Független Magyarország, 1966 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1. szám
Újít A OTTHON . . . Utoljára az USA-ból írtam hazatérve, ugyanott próbálok az FM hasábjain, most onnan hírt adni magunkról. Levelem címe az is lehetne: Ki szereti az idegent? De hagyjuk a hangzatos címeket. A több-kevesebb hasznot hajtó ÁTUTAZÓ IDEGENT minden országban kedvelik, még az olyan meghívásos útlevéllel, ső, mondd öt dollárral útrakelő arme Reisendereket is, mint mi vagyunk, ha nekivágunk valamely távoli világnak, hiszen valaki, aki meghívott, csak eltart, költ ránk, pénzt forgalmaz. És mi nem maradunk ott. Az idegenség oxigénhiányos levegőjétől a más nemzetbe betelepülő szokott lelki asztmás rohamokat kapni. A rossz közérzetű, a másminő lelki atmoszférát sóvárgó beteget közönségesen honvágyásnak nevezik. A honvágy nevű lelki bajnak ezerféle változata van. Vannak súlyos és egészen enyhe esetei is. Kizárásos módszerrel kísérelve meg a rámutatást: A honvágy nem gyerekbetegség. Kevésbé ragadós, mint az idegbajok közül például a hisztéria. Azt az egyik családtag, vagy lakótárs gyakran elkapja a másiktól. A honvágy nem nevezhető súlyos elmebajnak sem, aminek az az egyik bizonysága, hogy az elmebetegek gyógyításával kísérletező orvos igen gyakran ő maga is megőrül, mintegy elkapja betegeitől a bajt. Míg azok az emberek, akik a honvágyasak sebeit tapogatják és foglalkozásszerűen igyekeznek őket ápolni, vagy éppen szervezetten, havi fix fizetésért törődnek a hazájuktól messzeszakadt és honvágyban szenvedő egykori honfitársaikkal, sohasem kapnak honvágyat. Költővel előfordult már, hogy hontalanná, majd idegenné vált egykori állampolgártársai miatti keservében idegösszeomlást kapott, de feltehető, hogy affinitás volt közte s a távolraszakadtak között, azok az új hazában érezték hontalannak magukat, a költő meg éppen a saját hazájában nézett szerte nem lelé, a boldogtalan. Szüleikkel idegenbe szakadt gyerekek nem kapnak honvágyat. Fiatalok ritkán. Középkorúak többször és periodikusan. Szombat-vasárnap. Mikor rájuk tör a társadalmi magányosság érzése. Mindig, ha nincsen munkájuk. Ha nem megy az üzlet. Finomabb, fájdalmasabb szövevény annak honvágya, aki eléggé sikeres, boldog, eredményeket ért el, de nem talál maga között régi szemtanukat, akiknek felmutathatná: lásd, mire vittem! öreg korában áttelepülők, ha már nem tudnak keményen, önállóan dolgozni s ezzel elfoglalni magukat — egyvégtében honvágyasak. A leánya családjához költöző, emigráló idősebb asszony kevésbé, mint az az anya, aki fiához-menyéhez költözik, óceánon túl is érvényes Freud öreg törvénye a fiús anyák és menyeik egymással vetekedő, örök féltékenységéről. A honvágyatok egy ezreléke sem egy régen ismert, kedves, szép tájra vágyik, tartósan vissza; azt elég volna turistaként újra megnéznie. A honvágyás a múltjába vágyik vissza, múltjának meg NEM változott szemtanúi, társai közé, — de mégis néha egy a régiből, az ő kedvére megváltozott társadalomba, természetesen az ő mai megváltozott lényével. A lehetetlenre vágyik. Ennek betege. De nem éppen mindig súlyos betege. Lajkó Lajos 56 előtt Győrött ifjú ügyvéd, ma Hartford kertvárosában (USA, New England) „csak” vizsgázott, jólkereső realestate-s. Hatszobás villában, két holdas kertben él (sebaj, hogy még nem fizette ki); felesége szép, fiatal magyar aszszony, fix állásban, vegyészeiben dolgozik. Lajkóné a kisebb, Lajkó a nagyobb, a reprezentatív kocsival jár el dolgozni, üzletet kötni; a két gyerek, 12 éves fiú, 6 éves lány iskolába jár, máskor velük van Lajkóné cseppet sem honvágyas, igen boldog édesanyja is, aki havi 200 dollár fizetést is kap a lányától a baby sitterségért és házvezetésért, „ne érezze az öreglány eltartottnak magát”. Lajkóék kultúrához is hozzájutnak, van opera- és koncertbérletük, jól beszélik már az angolt, módjuk van arra is, hogy egy-egy partyt rendezzenek időnként, igaz, csupa új magyarnak, angol-amerikai barátjuk még kevés akadt. Itthon Lajkó is, Lajkóné is, megjárta a poklok poklát, ott most jó nekik, de mégis más volt Győrött! Ott Lajkó (mikor éppen szabadlábon volt) és végigmehetett az utcán, — hát az mégis más volt. Ott mindenki ismerte, mindenki köszöntötte, „mindenki” eredménynek tartotta, hogy lám, dr. lett az öreg Lajkó kádármester ifjú Lajos fiából. De Hartfordban? Amerikában? Egy kis ügynök a százezer közt. Lajkó esetében a honvágy lelki sajgás, időszaki morális fájdalom. És olyanféle Tamás úré is a massachussetsi Lancasterben. Neki az a baja, hogy közel s távolban egy magyar sem él s pláne pápai, akinek megmutathatná . . . Kitudta egy lancasteri angol isemtősömtől, akinél látogatóban voltam, hogy magyar vendége van s nem tágított, mig az el nem vitt hozzájuk s ő meg nem mutatta ... A nevemet sem tudta, bánta is ő, csakhogy otthoni vagyok. Kovács volt régebben egy Pápa melletti téeszben. Ma? De mit ér kérem, ha még az az sincsen, akit kihozasson hazulról. Odahaza özvegy mostohaanyja maradt, jobb híján azt hívta, de nem jött, inkább férjhez ment Pápán. Tamásnénak Lancasterben művirágkereskedése van, evégett a két nagy Tamás fiú internátusból kell, hogy iskolázzon kérem, pedig itt a nyolc szobás új ház, play roommal, két fürdővel, minden szobában telefon, garázs három autóra. Aztán majd mindig üresen. — Miből épitette? — A feleségemnek járt Pestről az Élet és Tudomány. Látott benne egy akváriumot. Csináljak én neki egy olyat, azt mondja. Hogyan? Hát az üveglapokat fogtam vaskeretbe, úgy mivel én kovács voltam. Szerszámkerítés volt a probléma, de lett. Csináltam a születésnapjára egy vaskeretbe fogott akváriumot. Azt mondja a szomszéd: Hol vettem? Mondom. Ad érte 50