Délmagyarország, 1910. december (1. évfolyam, 161-185. szám)
1910-12-01 / 161. szám
1910 IStpMtl uerkentfaég és kiadóhivatal Szeged, «—1 Rorona-utca 15. szám—a ladagntezerkesztiság és kiadóhivatal IV., c=a Városház-utca 3. szém ■—1 ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN: egén ám . R 24'— félévre . . . R 12'— negyedévre. R 4'— egy hónapra K V— Um «ám éra 10 fillér ELŐFIZETÉSI IR VIDEKERI égész évre . R 28'— félévre .. . R 14'— negyedévre. R 2'— egy hónapra R 2'4f Egyet szám ára II fillér TELEFON-SZJUI! Szerkesztőség 835 t=ilUadéMvatf 8» Interurban 835 Budapeeti szerkesztőség telefonezima 128—11 I. évfolyam, 161. szám Csütörtök, december 1 Premier-bukások. Anélkül, hogy ezzel levonnánk valamit az elhangzott beszédek érdekességéből és értékéből, meg kell állapítanunk, hogy az indemnitási vita eddigi napjai a másodvezérek jegyében folytak le. Az ellenzéki pártok „nagy ágyúi“ és „nagy cséplőgépei“ mindezideig meg nem szólaltak. Nem azért, mintha nem volna mondanivalójuk s aligha barátságból és parlamenti udvariasságból. Hallgatnak egyszerűen azért, mert ma nem az ő szép és hatásos beszédeik körül forog a politika tengelye, hanem a kormány cselekedetei és irányító intézkedései körül. Mintha a világ egy kicsit megváltozott volna. Régebben egy-egy ragyogó premier volt az ellenzéki vezérek felszólalása. Zajos színházi esték előkelő közönsége szorongott a karzatokon. Minden jegyet elkapdostak már napokkal előbb. Az újságok másnap tele voltak a nagy szónoki tusák szingazdag leírásával. A vidéken áhítattal és balga hittel olvasták és kommentálták, mily gyönyörűen és mily hazafiasan szónokoltak újra a nemzet vezérei. Manapság átkozottul józanok a karzat, a lapok és a jó vidéki olvasók. A vezérek fölszólalásának hire nem zavarja föl már’ a vizeket. Varázsuk, hódító erejük veszendőben. Nem várja már megváltását e beszédektől az ország. A négy esztendős koalíciós uralkodás ugyancsak megtépázta a szép beszédek népszerűségét. A nagy szónokok egy része ugyanis közepes miniszternek bizonyult. A gyönyörű, pirosképű selyemálarcból a cselekedni és alkotni tudás hiányzott. Megeshetik, hogy ezt a fagyosabb világot a nagy szónokok megérezték. A gonosz, kételkedő közönséget érzékenyen megbüntetik a hallgatásukkal. Az is lehet azonban, hogy, ha szabad szemmel nem látjuk is, magasan a fejünk fölött keringenek a sasok s akkor csapnak le villámgyorsan a többségre s a kormányra, mikor azok, szegények, nem is sejtik. Egyelőre meg kell elégednünk a másodvezérek bírálatával. S ha ékesszólásuk nem is vetekedhetik a vezérekével, ki kell róluk állítanunk a bizonyítványt, hogy eszesen, ügyesen, tartalmasan támadták a többség és a kormány politikáját. Sőt a vita tónusát a kellő színvonalon tartják. A Désy Zoltán és a Batthyány Tivadar gróf beszédeiben, konciliáns hangjuk dacára, a kormány politikájának erős és éles bírálata foglaltatik. Molnár János beszéde már a vita színvonalának hanyatlására mutat, mert az apát úr szónoki rekvizitumai ósdiak és néha a komikum ingerével ihatnak olyankor is, mikor egészen más volt a célja, mint hol a képviselőház jobb-, hol a baloldalon „kitörő derültség“-et kelteni. Désy, mint volt pénzügyi államtitkár, főleg a költségvetés szakszerű bírálatával foglalkozott. A koalíciós pénzügyi kormányzat védelme azonban még neki sem sikerülhetett, mert amelyik pénzügyi gazdálkodás — Tisza István híres mondása szerint — „az államélet valamennyi ablakán teli marokkal szórta a