Déli Hirlap, 1939. október (15. évfolyam, 223-248. szám)

1939-10-23 / 242. szám

fylli0tii4£Ub 1989. október 11. *# AKIRŐL MA BESZÉLNEK CHURCHILL, AKI AZ ANGOL HÁBORÚ ÉLÉN ÁLL Winston Churchill életének és működésének leg­vitatottabb szakasza háborús működése. A háború kitörésekor, amikor az admiralitás első lordja volt, ugyanabba a hibába esett, mint Vilmos császár. Ő is rövid háborút jósolt. A háború három legnagyobb angol kudarcának: az antwerpeni expedíciónak, a Dardanellák ostromának és az archangelszki vállal­kozásnak kudarcáért a felelősség javarésze őt ter­heli. A világháború elején az ő kezdeményezésére angol csapatokat szállítottak partra Antwerpennél, hogy ezzel megakadályozzák a németek északiten­geri előretörését és főleg azt, hogy a belga tenger­parton, Angliával szemben, repü­lőtámpontokat sze­rezzenek. Az angoloknak ez a kísérlete kudarccal végződött, mert a németek 1914 október 19-én, ti­zenkét napi ostrom után, elfoglalták Antwerpent. A szövetségesek legnagyobb háborús tévedése, a Dardanellák ostroma is Churchill számláját ter­heli. Jellemző erre a felfogásra egy magasrangú angol katonatiszt világháborús visszaemlékezéseinek az a része, amelyben azt írja, hogy Churchill fejét szét kellett volna verni a Dardanellák szikláin az­ért, mert ezt a vállalkozást kierőszakolta Kitche­ner tábornok és Jellicoe admirális tiltakozása ellené­re. A Dardanellákat 1915 február közepén vették ostrom alá a szövetségesek. Eleinte értek is el bi­zonyos kezdeti sikereket. Azonban már márciusban siralmasan végződött a török erődítmények ellen intézett flottatámadás. A szövetséges flotta döntő vereséget és súlyos veszteségeket szenvedett. Augusztusban a török védők ismét visszaverték a Gallipoli- félszigeten megkísérelt partraszállást. Decemberben és január­ban az angolok kénytelenek voltak kiüríteni Galli­­polit. Mindez fölösleges emberveszteséggel és sú­lyos presztízsveszteséggel végződött, ami miatt az­után Churchillnek el is kellett tűnnie a tengerészet­­ügyi minisztérium éléről. A harmadik zátonyra futott világháborús vállal­kozás, amely Churchill sugallatára jött létre, az ar­changelszki expedíció volt. Ezt az Oroszországban is bekövetkezett forradalmi események váltották ki.­ Angliában nagy ijedelmet okozott az a hír, hogy a I­ . világháború legkritikusabb korszakában a keleti­­s front az orosz forradalom következtében összeom­­í­­ilik. Hogy megdöntsék Oroszországban a békebarát­o­ forradalmi rendszert, Churchill rávette az ango­l kormányt és hadvezetőséget a világháború egyik legmerészebb kalandjára. Churchill ugyanis vissza­emlékeztetett arra, hogy a XVI. század közepén elő­ször szálltak partra angol hajósok Oroszország északi partján, a sarkkörön túl fekvő Dwina-torko­­latnál Chancellor angol sarkutazó vezetése alatt, hogy a Jeges-tengeren keresztül kereskedelmi kap­csolatokat teremtsenek Oroszországgal. Chancellor nyomán indult el az angol, francia és szerb katonákból álló expedíciós hadsereg, amely Sir Maynard angol tábornok vezetése alatt részben a Murman-parton, részben Arhhangelszkben szállott partra. Ez az expedíciós hadsereg volt az első, a­mely hadműveleti szempontból használta fel az 1916-ban osztrák-magyar—német hadifoglyok által elkészített híres vagy inkább hírhedt Murman­­vasutat, melynek minden egyes talpfája egy hadi­fogoly életébe került. Ez az expedíciós hadsereg egészen közel került Szentpétervárhoz, közben a karéliai finn felkelőkkel megállapodott Karéliának, amely ma a finn—orosz feszültség tárgyát alkot­ja, Finnországhoz való csatlakozásában. Hiábavaló­­volt azonban ennek az expedíciós hadseregnek elő­­törése az orosz főváros felé, a forradalom vérben gázoló gőzhengerét nem sikerült megállítani. |1~ Ez a három kudarc áll Churchill világháborús szereplésének teherlapján. Azonban bizonyára a ja­vára is irt egyes cselekedeteket és tényeket az an­gol közvélemény, mert enélkül alig tudott, volna megmaradni Churchill továbbra is az angol politi­kai élet premier-planjában. Anglia szempontjából Churchill legnagyobb érdeme az volt, hogy az angol flotta az ő minisz­tersége alatt fejlődött igazán „great flott”-té,­­ aki még 1911 júniusában választókerületében a leghevesebben támadta az angol flottafejlesztési programot és hangosan hirdette: „Egy pennyt nem adni a haszontalan flottanövelésre”, ugyanez év őszén, amikor az admiralitás first, lordja lett, az an­gol történelem legszédítőbb arányú flottafejleszté­sébe kezdett. Ettől kezdve makacs következetesség­gel készülődött a háborúra, ő maga írja a Worlds Crisis-ben: „Angliának a háborúba való belépését tervszerűen vitték keresztül”. A német Kriegs­­schuldfrage-irodalom kutatói Churchill eme őszinte vallomásával akarják bizonyítani, hogy Angliát is felelősség terheli a világháború kitöréséért. Churchill elmondhatta azt, amit az 1871-es francia—német háború kitörésekor a teljesen elva­kult Eugénia császárné mondott nagyzási hóbort­jában: „C’est ma guerre!” „Ez az én háborúm!” Churchill valóban akarta a háborút, hogy Német­ország előtörését a világkereskedelemben vissza­szorítsa. Bizonyítja ezt, hogy ő volt az, aki már 1914 július 29-én az angol parlament tudta nélkül moz­gósította az angol flottát és a flottát háborús po­zícióinak elfoglalására rendelte. Hogy az angol flot­ta a világháború alatt meg tudta akadályozni An­glia kiéheztetését, hogy bár súlyos veszteségek árán, de mégis sikeresen megküzdött a korlátlan német búvárhajó-harccal, ezt az angol közvélemény java­részt Churchill érdemének tudja be. A világháború után Churchill ismét az angol kabinetek kimaradhatatlan tagja lett. 1919-ben ő követelte legerélyesebben az orosz kommunizmus leverését. Nem elégedett meg azonban azzal, hogy Anglia csak pénzzel és hadianyaggal támogassa az ellenforradalmi tábornokokat, hanem aktív beavat­kozást követelt. Ha abban az időben hallgattak vol­na rá, valószínűleg nem volna ma bolsevista problé­mája a világnak. Churchill közben elérkezett karrierjének egyik legfontosabb állomásáig: budget-ügyi miniszter lett. Ezt a miniszterséget tudvalévően nemcsak a londoni White Hall-ban választja el egy vékony fal az an­gol miniszterelnökség egyszerű, de történelmi jelen­tőségű épületétől, hanem Angliában a kincstári kancellár bizonyos mértékben már prezumptív mi­­niszterelnöknek számít. A miniszterelnökség volt az, amire a becsvágyó Winston Churchill éppúgy, mint nem kevésbé zseniális atyja, Randolph Churchill Csak a GRAND HOTEL LAFAYETTE-ben lakjon Bucurestiben Központi fekvés. Komfort. Olcsó. Otthonos Calea Victoriei No. 1r.­Telefon 3-3410• is mindig vágyakozott és amit egyikük sem tudott sohasem elérni. 1928 óta az angliai Cato szerepét töltötte be Churchill. Éles szeme először látta meg, hogy Né­metország lázasan fegyverkezik. Ezóta élethivatása lett, hogy az állítólagos­­német veszélyére figyel­meztesse honfitársait. Angol kormánykörökben azonban nem találtak meghallgatásra Churchill Cas­sandra­ jóslatai. Sőt az angol politikai élet homlok­­egyenest ellenkező irányban fejlődött. A háború után az angol külpolitika sehogyan sem akarta elismerni azt a francia tételt, hogy Német­ország felszerelését csak az esetben lehet megenged­ni, ha Franciaország és Anglia katonai szövetségre lépnek egymással. Anglia ugyanis szeretett volna ismét szigetté lenni s amennyire lehetett, visszatérni a splandid isolation politikájához. Amikor Hitler megszállta a demilitarizált Rajna-övet, proklamálta Németország katonai egyenjogúságát, kilépett a Népszövetségből, ébredt Anglia annak keserves tu­datára, hogy már nem élvezheti többé a sziget adta geopolitikai és sztratégiai előnyöket és hogy Anglia határai voltaképpen a Rajnánál vannak, amint azt Baldwin egy rezignált pillanatában beismerte. Amíg azonban Anglia erre és még sok más fel­ismerésre rádöbbent, Churchill hiába játszotta a vészmadár szerepét. Hiába hirdette, hogy vége a „Britannia rule the waves”-nak, mert a tengerek hullámai fölött egy új tenger keletkezett, mely An­glia fölé is hajlik: a levegő tengere. Ez a másik ten­ger Anglia legsebezhetőbb pontját jelenti, elérhető­vé tette közvetlen ellenséges támadások számára. Angliában ebben az időben nem Churchillre hallgattak, mert a békére vágyó angol közvélemény Neville Chamberlain hívéül szegődött, aki az ap­­peasement-politikát, a megbékélés politikáját hirdet­te és követte elsősorban Németországgal szemben. Ez a politikai irányvonal vezette el Godesbergig és Münchenig, amelyet ma Angliában keserű kiábrán­dulással egy második amiensi békének tartanak, a­melyet Anglia az ifjabb Pitt ellenzése ellenére 1802- ben kötött Napóleonnal. Különösen rokonszenves visszhangra talált Anglia mértékadó és közgazdasá­gi köreiben Hitler bolseviki-ellenes politikája. Eze­ket a köröket mély és őszinte hála és elismerés töl­tötte el a nemzeti szocialista Németországgal szem­ben, mint amely megakadályozta és meggátolja a bolsevizmus európai előtörését. Az angol politika és a City köreiben teljesen az úgynevezett „Cliveden­se” szerezte meg a befo­lyást. A dúsgazdag német származású Astor család vidéki kastélyáról így nevezték azt a németbarát:

Next