Délamerikai Magyarság, 1957 (29. évfolyam, 3822-3871. szám)

1957-02-23 / 3827. szám

4. oldal A Sárga Folyó Tizenhatan ültek a katonai teherautón. Or­vosságot szállítottak valahol a Sárga Folyó cuppogás deltájában egy távoli őrhely haldok­lóinak s sebesültjeinek. Öt légiós és tizenegy annamita kuli.­­ Azután aknán robban a te­herautó és a vezetői kalickában ülő öt légiósból csak egy marad: Csanády Tamás őrmester. — Társait eltemeti az indokinai mocsárban azután pedig rámálházza az orvosságos ládákat a ku­likra és nekivág a lápnak. Huszonegy napig gyalogolnak árkon át, bokron át. Csanády őr­mesterben a székelyföldi és göcseji ősök ma­kacsságával él a gondolat; az orvosságnak el kell jutnia az őrhelyre. S a huszonkettedik na­pon el is jut, tizenegy málhás kulija élén. E nehéz napok során született az alábbi vers, a Sárga Folyó miazmás deltájában. Rizst esznek, pálcikákkal, a napon kuporogva. Szürke színű, szomorú rizst, kis, kemény golyókba gyúrva. Hegyestetejű szalmakalapjuk árnyékot vet a homlokukra. Fekete hajuk szemükbe hull, sárga bőrük betegesen veri vissza az olvadó nap nedves sugarát. Lassan eszik a szürke rizst, nyirkos zöld banán fa­levélről. Lassan forgatják szájukban az ízt, mert meg kell élni ebből a kevésből másnap délig és cipelni kell a terhet. Bádogdobozból kortyolom a kávét, ábrándozva egy rendes ebédről, terített asztalról ,egy üveg borról s jegesvödörről. Az izzadtság vastag cseppekben gyűl az orrom hegyén s cukor helyett a rossz kávéba pottyan. S közben nézem őket, ők meg néznek engem, így nézzük egymást üres aggyal és üres szemekkel huszonkét napja, én egyedül, ők tizenegyen. Mao-t Hanoi-ban az asszonya várja, Gai Monkay-ba és Tai Sontay-ba való, Yun családját megölte egy bomba és Fu apja egy öreg, goromba, kiszáradt, sárga paraszt. Tudom, hogy Than a dohányomat lopja, s hogy Ky elemeit egy doboz ópiumot, ők meg tudják, hogy én alkalomadtán kitekerem egy-egy lopott lyúk nyakát, vagy suttyomban elrekvirálok egy kosár banánt.. . .. .Erről jut eszembe, hogy már tíz napja nem láttam lakott falut. Sehol egy nyomorult, sovány csibe, vagy egy félig ért banán. Gőzölgő fáradtság, nyirkos unalom, langyosvizü rizsföld s napnyugta után békakoncert, szunyogfelhő és elhagyott pagoda. Fából faragott, rikító színre festett, ízléstelen, pókhasú, falusi Buddha együgyan vigyorog nehéz, izzadt álmaink felett. Keserű ízzel ébredek, valami mosdás-félét rendezek a pagoda mögötti, banánfákkal és elefántfüves sűrű, sok­ indás trópusi gazzal övezett, büdös, banális­ romantikájú, sárgavizű, tenyérnyi tóban, egy csendes, buta öreg bivaly mellett. Megtorlom magam és tíznapos szakállamba botrok. S rágyújtok. Az első cigaretta füstje kellett, hogy teljesen felébredjek és meglássam, hogy a bokrok alatt még mélyen alszik Yen, kinek családját megölte egy bomba, Fu, kinek apja egy öreg, goromba, kiszáradt sárga paraszt, Kai, aki Monkayba, s Tai, aki Lontayba való, s Mao, kit Hanoiban vár az asszonya. Bent, a pagodában, a többi már felébredt. Than most lopja a dohány­adagját, Ky meg az ópium után kutat. A nap már magasra kúszott, rá­melegíti lábunk alá a keskeny utat. Felcihelődünk és elindulunk. Én elől, ők meg utánam, hosszú bambuszaiddal a vállukon. FILM - ZENE - IRODALOM 1957. február 23. ,£é£ak'z,ajító (Folytatás a 3. oldalról) férfikor, inkább befagyás volt. Megdermesztették az elmúlt évek. A lelkünk és a gondola­taink legmélyéig, hogy úgy látszott, élet ott nem marad­hatott. Tudom, elvont fejtege­tésnek tűnik ez a vas és kenyér napjaiban, de talán nem lesz az a toll és szer­szám éveiben, így fagyott meg magyarságtudatunk is. Megtanultuk hogy földrészek­ben