Független Magyarország, 1966 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1966-01-01 / 1. szám

egyidejű folyamatot ábrázolni tudná az írá­s nem lezárt, már befejezettnek tekinthető élet­darabokat tudna könnyebben megélni, akkor valami új fajta írásművészet is születhetnék, életformáról, ami most forr, bí­­ráló és állásfoglaló hitellel, majd csak fiaink írhatnak, mi­sének elégedjünk meg a közel­múlt taglalásával, vagy napi felszínünk aprócseprőségeinek regisztrálásával. Milyen relatív, hogy mi az apró­cseprő! Az én életemben például nagy dolog, hogy egy nagyon kényelmes, szép lakásban élhetek, a Lágy­mányoson és eléggé nehéz, hogy — évek óta tartó átmeneti, de egyre súlyosbodó körülmény mi­att — dolgozni alig-alig tudha­tok itthon. Szegény szomszédom nem közveszélyes s ezért nem elszállítható, de nyilvántartott elmetebeg, aki reggel 7-től déli 32-ig, (mig magára van) egy­­végtében (pillanatnyi torokgá­­rüldöklési szünetekkel), üvölt­­ve szónokol, énekel. Én meg szö­veggel dolgozom. A vékony be­ton falon a lehelet is áthallat­­szik, nemhogy az ő kiáltozása. Szónoklatát általában az embe­riséghez intézi, melyet meg akar menteni. A bérház itthon lévő lakói nem tudnak nyugodni tő­le, dolgozni csak én nem tudok, mert a többi máshol dolgozik, így szónoklatát gyakran éppen hozzám intézi, felszólít, hogy a világ összes generálisainak mel­léről szedjük le a kitüntetéseket és tűzzük a sokgyerekes anyák keblére (neki három kisgyereke van), máskor azt kiáltja, hogy: a háborút Mihály arkangyalnak a marxi tanok által megneme­­sült angyali seregei verjék le, természetesen az ő útmutatásai szerint. Én sok idegcsillapítót szedek, ő nem szed gyógyszert, mert szerinte az „orvosok gyil­kosok”. Tisztifőorvos, ideggyó­gyász, tanácsi igazgatási osztály szeretettel biztat, hogy jövőre megoldódik szegény, szerencsét­len szomszédom helyzete is, en­gem meg türelemre intenek. Hát iparkodom, amikor ő éppen nincs magára, vagy szokatlanul csendes, akkor dolgozni próbá­lok. Ezt a levelet is ilyen csend­szünetekben írom, éjjel egy fél­órát, délután egy negyedet, ahogy engedi. Sokat gondolko­dom Chesterton szavain, aki azt állította, hogy az em­beri élet egyik legnagyobb ka­landja: a szomszédja, akiről nem tehet, de akit sorsszerűen, keresztényi módon el kell visel­nie, sőt szeretnie kell. Ha isme­rősöknek mondom el házi őrül­temet, azt felelik könnyed mo­sollyal, hogy: „házi bolondjuk nekik is van, kinek nincsen?” de ezt nem hiszem el, ha minden bérházban lenne egy az egyéni­hez hasonló, — nem, nem tu­dom kiszámítani, mennyi bér­­házunk van, de ugye lehetet­len, hogy annyi idegbajos em­ber legyen? És vajon mi az idegbaj egyáltalán? A szom­szédnak közlési kényszere van, eszméit maga gyártotta dalok­ban terjeszti és az a vágya, hogy értékelje őt az emberiség. De kié nem az?» Emberiség: elég nagy szám; elég volna, ha az embert egy­két másik ember szeretné, be­csülné. Én a magam részéről becsülök is, szeretek is jó egy­­néhány embert. Buzgólkodom, hogy engem is kedveljenek egyesek. Akik ismernek egy kissé. Akik nem ismernek, az idegenektől, jártomban keltem­ben — arra vágyom, hogy ne utáljanak, ne kezeljenek le Most kosztot hozok magamnak egy kis közeli, vadonatúj, na­gyon jó bisztróból. Nem szere­tek idegenek közt egymagam ülni s úgy enni, inkább lábas­ban hazahozom. Igen ám, de KI AZ, — az ételt adó pincér szemében —, aki lábaskában ételt visz ma haza? Szerinte csakis valami öreg, deklasszált naccsága lehet, akinek van még „külföldi csomagból” egy ka­bátja, de rendes konyhás la­kása nincsen, nyilván azért ét­kezik presszóból. Nem mutat­­kozhatom be a pincérnek, mert 10% valószínűség, (lévén idő­sebb fiú), hogy ismeri a neve­met, 90%, hogy nem s mindket­tő fájdalmas és költséges követ­kezményekkel járna számomra. Szavamra, nem szeretek komé­­diázni meg színészkedni ingyen s nappal, de mégis az látszik a legkényelmesebb megoldásnak, hogy mint egy „idegen” láto­gassam lábasommal a presszót. Igen ám, de nyugati nyelven beszélő koszthordók nem talál­hatók Budapesten, így aztán rábökök az étlap árjegyzékére s jobb híján tört és kevert ro­mán-magyar nyelven azt mon­dom neki: „rog­ata, ez kerek”. És képzelje szerencsémet! A pincér tört román nyelven felel nekem. Temesvári fiú. Végtele­nül előzékeny, kedvez nekem, azt gyanítom, hogy a lehető legnagyobb adagot hozza ki, il­letve teszi a lábasomba. Most azonban nem tudom eldönteni, hogy ő azért kedves-e hozzám, mert hasonló vagyok hozzá? Én is tudok egy kissé románul, ő is? Azonosságunknak örvende­ne? Netán a román-magyar testvériség átérzése teszi ilyen előzékennyé? Vagy ellenkezően, ő is csak olyan, mint mi más magyarok annyian, hogy inkább szeretjük azt, aki­­ tőlünk ide­gen? (Budapest, 1965. december.) JELENKOR A DUCE CSALÁDJA Múlt évben volt húsz éve, hogy a fasiszta Olaszország diktáto­rát, Benito Mussolinit, barát­nőjével együtt a partizánok agyonlőttték és lábuknál fogva felakasztottá­k. A huszadik év­forduló alkalmat adott az olasz lapoknak arra, hogy visszapil­­l­antsanak a tragédiára és egy­ben megírják, hogyan élnek a Mussolini család tagjai. Ra­­chelle Mussolini, a „Duce” öz­vegye, aki sohasem volt fasisz­ta, hamarosan kiszabadult a vizsgálati fogságból s azóta ál­talános megbecsülésben él. Két évvel ezelőtt vendéglőt nyitott szülővárosában, de azóta bérbe adta. Edda, Ciano özvegye Ró­mában él. Anna Marie, a „Du­ce” második leánya az olasz te­levíziónál dolgozott, de a fasisz­ta-ellenes pártok nyomására fel kellett adnia állását. A fiuk közül Romano kitűnő zongoris­ta és Sophia Loren húgát vette feleségül; nincsenek sem anya­gi, sem társadalmi gondjai. Vit­­toriot az olasz bíróságok telje­sen rehabilitálták és egy argen­­t­iai gyapjúvállaltot vezet. Bru­no még a háború alatt repülő­vel lezuhant, özvegye vízbe ful­ladt, leányuk Marina a család kedvence. Clara Petacci villáját a család visszakapta. Egyébként a húsz év előtti események sze­replői közül Badoglio és Gra­ziani tábornok már nem él. Grandi, a volt fasiszta külügy­­miniszter történelmi munkát adott ki, amely az „Epoca” c. folyóiratban jelenik meg. FREE HUNGARY, 1966. I. 1­5

Next