Független Magyarország, 1957 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1957-12-01 / 23. szám
EGY ÉVE December 2.-án lesz egy éve annak, hogy az első magyar menekülteket szállító repülőgép megérkezett Sydneybe. Az elmúlt tizenkét hónapban kereken 12.000 magyar lépett partra Ausztráliában és a következő hónapokban még 3.000 érkezik. Korai lenne részletes mérleget készítenünk a gyarapodásról. Elegendő, ha csak azt állapítjuk meg, hogy a magyarság létszámának megkettődzése zökkenőmentesen történt. Olyan események és jelenségek, melyek az európai lágerekben napirenden voltak, itt ritkaságszámba mentek, vagy egyáltalán elő sem fordultak. A befogadó táborok kilátástalanságából hetek, vagy legrosszabb esetben hónapok alatt minden magyar kikerült az ausztrál életbe és a minket jellemző igényességgel, türelmetlenséggel, a sokkal nehezebb viszonyok között még odahaza kifejlődött életrevalósággal majdnem mindenki elindult azon az úton, melyre a menekült élet körülményei már egyáltalán nem jellemzőek. Azt is meg lehet már állapítani, hogy a viszonylag sima beilleszkedés annak volt köszönhető, hogy az első gépeket nemcsak zászlókkal, magyarruhás leányokkal és üdvözlő beszédekkel várták, hanem igen sokan — ha nem is mindenki úgy, ahogy tehette volna, vagy szerette volna tenni, de mindenképpen sokan megtették azt, amit szívük diktált. Tegyük hozzá: elsősorban magánemberek és nem a társadalmi segítőmunkára felkészületlen egyesületek. Pontos kimutatásunk szerint csak a “Független Magyarország” szerkesztőségében 937 honfitársunk fordult meg, vagy levélben kért és mind kapott — nem tőlünk, hanem lakáscímekkel, munkalehetőséggel rendelkező, nálunk jelentkezett magyaroktól, ausztráloktól — lakást, vagy munkát. Miután a 12.000 magyarból a munkavállalók száma nem több 5000 főnél, s miután nemcsak Sydneyben, de más városokban, főleg Melbourneben akadtak éjt-napallá tévő magyarok, s miután az ausztrál munkahivatalok is igyekeztek, az indulási segítséget mindenki megkapta. Szerintünk ez a pozitív oldala s a mérlegnek és olyannyira súlyos, hogy a másik serpenyőbe tett érvek — mert tetteket nem látunk — elenyészőek és mulandók. Az emberek mindig általánosítanak, s mindig a kirívó esetekről beszélnek, így van ez ma is. Városszerte emlegetik azt az egy-két magyart, aki kihasználta most érkezett honfitársainak tapasztalatlanságát, mint ahogy városszerte emlegetik azt az egy-két magyart, aki rossz fát tett a tűzre és összekoccant az ausztrál törvényekkel. Arról azonban senki sem beszél, hogy többszáz munka- és lakásadó mit tett és tesz, arról senki sem beszél hévvel és érvelve, hogy a 12.000 magyarból 11.900 milyen előzmények után került ide és mennyire megállja a helyét. Erről nem beszélnek, mert ezeket a jelenségeket mindenki természetesnek tartja. S az is. De azért nem árt ezekre a tényekre is emlékeznünk, nehogy a néhány kirívó és szenzáció-ízű esemény, vagy tapasztalat meghamisítsa az egész képet. A teljes kép pedig az, hogy az ittélő magyarság létszáma megkétszereződött és a tíz évvel ezelőtti Magyarországból kizakadtak találkoztak a mai Magyarországból kiszakadtakkal. Egyelőre a hétköznapi gondok, bajok, feladatok foglalják el a későbbieket. De előbb-utóbb hatással lesznek a régebben jöttekre és a régebben itt élők rájuk. A tavaly ilyenkor állóvíznek tűnő ausztráliai magyarságba