Független Magyarország, 1966 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1966-01-01 / 1. szám

UJÉV3 FOHÁSZ rül és miatt bármi is történik 1966-ban. Miért is történne? Olyan egypárt és a lakosság egy részét elnyomó diktatúra, mint amilyen ott van, Afrika számos más, teljesen fekete országában is virít, és nem kétséges, hogy ha a kislétszámu fehér lakosság nem ragadja magához a hatal­mat (tanulva a történelemben nem ritka hasonló események­ből) . akkor a fekete többség tet­te volna előbb-utóbb és többsé­gi alapon nyomnák el a kisebb­séget. Most fordított a helyzet: a kisebbség nyomja el a több­séget. Ez nem politika, hanem élet-halál kérdése. Persze végső fokon minden politika az. A környező önálló fekete országok néger diktátorai meg örülnek, ha a saját népüket kordában tartják, nemhogy Rhodézia el­len tudnák vezetni. Mint 1966- ban egy tiz évvel ezelőtti eseményre emlékezhetünk, a hatalom és erőszak sokkal nyilvánvalóbban egyoldalú al­kalmazására is igen hamar rá­borul a feledés lópokróca és a „rendszerből” idővel „úgyneve­zett kormány”, majd „kormány” s évek múlva partner . . . Igen, tiz éve . . . Aki tanulni akar, eligazodni akar, forduljon vissza ebben az évben 1956-hoz: Keleteurópa és Szuez Rhodéziá- nál és a nyomorúságos Indoné­ziánál és Kashmirnál jelentő­sebbe eseményei alapjában vé­ve megváltoztatták a világ hely­zetét, de semmiféle végleges és megnyugtató döntést nem hoz­tak. Ilyesmire 1966-ban sem szá­míthatunk, mert ilyen döntések egyszerűen nincsenek. Szakértők szakértelmetlensé­ge, bölcs államférfiak alapos és emberi melléfogásai, be nem kalkulált maláriajárvány, indi­ai éhínség, oroszországi aszály és egy-egy világváros egy-egy transzformátorának leállása fittyet hány tervekre, ideológiai iratokra. Folytatnunk kell vér­ben, verejtékezve utunkat, ami­re a történelem hajnalán rálép­tünk. Tudást szomjazva, ver­gődve, lassan-lassan lépve előre, még az űrhajók idején is. Em­bermódra. Fenség és állatokat megszégyenitő aljasság pólusa között lebegve. (N.) \\\\\\\\\\\\V\\\\\\\\\\'\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\N I a ,,FM” Fürdetéseit \ 'í MINDENKI OLVASSA, \ \ AKI SZÁMIT! 2 g HIRDESSEN! MEGÉRI! £ v\\\V\\\\\\\\\.\\\VV\\\\\\\\\W\\\\\\\V\\\\\\\\V Nem titkolhatjuk: a magyar kultúra ügye egyre elhagyatot- tabbá válik idekint. Európában, Amerikában, Ausztráliában — akár országonként is sorolhat­nék — egyaránt azt tapasztal­ják a szórványmagyarság kul- turéletének pásztorai. A társas­élet találkozóin inkább szó esik egy-egy sokszor kétesértékü — nyugati könyvsikerről, film­ről, mint emigráns irók müvei­ről. Könyveket, melyek otthon eseményt jelentettek volna, be­lepi a por a kereskedések pol­cain. Az emigránsok társadalma nem érzi kö­telességének, hogy valamilyen formában eljuttassa kulturadó- ját a vergődő emigráns intéz­ményekhez. Szörnyű pazarlás ez, meg nem született müvek temetőjévé leszünk. A szellemi élet, az iskola, a sajtó támoga­tása csak a hűségesek kis csa­patára számíthat. Az emigráns, akit a szorgalom, szerencse, te­hetség, nem kevésbé a magyar- országi tanulmányok, a hazai kulturkincs magas életszlntre emelt mintha nem érezne töb­bé kötelezettséget a magyar kulturküzdelem pártfogására. Mintha magunk is mélyíteni akarnánk a hazától való elsza­kadásunkat. így szakad gyötrő magányába a magyar Írástudó, tanító, köl­tő, gondolkodó.Igy száll egyre lejjebb a kulturmagyarság fok­mérője. Lassan már lekicsinylés illeti azokat, akik nem a friss üzleti érvényesülést választják, vagy képtelenek arra. Szinte bűnnek, ostobaságnak, élhetetlenségnek tünk, ha a magyar irátsudó az emigrációban is hivatásának akar élni, a nehezebb sors nyo­mása alatt is hordozni a külde­tés ulyát, mely otthon sem volt könnyű teher. Nincs esztendő, hogy egy-két magyar költő, iró, sokszor a ki­bontakozó tehetség le ne tenné a tollat, szent fegyverét, a félel­metes ellenség, a Közöny előtt, így fogynak el sorra, igy alusz­nak ki, mint a mécses az elha­gyott oltáron. Még szerencsések, akik uj ághoz kerülnek. Jut ne­kik egy kis fanyar, emlékeztető, finom nyomdaszag. írnak hirt, politiká.t beszámolót, riportot, krokit, közéleti kádenciákat; megtörnek a robotban, mélyre a növekvő igénytelenség kény­szeríti őket. Kipróbálnak kín­lódva minden műfajt, melyhez semmi közük, de álmaikat már nem mesélik el, a jövő hori­zontja homlokuk mögött mo­sódik szét. Megbénítja szivüket az elhagyatottság az olvasó ér­dektelensége és árva kis emig­ráns lapok egyhetes halhatat­lanságában élnek semmivé. So­kaknak ez se jut. Nincs hova, nincs miért Írni. Bizonyára szí­vesen üzennének jövő nemzedé­keknek, boldogabb korok ma­gyarjainak, de a számüzöttek helyzete ezt legkevésbé teszi le­hetővé, fióknak Írni nem lehet a mai Rodostóban, ahol semmit sem ád a Porta, a haszontalan álmodozóknak, se marék lisz­tet, se világitó olajat. Miért is adna? Gyürkőzzék neki az írástudó is, menjen a gyárba, mint a cle­velandi iró, akinek a budapes­ti kisemberekről irt remek­művét nem ért rá elolvasni az emigráció, vagy takarítson a nyavalyás, mint a régi magyar világ elhallgatott krónikása, fes­se a gyár falát Svájcban, tanít­son filozófiára new yorki ne­bulókat, tartsa a hegesztőlám­pát Párizsban, legyen telekügy- njk a délamerikai Pampán . . . Az álmait, pedig, ha még álmod­ni mer, ne feledje el, vagy sö­pörje a szemétbe, örüljön, hogy egyáltalán szabad még álmod­ná). Kérjük azokat, akik még ér­tik a szót, őrzik szivükben a hűséget, legyenek a magyar be­tű apostolai, gondoljanak az uj évben az emigráns iskolákra, Írókra, könyvekre, folyóiratok­ra, a helyettük figyelő szerény- szavu emigráns sajtóra. A mi közösségünk is annyit ér, amennyit önmagáról elmondani képes; nincs vissza taszitóbb, mint mikor az emigráns elfor­dul saját leikétől, a magyar könyvtől, sajtótól. Az emigráns újságnak nincs tőkéje, nincs t artaléka, nincs jövője, csak hite van, hogy még várják a magyarok hontalanságuk éjsza­káján. K. K. M. A „FM” 30 NAPRA 1 DOBOZ CIGARETTA ARÁBA SEM KERÜL...! 2 • FREE HUNGARY, 1966 I.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék