Gunst Péter - Angi János - Bényei Tamás - Pósán László (szerk.): Debreceni Szemle. Válogatás az 1927-1944. évfolyamok anyagából (Debrecen, 1993)
Néprajz
NÁDVÁGÁS A BIHARI NAGY-SÁRRÉTEN P F R égi feljegyzésekből tudjuk és idős emberek is emlékeznek még rá, hogyF- V a vízszabályozások előtt, a Berettyó 1866-ban történt elvezetéséig, a Sárrét főterméke nem a búza volt, mint most, hanem a gyékény és a nád. Az ártéri szigetek kevés művelhető földje éppen csak hogy megtermette a falu esztendeig való kenyerét, egyébütt árvizektől megfutott legelők foglalták el a határt, nagyobb részben pedig mocsarak, rétségek, melyek mindenféle vízinövénynek voltak otthonai. Ez állapot miatt nem volt semmi panasz. Gyékénynek, nádnak sok hasznát vették a sárrétiek. A szegénység gyékényt szőtt, kosarat kötött s készítményeit a távolabbi vidék vásárjaira vivén eladni, egész esztendőben ezekből pénzelt legjobban. De a nád talán még fontosabb volt. Ebből csinálták itt a ház falát, tetejét, a kemencét, a kéményt, az udvar kerítését. Fűteni sem fűtöttek egyébbel. Papnak, tanítónak, nótáriusnak fizetésébe járt a tűzrevaló nád. Nádból készítették a vászonszövőszék bordáját, a csigacsinálót ; a juhásznék a sajtrácsot ; a pásztorok a kunyhót, a karámot, a hodályt ; a halász-pákász emberek a vészt, a tutajt, stb. A nádbuzogány pelyhével töltötték meg a szolgalegény feje alá adott párnát, meg a kvártélyos katonákét. Sőt hidat is készítettek nádból, az ú. n. bürót. Biharnagybajomban a Kisbajom nevű falurész között folydogáló Gyalogéren még az 1800-as évek elején is ilyenen járt át a gyalogos és a szekér. A felesleget pedig jól lehetett értékesíteni más vidéken. Az öregek állítása szerint több jövedelmet adott holdanként, mint a búza. Nád és nád között azonban különbség volt. Szép és jó itt sem mindenütt termett. Mélyebb vízben nem nőtt, a térdig vagy szárközépig érő állandó vizet szerette. A folyami nád, vagyis amelyik az alacsonyvizű, csendes erek medrében nőtt, puha volt, akármit készítettek belőle, hamar elnyűtt. Inkább kedvelték az acélosabb s éppen ezért sokáig tartó réti nádat. Legtöbbet ért mégis a verestövű nád. Azért adták neki e nevet, mert kb. a derekáig vereses színű volt. A vastagabbjából falat, berenát, karámot húztak — megfogta a felbőszült bikát is —, a szép vékony szálúból pedig tetőt kötöttek. A szárazon nevelkedett piszkosszínű, korhadó és girbe-görbe bördős nádat csak tűzre használták, nem sokat ért. Emlékezetes nádvágó helyek voltak a sápi Darvas és a Derék-rét, Sáp és Dancsháza között a Kállólapos, Dancsházán a Nádas-tó , főképpen pedig a rétszéli községek határain : a Csifi- és az Orosi-pusztán, Rábén a Délősáp körül, Biharnagybajomban a Varga-láp alatt, a Föld-lápnál, az Ürmösér mocsaraiban, ahol negyedfél éles nád termett és a Batonyás-réten. Ez utóbbiról azt írja Birtalan Szilágyi János régi bajomi református pap : „Bámulatra méltó vastag nádak teremnek itten, úgy, hogy ha távolról néz is az ember a rétre, úgy emelkedik fel a többi nádak felett, mint egy magas lapanyag a sík réten. Hossza, vagy magassága a három ölet is kiüti, vastagsága egy jó hüvelyknyi.“ A sárrétudvariak a Ferenciektón vághattak szép nádat és a Csarnán, a szerepiek ösvénytónál és Zádonyban. De meg végig az öreg Berettyó két partján. A vizes világban annyi nádat hordhatott haza, meg vásárra az idevalósi szegényember, amennyi neki tetszett. A rétség úttalan lápjai, ember nem járta kolokány fészkei, dágványai között nem lehetett mesgyét vonni. Még a városok határai is bizonytalanok voltak, nemhogy a magánbirtokosoké. A beláthatatlan náderdőket tehát nem őrizte senki. Igazában véve a vizek birodalma volt az, nem az embereké. Később azonban, amikor az indzsellérek megregulázták az áradó folyókat, ezek a boldog idők elmúltak. A pusztuló nádasokat 1871-ben már az uradalmak adták ki a vágóknak, rendszerint felében. 1872-ben a szerepi Birtalan Szilágyi János : A biharvármegyei Sárrét leírása. 1827. Aquila, 1920. évf.