Délamerikai Magyarság, 1941. július-szeptember (13. évfolyam, 1757-1794. szám)

1941-07-17 / 1763. szám

Bachkorszak és Baschkorszak Az északamerikai “Magyar Népszava" egyik most ideérkezett számában olvassuk ezeket a figyelemreméltó fejtegetéseket: Valaha, amikor a magyar szabadság az aradi sírokban, az osztrák várbörtönökben volt eltemetve, vagy Kisázsiában és Amerikában bujdosott, egy Bach nevű osztrák mindenható kormányzója volt Magyarországnak. A róla elnevezett 10 éves korszak, mely végre is a korrupcióba és a csatavesztésekbe fulladt, aranyideje volt az osztrák és cseh beamtereknek, akik azt a szerencsétlen országot elárasztották és kirabolták. Olyan jól érezték magukat akárhányan, hogy azután is ott maradtak, vagyonuk révén lassan kint fel is emelkedtek s utódaik, akik maguk mellett érzik az osztrák föld szülöttjének, Hitlernek a hatalmas támogatását, most megteremtik a Baschkorszakot. Dr. Basch Ferenc, a magyar Gauleiter már ledobta magáról a leplet, már nincs szüksége magyar névre, még arra sem, hogy a névváltoztatáshoz a magyar hatóság engedélyét kikérjék, elég, ha a Basch Deutsches Volksbund-ja ezt megengedi, akárhányszor kizsarolja. így olvassuk, hogy égházyból (ipszilonnal) Egner lesz, Ujváryból Uszléber, Cselényiből Czettl és még 47 gyászmagyar sietett visszanémetesíteni, azok közül, akik — hála a “fajvédő” törvényeknek, beültek a magyar közgazdasági élet legfontosabb pozícióiba. Isten éltesse őket, de remélhetőleg, ha majd Baschék ismét kisfiúk lesznek, a magyar közvélemény nem fogja nekik ezt a gesztust elfeledni. •fi«t»li*¡^SOe«OOOOOÍSOOOB©B090® Senki sem veheti rossz néven tőlünk ha teljes tisztelettel arra kérjük olvasóinkat, hogy lejárt előfizetéseiket postafordultával újitsák meg és a díjat küldjék be a kiadóhivatalba. Halálmegvetés Irta: JOSEPH A.VENET A Bluefontaine-i bányatelep mérnöke voltam. Az afrikai hőségtől kimerülve, mélyen aludtam, amikor éjfél után vad orditozásra ébredtem. A bányatelep riadószirénája bömbölt, kiabálás, éktelen lárma hallatszott be a szobába. Kirohantam, mindenfelé szaladó emberek, asszonyok, gyermekek rohantak a telep északi kijárata felé, a raktárépületek felől pedig tűz fénye világította meg a nagy barak falát. A vér megfagyott az ereimben, mert eszembe jutott, hogy a raktárak mögötti szabad mezőn rakattam le az este három tonna dinamitot tartalmazó ládákat, a tűz fénye pedig onnan terjedt. Este 10 órakor érkezett a küldemény, nem rakattam le azonnal a betonpincébe, hanem reggelig ott hagytam a mezőn, vitorlavászonnal letakarva és egy néger éjjeli őrt rendeltem ki az őrizetére. A lármából kihallatszott Stone főmérnök dörgő hangja: — Mindenki meneküljön! Dinanit van a tűz közelében! Mentésre gondolni se lehetett. Dermedt rémülettel rohantam, amíg el nem értem a körülbelül hatvan méter távolságban levő, mélyen a földbe beépített betonpince bejáratát. A veszedelemtől messzebb eső fedezék olyan távolságban volt, hogy már nem érhettem volna el idejében. A betonpince lejárójánál megálltam és visszanéztem. Az egész terület néptelen volt. A többiek valószínűleg más irányba menekültek. Hirtelen egy kéz érintését éreztem. — Meglepetten fordultam hátra. Stone fehér nők húszéves leánya, Myra, állt mögöttem Egész testében remegett, ő is ide menekült. Alig érthetően dadogta: — Ugye, a dinamit! Csak bólintottam, mert ugyanakkor a tűz közelében egy emberalak tűnt fel. Ki lehet az örült, aki ott mászkál a kitörésre kész vulkán körül? A tűz fényében megismertem. Connor Tom fiatal bányamérnök volt, aki egy hónap előtt érkezett Angliából. Most érkezhetett vissza egy távoli telepünkről, mert kis autója ott állt mellette. A közeli szertárból csákányt hozott ki és azzal tépte le a ládákról a már égő vászonlapokat. Azután újra berohant a szertárba, rákapcsolt egy tűzoltó tömlőt a vízcsapra, amely a nagy víztartályból magas nyomás mellett kapja a vizet és elkezdte a tüzet a ládák körül oltani. Kiáltani akartam a fiúnak, de hang nem jött ki a számon. Myra, aki mellesleg megjegyezve szerelmes volt Tómba, szintén kiáltani akart, de csak valami rekedt, tompa hangot tudott adni... A rémület mindkettőnket megnémított. A leány hirtelen nagy ugrással kinn termett a betonfedezéknél erősebben épített pincebejárat előtt és a tűz felé akart rohanni. Megragadtam a karjánál fogva és visszarántottam. — Megőrült! Hiszen úgyis későn érkeznék oda! — kiáltottam rá. Ebben a másodpercben a megerősbödött szél tüzes, száraz fűcsomót sodort az egyik láda tetejére, amelyikről Tom már előbb lerántotta a csákánnyal az égő fedő vásznat. Most fog robbanni!... De nem ez történt, mert Tóm egyszerűen megragadta a csákánnyal a tüzes csóvát és mészszíve eldobta, azután felmászott a láda tetejére és csizmája sarkával taposta szét az ott már izzó üszköt. A lány félig ájultan támaszkodott vállamra és zokogva mondta: — Az én hibám, ha szegény Tóm elpusztul. Csak miattam jött Afrikába. Két év óta követ mindenfelé. Bolondítottam. — De most megbántam. Úgy éreztem, hogy a helyzetem kezd szégyenteljes lenni. Nem hagyhattam azt a fiút egyedül ott. Odarohantam, felkaptam én is egy csákányt és téptem vele az égő magas füvet, amelyik még egyre közelebbre férkőzött a ládákhoz. — Közben Stone és több emberünk is odarohant. — Együttes erővel most már hamarosan elszigeteltük a ládákat a tűztől, amelyet azután a tűzoltócsapatunk eloltott. Amikor Tom kormosán, kiizzadva, csuromvizesen leült egy fatönkre, Myra odarohant hozzá és a körüliek csodálkozó pillantásával nem törődve, megölelte: — Tom, te rettenthetetlen hős vagy. — Úgy szégyenlem, hogy eddig olyan csúnyán viselkedtem veled szemben! — kiáltotta a kiállt izgatottságtól remegve. S gyöngéden megölelték egymást, dinamittal, tűzzel, bámészkodó négerekkel nem törlődve. Stone főmérnök lépett végül közbe és hazakülte Myrát. Ekkor odaléptem Tómhoz és így szóltam: — Tóm, derék fiú vagy. De örült szerencséd is volt. Tóm az emberfeletti munkától kimerülve, csak pislogott rám. . — Már láttam hősöket máskor is — folytattam — de egyik sem “kockáztatta" az életét olyan hidegvérrel és halálmegvetéssel, mint te. Megvallom, megszégyenítettél minket, öregeket, bár elhiheted, hogy csak egy csoda mentett meg attól, hogy helyetted most nem csak egy rakás hamut ünnepelünk. — Ugyan, kérlek — mondta Tóm, fáradtan mosolyogva. — Ha nem mentettem volna meg ezeket az élelmiszeres ládákat, napokig koplalhattunk volna, amíg a nagy távolságról újra idejuthatott volna az élelmiszerkészlet." Csak nem hagyom ezt a sok jó kétszersültet és konzervet elégni? — Miféle élelmiszerekről beszélsz? — kérdeztem meglepetten. — Arról az élemiszerkészletről, ami ott a ládákban van — mondta és