Független Magyarország, 1965 (15. évfolyam, 1-10. szám)
1965-03-01 / 1. szám
műveltségében elsatnyuló kortársi nevelés szempontjából. A műveltség bizonyos konfekcióátlaga ma olcsó és könnyen hozzáférhető; az összbenyomás, melyet a kortárs műveltségnek érez, elmosódik Greta Garbo és Pétain marsall, Sztálin és Chevalier, vagy Hitler és Churchill nevével kapcsolatban felülezetesen asszociált értesültségek tömegében. A kortárs mindenről „értesül” ma, tehát egyre kevesebbet tud. Száz év előtt a jel- lem is, a műveltség is megfeszített önképzés következménye volt; mindenki egyéni erőfeszítéssel szerezte meg ismereteit a világról. Pálffy emlékezéseinek hősei egytől-egyig érdekes, néha különc, néha aljas, néha hősies és nemes, de mindig egyéniségek. Ma egyre több az ember, aki hallott a világ anyagának emberi, földrajzi, művészi, irodalmi vagy tudományos címszavairól, s egyre kevesebb, akinek e címszavakkal kapcsolatban önálló véleménye van. Mert a véleményhez nemcsak ismeret kell, hanem jellem is. Pálffy még könnyen irt, mikor szemlét tartott; volt kiben és miben vár lógatnia. Könnyen irt és könnyen tévedett; tévedéseit most már feltárta az idő. A megfigyelő, aki Széchenyi lángeszét, Kossuth tehetségét pontosan érzékelte, Jókait például a következő sorokkal intézi el: „Jókai Mór a, forradalom alatt Debrecenben az Esti Lapok szerkesztője volt, mely lap a Martius 15.-ike leküzdésére alapittatott a békepárt által, ennek orgánumul szolgálván. Jókai mint szerkesztő is úgy tűnt fel, mint naggyon eszes, humorisztikus, tehetségdús ember. Most meg népszerűbb s legtalentumosabb, s egyszersmind legmunkásabb regényírónk. Irálya kissé pongyola, s némely regényén megtetszik, hogy nagyon sebesen dolgozik”. Pont. Korának egyik legélesebbszemű megfigyelője így látta és ennyit látott meg Jókaiból. „Tehetséges ember”-nek látta, mintha Napóleonról azt mondaná valaki, amit a százéves elszászi paraszt mondott: „Igen, ismertem Napóleont. Milyen volt? . . . Buta ember volt, de nagyon jószívű”. A kortárs ítélete mindig meglepő. Pálffy, mikor kortársairól emlékezik, egészen közel hozza a történelmi távlatba állított jellemeket és szellemeket. S közelről mindenki más. Jókai „tehetségdús” és Bem „mindig pénzt kért” — „envoyez moi de l’argent” — írta kis, piszkos papírszeletei ken mindegyre a kormánynak. Az utókor többet tud, a kortárs közvetlenebbet. A könyv hasznos olvasmány, mert önismeretre és óvatosságra nevel. Pálffy jóhiszemű volt, de kérlelhetetlen, mikor a haza iránti hűség tűzpróbájának vetette alá kortársait. Valószínűleg ma sem látják tisztán egymást a magyar glóbuszon az emberek; nagy a zűrzavar és a lárma, sok a hangos vád, a szemfényvesztő hírverés. Egy okkal több, hogy a kortárs ítéletében óvatos legyen. Bizonyosan készülnek ma is naplók a hazában az utókor számára, naplók és tanúságtételek, mert a szenvedélyek förgetegében élünk, mindenki vádló és vádlott egyszerre. De egy napon elszámol az idő, váddal és ítélettel is. Erre kell gondolnom, mikor Pálffy emlékeit olvasom. Igen, ítéljünk óvatosabban. Nagy vizsga ez, melyen átesünk, a kortárs szemével nézve nem tudhatjuk, kit ment fel száz év múlva az idő? „Ítéletemben tévedhetek, de nem szándékomban. Isten és emberek ítélnek fölöttem is” — írja Pálffy szép előszavában. S ezt a megrendítő mondatot írja még: „A jelennek, főleg a közelebb múlt idők eseményei s történelmi embereiről csak szolgalélek irhat most bértollal hazugságot... Én a jövőnek írok azon rendületlen hitben, mely nélkül egy óráig sem akarnék írni, hogy nemzetemnek van jövője.” Így kell ma is írni és olvasni, látni a személyeket, élesen, s túlnézni fölöttük, a jövő felé. VETÉLKEDŐ ÓRIÁSOK Az ENSZ közeledő huszadik születésnapja előtt kérdés, hogy a világszervezet, mely létezése pillanatától a Tízparancsolat szellemében írt alapítóbullára hivatkozhatott, de Machiavelli, A fejedelem című művében megírt leplezetlen érdekpolitika amerikai—orosz színpada volt a gyakorlatban, — él-e még és érdemes-e erről az „izéről” — amint De Gaulle szereti nevezni — beszélni?! Ha az ENSZ működését a nagyhatalmak vétójoga minden lényeges ügyben meg is akadályozta (mint pl. 1956-ban), az ENSZ nagyszerű iskolája volt és marad a nemzetközi együttműködésnek. Ha nem felejtjük el, hogy az emberiségnek legalább a fele még bizonyára sokáig az állati ösztönök indítása szerint üt és védekezik kollektíve is, bosszút áll és nem csak gazdasági érdekből vezetve, boldogan forgatja a fegyvert, jelentősnek kell minősítenünk, hogy kulturális, egészségügyi, tudományos és még két tucat ENSZ ügynökség vagy Szervezet a lehetőségek határán belül közelebb hozza a Föld népeit. Kivéve Indonéziát, Szukarno elnök 300 szigetből álló országát, mely ez év elején nemcsak a politikai, de a szúnyogirtást szolgáló nemzetközi szervezetből is kilépett. Az ENSZ-nek és a világnak sémi baja sem történt, de Indonéziának sem. Minden lényeges kérdést úgyis a világszervezet közgyűlésén kívül tárgyalnak, vagy intéznek. Azok a hírek, hogy Dzsakarta és Peking külön egyesletet szándékozik alapítani, az ENSZ húsz éves történetének ismeretében teljesen érdeketlen. Legfeljebb lesz még egy világszervezet. Az egyik a fehéreké, és a másik a színeseké. A befejezett tények előtt és után majd ez a két testület ül össze hosszú tárgyalásokra. Ami már sokkal érdekesebb és fontosabb kérdés: hol lennének ebben az esetben az oroszok? ... Hol állnak ma? Következtetni lehet arra, hogy egy új szervezet létesítése esetében az oroszok mindkettőn kívül maradnának, vagy bent fognak maradni a New Yorkban működő „fehérben”. Más szavakkal: együtt maradnak az Egyesült Államokkal és Európával. A múltévi moszkvai kormány 2 • F. M. 1965. III.