a létszámkettőzés nem tűnő hullámgyűrűket, hanem lényeges változásokat okozott és fejt ki. Szerencsére a számarány olyan, hogy az “állóvíz” nem nyelheti el a később belekerült testet, az elmúlt évben érkezett 12.000 magyar pedig nem semmisíti meg azt, ami régi, hanem az érkezés időpontját tekintve kétféle réteg egy új egészet alakít ki. Pontosabban: majd kialakítja az idő és az itteni élet, melyben ha más nem, de az első hónapok elteltével a létminimum biztonsága és teljes nyugalom, az egyén és család életének tiszteletben tartása, az megtalálható. Visszatekintve az elmúlt évre, nyugodtan állapíthatjuk meg, hogy ez a felfogás, melyet lapunkban képviselünk, helyes, célravezető. A jövőben is ezt az álláspontot tartjuk, mert véleményünk szerint mindazok, akik itt “régi magyarújmagyar” társasjátékkal foglalkoznak, elterelik a figyelmet a tennivalókról és saját tehetetlenségükről, vagy tenni nemakarásukról. S nemakarásnak a közmondás szerint is: “nyögés,a vége”. Registered at the G.P.O./ Sydney, for transmission by post as a newspaper. Független Magyarország" 1. 12. 1957. — Vol. I. (VII.) No. 23. "FREE HUNGARY" 1957. XII. 1. — I. (VII.) évf. 23. szám. NE FÉLTSÜK A NYUGATOT Mi, külföldön élő magyarok ne féltsük! Mert mostanában sokan, nagyon sokan féltik “A Nyugatot” és nem minden káröröm nélkül. Mióta a Sputnyik és testvére a “Vau 2” a Föld körül kering, sokan úgy érzik, hogy a nyugati világ végnapjait éli. Miután mi magyarok hajlamosak vagyunk arra, hogy égig csapó lángolás után saját hamvainkba roskadjunk, ezek a tünetek csak hangulatiak. Állandósultabbnak látszik a szintén történelmi irrealitásunk, melynek következtében Magyarország és a magyar nép szíverágyait, álmait, eszményeit össze szoktuk téveszteni a mindenkori valósággal, mely a magyar álmoktól, vágyaktól legtöbbször el szokott térni. Ez az oka annak, hogy mostanában, amikor a nyugati világot féltjük, sokan azonnal hozzá is teszik: “Megérdemlik! Majd meg fogják látni ők is! őrültségükben nem avatkoztak bele az események folyásába akkor...” Igen, a mondat további részéből kitűnik, hogy az akkor, az akkor volt, amikor minket, magyarokat szorított a csizma. Legutóbb 1956 októberében ... Így azután a külföldön élő magyarok jelentős hányada kényelembe helyezi magát mint a szabadtéri moziban és várja, hogy végre eloltsák a nagyvárosok lámpáit ,s megkezdődjék a harmadik világháború tűzijátéka. Melyet mi csak nézőként fogunk élvezni. Hiszen mi már évtizedek, de mindenesetre hosszú évek óta tudjuk, hogy mi lesz, ellentétben a “nyugatiakkal”, akik vakok, süketek, impotensek, sőt egyes magyar csoportok szerint “lepaktáltak” a keleteiekkel. Ezt a jelenséget tovább elemezve a tájékozatlanságot fedezzük fel. A nyugati kultúra és a “szabad világnak” nevezett államok látványos és közeli végét azok félik, akik tájékozatlanok. A keleti világban azok kívánják, akik megsemmisítésén fáradoznak. Rögtön hozzátehetjük: kitűnően és sokszor úgy látszik, hogy “főiskolai végzettséggel”, szemben a nyugati államokkal, melyekben, sokszor úgy tűnik, naív kisgyermekek intézik az ügyeket. A tájékozatlanság nem szégyen, sőt, az egész elmúlt harmnc magyar esztendő, természetesen különösen az elmúlt tíz év szégyene, hogy Európa szívében egy tízmilliós nép túlnyomóan nagy többsége nem, vagy mindig egyoldalúan “tájékoztatva lett”, de szabadon