Délamerikai Magyarság, 1961 (34. évfolyam, 4019-4065. szám)
1961-04-06 / 4030. szám
4. oldal Tasnády Tamás: Amikor a szovjet hadsereg katonái Budapest utolsó német kézen lévő foltját, a budai Várat ostromolták, lovag Kopunovich Zénó hetvenhat éves, dérhajú férfi volt. A lovag, Közép- Európa hajdani bűvészfejedelme a Várhegy alatt húzódó utca egyik ódon házában lakott. Rajta kívül még hét lakója volt a háznak. Egy orvostanár és felesége, egy visszavonult miniszter, egy volt főispán és leánya, egy számvevőségi tanácsos s a házmester, aki láthatatlanul mosta a folyosó vaskos kőkockáit s naponta eltüntette a szemetet. Negyvennégy karácsonyát még minden lakó fent ünnepelte. A házmester körbejárt az egymáshoz írt üdvözlő levelekkel és másnap ugyanő kézbesítette a lakóknak a volt miniszter, “mint hivatala szerint legrangosabb s így a ház sorsáért elsősorban felelős személy” sorait, melyek egy pohár békebeli borra s a Szituáció megvitatására hívtak. A volt főispán huszártiszti egyenruháját öltötte fel az alkalomra, a néhai miniszter meg íróasztala sarkára állította azt a képet, melyen leköszönésekor a kormányzóval fog kezet. Az arcokon a félelem jegyei ültek. Az orvostanár feketében volt s húsos ujjai közt reszketett a szivar, a tanácsos rizsport dörzsölt arcára, hogy felvöröslő eres bőre izzadtságát takarja, a volt főispán pedig egyre elejtette pipaszurkálóját s mind zavartabb mozdulatokkal szedte fel. A miniszter töltötte a bort, némán koccintott a vendégekkel, leült s beszélni kezdett. Tényként közölte, hogy bár az épület falai megnyugtatóan golyófogók s a ház födéme rendkívül erős, mégis a pincébe kell költözniük. A tágas pince helyiségeit méltányossági alapon fogják felosztani; ő csak azt kéri, hogy beteg feleségére való tekintettel a leghátsó pincerészbe húzódhasson, melynek ablaka van, s reméli, hogy a ház tisztelt lakóinak ez ellen kifogása nem lesz. A többiek beleegyezően bólintottak, kikortyolták a bor maradékát, rágyújtottak s vártak, hogy az eltökélt csendet megtörje valaki. — Bár az angolok jönnének — sóhajtott fel az orvos felesége. — Azokkal legalább szót értenénk. — Nem biztos — szólalt meg a számvevőségi tanácsos. — Én ezelőtt tizenöt évvel egy küldöttséggel Walesben jártam s az ottani tájszólás olyan érthetetlen volt, mint a kínai. Pedig én igazán tudok angolul és angol mestertől tanultam — nézett körül. — Hát azok nem jönnek — mondta a főispán. — Ezt a háborút csúnyán elveszítettük, így van ez, ha egy nép nem a hadseregre, hanem egy mázolóra hallgat. — Némaság zuhant reájuk szárazon reccsent a bútor a fészkesedő vendégek alatt. — Rikácsoló mázoló — törte meg az orvostanár felesége a csendet. — Emlékszem egy képére a Hindenburg mellett. Mintha a zsicskása lett volna. Közönséges rikácsoló mázoló — ismételte ellentmondást nem tűrő hangon. — Sajnos, mindegy — mondta az orvos. — Mindegy. De legalább beszélni tudnánk ezekkel az oroszokkal. — Egymásra néztek. Az orvos felesége arrább koccantotta apoharakat s felsóhajtott _ Én olvastam Tolsztojt — szólt közbe a főispán leánya halkan. — Fordításban! — dörrent rá apja mérgesen. — Magyarul. Hát tartsd oda az orosznak azt a könyvet. Azt se fogja tudni, mi az. Ezek cirill betűkkel írnak. — Elég baj — mondta a miniszter. — És az angolok legalább tudnák ,hogy kell viselkedniök úriemberekkel, mégha ellenség is. De ezek szétverik a házat. — Én tudok oroszul — szólalt meg a lovag. Mindannyianfelé fordultak, a számvevőségi tanácsos szeméből az irigység fénye villant. A lovag felemelkedett a mély karosszékből, melyben eddig szótlanul, eltemetkezve ült, poharával a tálalóasztalhoz lépett s kitöltötte a bor utolsó csepijeit. — Két évig voltam Oroszországban — mondta, végignézett a vendégeken, megigazította nyakkendőjét és kiitta a bort. — S ismerem jól az oroszokat — folytatta. —Indulatos emberek. Mégha tespednek is, azt is indulattal csinálják Alszik néha indulatuk, igaz, ezért oly hirtelenek és pusztítók, ha megrázza őket valami. De majd én beszélek velük. Letette poharát s nekidőlt a miniszter íróasztalának. — Mikor tetszett ott járni? — kérdezte a miniszter. — Tizenhat- tizenhétben voltam ott. A cár igen sokra tartotta művészetemet. Még tanulni is akart tőlem titokban... — mosolygott. — Látta a forradalmat? — kérdezte az orvos. — Láttam. Rettenetes volt. Vér és vadság. Alig tudtam elmenekülni. — Nem felejtett el azóta oroszul? — szólt közbe a főispán leánya. — Nem — felelte a lovag. — Én nem igen felejtek. Nyelveket sem s a művészetemet sem. Pedig húsz éve nem léptem fel s tíz éve nem is tanítok. A miniszter felállt. — Nagyon örülök — mondta s kezet nyújtott. — Aggodalmaim voltak a ház sorsa felől. — Majd én beszélek veük — ismételte a lovag. Meghajolt, levert kabátjáról egy rátévedt hamupelyhet és kiment. — Igazi úriember — jegyezte meg az orvostanár felesége, amint az ajtó becskódott a lovag mögött. — S milyen furcsa, hogy épp ő tud oroszul. — A lovag sokat tud csak nem beszédes — mondta a tanácsos. — Egyszer jártam nála. Minden szobája falát könyv borítja. — Érdekes lehet oroszul tudni — szólt a miniszter s végigsimított gyérülő haján. — Majd ő beszél velük. A társaság lázas ijedelmét a lovag magabiztos beszéde hús hullámként mosta el. A felgyújtott házakról, kirabolt lakásokról, meggyalázott asszonyokról suttogó rémhírek pillanatok alatt szétfoszlottak gondolataikban s az utolsó zaklatott hónapok során ez este aludtak először igazán nyugalommal A következő napon három belövés érte a házat: az egyik lövedék kiharapta a tető gerincét s cseréppikkelyeit, a másik kettő leverte a kéményt s a száritópadlást poros, nyomorú romhalmazzá verte. A lakók lázasan csomagoltak. Eleinte hasznos tárgyaikat próbálták rendbe rakni s belegyömöszölni az abroncsos hajóböröndökbe s az alig nyíló szijas bőrtáskákba; ám mind egyre újabb és újabb holmik, elfelejtett eredetű emlékek, szalagok, érmek, korsók, levelek buktak elő idegesen kirántott fiókjaikból —a lakók meg eltűnődtek s gyerekes örömmel turkáltak a végeláthatatlan lim-lomszin-tes halmaiban. Ámekkor egy újabb belövés verte homlokon a házat s a robbanás utáni nehéz, kocsonyás csendet a lezuhanó padlásablak csörömpölése vágta szét. Az évődő, játszó kezek megremegtek, a volt főispán egy mozdulattal rázta bőröndjébe kitüntetéseit, az orvostanár fehér Üvegszekrényének esett feleségét úgy elfojtotta a bennrekedt kiáltás, hogy percekig nem kapott levegőt. Megelevenedett a ház. A folyosón járó a táskákba zuhanó holmik huppanását hallhatta, majd felkattantak az ajtók s az előszobákban a mentésre kész bőröndök voltak láthatók. Ekkor néztek a lakók először egymásra s tehetetlenül járatták tekintetük a csomagokon, melyek tömege mozdithatatlanul hatalmasnak látszott. — Uraim és hölgyeim, nem lesz semmi nehézség — csendül fel a lovag hangja a lépcsőházban. — Először a felső emeleteken lakók csomagjait fogjuk levinni, a becsapódás veszélye ott a legnagyobb. Feljött a második emeletre, mögötte a házmester s két ismeretlen alak lépkedett. Az egyik egy izmos, tömzsi hórukk-ember felkapta a keze ügyébe eső bőröndöket, hónal alá vett egy puha bőrtáskát s szaladt máris a pince felé. Társa egy medveszerü, kezes-lábasba bujt jelenség, nekidőlt a lépcsőkorlátnak, zsebéből cigarettát, gyufát kotort elő, rápöffentett s a lakókra tekintett. — Emeletenként húsz pengő — mondta s orrán-száján eregette a füstöt. — Ide tegyék — rakta sapkáját a széles kőkornét sarokoszlopára. — Majd tőlem megkapja. Most gyerünk — lépett elé a lovag. A medveforma