Déli Hírlap, 1985. március (17. évfolyam, 51-76. szám)

1985-03-29 / 75. szám

VÉGET ÉRT AZ MSZMP XIII. KONGRESSZUSI! Kádár Já­ ios vitazáróra A két napirendi pont együttes vitáját nyíltnak, fe­lelősségteljesnek és magas színvonalúnak tartom. A fel­szólalások szinte kivétel nél­kül tartalmaztak bírálatot és önbírálatot, építő jellegűek voltak — hangsúlyozta vi­tazáró beszédének bevezető­jében Kádár János, majd megállapította: a kongres­­­szusi küldöttek 47,9 százalé­ka felsőfokú politikai, több mint 6­7,5 százaléka felsőfo­kú állami végzettséggel, 10 százaléka tudományos foko­zattal rendelkezik, s kilenc akadémikus van közöttük. Ebben is tükröződik pártunk, társadalmunk óriási fejlődé­se. Nagyszerű, hogy idáig elérkeztünk. A megtett úttal kapcsolat­ban szólni kívánok arról — mondotta ezután —, hogy nemzetközi találkozókon a partnerek gyakran — néha félig kimondva és néha egye­nes formában — felteszik a kérdést: tartós-e ez a poli­tikai irányvonal, amely most Magyarországon érvénye­sült? Ha arra gondolok, ho­gyan és miről beszélt itt 58 felszólaló, s hogyan reagált erre a kongresszus, akkor azt mondom: ez a magyar­­országi politikai fővonal so­káig fog tartani. A legfontosabbnak azt tar­tom, hogy valamennyi fel­szólaló egységes politikai ál­láspontot képviselt. Össze­foglalómban tehát csak né­hány kérdést szeretnék érin­teni, olyanokat, amelyek a vitában is felvetődtek és a párt okmányaiban, a párt életében is foglalkozunk ve­lük. A Magyar Szocialista Mun­káspártban ma teljes mér­tékben érvényesülnek a le­nini normák. Ezek közül mi természetesen mindig ki­emeltük, hogy a döntésho­zatalban a kollektivitás, a végrehajtásban az egyéni fe­lelősség érvényesül, bár ez még a mainál jobban is ér­vényesülhetne. Megvalósul a demokrati­kus centralizmus, amelynek a forradalmi munkáspártok, kommunista pártok életében alapvető fontossága van. Ez nemcsak a pártszervek fölé- és alárendeltségi viszonyát jelenti, hanem azt is, hogy a döntéshozatal helyén és annak folyamatában a lehe­tő legszabadabb vita foly­jék. A Központi Bizottság biztosította, s nagyon jó lesz, ha a jövőben is biztosítja — csakúgy, mint a Budapesti Pártbizottság, a megyei pártbizottságok s valamen­­­nyi pártbizottság és párt­szervezet —, hogy a döntés­­hozatal folyamatában min­denki fenntartás nélkül, sza­badon fejthesse ki nézeteit, és annak semmiféle hátrá­­nyos következménye az ille­tő számára nem lehet. Na­gyon fontos, hogy minden kérdést a leggondosabban, a legsokoldalúbban mérlegel­­ne soTiak, és így megfelelő döntést hozhassanak. De nem kevésbé fontos, hogy amikor a döntéshozatalra jo­gosult te­rület határozott, akkor az, a testület minden tagjára — bármilyen néze­tet fejtett is ki a döntésho­zatal előtt — egyformán kö­telező, s kifelé csak a több­ségi döntést képviselheti Fina a *^ren még van ja­vítanivaló. Határozott kiállás szüksé­ges minden párttag részéről az­ itt sWi’eVS határozatok világnézetünk, szocialista, kommunista eszméink mel­lett. Képviselnünk kell ál­láspontunkat, politikánkat, erkölcsi nézeteinket minde­nütt a közélet fórumain, a munkahelyen, a lakóterüle­ten, még a családban is. Nagyon sok szó esett a kongresszuson fejlődésünk, előrehaladásunk legfontosabb zálogáról, arról a munkáról, amely pártunkra, népünkre vár — mondotta ezután Ká­dár János. A felszólalók he­lyesen mutattak rá arra, hogy nem több, hanem jobb munka kell. A termelésben éppúgy, mint a társadalmi élet bármely területén. Ez előrehaladásunk útja, ennek feltételeit kell megteremte­nünk. A gazdasági építés kulcs­kérdése mindenütt a műszaki fejlődés előmozdítása és a munka termelékenységének emelése. A dolognak termé­szetesen több összetevője van, nem sorolom őket, is­mertek. Egy valamiről azon­ban külön is kell szólnom: ha a műszaki fejlődés terü­letén előre akarunk jutni, megfelelő figyelmet kell for­dítani az oktatásra, a kép­zésre. Más kérdésekre áttérve: az egyik felszólaló azt mondta, hogy ő nem akar igényeket bejelenteni, mert előtte már sokan megtették. Ha ezeket — sorrend nélkül — össze­rakosgatom, akkor elhang­zott, hogy javítsunk a nagy­üzemi munkásság, a bányá­szok, ezen belül az olajbá­nyászok helyzetén. Más szak­mák is felvetődtek, mondván, hogy meg kell őrizni vonz­erejüket. Szóba kerültek a műszaki értelmiségiek, a pe­dagógusok, a vasutasok, s nem is folytatom tovább. Helyeslem, hogy ezekről itt szó esett, mert a kérdések felvetését nem tartom alap­talannak és jogtalannak. Csak azt kérem, értsünk egyet abban, hogy a dolgo­zók nagy rétegeiben a jöve­delmek és a keresetek nö­veléséhez, a juttatásokhoz, a kedvezményekhez minde­nekelőtt a gazdasági és pénzügyi alapokat kell meg­teremteni, mert ha nem, ak­kor légvárakat építünk, s abból nagy károk származ­nak még a megnevezett ré­tegekre nézve is. Amikor az összefoglalón gondolkoztam, természetesen szót váltottam a kollégákkal arról, hogyan tudnánk fe­lelősen szólni a vitában fel­vetődött kérdésekről, igé­nyekről. A Politikai Bizott­ság egyetértett azzal, hogy a gazdaságirányítási rendszer fejlesztése, javítása szüksé­ges. De emellett indokolt a termelőegységek vezetőinek és most már kollektíváinak is az az igénye, hogy a gaz­­dasági szabályozók a lehető­ség szerint stabilak legyenek. Egy másik, a vezetés részé­re kötelezettséget jelentő feladat, amely a kongresszu­son feltétlen megerősítést nyert, hogy a munka szerin­ti elosztás elvét fokozottab­ban kell alkalmazni. A ke­reset a teljesítmény, a szociá­lis támogatás a szükségletek, a közteherviselés a jövedel­mek szerint alakuljon. A beszámoló és a határo­zati javaslat foglalkozik a társadalmi rendszerek közöt­ti világméretű ideológiai, po­litikai harccal. A kapitalista propaganda a szocializmus­ról mint társadalmi rend­szerről és a szocialista or­szágokról nem valami ta­pintatosan, udvariasan, ha­nem általában agresszív han­gon szól. Bár ezzel időnként segítenek felismerni gyenge pontjainkat, mégis úgy vé­lem hogy mi viszont mintha túl tapintatosak lennénk ve­lük kapcsolatban. Különösen nem kell olyan tapintatosnak lenni, amikor a társadalmi rendszerek ös­­­szehasonlításáról van szó, és a mi viszonyainkat a legfej­lettebb tőkés országok bizo­nyos eredményeivel mérik össze. Ezt persze meg lehet tenni, de ne felejtsék el, hogy a legfejlettebb kapita­lista országoknak bizony nagy a gazdasági erejük, ott hatalmas méretű tőkekon­centráció megy végbe, és a gazdasági életet a határok felett átnyúló, nagy nemzet­közi monopóliumok uralják. A kapitalizmus lényegéhez tartozik, hogy — miközben egyik-másik technikai vív­mánya okkal kelt elismerést — van egy olyan kísérőjelen­sége, amely akár csökken, akár egyhelyben topog, akár növekszik a termelés, min­dig jelen van, s ez a munka­­nélküliség. Nálunk sok a panasz, az igény — itt is lehetett be­lőlük hallani bőven és ez he­lyes —, de azért az emberek alapvető létbiztonságát a szocialista rendszer biztosít­ja. Itt a munkanélküliség nem fenyegeti az embereket, itt nincs létbizonytalanság, mint a kapitalizmusban. Aki dolgozni akar, itt munkát ta­lál és megél. És olyan elve­szett lények, akikből a kapi­talista országokban százez­rek, milliók tengődnek — Magyarországon nincsenek! Itt megvannak az intézmé­nyek és fórumok, amelyek a bajban levő emberen min­dig tudnak és akarnak segí­teni, s segítenek is. A kongresszusi felkészülés során nagy nyomatékot ka­pott — s itt is szóltak róla — a társadalmi igazságosság követelése, az, hogy rend­szerünk ne tűrje a munka nélküli jövedelmet. Ennek az igazságosságnak a része az is, hogy szocialista