Független Magyarország, 1957 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1957-01-15 / 1-2. szám

2. oldal Független Magyarország 1950-56 KÖZÖTT: “DÉL KERESZTJE” Felelős kiadó és szerkesztő: Dr. Nagy Kázmér Főmunkatárs: Jászay Antal (Oxford) Megjelenik minden hó 1.-én és 15.-én. Előfizetés egy évre 2 font. Doltártcrületen (1 égiszállítással) 5 dollár. Levelezési cím: Box 3933, G.P.O., Sydney, Australia. FREE HUNGARY (1951 to 1956: SOUTHERN CROSS) Independent Hungarian Newspaper. Published & Edited by Dr. K. Nagy, 2 Little Arthur St., North Sydney. Correspondence: Box 3933, G.P.O., Sydney, Australia. Phone: XB 1965 Printed by the New Life Printery, 762 Military Road, Mosman, N.S.W. TERJESZTŐK: Anglia: B. N. Press, 4 Earlham Street, London, W.C. 2. Délamerikai államok: Dr. A. Bródy, C. P. 6366, Sao Paolo, Brasilia. U.S.A.: “Kossuth" Bookshop, 4134 Lo­rain Ave, Cleveland, Ohio. Kanada: Mr. K. Bálint, 272 Spadina Ave, Toronto, Ont. Franciaország: Almásy & Co., 5 rue de Charonne, Paris XI. Ujzéland: Mr. K. Hesz, Box 666, G.P.O., Wellington, N.Z. “NEKÜNK SE VOLT KÖNNYŰ ...” Nekünk, akik már hosszú é­­vek óta itt élünk, szintén ezt mondták azok, akik még előbb érkeztek. Nem hittük, mint a­­hogy a most érkező magyarok sem hiszik el — nekünk. Külö­nösen akkor nem, ha panaszos szavainkat már saját otthonunk­ban vagy éppen autónkban ülve hullatjuk el. Okosabb, ha a mi küzdelmes múltúnk emlegetése helyett a valóban nem egyszerű — a most érkező magyarnak nem egysze­rű — jelen megkönnyítéséről be­szélünk és cselekszünk. Ki meny­nyit tud. Az első érkezőket nyolcszázat és Himnuszt énekelve vártuk. Az ötödik repülőgépen többen jöt­tek — kilencvenen — mint a­­mennyi magyar várta őket. Rossz nyelvek szerint a többinek min­den idejét igénybe veszi a ma­ kezdeti nehézségeinkről való pa­naszkodás . . . “LEGYETEK HÁLÁSAK!” Ezt hallottuk mi is évekkel ez­előtt, ha már régebben itt élő magyar ismerősünk előtt vélet­lenül elszóltuk magunkat és ki­fogásolni bátorkodtunk egyet s mást. Például a bürgehúst, vagy a faggyúszagot, mely a vendég­lőkből valóban árad. “Legyetek hálásak!” — mond­ják sokan ma azoknak, akik ép­pen megérkeztek. Ne mondjunk ilyesmit. Részben azért ne, mert akik most jönnek — majdnem mindannyian — éppenúgy nem kedvtelésből hagyták el Magyar­­országot, mint mi, akik 1945 előtt vagy után érkeztünk ide A partraszálláskor senki sem há­lás. Mindenki fáradt és bizony­talan és többé-kevésbbé ijedt. A­­mire ki-ki saját tapasztalatából rájön arra, hogy a penny vagy a cent többet ér ma mint 1 forint akkor a maga módján mindenki “hálás” lesz azért, amit elérhe­tett. Senki sem szereti, ha kioktat­ják vagy arra figyelmeztetik, hogy udvariatlan. A “legyetek hálásak” arra figyelmeztetik a most érkezetteket, hogy nem vi­selkednek illedelmesen. Dehát nem tánciskolából, hanem Ma­gyarországból jöttek. Mint ahogy mi is onnan kerültünk ide, s lettünk, de nem voltunk “hálá­sak”. “SUZETTE DRESSMAKER” Hozott anyagból, méret után, gyorsan és pontosan a legújabb divat szerint, £ 3/ 3/ 0-tól 8 Imperial Ave, Bondi (Sydney) Mértékvétel előre megbeszélt időben. Hívja az FY 6932 számot (9—3-ig) FÜGGETLEN MAGYARORSZÁG Keleteurópában Vihar Az alábbi cikk a new-york-i “New Leader” c. lapban jelent meg 1956. nov. 19.