megfordult. — Az más. — Vigyázva lesodorta cigarettája parazsát, eltaposta s a csikket zsebre tette. — Az más. Akkor megyünk — Megrakta ingát s a lakókhoz fordult. — Ne féljenek, nincssemmi értelme.Engem Szolnokon úgy kibombáztak, hogy csak ez a szál rongyom maradt. S élek mégis. Nem kell megijedni. — Egy indulót kezdett fütyülni s kocogott le a lépcsőn. — Fő az, hogy élünk — kiáltott vissza a fordulóból. A pincében borzalmas napokat éltek át. A környéket ernyedetlenül verte a tűzzápor, a lakók reszketve zsugorodtak a székeken, felújultan, élettelenül, csak akkor horkantak fel, amikor egy pillanatra megcsendesült a jég. Ilyenkor egymásra néztek, ittakegykorty vizet, igazítottak a petróleumlámpa kanócán, meglazították nyakukon a kendőt, majd szemük a pince menyezetére meredt, mintha azt várnák, mikor szakad be a födém. Fogságuk nyolcadik napján a főcsap megrepedt, ezután csak cseppenként juthattak vízhez. Közben véres, piszkos SS-katonák estek be a pinceajtón s rekedt hangon zsidókat, katonaszökevényeket és italt kerestek, egyszer meg kihajtották a férfiakat s egy billenő tankcsapdát ásattak velük a ház előtt. Másnap egy haldokló tisztet hoztak a pincébe. Az orvostanár levette a falról a lámpát, fogta a táskáját s a tiszt mellé lépett. — Das ist ein Unsinn.. — hörögte a német. — őrület az egész... Ein Unsinn — s arca elfehéredett. — Hagyjatok egyedül megdögölni. — Az orvostanár fölé hajolt. — Lass mich allein krephen! — üvötötte lázas erővel a tiszt. — Vagy beléd lövök — kapott pisztolya után. Az orvos hátratántorodott, nézte a fiatal férfit, sóhajtott és visszabotladozott. Egy óra múlva meghalt a német. Holttestét két bevetődött SS az udvarra húzta s rárúgta az aknatépte földet. — Nincsenek itt zsidók? — járatta végig géppisztolyát az egyik a pincelakók arca előtt. — Nincsenek? — Nincsenek... — nyöszörögte a miniszter. A két SS kirohant. A következő órákban egyre heveskedett a tűz. A pince fala megszokta a reszketést, csupán meszes bőre vedlett egy-egy foltot, a levegő megszorult s állandó légnyomásként települt a pince foglyaira. A beton vészkijárat kettős falán pattogva ugráltak a golyók. A bennülők alig szóltak, ajkuk kicserepesedett, szemük fáradtan vette tudomásul a kőpadló szürkeségét. A két nő néha felsóhajtott, a főispán dühödten rájuk nézett s kabátja csuklyáját fejére húzta. Az emberek füle nem hallotta már a dörgést, csak zsibbadtan lógó lábuk élt; egyre könyörtelenebből vágott beléjük a fagy. Gránát robbant a ház fala mellett s amint a robaj eloszlott, tapinthatóan ömlött szerte a csend: ilyenkor még egy négyzetméteren időző béke is megérzi. A fal egyszerre visszanyerte színét, láthatóvá váltak kusza repedései, a fülledt levegő a lakók arcába csapott, feltápászkodtak s idegenkedve körülfigyeltek. — Holt térbe kerültünk — szólalt meg a lovag. — Senki földje vagyunk. — Mi lesz most? — suttogta a főispán lánya. — Megdöglünk — felelte az apja. — Jaj! — nyöszörgött férj az orvostanár felesége s férje mellére bújt. — Dugjál el valahova.. Tehetetlenül nézegettek egymásra, a tanácsos ijedt léptekkel a lámpához osont s csavart egyet a kanócon. — Mi lesz most? —fordult a lovaghoz. — Vagy a németek jönnek vissza vagy az oroszok fognak bejönni — mondta a lovag. Felvette a fonott burkú üveget s kortyolgatott. A béna csend nem akart szétszakadni, a távoli lövések, mintha a bennülők emlékezetéből törtek volna elő. A lovag fejébe húzta a kötött sapkáit, ingatagon ide-oda járt, majd felkattantotta a vészkijárat betonját felágaskodott és kinézett. — Csend van — csukta be a betonajtót. — Teljes csend. Hangot nem ejtett senki. A lámpa fénye sápadt, törődött arcokra hullott, fáradtan hunyorogtak a szemek. A pincelépcsőn ekkor csizmasarkak csattogtak. A