Debreceni Szemle, 1944 (18. évfolyam, 1-8. szám)
1944 / 1. szám - Dömötör Sándor: Keletről vetette ide a vihar... Tátorján a Balaton mentén
Dömötör Sándor : Keletről vetette ide a vihart A növény véglegesen elfogadott tudományos neve tehát a magyar Sebeők Sándor munkájának érdemes eredménye. Molnár János Magyar könyvházában (1783) a következőképpen szerepel a növény : ,,Tataria hungarica, Tátorján, Tatárkenyér.“ A tatárkenyér név Sebeők dolgozatában is előfordul (1779), ki Hell Miksa magyar származású szolgájától hallotta. Sebeők cáfolja azt az állítást, mely szerint Debrecen környékén a tátorján gyökerét a nép „tatármódra“ eszi. Csak azt ismeri el, hogy a fiatal gyökér a kalarábéhoz hasonlóan élvezhető. A Magyar Hírmondóban Ráth Mátyás írt a „Tataria Hungarica, a Tatár kenyér nevezetű fű vagy káposzta felől“. Felhívta a figyelmet arra a körülményre, hogy a tudósok csak Eger tájékán ismerik, pedig bizonyára Magyarország más részein is található. 1781-ben Benkó József tudósítja arról az érdeklődő közönséget, hogy Erdélynek igen sok vidékén találta meg ezt a növényt, Pozsonyban is látta, azonban a magyaroknál tátorján a neve. Ennek a növénynek a gyökereit az erdélyiek répa módjára sütik és eszik. Arról is van adata, hogy 1730-ban „a Tisza körül szűk időben a zsikósok, gulyások, juhászok, s több afféle emberek öt-hat napig is egyedül azzal szokták magukat táplálni“. Mint népélelmezési cikknek, a tátorjánnak sohasem lehetett nagy jelentősége nálunk, mert magyar földön sohasem volt gyakori növény. Szükség idején bizonyára felhasználták táplálkozásra, azonban ínséges időkben sokféle gyökérre ráfanyalodik a nélkülöző ember. A mindenféle növényt hasznosítani kívánó gazdasági érték már 1804-ben okszerű termesztését ajánlotta : „Akár nyersen, akár főzve embernek és állatnak élelme lehetne, olajjal és ecettel úgy kellene elkészíteni, mint a zellert, vagy megfőzni, mint a répát, fiatal szárrészeit pedig a karfiolhoz hasonló ételt ígérnének.“ Termesztése azonban nem gazdaságos, mert csak évek során fejlődik karvastagságúvá gyökere, azután meg mélyen hatol a földbe, s nehéz munka a kiszedése. A tátorján maradt az, ami volt : pusztai kóró és inségeledel, újabban pedig dísznövény, s nem élelmi cikk. Amikor a régi tudósoknak a tátorján „tatár módra ehető kenyér“ volta tűnt fel, nem gondoltak még arra, hogy ezzel a félreértett szóval önkénytelenül is a növény keleti, pusztai, különleges jellegét hangsúlyozták. A tátorján igazi hazájának Oroszország déli, fátlan steppe-pusztái tekinthetők. A Kaspi-tenger mögötti Kirgiz-pusztákig, le egészen a Kaukázusig terjed ez a terület, sőt a Balkán-félsziget északkeleti része is idevonható. Mindvégig olyan terület, amelyen keresztül őseink útja vezetett, ahol a szélviharok sokkal nagyobb erejűek, mint mai hazánkban. „Hajrá! Az őszi szél nekiiramodik... A kóróboszorkányok ingadoznak, hajladoznak, a szél kísértetiesen fütyülni kezd, az egyiket letépi tövéről, azután a másodikat, a harmadikat. .. Hajrá! Kezdődik a boszorkánytánc. A nagy kóróvázak szaladnak a pusztai bálterem padlóján, eleinte idétlenül, akadozva, de azután a szél kedvre derül, s a boszorkányokat eszeveszetten forgatja, hajtja előre. Nincs megállás. Egyik gördül a másik után, majd egymásba torlódnak, s végül nagy gomolyagokká gubancolódva táncolnak előre, mindig előre, amed-