Debreczen, 1878. január-június (10. évfolyam, 1-121. szám)

1878-01-16 / 11. szám

1878. X. évfolyam. 11. szám. Szerda, január 16. V K­O 8­R­Y - HÁZ FÖLDSZINT a­­zerkesztő­­«égbe bém­entve küldendők. Előfizethetni helyben : petit apra 15 kr. TELE­GDI K. LAJOS és ifj. CSÁTHY KÁROLY «■» m m­­ m • •# . m r­m . w . s könyvkereskedésében s a szerkesztőségnél. — A <lel»rechesi­vi«leki ..fithselleiiieffi­nárt^ közlönye. 7 Egyébütt A postah­ivatalok utján. ^ * * ------------------------------------Megjelen hetenkint ötször: hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön és szombaton. Név- vagy bem­entetlenü­l beküldött kéziratok nem vétetnek tekintetbe. — Úgyszintén kéz­iratok sem adatnak vissza. $?> »----------------------------------------------<v r­­ y ■mnun TI*r*TJ MT^T­r— Helyben és postán küldve: M M gM 8“®% W% « ■ r JV­ Imi ö“-"~ p.m^n . *, Egy évr. 1 ° frt _ kr. Negyed évre S frt 50 kr. JB JB1 jSs ISh Jjj jH ISLjJ WSt JS J&W H JB JS Negyobb terjedelmű, mint szintén több Izbell b dl évre S „ _ „ Ugye. eei.n­­ „ 10 , WBbSBS^^ B%llÍ £ S5g^llÍ gajjWggdjlP Mgfijk 1 «dB^BSRSÜj taJ§ghtmainM sílift, WM­R­h l­­­d . . * . . k, .lka .z.rlnt . I . g . I . . 6 d­b Előfizetési pénz s minden közlemény : FÖ­ PIACZ, Htf árért. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI HÍRLAP. “I­ Régi hang. Uj tanács. Figyelmeztető. A nemzetiségi kérdés, mely már oly sok álmatlan éjszakát szerzett államfér­­fiainknak, mint a Banco szelleme fel-fel­­támad és hol itt, hol amott, kisért rémes és fenyegető alakjában. De talán sohasem tűnt az fel oly aggasztónak, — még a forradalom kor­szakát sem véve ki, mint épen most, mi­dőn az északi medve titkon és nyilván mindent elkövet, hogy a butaságot épen hazánkban is aljas czéljai kivitelére fel­használja. A­mi azonban leginkább fáj a ha­záján szeretettel csüggő magyar ember­nek, az a léha közönyösség, mel­lyel épen a magyar kormány viseltetik min­den ilynemű agitáció iránt. El-elpufogtat ugyan a miniszterelnök úr egy-egy bombasztikus diktiót az or­szággyűlésen, ígéri, hogy majd így, majd úgy lesz, de bizony ő rajta is betelik a közmondás ez ügyben tevékenységét te­kintve , a mely tyúk sokat kárál, keve­set tojik. Pedig már oda jutottunk, hogy oláh, tót, rácz, horvát mindenféle szedett-ve­­dett jövevény nemzetiség magáénak tartja ezt a földet, hol őket csak megtűrtük, hanem századokig nem­jogokban részesítettük, velünk egyenlő oda jutottunk, hogy többé már nekünk nem marad hely az ősi örökségben s nem­sokára kivér a tót bennünket, vagy legalább akarna, h­a tudna, nemcsak házunkból, hanem ha­zánkból is. De ez a mi bölcs kormányunk előtt másod, harmadrendű dolog, reá nézve sokkal fontosabb üldözni a szabadelvű­­ség köpenyege alatt a valódi szabadel­vűeket, lázadókként bánni el azokkal, kik őket a valódi lázadókra, honárulók­ra teszik figyelmessé. És ez, úgy látszik, minden közös­ügyes kormánynak eredendő bűne, hogy rémképeket lát ott, a­hol nincs semmi baj, a valódi veszélyt pedig nem akarja észre venni. A nemzetiségi túlzásokat mellőzi, saját nemzetünk élénk életnyi­latkozataiban pedig forradalmi tüneteket keres Bizony nem ártana, ha a kormány megkerestetné valamelyik könyvtárban báró Wesselényi Miklósnak még 1843- ban kibocsátott emlékiratát: „Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében“, s elolvasná az abban foglalt s mai na­pig is nagyon figyelemreméltó dolgokat. Wesselényi abban kérte a kormányt, hogy „felhagyván a forradalmi s külön­­szakadási törekvések rémképeivel vádolt hazafiak üldözésével, fordítsa egész figyel­mét az északi hatalomhoz s annak né­peihez szótó, már rég titokban táplált s naponként inkább fejlődő ellenséges nem­zetiségek veszélyt szülendő törekvéseire.