-én. Az angol cím: “The Storm in Eastern Europe”. A szer­ző: Milovan Djilas, az egykori hivatásos forradalmár, partizánvezér, majd Tito elnök után rangban kö­vetkező, Jugoszlávia alelnöke. Egé­szen 1954-ig, amikor állásából el­mozdították. A lelkes és ifjú forra­dalmárból gondolkozó férfi lett és — amit senki sem várt a hozzá ha­sonló állást elért embertől — hatal­mas cikksorozatban szedte ízekre a szocializmus keleteurópai formáit. Emiatt kegyvesztett lett és minden szerepléstől vissza kellett húzódnia. Belgrádi lakásából azonban levelek­kel és cikkekkel tovább folytatta te­vékenységét és következőkben olvas­ható tanulmánya miatt végülis bör­tönbe zárták. Djilas tanulmánya, me­lyet kihagyás nélkül közlünk, az első nem magyar értékelés volt a magyar szabadságharcról, a világkommuniz­mus, sőt a szocializmus kátyúba ke­rült helyzetéről. A kommunizmusnak és Kelet­­európa leigázott országainak tör­­ténte­tében új fejezet kezdődött a “nemzeti kommunizmus” győ­zelmével Lengyelországban. A magyar nép forradalmával az emberiség történetében kezdő­dött új fejezet. Mind a két esemény — a ma­ga sajátos módján — élesen ki­fejezésre juttatja Keleteurópa országainak belső állapotát. Míg a Lengyelországban történtek felbátorították a kommunista pártokat — különösen a kelet­­európaiakat , hogy Moszkvá­val való egyenjogúságra töreked­jenek, a Magyar Forradalom hatalmas lökése felszínre dobta a szabadság problémáját a kom­munizmusban, azaz magának a kommunista rendszernek egy új társadalmi rendszerrel való fel­váltását. A lengyel válasz is biztatást adott a népnek és bizonyos kom­munista köröknek. A magyar azonban fölkeltette a nép egész tömegét és a demokratikus irány­zatokat. A két eseményt — bár majd­nem egyidőben történt — egy egész korszak választja—el egy­mástól. A lengyelországi válto­zások annak a nemzeti kommu­nizmusnak a győzelmét jelentik, melyet más formában már meg­valósítva látunk Jugoszláviában. A magyar felkelés egy egészen új jelenség. Talán semmivel sem csekélyebb jelentőségű, mint a nagy francia vagy orosz forra­dalom. A magyar események három kérdést vetettek fel: 1.) a “nem­zeti kommunizmus” további le­hetőségeit; 2.) a kommunizmus­nak egy új rendszerrel való fel­váltását, s azzal együtt egy eddig kommunista uralom alatt élt népnek a jogát, hogy maga vá­lassza meg a saját, nem kommu­nista fejlődési útját; 3. a szov­jet kormány jövőben kialakítan­dó kül- (és szerintem bel-) poli­tikájának problémáját. A Jugoszláviában tapasztaltak azt látszanak igazolni, hogy a “nemzeti kommunizmus” képte­len a kommunizmusnak a hatá­rait átlépni, azaz olyan természe­tű reformokat létrehozni, me­lyek a kommunizmust jelentősen átalakítanák és szabadsághoz ve­zetnének. Ez a tapasztalat arra látszik utalni, hogy a “nemzeti kommunizmus” csupán Moszk­vától tud elszakadni és azután — a saját nemzeti temperamen­tumának megfelelően ugyan, de — lényegében az azonos kommu­nista rendszert építi tovább. Semmi sem volna azonban na­gyobb tévedés, mintha a Jugo­szláviára vonatkozó