Délamerikai Magyarság, 1957 (29. évfolyam, 3822-3871. szám)

1957-10-25 / 3862. szám

«. «Mal Az andaui híd (Folytatás a 3. oldalról.) mondta Karasik. — Ezt nem lehetett visszafojtani. Ám hasonló veszélyekkel sok bátor ember szállt szembe. A példátlan ennek a fiatalembernek a viselt dolgaiban az, ami ezután következett. Karasik így beszélte el: — Amikor a járőr szomorúan visszament a toronyhoz, a fiatalember leült, lehúzta átázott cipőjét és ezzel elárulta, hogy nincs harisnyája. A lába meg lehetett fagyva. Valahonnan a nyaka táján lévő bugyorból egy pár száraz tartalék cipőt vett elő és felhúzta. Azt gondoltuk, száraz cipőben és ruhában akar továbbmenni a kocsikhoz. Ehelyett megállt a csatorna osztrák partján és hallgatózott. Valami zajt hallott a nádas felől, mire megint elindult Magyarország felé. Kértük, hogy ne kísértse tovább a szerencséjét, mire csak ennyit mondott: „Ungaren!“ (Magyarok.) Ez körülbelül azt jelentette, hogy még van néhány eltévedt magyar odaát. Néma bámulattal néztük, amint további utat tett meg a mocsár jéghideg vizén át s áthozta összes honfitársait. Ha nem voltam is tanúja ennek a félelmetes kalandnak, láttam egy másik esetet, amely legendássá vált a határ mentén. Amikor oroszok őrizték a hidat s amikor a hőmérő higanyoszlopa a dermesztő kilenc fokig esett le nulla alá, azért imádkoztunk, hogy fagyjon be a mély csatorna, amely a déli morotvákat szeli át s így váljék lehetségessé a szökés a jégen keresztül. A csatorna azonban közömbös volt, nem akart befagyni, csak vékony borotvaéles jégkéreg borította. Egy fiatal házaspár érkezett ehhez a félig befagyott csatornához, két gyerekkel. Ott pedig nem volt átkelő út s minden pillanatban várni lehetett a kutyás ÁVÓ-sok megjelenését. Az apa levetette minden ruháját, aztán karjára vette kislányát s belegázolt a mély csatornába. Mellével és szabad karjával törte a jeget, átgázolt, felkapaszkodott a vizes meredeken s letette a kisgyereket osztrák földön. Visszatért magyar területre, batyuba kötötte a ruháit, átadta a kisfiának s magasan a levegőben tartva a gyereket megtette a második útját a csatorna jeges vizén át. Újra felmászott a lejtős parton s elhelyezte második gyermekét is a szabadság földjén. Megint átkelt a mély csatornán, hogy karjába vegye fáradt feleségét s őt is biztonságba helyezze. Egész családjából senkinek a ruhája sem lett egy négyzetlábnyi felületen sem nedves. Ha ez a férfi él még, — ami erősen kétséges, mert egészen kék volt a teste, amikor utoljára láttam, — akkor a „szeretett” fogalmának élő szobra lehet. Jöttek Magyarország legkülönb emberei a sáson át és nádon át, a sáron át és vízen át a lápon át és a csatornán vagy a rozoga hídon át. Láttukra egyszer egy norvég vöröskeresztes nővér megragadta a karom és felkiáltott: — Hogy engedheti el egy ország az ilyen fiait? Milyen gőgösen jöttek, milyen büszkeséggel az arcukon. Egyszer találkoztam negyvennégy fiúval, a legjobb képű, legbátrabb és legderekabb legényekkel, akiket valaha láttam. Magyarország minden részéből verődtek öszsze. Senki sem vezette őket, senki sem irányította őket, a legkülönbözőbb fajta otthonokból kerültek az andaui hídhoz s amikor a száműzetésbe vezető útjukon elhaladtak mellettem, megszámoltam a magukkal hozott holmijukat A negyvennégy menekültnek összesen két női kézitarsolya, két kis ládája és egy kenyértarisznyája volt, így jöttek el, a rajtuk lévő ruhában. Egyiküket megkérdeztem: — Miért hoztak ilyen kevés holmit magukkal? — Belefér, amita kommunisták meghagytak nekünk, — felelte. Nem hoztak magukkal mást, mint a becsületüket. Ennek a nagy kiözönlésnek a félelmetes drámája , úgy megkapott, mint egyetlen előzően látott menekülési hullám sem, s éjszaka éjszaka után tértem vissza, hogy a menekülők segítségére legyek. Az e könyvben elmondott történetek legnagyobb részét Andauban gyűjtöttem öszsze. Sok olyan