“ Ha ezeket még most is, 35 év múl­va elmondatásuk után, komoly figyelmére méltatná, s tetteit a szerint irányozná a kormány, még megérhetné a meg fáklyás­­zenézést, melyet subventionált lapjai szá­mára már kilátásba helyeztek. (? Szerk.) De azt his­szük, hogy ebben a si­kamlós ónos időben, a­ki egyszer a lej­tőn siklani kezdett, nem állhat meg, míg orrára nem bukik. Vándor: A képviselőház tegnap a büntetőja­vaslat függőben maradt Az igazságügyi bizottság szakaszait tárgyalta, javaslatai majdnem változatlanul elfogadtattak s így a büntető­törvénykönyvi javaslat legközelebb már át fog vitetni a főrendekhez. Újabb kudarcz. Hogy Tisza nem hi­ába ment Bécsbe, hanem jön haza, s újabb engedményt újabb vereséggel tesz Ausztriá­nak hazánk rovására, az kitetszik a bécsi „Mont­ Revue“ következő szavaiból: „A ma­gyar miniszterek holnap érkeznek ide, létre­hozni az utolsó megállapodásokat a kiegye­zési törvényekre nézve. A bankszabályzatot illetőleg csak a czimkérdésben forog fenn el­térés ; a magyar kormány ahhoz ragaszkodik, hogy a bank „osztrák-magyar banktársulat“­­nak nevezze el magát. De úgy his­szük az osztrák kormány aligha érzi magát induitatva, a birodalmi tanácsnak ilyen javaslatot tenni. A 80 milliós adósság kérdése alkalmasint a restitutio kérdésében létrejövendő com­pro­­missumban alapul fog szolgálni. A pénzügyi vámokat illetőleg bizonyosnak látszik, hogy a magyar kormány elfogadja a kőolajvám­ le­szállítását három frtra, ha Bécsben a kávévá­mot felemelik busz­ortra. A legközelebbi na­pokban folytatandó alkudozásokkal minden­esetre befejezésre kell juttatni a kiegyezési kérdéseket. Az alapok s alapítványok kezelésének megvizsgálására kiküldött bizottság, nagyban és egészben helyesnek találván az eddigi ke­zelést — bár részletesen kiterjed az ügy az ingatlanok, mint az ingók, előlegek, kölcsö­nök, konverziók stb. megvizsgálására s e részben konstatál egyes téves intézkedéseket is — azon javaslatot teszi, hogy jövőre egy, a képviselői és kormányköröktől távol álló ele­mekből alakítandó bizottság gyakorolja az ál­landó ellenőrködést az alapítványok közül addig is, míg ezek jogi természete eldöntet­lén, bekövetkezhetik a törvényes intézkedés a kezelés meghatározása czéljából. A Mileticsper. V­évtárgyalás Vl­ik nap. Dr. Polyt Mihály védő ügy­véd: sokáig habozott a védelem elvállalása iránt, mert azt hitte, hogy akadni fog a fő­város kitűnő ügyvédei perben a védő szerepet között, ki az érdeke s elvállalja. De a vizs­gálat folyama arról győzte meg, hogy a védő szerepe e perben csak oly embert illet, ki a délmagyarországi viszonyokat ismeri. Posit is csatlakozik a királyi ügyész azon állításához, hogy e per politikai és irányper és ezen irányzatosságot a saját szem­pontjából igyekszik bebizonyítni.