Független Magyarország, 1957 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1957-12-01 / 23. szám

EGY ÉVE December 2.-án lesz egy éve annak, hogy az első magyar menekülteket szál­­lító repülőgép megérkezett Sydneybe. Az elmúlt tizenkét hónapban kereken 12.000 magyar lépett partra Ausztráliá­ban és a következő hónapokban még 3.000 érkezik. Korai lenne részletes mér­leget készítenünk a gyarapodásról. Ele­gendő, ha csak azt állapítjuk meg, hogy a magyarság létszámának meg­­kettődzése zökkenőmentesen történt. O­­lyan események és jelenségek, melyek az európai lágerekben napirenden vol­tak, itt ritkaságszámba mentek, vagy egyáltalán elő sem fordultak. A befoga­dó táborok kilátástalanságából hetek, vagy legrosszabb esetben hónapok alatt minden magyar kikerült az ausztrál élet­be és a minket jellemző igényességgel, türelmetlenséggel, a sokkal nehezebb viszonyok között még odahaza kifejlő­dött életrevalósággal majdnem mindenki elindult azon az úton, melyre a mene­kült élet körülményei már egyáltalán nem jellemzőek. Azt is meg lehet már állapítani, hogy a viszonylag sima beilleszkedés annak volt köszönhető, hogy az első gépeket nemcsak zászlókkal, magyarruhás leá­nyokkal és üdvözlő beszédekkel várták, hanem igen sokan — ha nem is min­denki úgy, ahogy tehette volna, vagy szerette volna tenni, de mindenképpen sokan megtették azt, amit szívük dik­­tált. Tegyük hozzá: elsősorban magán­emberek és nem a társadalmi segítő­munkára felkészületlen egyesületek. Pontos kimutatásunk szerint csak a “Független Magyarország” szerkesztősé­gében 937 honfitársunk fordult meg, vagy levélben kért és mind kapott — nem tőlünk, hanem lakáscímekkel, mun­kalehetőséggel rendelkező, nálunk jelent­kezett magyaroktól, ausztráloktól — lakást, vagy munkát. Miután a 12.000 magyarból a munkavállalók száma nem több 5000 főnél, s miután nemcsak Sydneyben, de más városokban, főleg Melbourneben­­ akadtak éjt-napallá té­vő magyarok, s miután az ausztrál mun­kahivatalok is igyekeztek, az indulási se­gítséget mindenki megkapta. Szerintünk ez a pozitív oldala s a mérlegnek és olyannyira súlyos, hogy a másik serpenyőbe tett érvek — mert tetteket nem látunk — elenyészőek és mulandók. Az emberek mindig általá­nosítanak, s mindig a kirívó esetekről beszélnek, így van ez ma is. Városszerte emlegetik azt az egy-két magyart, aki kihasználta most érkezett honfitársainak tapasztalatlanságát, mint ahogy város­szerte emlegetik azt az egy-két magyart, aki rossz fát tett a tűzre és összekoc­cant az ausztrál törvényekkel. Arról azonban senki sem beszél, hogy többszáz munka- és lakásadó mit tett és tesz, arról senki sem beszél hévvel és érvelve, hogy a 12.000 magyarból 11.900 milyen előzmények után került ide és mennyire megállja a helyét. Erről nem beszélnek, mert ezeket a jelensége­ket mindenki természetesnek tartja. S az is. De azért nem árt ezekre a tényekre is emlékeznünk, nehogy a néhány kirí­vó és szenzáció-ízű esemény, vagy ta­pasztalat meghamisítsa az egész képet. A teljes kép pedig az, hogy az itt­élő magyarság létszáma megkétszerező­dött és a tíz évvel ezelőtti Magyaror­szágból kizakadtak találkoztak a mai Magyarországból kiszakadtakkal. Egye­lőre a hétköznapi gondok, bajok, fel­adatok foglalják el a későbbieket. De előbb-utóbb hatással lesznek a régeb­ben jöttekre és a régebben itt élők rá­juk. A tavaly ilyenkor állóvíznek tűnő ausztráliai magyarságba