következte­téseket valamennyi keleteurópai országra alkalmaznák. Jugoszláviának Moszkvával való szembenállását 1948-ban elsősorban az tette lehetővé, hogy a forradalom az idegen megszál­lás elleni küzdelem alatt ment végbe. Ebből a forradalomból egy független kommunista or­szág jött létre, s vele egy új osztály: a kommunista hivatal­nokosztály. Ezzel szemben más keleteurópai országokban nem a­­lakult ki természetes módon egy ilyen réteg, mivel az ottani kom­munisták a szovjet kormánytól kapták a hatalmat, így, bár közös alaphangjuk a Moszkvával való egyenlőség han­goztatása, mind a múltban, mind ma a “szerzett” és a “kapott” hatalom közti különbség jellem­zi azt a különbséget, ami Ju­goszláviát a többi keleteurópai rendszertől elválasztja. A jugoszláv nemzeti kommu­nizmus a kommunista párt ve­zetőinek Moszkvával szembeni ellenállásával kezdődött. A nép nem ellenezte, sőt a maga mód­ján támogatta és ki is aknázta ezt a helyzetet. A vezetők érde­keltsége és kezdeményezése volt azonban az a tényező, mely eb­ben az alakulásban a döntő sze­repet játszotta. Ellenállásuk biz­tosította és erősítette az egész ország Moszkvával való szembe­fordulását. Tehát Jugoszláviában az egész folyamatot, mely 1948- ban lett nyilvánvalóvá s tart máig, felülről vezették és gondosan ügyeltek arra, hogy az átalakulás a tervezett korlátok között maradjon. Más szavak­kal: a továbbfejlődési irányzatok — mármint a széleskörű demok­rácia felé — lehetőleg ne bon­takozhassanak ki. Keleteurópa többi országaiban mindennek az ellenkezője tör­tént. Az ellenállás Moszkvával szemben alulról, a néptöme­gek általános elégedetlenségéből indult ki. Éppen ezért ezekben az országokban kezdettől kezdve olyan irányzatok jelentkeztek, melyek a jugoszláv példát, a “nemzeti kommunizmus” kerete­it eleve túl akarták lépni. Mi­vel vezetőik nem tudták kordá­ban tartani az alulról kiindult nyomást, megkíséreltek ellennyo­mást gyakorolni, hogy megaka­dályozzák a további eltávolodást Moszkvától. Ez történt — eddig sikerrel — Csehszlováiában és Romániában, Bulgáriában és kü­lönös sikerrel Albániában, ahol az egész “desztalinizálást” és a nemzeti kommunizmus bátorítá­sát egészen mellőzik. Ennek a politikának a lényege az volt, hogy a “nemzeti kommunizmus” győzelme ezekben az országok­ban az egész rendszer megszűné­sének kezdetét jelentette volna. Jugoszlávia a felülről történt kezdeményezés által úgyis, mint példa, igen fontos szerepet ját­szott a keleteurópai népek “nem­zeti kommunizmusba” való át­meneti útjának kezdetén. De — csupán a kezdetén. A Belgráddal való megbékélés fejében Moszk­va kénytelen volt félreérthetet­lenül elismerni a “független ju­goszláv utat” a szocializmus felé. Moszkvának ez a kényszerű el­ismerése azzal a hatással járt, hogy a többi keleteurópai or­szágban lappangó ellenállás jo­gos kifejezési lehetőségekhez ju­tott. A korlátolt mértékben en­gedélyezett megnyilatkozások, melyek a Moszkvával való egyen­jogúságot követelték — rövid i­­dőn belül — az egész rendszer elleni tiltakozássá alakultak át. Magyarországon pedig nyílt ki­robbanáshoz is vezetett. Amíg az elégedetlenség irányí­tói kommunista