Déli Hirlap, 1939. december (15. évfolyam, 274-297. szám)

1939-12-25 / 294. szám

Csataleírás történet után Petőfi Sándor a katari völgyi harcokban Petőfi Sándor csatatéri halálának körülményeit, amennyire lehetséges volt, felderítette a kutató történelmi munka. Amit nem ismerünk, utolsó óráit, személy szerinti gyilkosát, a szent halál pillanatait, mindezt örök titok leple fedi. De mozgalmas életéből még fel-felbukkan egy-egy ismeretlen adat s fénysnél uj pillantást vethetünk e roppant lírai tehetség izgalmasan bonyolult jellemébe. Egy ilyen ismeretlen adat felkutatása Kara Győző aradi főgimnáziumi tanár érdeme, aki az aradi Kultúrpalotában őrzött, most már a Román Tudományos Akadémia birtokában levő Csányi-levéltár rendezése és lemásolása közben bukkant rá. Kara tanár e levéltárat, amelyet megfelelőbben az „Erdélyi teljhatalmú országos kormánybiztosság levéltára ”-nak kellene nevezni, két és fél éven át rendezte. Tízezernél több irat ment át a kezén s belőlük 2000 darabot, különösebben érdekeseket, lemásolt s a munka befejezése után „Petőfi az erdélyi harctereken” címen tanulmányt is készített. Ebből a máig kiadatlan dolgozatból veszem a következő Petőfivel kapcsolatos epizódot: MAGYAR SEBESÜLTEK, ERDÉLYI MENEKÜLTEK Tudvalevő, hogy Petőfi, akit Bem tábornok nagyon féltett s minden háborús veszélytől eltávolítani igyekezett, a piskis híd harcainál már nem volt jelen, mert a nagy hadvezér, Ferenczy szerint 1848. február 8-án, Csutak őrnagy emlékirataiban pedig 9-én, mint futárt Debrecenbe küldte. Petőfi Csutak Kálmán 27. zászlóaljbeli századoshoz csatlakozott, aki magyar sebesülteket és erdélyi menekülteket szállított Nagyváradra. A fedezet 200 honvédből állott. A 204 kocsi sok sebesülttel és menekülttel 1849. február 9-én esti 5 órakor indult útnak Déváról s 12-én esti 6—7 óra között ért, Nagyváradra. A menet útja többek között Brád előtt, a kajánvölgyi szoroson keresztül vezetett. Az útnak erről a szakaszáról Csutak emlékirataiban csak ennyit mond: „Sok bajjal és harccal vonultam ezen veszedelmes szoroson át”. De volt a menetet kisérő sebesültek között egy sebesült hadnagy, Brozmann István nevű, aki később verses leírásban számolt be a kajánvölgyi harcokról. A Csányi levéltár irományai között három darab nem leltározott, negyedivrétű, 6—6 levélből álló verses leirás akadt Kara tanár kezébe: a Brozmann-rigmus sorozata. Cime: „Csata leirás történet után”. A máramarosi 1848—49-i honvéd egyletnek ajánlotta a szerző s három részre oszlik fel, a következő alcímekkel: I. Vízakna, 1849. február 4. II. Csaták a vizaknai ütközet után. IIT. A vizaknai visszavonulás után. Ez a leirás - úgy tudjuk — eddig még nem jelent meg nyomtatásban s igy a benne előforduló, Petőfire vonatkozó szerfölött jellemző adatok, még nem kerültek nyilvánosságra. Hogy rövid legyek, a versezet I. és II. részét kihagyom s nem közlöm csak a HL részeik felét, melyben Petőfi rendkívül érdekesen szerepel. Nem glóriás nagyságban, de annál inkább mint melegen érző, embertársai életét féltő, nagyszivü ember. PETŐFI A NEMESSZIVÜ EMBER Brozmann hadnagy gyarló rigmusai a kajánvölgyi harcról igy hangzanak: ... Brádon túl egy hegyszorosba jutottunk. A szoros közepén megtámadtattunk. Jósikáné kocsijának közelében Álltak a főbb tisztek közül négyen. Csutak őrnagy, Beke alezredes Mind akettő indulatos és mérges. Petőfi Sándor és Nemes kapitán Néztek védelmi intézkedés után. „Alezredes úr! itt veszve vagyunk.” Szólott Petőfi — „ki nem szabadulunk.” „Miért nem maradt az úr Debrecenben? Ott verset írhatott volna békében. A veszélyben katonát bátorítani, Buzdítani, — nem igy kell lehangolni.” A nagy költő szótlan állt Beke előtt. Komor szemekkel sokáig nézte őt. Vizsgáljuk csak meg figyelmesen ezeket a Petőfiről alig is elhihető sorokat. Brozmann nem volt jó verselő, de a kínos epizód lényeges vonásait jól meglátta, mert előre kihangsúlyozta, hogy Csutak és Beke indulatosak és mérgesek voltak akkor. Az is rögtön szembe szökik a versből, hogy Beke, amikor mint fellebbvalója ráförmedt Petőfire, indulatosságában nagyon igazságtalan volt, mert hiszen benne van a versben az is előre, hogy a hintő közelében csak négy tiszt állott, a legénység közül senki sem volt közel, csak a hintóban ülő sebesült Brozmann hallhatta még Petőfi megjegyzését. De Brozmann hadnagy volt s így Beke kioktatása nemcsak helytelen, hanem mélyen sértő is. Petőfi, aki később hősi halállal pecsételte meg személyes bátorságát és sok csatában kitűnt, bizonyosan nem magát féltette, hanem azt a pár száz szerencsétlen menekültet és sebesültet, akik a maroknyi honvédség, közöttük az ő védelmére voltak bízva maguk tehetetlenül. Egyelőre csak ennyit! A vers