a létszámkettő­zés nem tűnő hullámgyűrűket, hanem lényeges változásokat okozott és fejt ki. Szerencsére a számarány olyan, hogy az “állóvíz” nem nyelheti el a később belekerült testet, az elmúlt évben érke­zett 12.000 magyar pedig nem semmi­síti meg azt, ami régi, hanem az érkezés időpontját tekintve kétféle réteg egy új egészet alakít ki. Pontosabban: majd kialakítja az idő és az itteni élet, mely­ben ha más nem, de az első hónapok elteltével a létminimum biztonsága és teljes nyugalom, az egyén és család éle­tének tiszteletben tartása, az megtalál­ható. Visszatekintve az elmúlt évre, nyugod­tan állapíthatjuk meg, hogy ez a felfo­gás, melyet lapunkban képviselünk, he­lyes, célravezető. A jövőben is ezt az álláspontot tartjuk, mert véleményünk szerint mindazok, akik itt “régi magyar­­újmagyar” társasjátékkal foglalkoznak, elterelik a figyelmet a tennivalókról és saját tehetetlenségükről, vagy tenni nem­akarásukról. S nemakarásnak a közmon­dás szerint is: “nyögés,a vége”. Registered at the G.P.O./ Sydney, for transmission by post as a newspaper. Független Magyarország" 1. 12. 1957. — Vol. I. (VII.) No. 23. "FREE HUNGARY" 1957. XII. 1. — I. (VII.) évf. 23. szám. NE FÉLTSÜK A NYUGATOT Mi, külföldön élő magyarok ne félt­sük! Mert mostanában sokan, nagyon sokan féltik “A Nyugatot” és nem min­den káröröm nélkül. Mióta a Sputnyik és testvére a “Vau 2” a Föld körül kering, sokan úgy érzik, hogy a nyugati világ végnapjait éli. Miután mi magyarok hajlamosak va­gyunk arra, hogy égig csapó lángolás után saját hamvainkba roskadjunk, ezek a tünetek csak hangulatiak. Állandó­­sultabbnak látszik a szintén történelmi irrealitásunk, melynek következtében Magyarország és a magyar nép szíve­­rágyait, álmait, eszményeit össze szok­tuk téveszteni a mindenkori valósággal, mely a magyar álmoktól, vágyaktól leg­többször el szokott térni. Ez az oka annak, hogy mostanában, amikor a nyugati világot féltjük, sokan azonnal hozzá is teszik: “Megérdemlik! Majd meg fogják látni ők is! őrültsé­gükben nem avatkoztak bele az esemé­nyek folyásába akkor...” Igen, a mon­dat további részéből kitűnik, hogy az akkor, az akkor volt, amikor minket, magyarokat szorított a csizma. Legutóbb 1956 októberében ... Így azután a külföldön élő magyarok jelentős hányada kényelembe helyezi ma­gát mint a szabadtéri moziban és vár­ja, hogy végre eloltsák a nagyvárosok lámpáit ,s megkezdődjék a harmadik világháború tűzijátéka. Melyet mi csak nézőként fogunk élvezni. Hiszen mi már évtizedek, de mindenesetre hosszú évek óta tudjuk, hogy mi lesz, ellentétben a “nyugatiakkal”, akik vakok, süketek, im­potensek, sőt egyes magyar csoportok szerint “lepaktáltak” a keleteiekkel. Ezt a jelenséget tovább elemezve a tájékozatlanságot fedezzük fel. A nyu­gati kultúra és a “szabad világnak” ne­vezett államok látványos és közeli végét azok félik, akik tájékozatlanok. A­ kele­ti világban azok kívánják, akik meg­semmisítésén fáradoznak. Rögtön hoz­zátehetjük: kitűnően és sokszor úgy lát­szik, hogy “főiskolai végzettséggel”, szemben a nyugati államokkal, melyek­ben, sokszor úgy tűnik, naív kisgyerme­kek intézik az ügyeket. A tájékozatlanság nem szégyen, sőt, az egész elmúlt harmnc magyar eszten­dő, természetesen különösen az elmúlt tíz év szégyene, hogy Európa szívében egy tízmilliós nép túlnyomóan nagy többsége nem, vagy mindig egyoldalúan “tájékoztatva lett”, de szabadon