Független Magyarország, 1966 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1. szám
rülés miatt bármi is történik 1966-ban. Miért is történne? Olyan egypárt és a lakosság egy részét elnyomó diktatúra, mint amilyen ott van, Afrika számos más, teljesen fekete országában is virít, és nem kétséges, hogy ha a kislétszámú fehér lakosság nem ragadja magához a hatalmat (tanulva a történelemben nem ritka hasonló eseményekből) , akkor a fekete többség tette volna előbb-utóbb és többségi alapon nyomnák el a kisebbséget. Most fordított a helyzet: a kisebbség nyomja el a többséget. Ez nem politika, hanem élet-halál kérdése. Persze végső fokon minden politika az. A környező önálló fekete országok néger diktátorai meg örülnek, ha a saját népüket kordában tartják, nemhogy Rhodézia ellen tudnak vezetni. Mint 1966- ban egy tíz évvel ezelőtti eseményre emlékezhetünk, a hatalom és erőszak sokkal nyilvánvalóbban egyoldalú alkalmazására is igen hamar ráborul a feledés lópokróca és a „rendszerből” idővel „úgynevezett kormány”, majd „kormány” s évek múlva partner . . . Igen, tíz éve . . . Aki tanulni akar, eligazodni akar, forduljon vissza ebben az évben 1956-hoz: Keleteurópa és Szuez Rhodéziánál és a nyomorúságos Indonéziánál és Kashmirnál jelentősebb eseményei alapjában véve megváltoztatták a világ helyzetét, de semmiféle végleges és megnyugtató döntést nem hoztak. Ilyesmire 1966-ban sem számíthatunk, mert ilyen döntések egyszerűen nincsenek. Szakértők szakértelmetlensége, bölcs államférfiak alapos és emberi melléfogásai, de nem kalkulált maláriajárvány, indiai éhínség, oroszországi aszály és egy-egy világváros egy-egy transzformátorának leállása fittyet hány tervekre, ideológiai iratokra. Folytatnunk kell vérben, verejtékezve utunkat, amire a történelem hajnalán ráléptünk. Tudást szomjazva, vergődve, lassan-lassan lépve előre, még az űrhajók idején is. Embermódra. Fenség és állatokat megszégyenítő aljasság pólusa között lebegve. (II.) \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\M a ,,FM” Fürdetéseit \ '! MINDENKI OLVASSA, \ \ AKI SZÁMIT! 2 g HIRDESSEN! MEGÉRI! \ v\\\V\\\\\\\\\.\\\VV\\\\\\\\\V\\\\\\\V\\\\\\\\V Nem titkolhatjuk: a magyar kultúra ügye egyre elhagyatottabbá válik idekint. Európában, Amerikában, Ausztráliában — akár országonként is sorolhatnék — egyaránt azt tapasztalják a szórványmagyarság kulturéletének pásztorai. A társasélet találkozóin inkább szó esik egy-egy sokszor kétesértékű — nyugati könyvsikerről, filmről, mint emigráns írók műveiről. Könyveket, melyek otthon eseményt jelentettek volna, belepi a por a kereskedések polcain. Az emigránsok társadalma nem érzi kötelességének, hogy valamilyen formában eljuttassa kulturációját a vergődő emigráns intézményekhez. Szörnyű pazarlás ez, meg nem született művek temetőjévé leszünk. A szellemi élet, az iskola, a sajtó támogatása csak a hűségesek kis csapatára számíthat. Az emigráns, akit a szorgalom, szerencse, tehetség, nem kevésbé a magyarországi tanulmányok, a hazai kulturkincs magas életszintre emelt mintha nem érezne többé kötelezettséget a magyar kulturküzdelem pártfogására. Mintha magunk is mélyíteni akarnánk a hazától való elszakadásunkat, így szakad gyötrő magányába a magyar írástudó, tanító, költő, gondolkodó.Így száll egyre lejjebb a kulturmagyarság fokmérője. Lassan már lekicsinylés illeti azokat, akik nem a friss üzleti érvényesülést választják, vagy képtelenek arra. Szinte bűnnek, ostobaságnak, élhetetlenségnek tünk, ha a magyar hátsada az emigrációban is hivatásának akar élni, a nehezebb sors nyomása alatt is hordozni a küldetés atját, mely otthon sem volt könnyű teher. Nincs esztendő, hogy egy-két magyar költő, író, sokszor a kibontakozó tehetség le ne tenné a tollat, szent fegyverét, a félelmetes ellenség, a Közöny előtt, így fogynak el sorra, így alusznak ki, mint a mécses az elhagyott oltáron. Még szerencsések, akik új ághoz kerülnek. Jut nekik egy kis fanyar, emlékeztető, finom nyomdaszag. írnak hírt, politikát beszámolót, riportot, krokit, közéleti kádenciákat; megtörnek a robotban, melyre a növekvő igénytelenség kényszeríti őket. Kipróbálnak kínlódva minden műfajt, melyhez semmi közük, de álmaikat már nem mesélik el, a jövő horizontja homlokuk mögött mosódik szét. Megbénítja szívüket az elhagyatottság az olvasó érdektelensége és árva kis emigráns lapok egyhetes halhatatlanságában élnek semmivé. Sokaknak ez se jut. Nincs hova, nincs miért írni. Bizonyára szívesen üzennének jövő nemzedékeknek, boldogabb korok magyarjainak, de a száműzöttek helyzete ezt legkevésbé teszi lehetővé, fiúknak írni nem lehet a mai Rodostóban, ahol semmit sem ad a Porta, a haszontalan álmodozóknak, se marék lisztet, se világító olajat. Miért is adna? Gyürkőzzék neki az írástudó is, menjen a gyárba, mint a clevelandi író, akinek a budapesti kisemberekről írt remekművét nem ért rá elolvasni az emigráció, vagy takarítson a nyavalyás, mint a régi magyar világ elhallgatott krónikása, fesse a gyár falát Svájcban, tanítson filozófiára new yorki nebulókat, tartsa a hegesztőlámpát Párizsban, legyen telekügyüök a délamerikai Pampán . . . Az álmait, pedig, ha még álmodni mer, ne feledje el, vagy söpörje a szemétbe, örüljön, hogy egyáltalán szabad még álmodni. Kérjük azokat, akik még értik a szót, őrzik szívükben a hűséget, legyenek a magyar betű apostolai, gondoljanak az új évben az emigráns iskolákra, írókra, könyvekre, folyóiratokra, a helyettük figyelő szerényszavú emigráns sajtóra. A mi közösségünk is annyit ér, amennyit önmagáról elmondani képes; nincs visszataszítóbb, mint mikor az emigráns elfordul saját lelkétől, a magyar könyvtől, sajtótól. Az emigráns újságnak nincs tőkéje, nincs tartaléka, nincs jövője, csak hite van, hogy még várják a magyarok hontalanságuk éjszakáján. K. K. M. A „FM” 30 NAPRA DOBOZ CIGARETTA ÁRÁBA SEM KERÜL...! UJÉVI FOHÁSZ 2 • FREE HUNGARY, 1966 I.