­­ Minden előtt Rankovics egyéniségét, mint megbé­lyegzett emberét és ennek alapján vallomását támadja meg. Azután áttér az alanyi tényálla­­dék taglalására és azt állítja, hogy Miletics sohasem conspirál, mert ő nyílt jellemű ember. Egész élete és politikai pályája a nyilvános­ságé volt. 1861-ben pártot alakított a magyar államiság mellett, s ez időben irt czikkeit a magyarok ma is tényálladékra nézve megéljeneznék. A tárgyi Paniert idézi, kinek vé­leménye szerint a gyaníték­ok nem képeznek bizonyítékot, ha a tárgyi tényálladék meg nem állapítható. Miután védbeszédében az összes vádpon­tokat taglalta, volna, összefoglalván az elmon­dottakat, kéri védenczét alanyi és tárgyi tény­­álladék hiányában felmentetni a felségsértés vádja alól. A tárgyalás folytatása délután 4 órára tűzetett ki. Délután az ügyész felelt Polyt védbe­­szédére, mire Polyt erősen támadta meg a közvádlót. Miletics a végszóval élve, igen ki­merítette a törvényszék figyelmét. Ezzel a vád és védelme belevén fejezve, elnök kijelenté, hogy f. hó 18-án régel 9 órakor fogja az i­té­l­et­e­t kihirdetni. Üdvözlet Mileticsnek Odessá­­ból. Jan. 13-iki kelettel a következő távirat érkezett Miletics nevére a Fortunába: A bilin­csek kettészakadnak, a rabszolgaság el fog veszni, ellenségeinket elviszi az ördög, Dusán utódai karddal kezükben nemsokára meghoz­zák a szabadságot, tégedj szerb martyr tisztel Sztojkovics Lázár“ és még 9 aláírás. Vegyesek. Új párt alakul Hor­vátországban, az lemond a közjogi ellen­­zékeskedésről. A „H­a­z­a“ által a Kohn Gyula ellen indított perben vádlott felmen­tetett. Száz­hét éves franczia­­ diplomata halt meg közelebb, neve Mirvsák Lajos 1775- ben született. A szurony hatalom Ár­vában ütötte fel először fejét, ott már a kor­mánypárt csak szuronyok melltt tudta keresz­tülvinni jelöltét. Ausztriából főváro­sunkba magyar levelet írt az ottani polgár­­mester TOLLRAJZ0 K.*) I. György Aladár. Ha zsebredugott kezekkel végig megy az utcán, a lak­us járó-kelők legfeljebb csen­des néptanítót gyanítanak benne, vagy bukott kőbányai disznó-kereskedőt. Csak midőn a hatvani utcából kiérve, bal­ra fordul az „Athaeneum­“ felé, s hamiskásan folyton két oldalra pislogó szemeit felveti a „Pesti Napló“ szerkesztőségének ablakára, és bajusza alá mosolyog, ekkor lehet elő­bbeni nézetünket megváltoztatni , és már ekkor el­mondhatjuk reá, h­ogy „alamuszi macs­ka, nagyot ugrik, s egeret f­o­g.“ Hej ! az a mosoly ott a bajusz alatt na­gyon sokat fejez ki. „Ma neked, holnap nekem," gondolja ilyenkor a Hon György Aladárja. Ezeknek a dissentereknek Kaas Ivorral az élükön könnyű most már ellenzékeskedni. Hisz szolgáltattunk mi hét év alatt elég anya­got a vezércikkekre, entrefileékre, és újdon­ságokra. Eltekintve a legnagyobb csudabogár­­ságtól, mit csak egy szerkesztőség valaha el­követhetett. Hiszen kért volna­ csak tőlem tanácsot Jókai és ne Hegedűstől ; gondolja magában, tudom a „Hon“ dolga még ma i­s j­ó­l menne. Felkértük volna a Naplóékat, hogy hur­­colkodjanak át a mi redactiónkba, mi meg át­költözünk az ő szerkesztőségükbe. A lapok maradhattak volna régi pártál­lásuk mellett, csakhogy Hegedűs és Szathmá­­ry Gyuri helyett, Kaas Ivor, és Acsády Ná­­czi írták volna ezután a „Hon“ véres cikkeit. Mi pedig az ő általuk cserben hagyott phüilis­­terkedést folytattuk volna saját orgánumjuk­­ban . Ep mint hajdan Horváth Boldizsár And­­rássy ministeriumának, úgy György Aladár a „Hon“ szerkesztőségének legradikálisabb tag­ja .... csupa különcségből. Két nevezetes ember természete van ben­ne