körül­nézni és gondolkozni, a véleményformá­láshoz adatokat szerezni nem engedték. Az elmúlt évben nyugatra menekültek általában sokkal több reális érzékkel, jobb szemmel és politikailag jobban rea­gáló ösztönnel rendelkeznek, mint me­nekülésben elődeik. Azonban a hosszú évek egyoldalú hatása, és a sokoldalú, tehát teljes tájékoztatás hiánya követ­keztében ők sem mentesek a Nyugat egy kézlegyintéssel való elintézésétől. Megnehezíti a tisztánlátást a nyugati világban szerzett sok személyes tapasz­talat. Vájjon hány magyar menekült­nek nem jutott még eszébe az elmúlt évben, hogy: “Ha ezt odahaza tudtam volna, soha nem jöttem volna ki!” Na­gyon sok embernek eszébe jutott, mint ahogy egészen őszintének hisszük azt a vallomást is, amit valaki Kanadából írt Budapestre és nemrég a Népszabadság­ban el is közöltek. Az illető levelének lényege az, hogy ő Kanadában lett kom­munista és ma már tisztán lát és haza akar menni. Ezek és az ehhez hasonló vélemények, kifakadások, felkiáltások mind szemé­lyes tapasztalaton alapulnak és a hosz­­szú éveken át hallott, olvasott, utált, de — azért propaganda a propagana — az emberi agy tudatalatti részébe be­nyomult Nyugat-ellenes hírverés a ta­pasztalattal párosulva nem marad hatás nélkül. Legjobb esetben is megnehezíti a látást. Addig, amíg az ember nem él több évig Nyugaton és amíg nem tud leg­alább olvasni annak az országnak a nyelvén, ahol él, tehát addig, amíg ele­gendő tapasztalattal nem rendelkezik ar­ról, hogy voltaképpen mi is a Nyugat néven ismert államok és társadalmak élete, a fenti előzmények után nehezen is láthat világosan. Mert mit tapasztal a keleti világból máról-holnapra a nyugatiba cseppent ember? Mire emlékszik még onnan? És mit nem vesz még észre itt? Saját bőrén tapasztalja, hogy sok he­lyen még javában virágzik a rabló ka­pitalizmus. Úgy, ahogy azt a Szabad Nép ezerszer megírta. A magyar átutazott egy tucat álla­mon és látott odahaza el nem hitt nyo­mort, embereket az utcán aludni, millió gyalogost és a kevés Cadillac kocsiban néhány “kizsákmányolót”. Úgy, ahogy azt otthon megírták. A menekült bepillantott a nyugati ál­lamok több társadalmának életébe, látta a nyugati demokráciák társadalmi vá­laszfalait, a biztosítási és tanulmányi rendszer ósdiságát vagy sok visszásságát és eszébe jutott, hogy ezt is olvasta otthon. Amikor már németül, olaszul, fran­ciául vagy angolul kezd olvasni, teljes a kép: alig van olyan nap, hogy egyik vagy másik újságban ne olvasna korrupt politikusokról, sikkasztó miniszterekről, közéleti botrányokról. S végül, amikor saját szemével is lát­hatja, hogy két fényes gömb itt kering a nyugati világ feje fölött, megszületik a következtetés: vége az egésznek. A tapasztalatok és észrevételek, ha né­ha talán túlzottak is, lényegében való­ban azonosak azzal, amit a nyugati vi­lágról Keleten írnak. Csak — és ez a “csak” perdöntő szócska, amin érdemes elgondolkozni: a nyugati államok és társadalmak bű­neit, hibáit, fogyatékosságait, gyengéit nemcsak a keleti államokban, hanem itt, helyben meg lehet írni, ki lehet mondani. Aki a nyugati helyzet megvál­toztatására még embereket is gyűjt ma­ga köré, tehát pártot alapít, vagy lapjá­nak olvasókat igyekszik szerezni, azt semmiféle összesküvés, demoralizálási szándék, vagy állam és társadalomfel­forgató kísérlet miatt nem ítélik el. Ha az illető elveiért és céljaiért okosan har­col, esetleg megválasztják képviselőnek, vagy kinevezik miniszterelnöknek is. Sok ilyen “csak” van még. Például az, hogy Nyugaton egyes államokban száz és százezren vannak munka nélkül. Például Ausztráliában is időnként a ka­pitalista gazdálkodás és a nemzetközi gazdasági élet kaotikus volta miatt időn­ként válságos hónapokat élünk és tíz­ezrek kerülnek az utcára, úgy, ahogy azt Lenin megírta. “Csak”, az idevaló csak szócska után az következik, hogy az ország munkaerőfeleslegét nem csa­polják le internáló vagy kényszermunka­táborokba és amikor munkerőhiány van, semmiféle állami szerv sem irányít sen­kit sem oda, ahová az illető nem akar menni. A nyugati államokban és a társada­lomban megtalálható politikai korrup­cióról,a népcsalásról is minden igaz, “csak” Nyugaton egy miniszterelnöknek sem kell “a nemzet tanítómestere” cí­met megadni, ha nem az. Ellenkezőleg, nyugodtan ki lehet mondani, le lehet írni, h­ogy az illető csirkefogó. Mint tudjuk, azokban az államokban, ahol koronás államfők uralkodnak, ott is működnek olyan pártok, megjelenhet­nek olyan lapok, melyek a “fennálló államrend”, tehát a királyság megszün­tetése mellett törnek lándzsát. Ezt a svéd, norvég, dán, holland, belga, angol — több szinte már nincs is — királyok természetesnek tartják, a köztársaságot követelők pedig nem várják el a kirá­lyaiktól, hogy maguktól lemondjanak. Viszont a republikánusok meggyőzhetik a szavazókat arról, hogy jobb egy el­nök, mint egy király (ami az említett államokban elég nehéz feladat!). Folytathatnánk oldalakon át. A sput­­nyikok nagy technikai és tudományos jelentősége akkor lenne valóban aggasz­tó és a nyugati világot akkor félthet­nénk, ha a fejlett keleti technika mö­gött a társadalmi-gazdasági és álami­­politikai élet is ugyanolyan fejlett lenne. Erről azonban a tények ismeretében nem beszélhetünk. Az majdnem bizonyos ma már, hogy a technikai civilizáció szédületes kibon­takozását az emberre vonatkozó tudo­mányok fejlődése nem követi a fény sebességével. Egy új műszert, fegyvert, találmányt­éhány év, egy-két évtized alatt létre lehet hozni. A társadalom megváltoztatásához, mint millió és mil­lió önmagában is bonyolult egyén ösz­­szetevőjéhez emberöltők kellenek. Az ál­talunk féltett nyugati világ a Marx" által kitűnően leírt múltszázadbeli kapitaliz­musból válságok és átmeneti korszakok lépcsőit megjárva, állandóan változik, alakul és idomul. Ennek a változásnak lehetősége ma is biztosított, lényege nem a magasabb éleszínvonal, nem a pénzistenítés, hanem a cikk ele­jén említett néhány — és még sok ha­sonló — “csak” szócskával kezdődő mellékmondat a lényegesről. Arról, hogy személy szerint a munkanélkülinek is megvan a joga ahhoz, hogy a rosszul gazdálkodó kormányt kicserélje, ehhez társaival összefogjon, erről írhasson, be­szélhessen, sztrájkjogát gyakorolhassa és az államot a saját képére formálhassa. Olyasm­á, amilyen az átlagember. _Szür­­kévé, unalmassá, kicsit korrupttá. Mivel a nyugati ember éppenúgy nem angyal, mint ahogy a keletiek sem ördögök, az állam, a társadalom Nyugaton olyan, mint amilyent az emberek megérdemel­nek. Hosszú évek tapasztalata azt mu­tatja, hogy a kettő közül ez még mindig jobb, mint a zseniális “egy okos embe­rek”, a diktátorok uralma. Idő és csak rövid idő kérdése, hogy erre mindenki maga is rájöjjön. Akik most esnek át ezen a válságon, vigasz­talódhatnak. A tíz-tizenöt évvel ezelőtt külföldre