így folyik tovább: Én a hintából azonnal kiszálltam, S Petőfi kapitány mellé álltam. Kértem őrnagyom — rendelne századhoz Lettem beosztva Nemes kapitányhoz. Az éj sötétben a tüzelés folyik, Az ellen mindég jobban közeledik. „Szekérről le, — ki lőni bir — s előre?” — E parancsszóra lettünk könnyebbülve. Az ellenség csekélyebb erőt képzel, Azért nyomni olyan nagyon is közel, Csellel kell tehát őt elijeszteni, Elesett dobosok dobjait verni. A dobolni tudók használnak dobot, S kettő után tizen verik a marsot, Mert menet, percig állva nem maradt, Lövöldözve lassanként tovább haladt. Jelentik: —■ hátul öt szekér elvágva, Engem küld gyenge félszázaddal hátra, Az éj sötétben lövöldözések mellett Már a kocsikat látni sem lehetett. A hátvéd erősb, — a támadás gyengült, Lassan a fegyverek tüze is gyérult. Világosodott, — megszűnt a tüzelés, Hajnalban lett a szabadban pihenés. Századunkhoz érve, Petőfi hozzám jött, A veszteség felől kérdezősködött? — „Öt sebesült a kocsin megöletett, Öt markotányos kocsi odaveszett. Elesettek a hegyszorosban hagyattak, A markotányosnék oda maradtak.” Ő felejé: „A veszélyt felismertem, De Bekét soha e’ nem felejthetem .. Eddig és igy szól a Petőfiről megemlékező versrészlet Újszerű lélektani adat Mint látjuk, Brozmann az epizód leírásában szűkszavú ugyan, de azért egyetlen lényeges vonást sem hagyott ki. Benne van, hogy Petőfi a veszély múlásával azonnal embertársaira gondol, nem magával, hanem velük törődik. Brozmannhoz sietve megtudakolja, hogy mennyi a veszteség. Ami Petőfi vérmérsékletére nem valló, újszerű lélektani adat az esemény leírásában, az a magatartása a sértő rendreutasítás után. Az ember Petőfi heves vérére emlékezve azt várná, hogy kardot ránt Bekére s a harc küszöbén bajtársi halál esik. És csodák csodája, nem igy történt. Azaz, dehogy történt csodák csodája! Ez a kis nem ismert eset, jellemének nagy és nemes vonását hordja magában. Megismerjük még jobban belőle, hogy volt egy erő, amely megtudta fékezni indulatát s ez a halál-veszedelem! De nem az ő életének veszedelme, hanem másoké, a gyengéké, a védelemre szoruló betegeké! Teljességgel felmérhetetlen, hogy a Petőfiben felébredt indulat-vihart az erölcsi erő mily nagy harcban gyűrte le s hogyan tartotta fogva. Egy hős és egy nagy költő megsértett önérzete éghetett arcán, szeme lángolhatott, szinte felgyújtva megsértőjét s mindezt a külső jelenséget Brozmann hadnagy is észrevette, de a belső harcról, a kezeket lefogó roppant küzdelemről csak igen halvány fogalma lehet Mi azonban mélyen átérezzük s megértjük, hogy ez a kis epizód Petőfi emberi nagyságának csak egyik bizonyítéka. Bérczy Lajos Est a hegyen ION PILLÁT Szilfák között az alkonyat fénytanért est az útra, s a forrás, árnyas bérc alatt énekét vígan fújja. Fönn, ritkalombú ágakon néha gerlice sóhajt, s a Prut vizén egy halk malom dalol most altatódalt... Még minden áll: fehér falu a túluartot bezárja, diófái a régiek s nyílik benne a mályva. / MODERN ROMÁN KÖLTŐK Emlékezés GEORGE POPA Most fordulunk a gyermekkor fehérlő Fényeihez s e tiszta, rengeteg . Fények felett, szerte a múlt mezőin Liliomerdők lassan rengenek. Esztendőkön és hegyeken keresztül Mind sűrűbben a kürtök szava zúg. Dalok szállnak a szálló évszakokkal És keresik az elment kisfiút. Hallom, amint a mély erdőkön által Dalok szállnak és hangjuk ismerem, S mégis egy bozót rejtekébe zárul A lehullt madár sorsa nesztelen, A kelő naptól elindulni s menni Mindig előre útunk ennyi volt, S mikor a betör alkonyaihoz érünk. Mellünkre halvány érmet tűz a hold. Kutya ugat és kerepel este most is a gólya, míg új partig s új kövekig sodor a sors folyója... Excelsior NICHIFOR CRAINIC Interrogavi solem, lunam, stellas et responderunt: Non sumvias Dens tuus, quaere super nos! Könnyű szárnnyal, fénylő fehér csapatban szállunk majd fönn, a messzi föld felett, a térnek titka számunkra kipattan s mámorítanak csillagtengerek. Halljuk, amint a mérhetetlen űrbe örök bolygók, örök útjukon át szertezengik, szent ritmusba merülva a Mindenségnek egy örök dalát. S ahogy suhanunk, lengén ellebegve,, úgy harmatoz majd a hűvös azúr lelkünk szárnyára, mint ahogy a lepke szárnyára szirmok selymes pora hull. És szállunk, amíg szállítalak a szárnyak a végtelennek ösvényén tova — s emelkedésünk mégis balga látszat, mert el nem érünk soha sehova. S ha lankad lángja minden lendületnek, megint egy fény a tört vándor után, parányi földünk küldi bús követnek, szférák közt ő is csöppnyi pont csupán. S megértjük akkor, álmunk mindhiába, csillagtól lelkünk vigaszt nem remél, röptünk új mélység dús világa várja, mert Isten benn, saját szívünkben él. Románból fordította GALDI LÁSZLÓ 1939. december 25.