körülnézni és gondolkozni, a véleményformáláshoz adatokat szerezni nem engedték. Az elmúlt évben nyugatra menekültek általában sokkal több reális érzékkel, jobb szemmel és politikailag jobban reagáló ösztönnel rendelkeznek, mint menekülésben elődeik. Azonban a hosszú évek egyoldalú hatása, és a sokoldalú, tehát teljes tájékoztatás hiánya következtében ők sem mentesek a Nyugat egy kézlegyintéssel való elintézésétől. Megnehezíti a tisztánlátást a nyugati világban szerzett sok személyes tapasztalat. Vájjon hány magyar menekültnek nem jutott még eszébe az elmúlt évben, hogy: “Ha ezt odahaza tudtam volna, soha nem jöttem volna ki!” Nagyon sok embernek eszébe jutott, mint ahogy egészen őszintének hisszük azt a vallomást is, amit valaki Kanadából írt Budapestre és nemrég a Népszabadságban el is közöltek. Az illető levelének lényege az, hogy ő Kanadában lett kommunista és ma már tisztán lát és haza akar menni. Ezek és az ehhez hasonló vélemények, kifakadások, felkiáltások mind személyes tapasztalaton alapulnak és a hoszszú éveken át hallott, olvasott, utált, de — azért propaganda a propagana — az emberi agy tudatalatti részébe benyomult Nyugat-ellenes hírverés a tapasztalattal párosulva nem marad hatás nélkül. Legjobb esetben is megnehezíti a látást. Addig, amíg az ember nem él több évig Nyugaton és amíg nem tud legalább olvasni annak az országnak a nyelvén, ahol él, tehát addig, amíg elegendő tapasztalattal nem rendelkezik arról, hogy voltaképpen mi is a Nyugat néven ismert államok és társadalmak élete, a fenti előzmények után nehezen is láthat világosan. Mert mit tapasztal a keleti világból máról-holnapra a nyugatiba cseppent ember? Mire emlékszik még onnan? És mit nem vesz még észre itt? Saját bőrén tapasztalja, hogy sok helyen még javában virágzik a rabló kapitalizmus. Úgy, ahogy azt a Szabad Nép ezerszer megírta. A magyar átutazott egy tucat államon és látott odahaza el nem hitt nyomort, embereket az utcán aludni, millió gyalogost és a kevés Cadillac kocsiban néhány “kizsákmányolót”. Úgy, ahogy azt otthon megírták. A menekült bepillantott a nyugati államok több társadalmának életébe, látta a nyugati demokráciák társadalmi válaszfalait, a biztosítási és tanulmányi rendszer ósdiságát vagy sok visszásságát és eszébe jutott, hogy ezt is olvasta otthon. Amikor már németül, olaszul, franciául vagy angolul kezd olvasni, teljes a kép: alig van olyan nap, hogy egyik vagy másik újságban ne olvasna korrupt politikusokról, sikkasztó miniszterekről, közéleti botrányokról. S végül, amikor saját szemével is láthatja, hogy két fényes gömb itt kering a nyugati világ feje fölött, megszületik a következtetés: vége az egésznek. A tapasztalatok és észrevételek, ha néha talán túlzottak is, lényegében valóban azonosak azzal, amit a nyugati világról Keleten írnak. Csak — és ez a “csak” perdöntő szócska, amin érdemes elgondolkozni: a nyugati államok és társadalmak bűneit, hibáit, fogyatékosságait, gyengéit nemcsak a keleti államokban, hanem itt, helyben meg lehet írni, ki lehet mondani. Aki a nyugati helyzet megváltoztatására még embereket is gyűjt maga köré, tehát pártot alapít, vagy lapjának olvasókat igyekszik szerezni, azt semmiféle összesküvés, demoralizálási szándék, vagy állam és társadalomfelforgató kísérlet miatt nem ítélik el. Ha az illető elveiért és céljaiért okosan harcol, esetleg