Független Magyarország, 1966 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1966-01-01 / 1. szám

Újít A OTTHON . . . Utoljára az USA-ból írtam hazatérve, ugyanott próbálok az FM hasábjain, most onnan hírt adni magunkról. Levelem címe az is lehetne: Ki szereti az idegent? De hagyjuk a hang­zatos címeket. A több-kevesebb hasznot haj­tó ÁTUTAZÓ IDEGENT min­den országban kedvelik, még az olyan meghívá­sos útlevéllel, s­ő, mondd öt dollárral útrakelő arme Reisendereket is, mint mi vagyunk, ha nekivágunk vala­mely távoli világnak, hiszen valaki, aki meghívott, csak el­tart, költ ránk, pénzt forgal­maz. És mi nem maradunk ott. Az idegenség oxigén­hiányos levegőjétől a más nemzetbe be­települő szokott lelki asztmás rohamokat kapni. A rossz köz­­érzetű, a másminő lelki atmosz­férát sóvárgó beteget közönsé­gesen honvágyásnak nevezik. A honvágy nevű lelki bajnak ezer­féle változata van. Vannak sú­lyos és egészen enyhe esetei is. Kizárásos módszerrel kísérelve meg a rámutatást: A honvágy nem gyerekbeteg­ség. Kevésbé ragadós, mint az idegbajok közül például a hisz­téria. Azt az egyik családtag, vagy lakótárs gyakran elkapja a másiktól. A honvágy nem ne­vezhető súlyos elmebajnak sem, aminek az az egyik bizonysága, hogy az elmebetegek gyógyítá­sával kísérletező orvos igen gyakran ő maga is megőrül, mintegy elkapja betegeitől a bajt. Míg azok az emberek, akik a honvágyasak sebeit tapogat­ják és foglalkozás­szerűen igye­keznek őket ápolni, vagy éppen szervezetten, havi fix fizetésért törődnek a hazájuktól messze­­szakadt és honvágyban szenve­dő egykori honfitársaikkal, so­hasem kapnak honvágyat. Köl­tővel előfordult már, hogy hon­talanná, majd idegenné vált egykori állampolgártársai mi­atti keservében idegösszeomlást kapott, de feltehető, hogy affi­nitás volt közte s a távolrasza­­kadtak között, azok az új ha­zában érezték hontalannak ma­gukat, a költő meg éppen a sa­ját hazájában nézett szerte nem lelé, a boldogtalan. Szüleikkel idegenbe szakadt gyerekek nem kapnak honvá­gyat. Fiatalok ritkán. Középko­rúak többször és periodikusan. Szombat-vasárnap. Mikor rá­juk tör a társadalmi magányos­ság érzése. Mindig, ha nincsen munkájuk. Ha nem megy az üzlet. Finomabb, fájdalmasabb szövevény annak honvágya, aki eléggé sikeres, boldog, eredmé­nyeket ért el,­­ de nem talál maga között régi szemtanukat, akiknek felmutathatná: lásd, mire vittem! öreg korában át­települők,­­ ha már nem tud­nak keményen, önállóan dolgoz­ni s ezzel elfoglalni magukat — egyvégtében honvágyasak. A leánya családjához költöző, emigráló idősebb asszony kevés­bé, mint az az anya, aki fiá­­hoz-menyéhez költözik, óceánon túl is érvényes Freud öreg tör­vénye a fiús anyák és menyeik egymással vetekedő, örök félté­kenységéről. A honvágyatok egy ezreléke sem egy régen ismert, kedves, szép tájra vágyik, tar­tósan vissza; azt elég volna tu­ristaként újra megnéznie. A hon­vágyás a múltjába vágyik vissza, múltjának meg NEM változott szemtanúi, társai közé, — de mégis néha egy a régiből, az ő kedvére megvál­tozott társadalomba, természe­tesen az ő mai megváltozott lé­nyével. A lehetetlenre vágyik. Ennek betege. De nem éppen mindig súlyos betege. Lajkó Lajos 56 előtt Győrött ifjú ügyvéd, ma Hartford kert­városában (USA, New­ England) „csak” vizsgázott, jólkereső real­­estate-s. Hatszobás villában, két holdas kertben él (sebaj, hogy még nem fizette ki); fele­sége szép, fiatal magyar asz­­szony, fix állásban, vegyészei­ben dolgozik. Lajkóné a kisebb, Lajkó a nagyobb, a reprezenta­tív kocsival jár el dolgozni, üz­letet kötni; a két gyerek, 12 éves fiú, 6 éves lány iskolába jár, máskor velük van Lajkóné csep­pet sem honvágyas, igen boldog édesanyja is, aki havi 200 dol­lár fizetést is kap a lányától a baby sitterségért és házvezeté­sért, „ne érezze az öreglány el­tartottnak magát”. Lajkóék kultúrához is hozzájutnak, van opera- és koncert­bérletük, jól beszélik már az angolt, módjuk van arra is, hogy egy-egy partyt rendezzenek időnként, igaz, csu­pa új magyarnak, angol-ameri­kai barátjuk még kevés akadt. Itthon Lajkó is, Lajkóné is, megjárta a poklok poklát, ott most jó nekik, de mégis más volt Győrött! Ott Lajkó (mikor éppen szabadlábon volt) és vé­­gi­gmehetett az utcán, — hát az mégis más volt. Ott mindenki ismerte, mindenki köszöntötte, „mindenki” eredménynek tar­totta, hogy lám, dr. lett az öreg Lajkó kádármester ifjú Lajos fiából. De Hartfordban? Ameri­kában? Egy kis ügynök a száz­ezer közt. Lajkó esetében a hon­vágy lelki sajgás, időszaki mo­rális fájdalom. És olyanféle Tamás úré is a massachussetsi Lancasterben. Neki az a baja, hogy közel s távolban egy ma­gyar sem él s pláne pápai, aki­nek megmutathatná . . . Kitud­ta egy lancasteri angol isemtő­­sömtől, akinél látogatóban vol­tam, hogy magyar vendége van s nem tágított, mig az el nem vitt hozzájuk s ő meg nem mu­tatta ... A nevemet sem tudta, bánta is ő, csakhogy otthoni vagyok. Kovács volt régebben egy Pápa melletti téeszben. Ma? De mit ér kérem, ha még az az sincsen, akit kihozasson ha­zulról. Odahaza özvegy mosto­haanyja maradt, jobb híján azt hívta, de nem jött, inkább férj­hez ment Pápán. Tamásnénak Lancasterben művirágkereske­­dése van, evégett a két nagy Ta­más fiú internátusból kell, hogy iskolázzon kérem, pedig itt a nyolc szobás új ház, play room­­mal, két fürdővel, minden szo­bában telefon, garázs három autóra. Aztán majd mindig üre­sen. — Miből épitette? — A feleségemnek járt Pest­ről az Élet és Tudomány. Látott benne egy akváriumot. Csinál­jak én neki egy olyat, azt mond­ja. Hogyan? Hát az üveglapo­kat fogtam vaskeretbe, úgy mi­vel én kovács voltam. Szerszám­kerítés volt a probléma, de lett. Csináltam a születésnapjára egy vaskeretbe fogott akváriumot. Azt mondja a szomszéd: Hol vettem? Mondom. Ad érte 50

Next