egyesítve. Kezdetben, illetőleg Tisza fordulásáig Budapesten cynicusnak, Diogenesnek tartotta minden ismerőse. A f­u­s­i­o óta azonban ő i­s „ Nagy­ságos u­r“-n­a­k tartja magát, és kezd epicureusi életet élni. Jól jelképezi a magyar demokráfiát. Most már csak a külvilágra nézve Dio­genes, otthon valóságos subarita­ életet él. A cynismus is csak inkább régi már-már rajta, s feltűnési viszketeg. Mert termetes alakja elárulja, hogy Lu­­cullus igen gyakran szokott Lucullusnak ven­dége lenni, s ha nem tudnék róla, hogy ar­­cza az Alpeseken fagyott meg, azt volnánk kénytelenek hinni, hogy a lucullusi lakomákra Bachus úr is hivatalos, így azonban nem gya­nítjuk. Annyi azonban áll, hogy született pae­*) Az ígért arczképcsarnokot íme, megkezdjük Méltóbban e rovattal nem köszönhetnénk be, mint hogy főiskolánk egykori növendékét mutatjuk be. Szerk. dagógus, és szakember. A nyilvános vizsgála­tok nélküle soha sem történhetnek meg. És bámulatos, hogy genialitását a kormány nem igyekezett kiaknázni. Hogy a különben oly hálás kormány részéről elmamelukozódásáért semmi elismerésben nem részesült, annak nem ő az oka. Mert, ha dr. Oláh Gyulát meg­tehették tanfelügyelőnek csak azért, mert mint kormánypárti képviselő megbukott, bátran meg­tehették volna Aladárt az orszá­gos közegészségügyi tanács tag­jává. Hogy reá nézve miért nem nyílt fel a bőség szaruja? ezt bajos volna meghatározni. Némelyek azt állítják, hogy a Mether­­nich­ szellemét örökölt magyar ministerelnök nem jó szemmel néz reá. A párisi commune uralma 1871-ben het­­venh­árom napig ta­rtott. György Aladár még abban az időben keményen verte a vasat. Felhasználta a rövid időt, és összeköttetésbe lépett azokkal az iz­gága emberekkel, kiknek Thiers úr oly szé­pen koppintott körmükre a h­etvennegyedik napon. Persze, hogy ő Jókai uramnak fejébe nem láthatott, s nem tudhatta, hogy ez, mint szerkesztő, úgy van politikai lapjával, mint az egyszeri ember, kinek két lova volt, s az egyiket fiának akarván ajándékozni, választást enge­dett neki ily szavakkal: „Látod fiam, két lovam van, a szürke meg a deres ; választhatsz közülök, de a szür­két nem adom.“ Ö még akkor nem is gondolta, hogy csak „halbrechts“-et szabad csinálni a kálvi­nista koma vékony nyakú képviselőjének és cimboráinak. Miután azonban Jókai egyik regényében igen szépen megírta, hogy csakis fiatal ko­runkban vagyunk szabadelvűek, György Ala­dár pedig érezvén magában, hogy öregszik, hátat fordítván a kedvencz socialistikus esz­méknek, úszott ő is az árral. Már egészen meg is feledkezett volna arról, hogy hajdan mily hitvallás prófétája volt, midőn az aranjuesi napokat egy kis intermez­­zó megzavarta. Otthon ép kellemesen csibakozgatott. Fe­jén horgolt sapka­­lábait aranynyal átvert tö­rök papucsok óvják a meghűlés ellen; s ter­jedelmes potrohát hálóköntöse rejti el a kan­di szemek elől, midőn minden kopogás nél­kül beállít hozzá egy hajdani socialista pajtás, ki a commune szétugrasztása óta szanaszét kóborolván a világban, eszébe jutott, hogy Budapesten is van egy véres szájú confrater. A A fusió által csepegtetett csigavér meg­hűlt ereiben. Első gondolata volt: „Ha ezt Tisza meg­tudja, sohasem leszek tanfelügyelő;“ ugyan melyik öreg ördög juttatta ennek is eszébe fi­atalkori botlásomat ? ! E gondolatok azonban nem használtak semmit, itt tenni kellett. Eltagadni nem lehe­tett, hogy ő nem Aladár, hanem Endre, mert ezt külföldön jobban ismerik, mint őt, (pedig ezt jó lett volna mondani, mert Endréről or­szág világ tudja, hogy két pecsétes Lónyaysta.) Elkezdte magyarázni hazánk jelenlegi politikai viszonyait. „Az idők megváltoztak.