megválasztják képviselőnek, vagy kinevezik miniszterelnöknek is. Sok ilyen “csak” van még. Például az, hogy Nyugaton egyes államokban száz és százezren vannak munka nélkül. Például Ausztráliában is időnként a kapitalista gazdálkodás és a nemzetközi gazdasági élet kaotikus volta miatt időnként válságos hónapokat élünk és tízezrek kerülnek az utcára, úgy, ahogy azt Lenin megírta. “Csak”, az idevaló csak szócska után az következik, hogy az ország munkaerőfeleslegét nem csapolják le internáló vagy kényszermunkatáborokba és amikor munkerőhiány van, semmiféle állami szerv sem irányít senkit sem oda, ahová az illető nem akar menni. A nyugati államokban és a társadalomban megtalálható politikai korrupcióról,a népcsalásról is minden igaz, “csak” Nyugaton egy miniszterelnöknek sem kell “a nemzet tanítómestere” címet megadni, ha nem az. Ellenkezőleg, nyugodtan ki lehet mondani, le lehet írni, hogy az illető csirkefogó. Mint tudjuk, azokban az államokban, ahol koronás államfők uralkodnak, ott is működnek olyan pártok, megjelenhetnek olyan lapok, melyek a “fennálló államrend”, tehát a királyság megszüntetése mellett törnek lándzsát. Ezt a svéd, norvég, dán, holland, belga, angol — több szinte már nincs is — királyok természetesnek tartják, a köztársaságot követelők pedig nem várják el a királyaiktól, hogy maguktól lemondjanak. Viszont a republikánusok meggyőzhetik a szavazókat arról, hogy jobb egy elnök, mint egy király (ami az említett államokban elég nehéz feladat!). Folytathatnánk oldalakon át. A sputnyikok nagy technikai és tudományos jelentősége akkor lenne valóban aggasztó és a nyugati világot akkor félthetnénk, ha a fejlett keleti technika mögött a társadalmi-gazdasági és álamipolitikai élet is ugyanolyan fejlett lenne. Erről azonban a tények ismeretében nem beszélhetünk. Az majdnem bizonyos ma már, hogy a technikai civilizáció szédületes kibontakozását az emberre vonatkozó tudományok fejlődése nem követi a fény sebességével. Egy új műszert, fegyvert, találmánytéhány év, egy-két évtized alatt létre lehet hozni. A társadalom megváltoztatásához, mint millió és millió önmagában is bonyolult egyén öszszetevőjéhez emberöltők kellenek. Az általunk féltett nyugati világ a Marx" által kitűnően leírt múltszázadbeli kapitalizmusból válságok és átmeneti korszakok lépcsőit megjárva, állandóan változik, alakul és idomul. Ennek a változásnak lehetősége ma is biztosított, lényege nem a magasabb éleszínvonal, nem a pénzistenítés, hanem a cikk elején említett néhány — és még sok hasonló — “csak” szócskával kezdődő mellékmondat a lényegesről. Arról, hogy személy szerint a munkanélkülinek is megvan a joga ahhoz, hogy a rosszul gazdálkodó kormányt kicserélje, ehhez társaival összefogjon, erről írhasson, beszélhessen, sztrájkjogát gyakorolhassa és az államot a saját képére formálhassa. Olyasmá, amilyen az átlagember. _Szürkévé, unalmassá, kicsit korrupttá. Mivel a nyugati ember éppenúgy nem angyal, mint ahogy a keletiek sem ördögök, az állam, a társadalom Nyugaton olyan, mint amilyent az emberek megérdemelnek. Hosszú évek tapasztalata azt mutatja, hogy a kettő közül ez még mindig jobb, mint a zseniális “egy okos emberek”, a diktátorok uralma. Idő és csak rövid idő kérdése, hogy erre mindenki maga is rájöjjön. Akik most esnek át ezen a válságon, vigasztalódhatnak. A tíz-tizenöt évvel ezelőtt külföldre került magyarokat sem kímélte meg a sors ettől a látási zavartól. Szentül hitték még négy évvel ezelőtt is, hogy ha egy valóságos, igazi tábornok lesz az amerikai elnök és nem egy akármilyen civil profi politikus, minden jóra fordul. Nem fordult, mert végső fokon és minden látszat ellenére nem az elnökök, miniszterelnökök személyén fordul meg a világ sora a nyugati államokban. Oly sok erő, oly sok azonos erejű érdek ütközik állandóan, hogy egymásközti viaskodásban egyikük sem képes arra, amire manapság a keleti egyeduralmi szövetkezeteken belül a két-három “frakció” egyike képes: a másik vagy másik kettő likvidálására és utána az egyeduralom folytatására. Mint lapunk külpolitikai összefoglalójának írója múlt héten kifejtette, a keleti technika látványos előretörése valójában a Keleten várt hatással ellenkezőt ért el. A Nyugat nem “tört le”, illetve a megdöbbenést nem siránkozás, hanem cselekedetek sorozata követi. Miután a nyugati államokban biztos és azonnali bukás veszedelme nélkül egy kormány sem járathatja egy pár cipőben az embereket és nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy az emberek saját otthonukban és nem társbérletekben szeretnek élni. a nemzeti jövedelem 40—45 százalékát nem fordíthatják haditechnika fejlesztésére, mint Keleten, hanem meg kell elégedniök az átlagos 5—10 százalékkal. Kivéve! Kivéve azt az esetet, ha nem a litvánokat, lengyeleket, magyarokat, hanem közvetlenül a nyugati államokat, pontosabban: ha közvetlenül az Egyesült Államokat fenyegeti közvetlen veszély. Ez még meg sem történt, csak a Sputnyik árnyéka vetődött rájuk, de rájuk vetődött, Amerika légiterében. S ez az a “kivéve”, amikor a közvélemény, a szavazópolgár, már nem azért fogja megbuktatni a kormányt, mert 9 százalék helyett 10 százalékot merészelt haditechnikára és fegyverkezésre fordítani, hanem azért, ha a mai 9 százalék helyett nem fog akár 50 százalékot védelmi, fegyverkezési célra fordítani! Igen, mozogni fognak, nem fognak hazudni arról, hogy az alacsonyabb belső életszínvonal végeredményben haladás és hősiesség. Azt fogják modani, hogy elég baj, hogy kevesebb ez és drágább amaz, de a kormány mégsem választjuk meg jövőre, ha nem gondoskodik arról, hogy “nekünk is legyen”, hogy mi is olyan erősek elegünk, mitn a keletiek. Ha pedig kenyértörésre kerülne a sor, egyetlenegy lelkesítő cikk nélkül a világ legtermészetesebb módján fognak túlórázni, nem fognak feketézni és heti 80 dolláros vagy 13 fontos közkatonai zsoldokra milliárdokat fognak adóba fizetni és minden gyanús személyt, eseményt öntevékenyen lefülelni, holott “éberségre” sem oktatja őket senki. Keleten, ahol a bölcsőtől a sírig (melyben “porod is neki szolgál”) a zsarnokság fegyelmez és központosít mindent. Eredményesen. De befejezésül is egy “csak” szócskát használva: végső esetben ma is azok a népek lesznek képesek kitartó küzdelemre, akiknek van miért harcolniuk, akiknek — ha őket fenyegeti veszedelem és nem egy tőlük távoli kis népet — lesz is mivel és miből harcolniuk. A rabszolgamunka a huszadik században már nem gazdaságos és éppen ilyen korszerűtlen az a keleti gyarmatbirodalom is, melynek ellenében öntudatos emberek, és nem csatlós viszonyban álló (éppen ezért nyíltan vitázó, tárgyaló) államok jelentik “a” Nyugatot. Nagy Kázmér Napról — napra NOVEMBER 15. A tuniszi angol-amerikai