lakók a székek szélébe kapaszkodtak, a lovag kihúzta magát, s előre lépett. A pince ajtajában két orosz katona tűnt fel. Haránt töltött vattakabátot hordtak, arcuk borostás volt, csizmájuk, ruhájuk sáros, kezükben géppisztoly feketéllett. — Nyemetszki? — szól az egyik. Szőke, jól termett parasztfiú volt, szája húsos, orra széles, arcán egy beszáradt vérfolt sötétje látszott. Végigment a pince előterén lövésre tartott fegyverrel, társa ,egy barna, száradt arcú férfi a mellékfolyosót kutatta át. — Zdrásztvujtye! — köszöntötte őket a lovag. Nézték egymást. A lovag hátában érezte a lakók tekintetét, egy-egy szék recscsent s az orvostanár harákolva köszörülte a torkát. — Nincs itt egy német se kifutottak — folytatta a lovag. A két orosz hitetlenül állt. A szőke arcához nyúlt s a sebhelyet tapogatta, bajtársa a dermedt pincelakók közé ment s géppisztolya esésével a takarókat kezdte felpiszkálni. — Va karcsije jagyi. Jó emberek vagytok — szólt a lovag a szlőke oroszhoz s zubbonyzsebéhez nyúlt. A katona hátraugrott s ráfogta fegyverét ,de vonásai egyszerre megszelídültek. A lovag kezében egy szál virág fehér lett. — Nesze. Az orosz elnökölt bizalmatlanul, de a lovag nem hagyott időt A szőke derék szíja mögül, hóna alól újabb s újabb virágokat húzott elő, egy pillanatra a katona szeme elé tartotta s eldobta a sarokba. A parasztfiú arcára mosoly derült, forgolódott s szinte kinálta zsebeit, iszákját a lovagnak. A virágok rebbentek, nyíltak szemei előtt s emlékezetében egy szó bukkant fel: csoda. Tíz évvel a háború előtt hallotta ezt a szót nagyapjától. Szárazság volt s imájukra forrás fakadt a homokból, medélte az öreg. Csoda történt, csoda, ismételte a tilos szót nagyapja. Azóta ilyen bizonyossággal nem hallotta a szót; mint valósog most bukkant fel először gondolatában. A lovag a katona kabátja alá nyúlt s egy sárga virágot varázsolt elő. Az orosz kíváncsian nézte s amikor a lovag el akarta dobni ,viszszafogta a kezét. — Krasznyij — mondta. — Vöröset. Tudsz olyat? Alovag nem felelt, lenyúlt az orosz csizmaszárához, felegyenesedett s a katona lábára mutatott. — Csoda — szólalt meg az orosz. Kihúzta a virágot, nézegette s bajtársának mulatta, aki közben melléjük sompolygott. — Add ide — szólt a szárazt arcú orosz. A szőke rávigyorgott, elhúzta előle s a többi virágra dobta. — Sárgát — mondta. A lovag lassan mozdult ,fogyott a készlet. Lecsatolta a katona rohamsisakját, letette a földre, végigsimított rajta s hátralépett. A két orosz izgat,nm guggolt le. A szőke megelőzte a száradt arcát, felrántotta a sisakot s vigyázva ,gyerekes boldogsággal kapta fel a sárga virágot a földről. — Remek. Karasó — veregette a lovag váltak— Csoda — mondta a másik orosz. Hármukra olyan bé(Befejezés az 5. oldalon) A CSODA ’’DÉLAMERIKAI MAGYARSÁG” 1961. április 6. Hiszek a jóban Írta: Kovács P. Károly Egymásközt, tudom, butának neveztek ti, ügyeskedők és kinevettek, mert nem vagyok rabja a pénznek, de az okoskodó észnek hódolok és hittel hiszek a jóban és adok, hogyha adhatok, nem várva érte semmi jót. És mert hiszem, hogy minden ember értéke a jóság az egyetlen mérték, mellyel nagyságát mérhetem. De nem haragszom ezért reátok. Órátok az; gyorsan, gyorsan; az idő pénz, a pénz idő, ezt veri, kongja szív tüdő. Agyatok csak pénzben mér. Az ember nektek annyit ér, amennyi gazdagsága van. Agyagi érték csak az ember, — mondjátok ti — és a lélek, a szellem, tisztesség, butaság! Nem baj! Nézzetek le. Sebaj! Tartsatok butának, bolondnak; én álmodok tovább s hiszek a jóban, szépben, a szóban, zenében, minden égi kincsben, mely felemel, tisztít, s hiszem, hogy a szellem, a jellem, istenadta ajándék bennem, mellyel az emberiség örök templomát, a lélek haszinű falát, áhitatos freskókkal kifestem.