Független Magyarország, 1966 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1. szám
egyidejű folyamatot ábrázolni tudná az írás nem lezárt, már befejezettnek tekinthető életdarabokat tudna könnyebben megélni, akkor valami új fajta írásművészet is születhetnék, életformáról, ami most forr, bíráló és állásfoglaló hitellel, majd csak fiaink írhatnak, misének elégedjünk meg a közelmúlt taglalásával, vagy napi felszínünk aprócseprőségeinek regisztrálásával. Milyen relatív, hogy mi az aprócseprő! Az én életemben például nagy dolog, hogy egy nagyon kényelmes, szép lakásban élhetek, a Lágymányoson és eléggé nehéz, hogy — évek óta tartó átmeneti, de egyre súlyosbodó körülmény miatt — dolgozni alig-alig tudhatok itthon. Szegény szomszédom nem közveszélyes s ezért nem elszállítható, de nyilvántartott elmetebeg, aki reggel 7-től déli 32-ig, (mig magára van) egyvégtében (pillanatnyi torokgárüldöklési szünetekkel), üvöltve szónokol, énekel. Én meg szöveggel dolgozom. A vékony beton falon a lehelet is áthallatszik, nemhogy az ő kiáltozása. Szónoklatát általában az emberiséghez intézi, melyet meg akar menteni. A bérház itthon lévő lakói nem tudnak nyugodni tőle, dolgozni csak én nem tudok, mert a többi máshol dolgozik, így szónoklatát gyakran éppen hozzám intézi, felszólít, hogy a világ összes generálisainak melléről szedjük le a kitüntetéseket és tűzzük a sokgyerekes anyák keblére (neki három kisgyereke van), máskor azt kiáltja, hogy: a háborút Mihály arkangyalnak a marxi tanok által megnemesült angyali seregei verjék le, természetesen az ő útmutatásai szerint. Én sok idegcsillapítót szedek, ő nem szed gyógyszert, mert szerinte az „orvosok gyilkosok”. Tisztifőorvos, ideggyógyász, tanácsi igazgatási osztály szeretettel biztat, hogy jövőre megoldódik szegény, szerencsétlen szomszédom helyzete is, engem meg türelemre intenek. Hát iparkodom, amikor ő éppen nincs magára, vagy szokatlanul csendes, akkor dolgozni próbálok. Ezt a levelet is ilyen csendszünetekben írom, éjjel egy félórát, délután egy negyedet, ahogy engedi. Sokat gondolkodom Chesterton szavain, aki azt állította, hogy az emberi élet egyik legnagyobb kalandja: a szomszédja, akiről nem tehet, de akit sorsszerűen, keresztényi módon el kell viselnie, sőt szeretnie kell. Ha ismerősöknek mondom el házi őrültemet, azt felelik könnyed mosollyal, hogy: „házi bolondjuk nekik is van, kinek nincsen?” de ezt nem hiszem el, ha minden bérházban lenne egy az egyénihez hasonló, — nem, nem tudom kiszámítani, mennyi bérházunk van, de ugye lehetetlen, hogy annyi idegbajos ember legyen? És vajon mi az idegbaj egyáltalán? A szomszédnak közlési kényszere van, eszméit maga gyártotta dalokban terjeszti és az a vágya, hogy értékelje őt az emberiség. De kié nem az?» Emberiség: elég nagy szám; elég volna, ha az embert egykét másik ember szeretné, becsülné. Én a magam részéről becsülök is, szeretek is jó egynéhány embert. Buzgólkodom, hogy engem is kedveljenek egyesek. Akik ismernek egy kissé. Akik nem ismernek, az idegenektől, jártomban keltemben — arra vágyom, hogy ne utáljanak, ne kezeljenek le Most kosztot hozok magamnak egy kis közeli, vadonatúj, nagyon jó bisztróból. Nem szeretek idegenek közt egymagam ülni s úgy enni, inkább lábasban hazahozom. Igen ám, de KI AZ, — az ételt adó pincér szemében —, aki lábaskában ételt visz ma haza? Szerinte csakis valami öreg, deklasszált naccsága lehet, akinek van még „külföldi csomagból” egy kabátja, de rendes konyhás lakása nincsen, nyilván azért étkezik presszóból. Nem mutatkozhatom be a pincérnek, mert 10% valószínűség, (lévén idősebb fiú), hogy ismeri a nevemet, 90%, hogy nem s mindkettő fájdalmas és költséges következményekkel járna számomra. Szavamra, nem szeretek komédiázni meg színészkedni ingyen s nappal, de mégis az látszik a legkényelmesebb megoldásnak, hogy mint egy „idegen” látogassam lábasommal a presszót. Igen ám, de nyugati nyelven beszélő koszthordók nem találhatók Budapesten, így aztán rábökök az étlap árjegyzékére s jobb híján tört és kevert román-magyar nyelven azt mondom neki: „rogata, ez kerek”. És képzelje szerencsémet! A pincér tört román nyelven felel nekem. Temesvári fiú. Végtelenül előzékeny, kedvez nekem, azt gyanítom, hogy a lehető legnagyobb adagot hozza ki, illetve teszi a lábasomba. Most azonban nem tudom eldönteni, hogy ő azért kedves-e hozzám, mert hasonló vagyok hozzá? Én is tudok egy kissé románul, ő is? Azonosságunknak örvendene? Netán a román-magyar testvériség átérzése teszi ilyen előzékennyé? Vagy ellenkezően, ő is csak olyan, mint mi más magyarok annyian, hogy inkább szeretjük azt, aki tőlünk idegen? (Budapest, 1965. december.) JELENKOR A DUCE CSALÁDJA Múlt évben volt húsz éve, hogy a fasiszta Olaszország diktátorát, Benito Mussolinit, barátnőjével együtt a partizánok agyonlőttték és lábuknál fogva felakasztották. A huszadik évforduló alkalmat adott az olasz lapoknak arra, hogy visszapillantsanak a tragédiára és egyben megírják, hogyan élnek a Mussolini család tagjai. Rachelle Mussolini, a „Duce” özvegye, aki sohasem volt fasiszta, hamarosan kiszabadult a vizsgálati fogságból s azóta általános megbecsülésben él. Két évvel ezelőtt vendéglőt nyitott szülővárosában, de azóta bérbe adta. Edda, Ciano özvegye Rómában él. Anna Marie, a „Duce” második leánya az olasz televíziónál dolgozott, de a fasiszta-ellenes pártok nyomására fel kellett adnia állását. A fiuk közül Romano kitűnő zongorista és Sophia Loren húgát vette feleségül; nincsenek sem anyagi, sem társadalmi gondjai. Vittoriot az olasz bíróságok teljesen rehabilitálták és egy argentiai gyapjúvállaltot vezet. Bruno még a háború alatt repülővel lezuhant, özvegye vízbe fulladt, leányuk Marina a család kedvence. Clara Petacci villáját a család visszakapta. Egyébként a húsz év előtti események szereplői közül Badoglio és Graziani tábornok már nem él. Grandi, a volt fasiszta külügyminiszter történelmi munkát adott ki, amely az „Epoca” c. folyóiratban jelenik meg. FREE HUNGARY, 1966. I. 15