fegyverszállítások elleni tiltakozásul Franciaország képviselői kivonulnak a NATO konferencáról. Hruscsov kijelenti, hogy a kontinensközi rakétafegyverekkel a harmadik világháború Amerika területén fog lezajlani, Európa pedig egy “nagy temető lesz”. India 100 millió dolláros hosszúlejáratú kölcsönt vett fel a Szovjetuniótól. NOVEMBER 16. Az orosz forradalom 40. évfordulójának ünnepségeit követő nemzetközi kommunista megbeszélések Moszkvában befejeződnek. A kiadott nyilatkozat szerint a világ kommunista pártjainak ismét keményebb fegyelemmel kell összetartaniuk és ahol parlamentáris úton nem lehetséges, direkt akciókkal kell megszerezniük a hatalmat. Pineau francia külügyminiszter Washingtonba repül az angol-amerikai Tuniszba való fegyverszállítások ügyében. A koreai fegyverszüneti megállapodással ellentétben Északkoreában (amerikai jelentések szerint) nagyarányú felfegyverzést hajtottak végre. NOVEMBER 17. Az 1957. évi Nobel-díjasok: A Béke Nobel-díjat L. B. Pearson volt kanadai külügyminiszter kapta a Szueznél alkalmazott ENSZ hadsereg szervezésének előmozdításáért. Az irodalmi díjat Albert Camus francia író, az orvosi díjat Daniel Bovet olasz egyetemi tanár, a kémiai díjat Sir Alexander Todd angol (cambridgei) egyetemi tanár, a fizikai Nobel-díjat Lee Tsung-dao és Yang Chen-ning amerikai-kínai egyetemi tanárok kapták. Az egyes Nobel-díjak értéke 14.000 font. NOVEMBER 18. A szovjet Tudományos Akadémia szóvivője szerint olyan fényképezőgépen dolgoznak, mely 1 másodperc alatt 32 millió felvételt képes készíteni. A fényképezőgépet technológiai kutatásokhoz fogják használni Rokosovszky marsallt (a volt “lengyel” hadügyminisztert) a Kaukázuson túli katonai terület (török-perzsa határ) parancsnokává nevezik ki. NOVEMBER 19. Novotny, a csehszlovák kommunista párt titkára kerül az elhunyt Zapotoczky helyére, mint államelnök. A 8 millió tagot számláló angol szakszervezeti központ visszautasítja a kínai szakszervezetek meghívását. Nyilvánosságra kerül az az amerikaiangol megállapodás, amely szerint Angliában is létesíthetnek rakétakitövő állomásokat. NOVEMBER 20. Dulles amerikai külügyminiszter közli, hogy az 1500 mérföldre hordó rakétákat 1959 végéig leszállítják az európai államoknak. Anglia 30 millió font értékű atomenergia telepet adott el Olaszországnak. Ez az első ilyen természetű államközi üzlet. Belgrádi hírek szerint Titó elnök idegzsábával betegeskedik. NOVEMBER 21. Törökország 3 millió fontért négy cirkálót vett át Angliától 100.000 font “deposit” ellenében. 2,9 millió fontot 1969 végéig fizet ki Angliának. Soble és felesége, Albam és Abel szovjet állampolgárok és G. French, az amerikai légierők századosa, akiket a Szovjetunió javára folytatott kémkedés miatt októberben 40-30 évre elítéltek, megkezdik büntetésük letöltését. NOVEMBER 22. Mr. George W. Allen, athéni amerikai követet az Egyesült Államok tájékoztatási szolgálatának vezetőjévé nevezik ki (USIA). Allen 1948-50 között az “Amerika Hangja” rádióadó igazgatója volt. Indonézia az ENSZ elé terjeszti a Holland Újguineára vonatkozó kérdést. Indonézia igényt tart Újguinea nyugati felére. NOVEMBER 23. A Saarvidék számára közös németfrancia bíróságot szerveznek. Olaszországban hatalmas árvíz pusztít. Az USA-ban 70 millió dolláros költséggel új rakétakísérleti telep építését határozzák el. (Folytatás a 2. oldalon)