig megtartja : széle, szél és, szélű, szélét; továbbá a tisztább kiejtés szerint valamivel élesebben hangzik, miért némi tájszokással szil, szíles, sziliz, szílez; ellenben a légmozgató szél tompábban hangoztatja az e-t, mintha nem volna egyéb megnyújtott , vagy kettőzött rövid e-nél : szeel. V. ö. SZEL, (1). Hasonló hangejtési viszony van az ér (pervenit) és ér (vena), az ég (coelum) és ég (ardet), fél (dimidium) és fél (metuit) között. 1) Tágabb ért, bizonyos területnek vagy testnek külső pontjai, vonalai, végei, melyek azt mintegy kerítik, s annak középpontjától legtávolabb esnek. Ország, vármegye, város széle, azaz, véghatára. Túlsó, innenső szél; jobb AKAD. NAGY SZÓTÁR V. KÖT. Kik szél, bal szél, alsó szél, felső szél. Határszél, erdőszél, tószél. Szája széle, azaz ajaka. Szélementében végig v. szélementire végig, (székely szólás). A nyomtatott lapnak tisztán hagyott széleit beírni. A papirív széleit körülnyírni. A rét bal szélén kezdeni a kaszálást, gyűjtést. A ruha széleit beszegni, fodrozni, prémezni. 2) Szorosbért, mint a hosszúsággal és magassággal viszonyló térmérték jelenti azon egyenes irányban vett vonalat, mely valamely területnek vagy testnek hosszmentét általszegi, s annak egyik oldalától a másikig nyúlik. E végposztó hossza húsz, széle (szélessége) két réfnyi. Megmérni a szántóföld szélét, hosszát. Valamely terület szélét annak hosszával sokszorozni. Két szélben, másfél szélben venni a gatyaszárnak való vásznat. Egy szél a vitorlavászonból. Széle hossza mindegy, azaz, négyszögű, vagy alacson vastag. Gyöke azon elvont szó, melyből szédít, szédül, szédeleg, ide oda irányzott mozgásra vonatkozó szók is eredtek, s rokona az alapfogalomban egyező lé, mint téved, tévelyeg, tébolyog, tékozol, tétova, téltúl származékok gyöke. Vogul nyelven : sei, sil am. oldal , part; finn nyelven syrjä (margó). A mongol szal-khu v. szalokhu (se séparer, étre pártagé, détaché, isolé), közelebb a magyar szél-edni igével rokon. V. ö. SZE, (2), elv. gyök v. gyökelem, és SZEL. SZÉLANYA vagy —ANYJA, (szél-anya v. — anyja) ész. m. Az épületek ormára alkalmazott kakas, vagy zászló, vagy néha nyil alakú mű rézből, bádogból, vasból stb. mely a szélnek érintésére ideoda forog, s annak járását, irányát mutatja; máskép : szélforgony szélmutató, s különösen ha kakas alakja van : szélkakas. L. SZÉLMUTATÓ. SZÉLBAJ, (szél-baj) ösz. fn. A gyomorbeli széltől eredő bántalom. SZÉLBILLENTYŰ, (szél-billentyű) ösz. fn. Billentyű, melynek megnyomására a szél ki vagy bejár ; máskép : szelentyű, szelep. (Ventillum). SZÉLBODOR , (szél-bodor) ösz. fn. A ruhák széleit kerítő, diszítő bodor. SZÉLCSAPÁS, (szél-csapás) ösz. fn. 1) A szélnek valamely térre, tárgyra közben-közben erősebb nyomása, hatása. 2) Átv. ért. szeleverdiség. SZÉLCSAPÓ, (szél-csapó) ösz. fn. Szeleverdi, szelekótya, hányiveti, sok szóval, zajjal járó, magát feltűnő viselettel fitogtató ember. SZÉLCSÉCS, (szél-csécs) 1. SZÉLISIMLÓ. SZÉLCSEND, (szél-csend) ész. mn. A levegőnek nyugott, nesztelen, mozdulatlan állapota, különösen mely a szélnek csillapodását követi. SZÉLCSENDES, (szél-csendes) ész. mn. Szél nélküli, nesztelen. Szélcsendes idő, nap, éj. Szélcsendes tenger. SZELCSOVA, falu Krassó m., helyr. Szelcsovára, —n. —ról. SZÉLCSŐ, (szélcső) ösz. mn. Általán cső, melyből a levegő sebesebb mozgással szél gyanánt ömlik ki, pl. a fújtatónak szélcsöve. 72