vezetők voltak, Jugoszlávia kommunista vezetői támogatták ezt a mozgalmat, de abban a pillanatban, amint ke­zükből kicsúszott az irányítás — mint történt Magyarországon is — ellene fordultak. Ez volt az oka annak, hogy az UNO-ban a Magyarország elleni szovjet beavatkozás elítélésekor Jugo­szlávia már tartózkodott a sza­vazástól. Ez az eset világosan megmutatta, hogy a jugoszláv kommunizmus külpolitikájában képtelen eltérni a szűk tanbeli- és hivatalnokosztály érdekeitől, sőt még a “belügyekbe való be nem avatkozás” elveit is hajlan­dó feladni, mely elvnek és alkal­mazásának nemrég saját sikerét is köszönhette. Ezzel a jugoszláv magatartás pontosan meghatá­rozta a “nemzeti kommunizmus” irányzatát mind bel-, mind kül­politikai téren. Azaz: kitűzte a határokat, ameddig a jugoszláv vezetők hajlandók elmenni. A szándék és a lehetőség azonban két különböző dolog. Mindezekben a változásokban azonban Moszkva a maga impe­rialista étvágyával nem tétlen szemlélő, hanem nagyon is tevé­keny résztvevő. Hogy időt nyer­jen, Lengyelországban enged­ményt tett a “nemzeti kommu­nizmusnak”. Gomulka hatalom­­rajutása ugyanis nem a lengyel kommunisták erőfeszítésének e­­redménye, hanem Moszkva meg­alkuvása a forrongó lengyel tö­megekkel. Ennek ellenére azon­ban Gomulka hatalomrajutása hatalmas lépést jelent. Félig­­meddig reformjaival azonban rövidesen válaszútra fog érkez­ni, s ezt Moszkva előre tudta. Varsónak választania kell majd: a teljes demokrácia s így a Moszkvától való teljes elszakadás és a kommunista párt kizáróla­gos hatalomgyakorlása között, ami azonban nem állhat fenn tartósan Moszkva támogatása nélkül! A magyarországi események tüze csak még jobban Gomulka körmére égette ezt a választási lehetőséget, amit — mint írtam­ — amúgy sem kerülhetett volna el. A “nemzeti kommunizmus” megvalósulása ugyanis nem lezá­rása egy korszaknak. Most kez­dődik csak igazán a nézeteltéré­sek és belső összecsapások kora az országon belül — és magában Moszkvában. Bajos lenne megjósolni, hogy Lengyelország végülis a szabad­ságot és függetlenséget tudja-e választani, vagy fennmarad-e a parancsuralom és a Moszkvától való függés. De az is kétségtelen, hogy sok olyan ember van ma a lengyel kommunisták között is, akik — ha lehetőség nyílik rá — habozás nélkül a saját hazájukat és a szabadságot fogják válasz­tani. Igen egyenes, bátor és egy­ben önmagával tisztában lévő embernek ismerem Gomulkát és meggyőződésem szerint ő maga sem fog megtorpanni, ha a vá­laszútra kerül. Magyarországon azonban egé­szen más a helyzet. A belső vi­tának vége van. Nevezetesen nem az úgynevezett “sztálinista” csoport tűnt le, hanem maga a kommunista rendszer, mint o­­lyan. Moszkva kezdetben azzal akarta palástolni fegyveres bea­vatkozását, hogy megengedte a nemzeti kommunizmusnak­ Nagy Imrével az élén történő ha­­talomrajutását. De már Nagy Imre is csak a szovjet szuronyok segítségével tudta volna a “nem­zeti kommunizmust” nyeregben tartani, s ez is a rendszer kimú­lásához vezetett volna. Végülis a szovjet megszállás és a függet­lenség közti könyörtelen válasz­tás elé állítva, Nagy Im­re elég bátor volt ahhoz, hogy feláldoz­za a