rámutatott a dinamitos ládákra. — Hát nem olvastad a ládákra festett figyelmeztetést? — kérdeztem elámulva. — Miféle figyelmeztetést? — kérdezte Tóm. — Igazán nem tudtad, hogy három tonna dinamit van a ládákban? Tóm, a rettenthetetlen hős, tágranyílt szemmel bámult rám, majd a ládákra én szó nélkül ájultan vágódott el a földön. „Délammerikai Magyarság” 1941. július hó 17. Petőfi koponyája a balázsfalvai múzeumban? © Kolozsvár, junius hóorvos 1870-ben meghalt s a család ekkor Most, hogy Petőfi Sándor állítólagos szibériai sírja körül a vita bezárult, érdemes megemlékezni arról, hogy Erdélyben is őriznek egy állítólagos Petőfi-ereklyét, amelynek valódisága máig sincs véglegesen eldöntve. A balázsfalvi görög katolikus gimnázium múzeumában 1870 óta őriznek egy koponyát, amelyről azt állítják, hogy a fehéregyházi csatában elesett Petőfié vett. A koponyát egy Fischer Lujza nert hölgy ajándékozta a görög katolikus gimnáziumnak. Fischer Lujza unokája volt Dr. Reichenberg balázsfalvi sebészorvosnak, aki Bem tábornok seregében részt vett a fehéregyházi csatában A családi hagyomány úgy tudta, hogy Reichenberg dr. a fehéregyházi csata után megtalálta a költő holttestét. E hagyomány szerint a doktor, mivel a testet nem tudta volna elszállítani, levágta a fejét. Az mindenesetre tény, hogy az egykori balázsfalvi sebészorvos haláláig kegyelettel őrzött egy emberi koponyát, amelyről azt állította, hogy Petőfi Sándoré volt. Az odaajándékozta az állítólagos ereklyét az iskolának. Negyven évvel ezelőtt, 1901-ben megpróbálták tisztázni az állítólagos Petőfi-koponya valódiságát. A gimnázium egyik tanára pontos rajzokat és méréseket eszközölt a koponyáról és az adatokat elküldte a Petőfi Társaságnak. A rajzokat bemutatták Jókai Mórnak, Lauka Gusztávnak és Petőfi számos barátjának és kortársának. Ezek véleménye maegyezett abban hogy a költő balszemfoga rendellenes volt. A koponya bal szemfoga hiányzott, de a fog helye arra vall, hogy szintén rendellenes növésű volt. Ez volt egyébként az egyetlen támpont, amivel a költő személyes ismerősei szolgálni tudtak. “Batu Khán feje is lehetett...” Jókai Mór, a Petőfi Társaság felszólítására hosszú levélben válaszolt, amelyben kifejezte, hogy nem talál elegendő tárgyi bizonyítékot a koponya valódiságának megállapítására. “Az kétségtelen, hogy a koponya bal szemfoga rendellenes volt s ilyen volt Petőfi szemfoga is, de ez még nem elegendő. Batu Khán feje is lehetett!...” Azon is sokáig vitáztak a kortársak hogy nagyon keskeny, vagy magas homloka volt-e a költőnek, de a vitának ezt a részét sem tudták eldönteni. A tudomány akkori álláspontját Török Aurél dr. egyetemi tanár szögezte le terjedelmes szakértői véleményben fejtve ki, hogy “a kérdést a tudomány mai állása szerint nem lehet teljes bizonyossággal eldönteni.” 9000S0Se0S9CiSQ^iS6CeO000S093 Az VPF új fúrótornya a Mendoza tartománybeli Tupungato mellett, ahol igen értékes petróleumelőfordulást állapítottak meg. OOOOSVO««#Btf^aof^^OCeJCrJBifi«i!5«» Az elégedetlenség gyakran az előmenetel első lépcsője úgy egy magánembernél, mint az ország életében. LEGRÉGIBB Magyar áruház Cabildo 2202 1,MT°n« BAZAR POPULAR ,, ,,, Mindent házhoz szállítunk Nagy választék csillárokban és mindennemű háztartási cikkekben Ajándéktárgyak Teljes konyha felszerelés Petroleum kályhák az összes márkákban