“ S mi is belát­tuk, hogy Magyarország népe nem elég érett ama eszmékre kedves Mosic, mond Aladár egy kurta szivart választva ki a regalia mé­diák közül vendége részére, csakhogy meg­győzze, hogy vére véres verejtékéből az ily demokraták részére füstje finomabb. (Vége kör.] Aj­med muléja. Humorisztikus elbeszélés a katona életből. (Folytatás.­ Nos nem szól egy szót sem, nem tudja ? Szép , node tudom én. Menthetlenül sánczrabságra fog ítéltetni, legalább vagy 20 évre. Legegyszerűbb volna ugyan főbe lőni, hogy a szentségtörő kezek ezredünk gyaláza­tára s a világ botrányára többé ne láttas­sanak Csak ezután következett az Ítélet. — Borzasztó perczek voltak ezek. — Bálintnak fejében csakugy lüktet a vér : szemei előtt mint egy homályos chaosban keringett min­den. Úgy érezte, mintha üszkön állana, vagy mintha egy megm­érhetlen lávatengerbe sü­­lyedne alá, melyből mégis lassan-lassan újra felszínre emelkedik s a forró habok tetején első, mit fölnyilt szemei megpillantanak, az íróasztala előtt álló sastekintetü ezredes. — Mind­abból tehát, amit az ezredes neki ítélet képes jegyezni, mondott rala, csak annyit tudott meg­hogy a dolgot tartsa szigorú titok­ban, mig az ügy ő excellentiájával megbe­széltetik, a­kinek határozatától függ aztán majd börtönnel vagy halállal fog-e lakolni. Ezzel vége volt a kínos látogatásnak. Bálint távozott a szobából. A folyosón találkozott Ágnessel. Némán, de egymás gondolatjait értve, szorítottak kezet, így hozza össze a balsors az embe­reket. Az ezredes elutazott a generális ő excel­­lentiájához. Hogy ő magassága mit szólott midőn megtudá, honnan került az a megér­­demjelezett, megünnepelt s­toasztokkal felkö­­szöntött lyuk a zászlóra, nem tudjuk. De hogy legokosabbnak találta egyet mosolyogni az érdekes histórián s túl lelkiismeretességből nem bolygatni tovább a már úgyis feledésbe menő dolgot, azt a következmény megmutatta, mert a zászló s annak tartója az őrmester, megtartották továbbra is nyert jutalomdí­jukat, Bálint még lám­ájába czitáltatott, egyszer az ezredes cancel- Az árva bakának volt megint mitől reszketni. Azt hitte , no most már csakugyan vége lesz ; a borzasztó ítéletet föl fogják olvasni. Midőn az előszobába lépett, hol egykor a két cseléd szeretetre méltóságban vetekedve egymással, vezették karjukon az iró­terembe, hol most halálos ítéletét fogják felolvasni, le­hetetlen volt a visszaemlékezések édes keserű hatása alatt egy nagyot nem sóhajtani. Az ezredes elélépett, a­ki hozzá száraz, de nem mogorva hangon a következő szavakat intézte: — „Ő excellentiája fölötte megbot­­ránkozott az ön könnyelmű tettének hallatán : h­a az ügy a haditanács elé kerülne, életét vesztené, érti ? S hogy ez, mint az igazság követelné, nem történik, tulajdonítsa ő excellentiája ki­váló jó szivüségének, mely sajnálván az ön ifjú életét örökre megsemmisíteni, kegyelmet ad, érti , de csak azon szigorú kikötés mel­lett, ha arra magát kifogástalan katonás ma­gaviselet, figyelem, pontosság és igyekezet ál­tal érdemessé teszi , mert különben utólag szenvedi a kiérdem­lett büntetéseket, érti ? — Mehet.