gondolkodjunk s elfeledkez­tünk nemzetben gondolkodni. Nem, nem röppentünk ki a magyarságból, mert bilin­c­­nél is szigorúbb őrzőink vol­tak sokunknak az anyanyelv, az irodalmunk, az édes tájak. A többitől megfosztott tizenöt év, a háború és a névtelen levelek esztendei s a rákövet­kező kilenc, amikor csak azt érzzük, Petőfi szavával, hogy “szolgalelkű és kutyaalázatos­­ságú ország” vagyunk. Sokan és sokszor meg fogják írni, mit verekedett ki ennek az országnak az az ifjúság, ame­lyet cinikusnak hittünk s egy pillanatban a sorsunk kitelje­­sítője lett. Írni és érezni fogják, hogy történelmet és tán világtörténelmet csinált, hogy mivé emelte hírünket és becsületünket a világban. De ezenfelül visszaadta a sport­ünnepségek etikett-himnuszát a­­ országnak, a Szózatot a szí­veknek, s feltámasztotta az is­kolai március tizenötödikék n­emzetiszín kokárdáit. Nekünk pedig visszaadta hitünket a magyarságban. Azt a fájó, gyönyörű érzést, amibe a test is beleborzong. Lehet, hogy nacionalizmus az, amit érzünk, de én inkább azt hiszem, okos hazafiság. Mert megtanultuk tán azt is hogy semmi nem­zet fölé ne emeljük magunkat, hanem éljük, tán először, ami a saját társadalmunk méhé­­ben kialakul. SZÁSZ IMRE Budapest, 1956 október 31 (Irodalmi Újság) HALLOTTUK, hogy a Gérard hangverseny­iroda rendezésében az idei szezonban kilenc elsőrangú karmester vezetésével fo­gunk hangversenyeket hal­lani. E karmesterek: Leo­nard Bornstein, Artur Fied­­ ler, Teodoro Fuchs, Georg Jochum, Miguel Guilen, Rv chard Schumacher, Eduard Remortel, Leopold Ludwig, s aki bennünket magyar ves­tánál fogva legjobban érde­kel, Doráti Antal. 'H’,Confyl&imi&Ii Az RCA-Victor új lemezei Az RCA-Victor legújabb le­mezei a zeneirodalom javából válogatott műveket hoznak. Élükön Verdi Falstaffja áll a másik halhatatlannak, Tos­canininek vezényletével. A Falstaff Verdinek utolsó — s minden zeneesztéta szerint — legkitűnőbb operája. Csak a szellem világában történhetik olyan csoda, hogy egy aggas­tyán lelkéből az ifjúságnak annyi fénye és frissessége fa­kadjon, amennyi a 80 éves Verdi Falstaffjából árad. Az RCA lemezén az énekesek majdnem mindannyian a new yorki Metropolitan művészei. Az egyik szerepet a magyar Carelli Gábor énekli. — (LM 6111). Ugyancsak Toscanini dirigálta az LM 1849. sz. le­mezre vésett két művet: Ver­di Te Deumát és Boito Me­­fistofelesének Prológját. A Te Deumot Verdi 83 éves ko­rában írta é­s első előadását Boito dirigálta Párisban. A két nagyszerű olasz az RCA lemezén egymás mellett sze­repel: a mester és a tanít­­vány. — S velük: Toscanini, a rajongójuk, kiért magáért egy egész világ rajongott. — Az LM. 1972 sz. lemez Gigli csodálatos művészetét közve­títi: 22 énekszám hangzik el erről a lemezről a Gigli hang­ján, amelynek felejthetetlen szépségét az RCA tökéletes re­produkcióban menti meg az utókor számára. — Az ELM. 1949. sz. lemez Haydn Krisz­tus utolsó hét szaváról irt zenekölteményét nyújtja a bos­toni vonósnégyes előadásában. Haydn­ nak ezt a londoni kor­szakában irt művét leginkább zenekarra és kórusra írt for­májában szokták előadni. A művet azonban maga Haydn írta át vonósnégyesre is: a bostoni quartett előadása egyenrangú a költemény szép­ségével. — Az LM. 1932 sz. lemez korunk egyik legkivá­lóbb baritonistájának, Leonard Marrennek (Metropolitan) elő­adásában Verdi bariton hang­ra írt áriáit adja, többek kö­zött a Rigoletto, Otello, Fal­staff áriáit, összesen 13-at. A kísérő zenekarokat Mitropou­­los, Perlea, Cellini, Bellezza vezényli. —­ Az LM. 1901. sz. lemezről Csajkovszky VI. (pa­­tetikus) szimfóniáját halljuk a nagy Monteux vezényleté­vel. Az LM. 