Debreceni Szemle, 1937 (11. évfolyam, 1-11. szám)
1937 / 5-6. szám - DEBRECEN ÉS AZ ALFÖLD
Debrecen és az Alföld. 145 A távollét időtartamát csak hatan jegyzik fel : legrövidebb idő 3 hónap, legtöbb 1 év és 8 hónap. Még II. József rendelete előtt is jártak természetesen a Kollégium diákjai német szóra. 1749-ben a hadházi születésű Győrffy Mihály tógátus diák Pozsonyba ment, ahol 1750 augusztusáig tanult. Ez a Győrffy 1752-ben mint mezőtúri vicenótárius egy protestánsüldözési ügyben hamis tanúvallomás alapján Egerben ártatlanul rabságot szenvedett s csak 1754-ben szabadult ki. Késmárkra többen mentek Mária Terézia idejében. A nyomtatott névsor szerint onnan a következők jöttek vissza („ex schola Kesmarkina“) : 1752-ben Hunyadi Sándor diószegi születésű, 1755-ben Almási János almási szül., 1756-ban Arday György (Mád), 1768-ban Mándi János (Mánd), 1770-ben Körtvélyesi János (Zilah), 1772-ben Inokai János (Debrecen). Ez utóbbiról azt jegyzi meg a szenior, hogy Késmárkon fullo (kallós) volt. József császár rendeletének hatása alatt is a legtöbben a Szepességre mennek éspedig Késmárkra 11, Lőcsére 18, Iglóra 7 diák. Azonkívül Pozsonyba 6, Sopronba 4, Aszódra 2, Budára 1, Bécsbe 3. De olyan helyre is mentek egyesek, ahol nem volt magasabb iskola, tán valami családi összeköttetés révén a könnyebb megélhetésért. Hárman vannak ilyenek : 1. Szecsei János 1781 április 18-án Izményből tér vissza. Izmény tolnamegyei község, ahol 1910-ben 951 német lakos van. A szenior bejegyzése szerint Szecsei előbb már Pozsonyban járt a német nyelv kedvéért és szép előhaladásról tett tanúságot. 2. Kelemen János Hartán járt s onnan 1789 május 17-én tért vissza. A pestmegyei Harta községben 5000 magyar és német lakos van. A németeket Mária Terézia idejében telepítették oda Württembergből. 3. Bányai Benjamin 1785 május 17-én iratkozik be újra a debreceni Kollégiumba : „redux K. Berényino“. A Magyar Helységnévtár 14 Berény nevű helységet sorol fel. K. jelzője kettőnek van : Kisberény Somogy megyében és Karancsberény Nógrádban. Ma egyikben sincs német lakosság. Ilyen csak a tolnamegyei Diósberényben van és Mezőberényben, ahol magyarok és németek vegyesen laknak. Bányai Benjamin később szalárdi kántor lett. Késmárkon jártak : 1782-ben Segesvári István 18 hónapig, Kovács János (saját költségén). 1786-ban Sárvári Pál (Arany János későbbi tanára Debrecenben, aki a szalontai ifjút a színészi pályára buzdította). Sárvári, ki 1792-től 1831-ig tanított Debrecenben, eleinte németet is tanított az I. éves akadémikusoknak. Ezért a város a Forgácsféle királyi biztosság kívánságára 1773 óta évi 200 forint díjazást adott. Ezt a díjat Sárvári megosztotta Lengyel Józseffel, aki 1798 óta rövid ideig a II. éveseknek a francia nyelvet tanította. Mivel a német nyelvnek a debreceni ifjúságra nem volt valami különös vonzóereje, Sárvári csakhamar abbahagyta a tanítását és 1802-ben a porosz születésű Moort bízták meg vele évi 450 forintért. 1787-ben Szikszay József járt Késmárkon és Szűcs István. Ez utóbbi a nagy késmárki tűzvész miatt már 3 hónap múlva hazajött. Azután 1788-ban Somi András, Csiszár András, Somi Dániel és Aranyi István. Ez utóbbi nemcsak a németben, de a többi tárgyakban is dicséretes előhaladást tett, ezért a tanár urak ítélete alapján a távozása előtt elfoglalt rangsorát visszakapja. 1790-ben Pénzes András az utolsó Késmárkról visszatérő diák ebben az időszakban. Ezután megint csak 1795-ben akad Késmárkon debreceni tanuló , Paksi József. Valószínű, hogy még e század végére esik Szoboszlai Pap István későbbi szuperintendensnek egyévi késmárki tartózkodása. A késmárki iskola vonzóerejét az magyarázza, hogy a XVIII. században kiválótanárokkal dicsekedhetett, akik mind hosszabb időt töltöttek német egyetemeken és hogy a német nyelv kedvéért odasereglő ifjúságra különös figyelemmel is volt. Az 1767-i iskolai törvények kötelességévé teszik a tanároknak, hogy a német nyelv tanulását előmozdítsák és gyakorlását az iskolán kívül is lehetővé tegyék, mert a nemes ifjúság főleg azért keresi fel az iskolát. A magyar és a tót tanulók kedvéért a német szöveget a táblára írták („pensum Hungaris Vasárnap 1937. 9—14. szám. Szinnyei : Magyar Írók Élete és Munkái, X. 294.