“ (Vége köv.) BUDAPESTI HÍREK, a rendőrség há­rom reményteljes fiút kisért be lopás miatt. Földváry Mihály pesti alispán helyére, ki egy­szersmind orsz. képviselő is, gr. Vay Lászlót emlegetik. Rákossy Jenő az igazságügyminisz­­tériumhoz fogalmazó gyakornokká neveztetett ki. Soldosné még eddig nem határozta el ma­gát, hogy a nemzeti színházhoz szerződjék-e ? Az egyéves önkéntesek bált szándékoznak tartani. Színházi csarnok. „Sárga csikó.“ Debreczen, jan. 15. A „Falu rosza“ első előadása óta nem nem­ mentünk oly érdekkel színházba, mint ez estén, a midőn egy elbérelt népszínművet mint vij tüneményt akartunk élvezni. — Az élveze­tet nagyrészt meg is találtuk, bárha e mű ab­solute becsűnek nem mondható, sőt egyes szem­beötlő hibái rész hatást is szülnek. — Mióta Tóth Ede mgterem­tette a „Falu roszá“-t, az­óta a népszínműírónak ép oly mintája van, mint a drámaírónak S­hakespeare, és ez idő óta a közönség igényei is nőttek, mert ma már­­a népszínműnek komolyabb hivatása is van, mint a vasárnapi közönség mulattatása. — Az irodalomban oly helyet foglal el, mint bármely más drámai műfaj. — Ma már nem elégszünk holmi szeméten szedett, vetett, rongy alakok­kal, melyek bukfenczet hánynak a színpadon. S mikor a három felvonás végeztével vége van a sok összefüggéstelen, semmiből összetákolt tragikomikus események sorozatának, s hallot­tunk egy pár csinos népdalt, nem mondjuk rá, hogy n­é­p­s­z­i­n­m­ű, mint hajdan. — Mióta a nemzeti­ szinház átadta a népszínművet a nép­színháznak, a népszinmű­irási szenvedély lazult, s ma már csak kevesen foglalkoznak vele, mert hiszen felesleges is voln­­a, van a népszín­háznak egy titkárja és egy rendezője, ellátja az a színházat darabokkal mindig, olyannal a­milyen kell. Csepregh­­ elkezdve a szép „V­í­z­ö­zö­n“-től, egész le a „Lumpácius“-ig és „Utazások“-ig ír darabokat a szerint, a mint a népszínház idénye és igénye kívánja. Pedig kár ezt tennie. — Csepregh­i egyike kitünőbb tehetségeinknek, és ha műgonddal, zavartalanul és nem vásári munkát készít, tud írni egy „Vízözön“-t, tud egy „Sárga csikó“-t és his­szük, hogy ír több jeles müvet. A „Sárga csikó“ ha nem is tünemény, de mindenesetre tünemény­szerű. — Gazdag me­sében és drámai helyzetekben. Inkább mond­hatnánk kitűnő népdrámának, mint népszínmű­nek. S talán ha Soldosné ajkaira dal nem kell, inkább illett volna a nemzeti­ színház deszkáira, mint népdráma. Kidolgozás tekintetében egy­­kissé mesterkéltnek látszik, s némely alakok bele vannak ékelve, erőltetve a darabba. — Eredeti uj typus alig van benne, kivéve a sánta koldust, ez azonban nincs tökélesitve. — A czigányt, zsidót, kántort, betyárt, a népszín­művek e h­agyomás kellékeit e darab sem nél­külözi ; ez alakok már annyira megszokottak, hogy ezek nélkül népszínművet képzelni is nehéz. — A darab meséje ez : Bakay András (Vezéri) legény korában annyira megszeret egy sáska csi­kót, h­ogy felteszi magában, miszerint minden áron övé lesz. Megalkuszik a csikóra 400 ezüst forintban s hogy a vételárt kifizethesse, meg­gyilkolja a sárréti tiszttartót, ki a szabadkai vásárról tér haza lovak árával. A gyilkossá gyanúja Csorba Márton csikós gazdára (Lo­vászi) esik, ki a tiszttartóval rosz viszonyban él — s pár nappal a katastrópha előtt fenye­gette. — Csorba nem tudja tanukkal igazolni az alábbit, el