kommunisták egyeduralmát — mely már amúgy is szétmál­­lott — hazájáért és a szabadság­ért. Ismerve Moszkva kétkulacsos­­ságát a szovjet csapatok kivonu­lását kérte, Magyarországot sem­leges állammá nyilvánította, az Egyesült Nemzetek segítségét kérte. Kormánya, mely addig nem volt jelentős, egyszerre a nemzeti ellenállás szimbóluma lett. Moszkva ezek után képtelenné vált az addigi magyarországi rendszer fenntartására és egyet­len választása maradt: elhagyni — vagy elfoglalni Magyarorszá­got. Ezen a ponton Moszkva imperializmusa ledobta utolsó “szocialista” álarcát is. Ha a magyar szabadságharc­nak módja lett volna nemcsak politikai demokráciát teremte­nie, de a nehézipar és bankrend­szer társadalmi ellenőrzését meg­tartania, óriási hatást gyakorolt volna az összes kommunista ál­lamokra, beleértve magát a Szovjetuniót is. Ha ez sikerült volna elérnie Magyarországnak, bebizonyosodott volna, hogy a dolgozó embereknek a kizsákmá­nyolástól való megvédése (pél­dául “a szocializmus építése köz­beni’) diktatúra nélkül is lehet­séges. Másrészt azt is, hogy a diktatúra, mely a “dolgozók ki­zsákmányolástól való megvédésé­vel indokolta a létét — csupán ürügy, egy új közigazgatási és uralkodó csoport kizsákmányolá­sára. Moszkva nemcsak presztízsből, hanem saját belügyeinek állapo­ta miatt is vette fel a harcot Magyarországon. Jugoszlávia 1948-as ellenállása és nyílt láza­dása eléggé nyilvánvalóvá tette Moszkva imperializmusát más országok felett. A magyar ese­mények azonban már a teljes le­leplezéssel fenyegették. Nevezete­sen azzal, hogy a Szovjetunió belső rendszere nem más, mint egy új kizsákmányoló osztálynak — a párthivatalnokoknak — erőszakos egyeduralma. Ha a magyar szabadságharc megmene­­kedett volna a szovjet beavatko­zástól, akkor valóban kilátásta­lan lett volna Moszkvának ho­mályba burkolnia belső ellenté­teit új hódításokkal a “világra szóló küldetésével”. Ez a rend­szer rövidesen visszaszorult vol­na saját határai közé és ott is megpecsételődött volna jövőjük. Ezzel beláthatatlan fejlődés és átalakulás indult volna meg a Szovjetunión belül is. Egyiptom megtámadása Ang­lia, Franciaország és Izrael ál­tal, nem tudja elvonni a figyel­met a magyarországi események­ről, bár kétségtelen, hogy alkal­mat és biztatást adott a Szovjet­unió legreakciósabb és legerő­szakosabb elemeinek, hogy ke­gyetlenül leszámoljanak a ma­gyar néppel. Az egész emberiség története ma Keleteurópában dől el. A középkeleti gyarmati csatározást meg kell, és meg fogják állíta­ni. Moszkva és a többi kommu­nista kormány is — a maga mód­ján — eddig még nem ismert dilloma előtt áll. A keleteurópai országoknak vagy meg kell kez­deni a Moszkvától való elszaka­dást, vagy a közeljövőben még inkább függő viszonyba kerülnek a szovjettel. Ez elől a választás elől még Jugoszlávia sem térhet ki! A néptömegek mozgolódását megállítani többé nem lehet. A­­kár a jugoszláv-lengyel példát, akár a magyar példát követik, akár e kettőnek kombinációját. Kétesnek tartom azt a nézetet, mely szerint Bulgáriában és Ro­mániában ennek a folyamatnak lassúbbnak kell lennie, miután (Folytatása a 3. oldalon.) 1957. január 15.

Next