viszonya­ink között, ki-ki munkája, az általa létrehozott értékek arányában részesüljön a ja­vakból és a közterheket is ennek arányában viselje. Az is felvetődött, hogy a társa­dalmi értékrendben is van valami torzulás. Megfogal­mazódott az a jogos igény, hogy változtassunk ezen. Ha e tekintetben a pártban meg­felelő a közszellem, annak ki kell sugároznia a társa­dalom gondolkodására is. Az első számú követelmény, hogy a becsületes munkának legyen tekintélye, és ne az ügyeskedések, az ügyeskedők imponáljanak az emberek­nek. Ugyanúgy a képzettsé­get is jobban kellene be­csülnünk. Az újért bátran és határozottan kiálló, a rendet és fegyelmet tartó vezetőt is becsüljük, népszerűsítsük, s ha kell, védjük is meg. Egy más természetű vita­tott kérdés: a vállalati gaz­dasági munkaközösségek ügye. Kísérletről van szó, azt hiszem, ez mindenki előtt világos. Célja, hogy bi­zonyos hiányosságokat pó­toljon, amit sok helyen meg is tesz. De torzulásai is ta­pasztalhatók. Mégis úgy vél­jük, hogy a megfelelően dol­gozó vállalati munkaközös­ségekre szükség van. Jó vo­násaikat erősítsük, a rossza­kat faragjuk le. Ebben so­kat segít majd az — amit javasoltunk —, hogy a vál­lalati munkaközösségeket a dolgozó kollektívák demok­ratikus ellenőrzése alá kell helyezni. Ha a vállalati kol­lektíva megnézi, mi törté­nik ezekben a munkaközös­ségekben, akkor nem lehet majd manipulálni, akkor rendben mennek majd ott a dolgok és kidomborodik po­zitív szerepük. Most visszatérek arra, ami társadalmi szükséglet és jo­gos igény, nevezetesen, hogy a gazdaság feladatait az egész termelési szférában döntően a fő munkaidőben kell és csak ebben lehet megoldani. A társadalmi rétegekről el­hangzottakhoz is szeretnék néhány megjegyzést fűzni. A vitában viszonylag kevesen foglalkoztak a nők társadal­mi helyzetével. Talán joggal mondhatom: ennek az az oka, hogy több évtizedes erő­feszítések nyomán javult a helyzet. Nem arról van szó, hogy már nincs mit tenni, hiszen itt is hangot kaptak jogos igények, például a to­vábbképzéssel kapcsolatban. Szeretnénk továbblépni a nők társadalmi megbecsülése és az egyenjogúság valósá­gos érvényesítése terén is. Vannak olyan társadalmi kérdések, amelyek a nőket talán súlyosabban érintik, mint a férfiakat. Ilyen a vá­lások nagy száma. A csalá­dok felbomlása nemcsak a fel­nőtteket érinti, s nemcsak az asszonyokat sújtja erősen, hanem meggyötri a gyerme­keket is. Nagyon jó volna a harmonikus család,­ az anya és a gyermek jó értelemben vett kultuszát erősíteni tár­sadalmunkban. Sok szó esett a nyugdíja­sok helyzetéről is. Azt hi­szem, ebben a kérdésben he­lyes álláspontra jutott pár­tunk, a kongresszus; tenni­valóink világosak. Egy dolog­ra azonban szeretném fel­hívni a figyelmet: tegyünk meg mindent, amit kell a nyugdíjasok érdekében — az igazán rászorulóknál tegyük ezt minél gyorsabban —, de ne „kiskorúsítsuk” a nyugdí­jasokat. Társadalmunk teljes értékű, megbecsülésre érde­mes tagjai ők, akiknek érez­niük kell, hogy a társada­lomnak szüksége van rájuk. A fiatalokról szólva is csatlakozhatom számos fel­szólaló megállapításához. A döntő: erőt próbáló, felelős, a képességeiket próbára te­vő feladatokat, társadalmi megbízatásokat kell adni a haz­ánknak. Mert enélkül aj­ka nem derül ki, melyikük alkalmas a nagyobb megbí­zatások teljesítésére, és me­lyikük nem. Nyilván nem mindenkinek volt alkalma követni a kong­resszus nemzetközi sajtó­­visszhangját. Hadd mondjam el: nagyon nagy figyelmet fordít erre a kongresszusra a Szovjetunió, a többi szocia­lista ország sajtója, s nagy terjedelemben számolnak be munkánkról a kapitalista or­szágokban működő testvér­­pártok lapjai is. Ez jó és megtisztelő számunkra. Itthon is nagy figyelem kö­veti tanácskozásunkat, a kongresszus munkájával