került magyarokat sem kímélte meg a sors ettől a látási zavartól. Szen­tül hitték még négy évvel ezelőtt is, hogy ha egy valóságos, igazi tábornok lesz az amerikai elnök és nem egy akár­milyen civil profi­ politikus, minden jóra fordul. Nem fordult, mert végső fokon és minden látszat ellenére nem az elnö­kök, miniszterelnökök személyén fordul meg a világ sora a nyugati államokban. Oly sok erő, oly sok azonos erejű ér­dek ütközik állandóan, hogy egymás­közti viaskodásban egyikük sem képes arra, amire manapság a keleti egyed­uralmi szövetkezeteken belül a két-há­­rom “frakció” egyike képes: a másik vagy másik kettő likvidálására és utána az egyeduralom folytatására. Mint lapunk külpolitikai összefogla­lójának írója múlt héten kifejtette, a keleti technika látványos előretörése va­lójában a Keleten várt hatással ellen­kezőt ért el. A Nyugat nem “tört le”, illetve a megdöbbenést nem siránkozás, hanem cselekedetek sorozata követi. Miután a nyugati államokban biztos és azonnali bukás veszedelme nélkül egy kormány sem járathatja egy pár cipő­ben az embereket és nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy az emberek sa­ját otthonukban és nem társbérletekben szeretnek élni. a nemzeti jövedelem 40—45 százalékát nem fordíthatják ha­ditechnika fejlesztésére, mint Keleten, hanem meg kell elégedniök az átlagos 5—10 százalékkal. Kivéve! Kivéve azt az esetet, ha nem a litvánokat, lengye­leket, magyarokat, hanem közvetlenül a nyugati államokat, pontosabban: ha közvetlenül az Egyesült Államokat fe­nyegeti közvetlen veszély. Ez még meg sem történt, csak a Sputnyik árnyéka vetődött rájuk, de rájuk vetődött, Ame­rika légiterében. S ez az a “kivéve”, amikor a közvélemény, a szavazópolgár, már nem azért fogja megbuktatni a kormányt, mert 9 százalék helyett 10 százalékot merészelt haditechnikára és fegyverkezésre fordítani, hanem azért, ha a mai 9 százalék helyett nem fog akár 50 százalékot védelmi, fegyverkezé­si célra fordítani! Igen, mozogni fognak, nem fognak hazudni arról, hogy az ala­csonyabb belső életszínvonal végered­ményben haladás és hősiesség. Azt fog­ják modani, hogy elég baj, hogy keve­sebb ez és drágább amaz, de a kor­mány mégsem választjuk meg jövőre, ha nem gondoskodik arról, hogy “ne­künk is legyen”, hogy mi is olyan erő­sek elegünk, mitn a keletiek. Ha pedig kenyértörésre kerülne a sor, egyetlenegy lelkesítő cikk nélkül a világ legtermészetesebb módján fognak túlórázni, nem fognak feketézni és heti 80 dolláros vagy 13 fontos közkatonai zsoldokra milliárdokat fognak adóba fi­zetni és minden gyanús személyt, ese­ményt öntevékenyen lefülelni, holott “éberségre” sem oktatja őket senki. Keleten, ahol a bölcsőtől a sírig (melyben “porod is neki szolgál”) a zsarnokság fegyelmez és központosít mindent. Eredményesen. De befejezésül is egy “csak” szócskát használva: végső esetben ma is azok a népek lesznek képesek kitartó küzdelemre, akiknek van miért harcolniuk, akiknek — ha őket fenyegeti veszedelem és nem egy tőlük távoli kis népet — lesz is mivel és miből harcolniuk. A rabszolgamunka a huszadik században már nem gazda­ságos és éppen ilyen korszerűtlen az a keleti gyarmatbirodalom is, melynek el­lenében öntudatos emberek, és nem csat­lós viszonyban álló (éppen ezért nyíltan vitázó, tárgyaló) államok jelentik “a” Nyugatot. Nagy Kázmér Napról — napra NOVEMBER 15. A tuniszi angol-amerikai fegyverszállí­tások