lesz ítélve, s 15 évet ül ki Vá­­czon. Ép akkor szabadul ki a bűvösből, midőn fia, Laczi (­Szabó B.) menyegzőjét akarja meg­ölni Bakay András leányával, Erzsikével (Nyit­­vai.) Laczi nem sejti, hogy atyja él, kikosara­zott vetélytársának atyja a puszta bíró (Tiszai) azonban elmondja, hogy atyja lókötő volt, s egyúttal értésére esik, hogy haza­jött. Eddig az első felvonás. A 2-dikban legszebb drámai jelenet, midőn Laczi felháborodva hazatér, s megtámadja atyját, hogy miért nem ment vi­lágnak, h­a már szégyent hozott családjára. — Az öreg görnyedezik a vád súlya alatt, de ál­lítja, hogy a tiszttartó dolgában teljesen ár­tatlan. Laczi atyja keblére omlik. — Mikor azonban az öreg hazafelé tartott, a Tisza kompja felfordult s ő a vizbe pottyantakon se­gíteni akarván, egy szabadon legelésző csikó hátán megmenti Laczi menyasszonyát, Erzsi­két.­ A csikót azonban nem hagyta a Tisza­­parton, hanem azon jött haza, s este szándé­kozott bitangjára hagyni. A csikó a sárréti uraságé, s a pandúrok keresik. A pusztabiró Lacziék házához jön s az istálóban meglelik a csikót. Laczi megtudván, hogy atyja meg­mentette kedvese életét, magát vallja lókötő­nek, és mikor el akarják fogni, megugrik. — Elmegy a Bogár Imre bandájába. A 3-ik felvonás első része a h­ólyagosi csárdában játszik. Az öreg Csorba ide jön fiát keresni, s a csárdástól megtudja, hogy két koldus ismeri Pityke Bandit, a sárréti tiszttartó valódi gyilkosát, mert convenciót húznak titoktartásért. Az egyik koldust, a vakot még­a is csípték. Ez ijedtében annyit bevall, hogy a gyilkos kapufélfáján egy faszent van kifarag­va, ő ezt szokta megtapogatni. Elmegy tehát a vak koldussal e házat keresni. Laczi ez alatt Bogár Imre bandájával szinte a hólyagosba jön, de a bandát a pandúrok szétverik. Laczi nem lövi ki fegyverét. Erzsiké jő őt keresni és Laczi a csaplártól megtudja, apja hová ment. Ő tudja, hogy Bakay András kapuján van a faszent. Meg­ akarja tehát akadályozni, hogy menyasszonya atyját szégyen érje. Ép akkor ér Bakajhoz, midőn az öreg Csorba ki akarja a puszta bírónak mondani, ki volt a valódi gyilkos. Az öreg nem hajtja végre bosszuló szándékát, hogy „ma nekem, holnap neked“ ezután ülje le az igazi gyilkos. Eláll e szán­dékától, s a fiatalok egymáséi lesznek. A­mint e röviden vázolt meséből is ki­tűnik, a darab érdek feszí­tő, és valóban drá­mai mozzanatokkal van telve. Néhány hibát kell azonban kiemelnünk. Nevezetesen, mielőtt egy-egy esemény, vagy helyzet bekövetkeznék, egész az unalmasságig terjedő előkészületek tétetnek rá. Egész bát­ran elhagyható párbeszédek, vagy bosszúra nyújtott elbeszélésekkel van telve. Sőt egész jelenetek is kihagyhatók. — Az öreg Csorba ártatlan meséjét­­ legalább hatszor is végig kell hallgatnunk, az öregtől elkezdve egyik a másik szájába adja. Hogy az öreg egy­más csikajait menti meg Erzsikét, ez csak a mese, és szövevény előre látható elnyujtására czéloz. Maga az alapelmét képező kiindulási pont majdnem nevetséges. Egy legény mert egy Sárga csi­kóra kedve szottyan fogja magát és gyilkos­­ságot követ el és enged maga helyett egy ártatlant 15 évig súlyos börtönbe szenvedni, holott e 15 éven által magát becsületes­nek hiszi és valja. — Ez ember nem bűnhő­dik sőt utolsó pillanatban is becsületét fél mintha bizon el tudná hitetni a köz’­­­séggel, hogy az van neki. — A szerző

Next