va­lósággal együtt élt a párt­tagságunk, sőt az ország egész politikai közvélemé­nye. A szerkesztő bizottság je­lentésében szó volt azokról a levelekről, amelyek nagy tömegben érkeztek a kong­resszus előkészítésének idő­szakában. Sokszor valóban megható, megrendítő formá­ban fejtik ki egyes emberek a véleményüket, álláspont­jukat. A kongresszus ideje alatt is kisebb-nagyobb kol­lektívák, szocialista brigá­dok, egyes emberek elküld­ték üdvözletüket táviratban, levélben. Ezekben kifejtették nézeteiket, felajánlásokat tet­tek a kongresszus tiszteleté­re, s közölték: teljesítik, amit korábban vallattak. A biza­lom legmagasabb fokának tartom, hogy ezek az üd­vözletek nagyon gyakran azt is tartalmazták: amit a kong­resszus határoz, annak meg­valósításában készek részt venni. Ez a bizalom érté­kes jele. A párt szerepéről szólva még egyszer szeretném hang­súlyozni — mondotta ezután Kádár János —, hogy az MSZMP marxista-leninista párt. A magyar kommunis­tákat a szocializmus, a kom­munizmus elvei vezérlik. Hazánkban szocialista tár­sadalmi rendszer, népi ha­talom, népi állam van. Cé­lunk világos: a fejlett szo­cialista társadalom felépíté­se. De ez sem önmagáért való program. Marx és En­gels, majd Lenin sem azért dolgozták ki forradalmi el­méletüket, és annak szilárd, időtálló alapjait, hogy ma­guknak dicsőséget szerezze­nek, hanem azért, hogy a munkásosztály felszabadul­jon, az embernek ember ál­tali kizsákmányolása meg­szűnjön, az imperializmus hatalma megtörjön, a né­pek szabadon és békében él­hessenek. A marximus-leninizmus számunkra is iránytű, amely­től soha nem térhetünk és nem is térünk el. Azért dol­gozunk, hogy a munkásem­ber, minden dolgozó boldo­guljon, az eddiginél jobban éljen, és egy szebb jövő fe­lé tekinthessen. Azért dol­gozunk, hogy szocialista ha­zánk tovább virágozzék. Nem közömbös nekünk az sem, hogyan vélekednek más népek a magyar népről, ho­gyan ítéli meg a világ köz­véleménye a Magyar Nép­­köztársaságot. Ezt semmiféle udvarlással nem lehet for­málni, ezért dolgozni kell. Ha munkánk eredményes, akkor tisztelet és elismerés övezi népünket. S ez fon­tos számunkra, hiszen törté­nelmünk során sokféle ké­pet alkothatott országunkról a világ. Azt akarjuk, hogy a szocialista országok népei, a világ haladó erői, a béke hí­vei, a reálisan politizáló pol­gári személyiségek úgy te­kintsenek Magyarországra, mint amely békében és ba­rátságban akar élni a világ minden népével. Mert meg­győződésünk, hogy az embe­riség jövőjének nincs más biztató útja. Pártunk — ez világnézeté­ből is következik — opti­mista, bízik a jövőben. Olyan világért harcolunk, amelyben az emberi szellem és munka eredményei az életet, a szilárd és tartós békét szolgálják. Ebben bí­zunk, ez a mi programunk — mondotta befejezésül Ká­dár János. Mihail Gorbacsov távirata Kádár Jánoshoz Kádár János elvtársnak, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkárának Kedves Kádár Elvtárs! A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága és a magam nevében szívből köszöntöm önt a Magyar Szocia­lista Munkáspárt főtitkárává történt megválasztása alkal­mából. A Szovjetunióban mély tisztelet övezi önt, a testvéri Ma­gyarország és a magyar kommunisták pártjának vezetőjét, a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom kiemelkedő személyiségét. Közismert az ön tevékenysége, amelyet a magyar—szovjet barátság és együttműködés erősítése, vala­mint a békéért és a szocializmusért folyó közös harcunk ér­dekében kifejt. Kívánok Önnek, kedves Kádár Elvtárs, Magyarország kom­munistáinak és minden dolgozójának újabb sikereket a fej­lett szocialista társadalom építésében, az MSZMP XIII. kong­resszusa határozatainak végrehajtásában. Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára

Next