elleni tiltakozásul Franciaország képviselői kivonulnak a NATO kon­­ferencáról. Hruscsov kijelenti, hogy a kontinens­­közi rakétafegyverekkel a harmadik vi­lágháború Amerika területén fog lezaj­lani, Európa pedig egy “nagy temető lesz”. India 100 millió dolláros hosszúlejá­ratú kölcsönt vett fel a Szovjetuniótól. NOVEMBER 16. Az orosz forradalom 40. évfordulójá­nak ünnepségeit követő nemzetközi kom­munista megbeszélések Moszkvában be­fejeződnek. A kiadott nyilatkozat sze­rint a világ kommunista pártjainak is­mét keményebb fegyelemmel kell össze­tartaniuk és ahol parlamentáris úton nem lehetséges, direkt akciókkal kell megszerezniük a hatalmat. Pineau francia külügyminiszter Wash­ingtonba repül az angol-amerikai Tunisz­ba való fegyverszállítások ügyében. A koreai fegyverszüneti megállapodás­sal ellentétben Északkoreában (amerikai jelentések szerint) nagyarányú felfegy­verzést hajtottak végre. NOVEMBER 17. Az 1957. évi Nobel-díjasok: A Béke Nobel-díjat L. B. Pearson volt kanadai külügyminiszter kapta a Szueznél alkal­mazott ENSZ hadsereg szervezésének előmozdításáért. Az irodalmi díjat Al­bert Camus francia író, az orvosi díjat Daniel Bovet olasz egyetemi tanár, a kémiai díjat Sir Alexander Todd angol (cambridgei) egyetemi tanár, a fizikai Nobel-díjat Lee Tsung-dao és Yang Chen-ning amerikai-kínai egyetemi ta­nárok kapták. Az egyes Nobel-díjak ér­téke 14.000 font. NOVEMBER 18. A szovjet Tudományos Akadémia szó­vivője szerint olyan fényképezőgépen dolgoznak, mely 1 másodperc alatt 32 millió felvételt képes készíteni. A fény­képezőgépet technológiai kutatásokhoz fogják használni Rokosovszky marsallt (a volt “len­gyel” hadügyminisztert) a Kaukázuson túli katonai terület (török-perzsa határ) parancsnokává nevezik ki. NOVEMBER 19. Novotny, a csehszlovák kommunista párt titkára kerül az elhunyt Zapotoczky helyére, mint államelnök. A 8 millió tagot számláló angol szak­­szervezeti központ visszautasítja a kínai szakszervezetek meghívását. Nyilvánosságra kerül az az amerikai­angol megállapodás, amely szerint Ang­liában is létesíthetnek rakétakitövő állo­másokat. NOVEMBER 20. Dulles amerikai külügyminiszter közli, hogy az 1500 mérföldre hordó rakétá­kat 1959 végéig leszállítják az európai államoknak. Anglia 30 millió font értékű atom­energia telepet adott el Olaszországnak. Ez az első ilyen természe­tű államközi üz­let. Belgrádi hírek szerint Titó elnök ideg­­zsábával betegeskedik. NOVEMBER 21. Törökország 3 millió fontért négy cir­kálót vett át Angliától 100.000 font “de­posit” ellenében. 2,9 millió fontot 1969 végéig fizet ki Angliának. Soble és felesége, Albam és Abel szov­jet állampolgárok és G. French, az ame­rikai légierők századosa, akiket a Szov­jetunió javára folytatott kémkedés miatt októberben 40-30 évre elítéltek, megkez­dik büntetésük letöltését. NOVEMBER 22. Mr. George W. Allen, athéni amerikai követet az Egyesült Államok tájékozta­tási szolgálatának vezetőjévé nevezik ki (USIA). Allen 1948-50 között az “Ame­rika Hangja” rádióadó igazgatója volt. Indonézia az ENSZ elé terjeszti a Holland Újguineára vonatkozó kérdést. Indonézia igényt tart Újguinea nyugati felére. NOVEMBER 23. A Saarvidék számára közös német­­francia bíróságot szerveznek. Olaszországban hatalmas árvíz pusz­tít. Az USA-ban 70 millió dolláros költ­séggel új rakétakísérleti telep építését határozzák el. (Folytatás a 2. oldalon)

Next