1934. sz. lemez a magyarság zenei lángelméjét hirdeti: Bartók Béla Concert Zenekarra c. művét örökíti meg a világhírű magyar kar­mester, Reiner Frigyes ve­zényletével s a chicagói szim­fonikus zenekar előadásában. Ezt a Művet 1945 és 1955 kö­zött kétszáznál többször ját­szották az öt világrészben. A hattyúdala volt é­s talán al­kotásainak koronája is. Valamennyi lemez High Fi­delity rendszerű és longplay. Méltó az RCA technikailag is tökéletes munkásságához. Az LM 1893 sz. lemezen Ra­vel balettzenéje, a Dawkins és Chloe muzsikál a bostoni fil­harmonikusok Charles Münch dirigálta előadásában. A ba­lett bemutatóját Draghilev rendezte s Nijinsky és Karsha­vina táncolta, az akkori si­kertelenség ellenére kétségte­len, hogy a Daphnis és Chloé a Ravel sztandard művei közé tartozik.­­ Az LM 1861 kz. lemez valóságos ajándék a kamarazene kedvelőinek: Hei­fetz hegedül rajta Emanuel Bay zongoraművésszel együtt egy-egy Block, Haendel és Schubert-szonátát, elmélyült művészetének érzett pompáján van.­­ Az LM 1874 sz. lemez egyike az RCA Toscanini-so­­rozatában a legsikerültebbek­nek: a halhatatlan mester Saint-Saens III. Szimfóniáját vezényli az NBC zenekara élén Saint-Saens neoklasszicitása ellenére sem epigon s lírája, amely ebben a művében is dominál, méltán ragadta el az olyan muzsikusokat is, ami­lyen Liszt, Berlioz, Wagner és Toscanini volt, akinek vezény­lése érezhetően szimpátiatün­tetés a jeles francia zeneszer­ző mellett. (M) melynek mindkét végén egy zsák, vagy láda ring apró lépteik ütemére. És délben megállunk. Lekuporodnak mind a napon, s rizst esznek pálcikákkal, szomorú, szürke színü rizst, nyirkos, zöld banánfalevélről. Sárga bőrük betegen veri vissza az olvadó nap nedves sugarát. Lassan eszik a szürke rizst, én meg lassan iszom a keserű kávét. És közben nézem őket, ők meg néznek engem, így nézzük egymást üres aggyal és üres szemekkel. Én egyedül, ők meg tizenegyen..­. Csanády Tamás Egy pók foltozza be a csendet K. TOLLAS TIBOR ' *♦ Egy pók foltozza be a csendet És rongyos árvaságomat Ott kinn talán észre sem veszlek, Itt magányom társul fogad. Hónapok óta az első lény, te Kivel néhány szót válthatok Hát tekints­em óriás légyre S hidd azt, hogy hálódban vagyok. Mit bánom én szivd csak a vérem! Én tudom milyen kin lehet éhezni mindig — s már beérem, ha valakin segíthetek. Lassan „őket“ is így nézem már Kétlábú mérges pókokat, ha belémszúr egy dühödt szempár, vagy vashálójuk fojtogat. Hagyom. Adja ki mérgét mind, Véd már elég ejtőanyag- S szívemből r­épra nő a Szépség ha rámhullanak a kőfalak. (Ez a vers a legszörnyűbb éveket jelentő magány eredmé­nye, amikor egy élőlény ha állat is ÉLETET jelentett. A költő a váci fegyházban éveken keresztül magányos cellában raboskodott.) A ZSÁKMÁNY Óriási tömeg az Akácfa ut­cában. —Mi történt? Lövöl­döznek? — Így egy ballonka­bátos fiatalember, öreg néni­ke odafurakodik: azt hiszi, tán tejet vagy lisztet osztanak, öles termetű férfi jelenik meg. Átnéz mindenki feje fö­lött, és rájön a tolongás és lárma okára: ide hozták a Stá­­lin szobrot s most a nép üti, ahol éli. Aki hozzáfér, el is viszi a széttört szobor egy da­rabját. A hatalmas férfi nekifeszí­­ti könyökét, keresztül tör a tömegen, a szobornál terem. S hopp, már kezébe is kap egy hatalmas darabot a bronzszo­borból, akkorát, mint amivel Toldi Miklós sújtotta főbe György bátyja vitézeit. A tömegen végigfut a felhá­borodás: — Disznóság! Mindenki csak kis darabot visz, maga meg ilyen hatalmas tömböt cipel? A férfi megfordul, zsákmá­nyát védően magához szorít­ja és méltóságteljesen szól: — Bocsánat! Egy egész üzem­nek viszem. falus Valóság, 1956. nov. 2.

Next