Debreceni Szemle, 1940 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1940 / 12. szám - Tóth Ervin: A régi magyar fametszőművészet története
Tóth Ervin : A régi magyar fametszőművészet. 321 nyesüljön. Rock István pesti gépgyárosnál, tervezete után készített kézisajtón sikerült egy-két színes fametszet gondolatát megvalósítani. Biztató kezdet volt, s nevét így is beírta a kezdeményezők sorába. Riedl tanítványa volt Huszka Lajos is. Körte- és puszpángfán tanulja meg a metszést, mint valamennyi facsimile-metsző, mert ezeknek a fadúcoknak a sűrűszövése különösen alkalmas volt arra, hogy az alig bevésett finom karcolásokat is híven visszaadják. Huszka Lajosnak már annyira jól megy Pesten, hogy egész csapat segéddel dolgozik. A könyvszomjúság egyre fokozódik s a 60-as évek elején Heckenast népszerű kiadványai málochként nyelik el a fába vésett és karcolt illusztrációkat : a Vasárnapi Újság, Az Üstökös és egész sereg más irodalmi vállalat. Sőt Pesten nemsokára három fametszőintézet is jövedelmezőnek találta a facsimilézést (Huszka Lajos, Pollák Zsigmond és a Rusz Károly műhelye). A bécsi iskolázottságú Pollák Zsigmond is Heckenastnak, elsősorban az ő kiadásában megjelenő Vasárnapi Újságnak dolgozott. Rusz Károly az arcképmetszésben ügyeskedik, angol modorban vésett rajzait megcsodálják, míg segédei kisebbigényű újságokat pl. Magyarság és a Nagyvilág, naptárakat és tankönyveket látnak el illusztrációkkal. A kivésendő rajzokat többnyire Jankó János, Keleti Gusztáv, Greguss János, Marastoni Antal és József készítették. Jankó János neve különösen az élclapokból ismeretes. Ismert fametszőintézet még ezidőtájt a Braun (vagy Brown) Károlyé. Rusz Károly pesti műhelyéből emelkedett ki, Munkácsy Mihály rajzai után készült falapjaival Moreth Gusztáv, első és utolsó nagy alakja a magyar műmás-xilográfiának. Éppen akkor állott ünnepeltetése tetőpontján, amikor a kísérletezők műhelyében már készen állottak az új sokszorosító eljárások tervei, amik már a modern idők új szelleméhez igazodtak, tehát amikor már utolsó óráit élte a reproduktív grafika. Morellinek a gép biztonságával dolgozó vésőjét, a festmény vagy bármi más műalkotás árnyalati finomságait is megéreztető biztonságát annyival is inkább megcsodálták, mert az eredeti grafikai művek iránt szinte elhalt minden érdeklődés. A közönségnek nem volt semmi érzéke, sem iskolázottsága, hogy felismerje azokat a grafikai szépségeket, amiket éppen az anyag érvényre juttatása jelent. „Kevés művelt ország van — írja Czakó Elemér —, ahol a sokszorosítóművészet nemesebb eljárásainak oly kevés volna a közönsége, mint nálunk.“ De erről panaszkodott már 1847-ben Mayer István is a Rézmetszetek műtanában : „Jelenleg országunkban talán 15 rézmetsző működik s mi tagadás benne, egyikük sem vitte a középszerűségen felül, részint útmutatás, részint műpártolás hiányában, mert a mindennapi kenyérkereset aggodalmai művészeinket szapora, vásári tökéletlen munkára késztetik.“ Az ízlést különösen kikezdték a 60-as, 70-es években az olajnyomatok — Bécs ipari különlegessége —, amikkel szinte egész Magyarországot elárasztották. Különösen a 80-as évektől kezdve még a műveltebb réteg lakásaiban is uralkodtak rikító, hamis pompájukkal. Ez a légkör különösen kedvezett a facsimile-metszés uralmának. Morellit valósággal elhalmozták a különböző vállalatok. Egyedül már nem is győzte a munkát, egész műtermet rendezett be segédcsapatokkal. Neve a legjobb csengésű