magyarral, akikről itt szó esik, először az andaui virrasztások során találkoztam. Olyan fiúkat, mint Tóth József, aki sebesülten esett öszsze a rádióállomás ostrománál, barátaik segítették idáig és támogattak át a szabadságba. Fiatal párok, mint Pál Zoltán és Éva a rövid ideig élvezett béke után a határig gyalogoltak és itt szöktek át. Csoki, a kis csokoládéember itt vonult át nagy büszkén a hídon s ugyanezt tette Balogh István, az egyetemi hallgató, míg Szigeti Péter, a kommunista intellektüel más úton jött. A legemlékezetesebb család természetesen Hadják Jánoséké a haldokló sógorral, de voltak mások is, akiknek drámai története minden velük kapcsolatba kerülő embert megrázott. Copyright 1957 by James A. Michener. Minden jog a Az egyedül jogosított magyarnyelvű kiadás beleértve a kivonatos közlés jogát is a DANUBIO Könyvkiadó vá! la lat tulajdona Buenos Aires. Film - Znw • Irodalom Levél Csiky Ágnes Máriának Áldás magyar nyelv Kedves Ágnes Mária! Legújabb művét, “így üzenek" című verses könyvét elolvastam többször is, és most, bár sohase láttam, félmillió asszony közt is azonnal megismerném Bonnban, ha szembe jönnék önnel a Beethoven -ház előtt. A könyvéből kiérzem, hogy gyakorta arra jár — felajzani lelkében a csendes adagiókat, hogy a verseiben zendüljenek újra mint alkonyi muzsika a halk fényű szobákban. A verseiből ez a muzsika cseng. A szive muzsikál bennük a szavakkal s teljes idegzete lüktet a ritmusokban. Ebből a lelkendezve áradó zenéből lehet megállapítani helyeseit, menynyit fejlődött az ön költéssé te az utolsó három év alatt érzései milyen mélységbe jutottak el s kifejező művészete milyen magasságba ért. Halgassa csak: nincs irodalmunknak élő lírikusa, aki vetekedni tudna az ön verseinek benső nemességével, formai szépségével, keresetlen erejével és ötvözött dikciójával A magyar irodalom költői közt kevés az asszony. A szabadelvűség termékeny talajában kivirult ugyan néhány asszony költői tehetsége, de a jelesebbjét egy kézen is könnyű megszámolni. Szalay Fruzsina illatos pávákból hűl latott versei, Erdős René harsány szerelemmel csattogó dalai, Lesznai Anna kényes tollazatú verspávái mellett a komoly és nagy értéket Kaffka Margit mély és erőteljes lírája jelenti költőnőink szerény alkotásai között. S ha önt, Ágnes Mária, az irodalomtörténet folytonosságába helyezem, úgy látom ott, amint Kaffka Margit elárvult helyét foglalja el és emeli feljebb dúsabb és színesebb régiókba. Van, ami a kettőjükben hasonló; mondanivalójuk érdekes, előadásuk tömör, nyelvezetük egyéni és erős tisztelik a formát s verseikben idegéletük nyugtalansgából pattan ki az érzés és gondolat. De ön, Ágnes Mária, mégis messzebb jutott. Mindketten lírikusok — ám a lila az átélés költészete, önnek több volt a siratni valója s ezért érzelmi világa tágasabb. Mindketten koruknak gyermekei, de az ön korának eseményei alól uj fájdalmak és hangok bugyogtak s keserves igazságok jöttek elkergetni vérré vált illúziókat. Az ön verseiben jajjal teli korszak viharos inspirációja áradt s ritmusait a mindennapok idegessége faragta, önnek ez a korszak a sorsa és sorsa a költészete. Ezért él minden versében a jelen és a valóság. Más nemzetek gyermekének ez a jelen ígéret és a valóság biztatás: nekünk a jelen hontalanság és a valóság bánat. A száml kivetettség bánata. Az ön versei magukba ölelték ezt a bánatot. Ott él bennük szinte fátyolban és szemérmesen ám homlokán a bibliai szavak egyszerűségének megragadó pompájával. Minden élő költőnk közt az ön versei beszélnek legszomorúbban felőle. Talán, mert asszony és jobban érzi nálunk a tűzhelye vesztét, inkább fél a gondtól, erősebben tépi a gyermekek sírása a bujdosó táborok ázott Szalmazsákján, ijedtebben irtózik a vértől, bajtól, országutaktól és bizonytalanságtól — még azoktól a falevelektől is, amik száradtan hullanak az ablakába idegen városokban, ahova őszi szelek sodorták őket egy kunsásági akácéról, vagy tiszaparti fűzről. Kevesen tudnak igy, szólamok és kishelyek nélkül hazát énekelni és szeretni s a maguk fájdalmában egy nép tragédiáját ilyen csendes szinteséggel siratni ahogy ezt ön tudja. Agnes Mária: Vágy, szerelem, remény család, munka, harc a hittel az istennel magával: örök tárgya a lírának, mert forrása az örök emberi. Az ön verseinek is tárgya, Ágnes Mária. Am a hangjuk egyedül az öné. A maga nótafáján termett. De hát melyik És így lesz áldássá az üzetés, a soha többé és a nem szabad. Mert ez az áldás, ez te vagy magad. költőnk volt valaha ennyire gyökértelen a világban, enynyire idegen az emberek között s ennyire úttalan a vágyak dzsungelében? Volt-e köztük más is, aki a Vértes bokrait kereste s az útja a Fekete-erdőbe vitte? Volt -e más is, akinek abból telt az imádsága, hogy magyar szavakat mondott el magában Európa közepén s otthonra csak az önön lelke csigaházában talált? Költőink közt egyedül az ön élete erre a példa, Agnes Mária. Azt hiszem, hogy életének az volt a parancsa, hogy a sz0k költészete legyen a mai emigráció emlékjele a magyar irodalomban Életének megbomlott harmóniájából tudatos művészettel szűrte ki azt a hangnemet, amely minden versét ezer más között is felismerhetővé teszi. Olyan mindegyikük, mint egy bü lelkű rokon, eljött messze földről üzenetet hozott az ön szivéből és Itt maradt velünk. Az üzenetét Ágnes Mária, hálásan köszönöm. Buenos Aires 1957 október. f Mnzey Sándor IMÁDSÁG Késői és kifáradt szemmel mint akit hívnak, ballagok igy az életemmel sok gyönge hídnak és ha kacagtam hajnaltájt, még bűnbánó lázon, a szívem helyett lankadt árnyék, magam alázom. Feszül az ég, fölszáll a pára, de él a népem és most az évek délfokára megfesti képem, fix konok körmöt tőle kaptam hogy így bevájjam, gyökeret fonjak lankadatlan a vérben, tájban és nőjjek benne dús nyílással, mint ott a sarjaié és foganással, elmúlással egyet akarjak. “...az égre írj, ha minden összetört.” Radnóti Miklós Mert minden híd mit eddig jártam bár messze vitt a térkép nyomán, de valójában nem visz, csak vissza. És minden ősz, mit eddig értem nagy lombhullásban, nem tudja eltitkolni mégsem, hogy ott még nyár van és ez a féktelen nyár, bőség lobog fel bennem és az a tértelek erős ég hív és kell mennem, késői és kifáradt szemmel míg odaérek, eljátszanak itt az életemmel alkonyi erek és ha a jobbik fele ráment nem bánt, ha végre ott írhatom a sötét áment, hazai égre. 1957. október Mikor minden források elapadnak akkor fakadsz fel a legteljesebben, amikor messzi mezőkön maradnak a vágyak és zörög az üres csendben a csontunk és vízzé lesz a velő, megpattannak a rozsdás lélekzárak és csoda löszén, mert te lépsz él és vitsz a súlyos égnek, vitsz a lápnak és szilárddá csitul az ingovány. A magányba akadt utak fokán te vársz , ujjongás lesz az egyedüllét, kongnak vén sorok, kondul kopott emlék, a lámpaizzás sűrű éjszakát mos, Petőfi lobog, Ady lelke kél s megszólal minden földön Arany János és minden szavadban egy nép beszél, beszél Arad, Mohács és Pusztaszer, kürtöt fű Kassa,Kolozsvár felel. Mit sejthets, aki benned pihen, hogy mit jelentsz nekünk a messziben, a két nyelv halárára tévedettnek hogy mennyi vagy, milyen vad ihitat téged kimondani kévéig szeleknek, a hegytetőknek verni, mint harangot és súgott szavad hogyan áhitat szikkadt rögöt, idegen szegletet. Áldott kenyér, senki se szegje meg tested, ha nincsen száján az ima. Mig benned éltünk, nem küzdtünk soha ilyen halálos kétségbeeséssel éretted — gondtalanul szórtunk széjjel szivarfüstben vagy körutak során. Csak hangban hordtunk s nem mindig a mélyben, a rózsa rózsa volt és a lány a lány. Szinültig csordul most minden szavad és fuldokolnánk szinte a kevesen, mert álmok sors és vér árán fakad és igy leszel te a miénk egészen: szent titkunk s többé nem betűvetés.