pénzt, s uj jövedelmi forrásokról az állami büdzsé ily rohamos megnövekedésével szemben nem gondoskodott, — az a pénzügyi kormányzat, amely három napra terjedő pénzkészletet hagyott utódjára s az 1909. évi zárószámadások tanúsága szerint százharmincnyolcmillió korona deficitet produkált, az akkori nehéz politikai viszonyokra való tekintettel számot tarthat talán enyhébb ítéletre, de arra nem alkalmas, hogy dicsekvőleg állíttassák a mostani szolid, takarékos, előrelátó, minden ízében reális pénzügyi gazdálkodás mellé. Batthyány Tivadar gróf beszédében egy külügyi természetű megjegyzés van, amit szó nélkül nem hagyhatunk. Azt mondja ugyanis, ő nem elvi ellen- Szellemi foglalás Bataille-nál. írta Binder Jenő.* Mióta Dumas-fils hírhedtté vált mondását: Tue-la! V Homme-femme című röpiratában a mult század hetvenes éveinek elején a megrökönyödött bourgeois-morál szemébe vágta, nagyot fordult a világ. A francia törvény azóta régen lehetővé tette a házasfelek elválását és ezzel egyúttal fölöslegessé a Du másféle ultima ratio-t. Lélektanilag érdekes mozzanata ennek az evolúciónak abban a tényben nyilvánul, hogy a megkötött házasság kényszere alól fölszabadult férfilélek — legalább is korunk francia szépirodalmában — ritkán nyúl a hűtlen nővel szemben ahoz a megtorláshoz, melyet a divorce-paragrafusok biztosítanak számára, hanem mind gyakrabban találkozunk modern francia regényekben és drámákban a nagylelkűen megbocsájtó férj típusával. És ez természetes. Az elválásig vivő út sokkal hosszabb annál, mely a pisztolytokhoz vezet s ezen az uton ezernyi üdvös megfontolás, érzelmi elbillenés zökkentheti félre céljától a boszu művét, mely különben olcsó prózaiságánál fogva sem annyira ingerlő, mint volt a brutális „tuela“ kényszerének idejében. Hozzájárult ehez természetesen a morál-kódeksz szigorának általános lazulása, a „mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsájtani“ elvének mind erősebb térfoglalása is az ifjú nemzedék lelkületében. Tény az, hogy a Cyberébe tett kirándulásaikról visszatérő nagyságáékat mai francia írók műveiben a férjek — ha nem is szabnak la épen elébük a vonathoz — szívesen ölelik megbocsájtani kész keblükre. Capus és Aréne egy közös darabjának, a „rAdversaire“-nek (1904) egyik alakja, Chantraine, maga konstatálja egy kis ironikus túlzással a fejlődésnek ezt a menetét : „Én talán az utolsó vagyok, — mondja — aki ezt a dolgot (a nő házasságtörését) tragikusan fogtam föl... Ma már szinte a közömbösségig jutottam el s ha előre nem látott körülmények úgy hozzák magukkal, hogy egy harmadik asszony is megcsaljon, ki tudja, nem lelném-e benne az örömömet. Lehet, hogy az emberiség is ezen a csapáson halad előre“. így beszél egy komoly dráma raisonneurje, csuda-e, ha ugyan a drámákban oly gyakran találkozunk a méltányosság és könyörület, a fél és egész megbocsájtás hőseivel,(nem is szólva a „Théatre Libre“ Paprikajancsijairól, kiknek morálja kétségbeejtő következetességgel vezet ehez a drámai kifejléshez : „Édesem, komisz vagyok én is, komisz vagy te is: csókoljuk meg egymást!“ Ha e most vázolt fejlődésnek irodalmi tényezőit kellessük, azt hiszem, nagyon fontos szerepet kell juttatnunk Alphonse Daudet egyik, ma már meglehetősen elfelejtett regényének, az 1895-ben megjelent La petite paroisse-nak, melyben a francia Dickens öntudatos, erős ellentétbe helyezkedik az ifjú Dumas-val s ennek műve több helyen egyenes kifejezést is ad, így többek közt az öreg Merivet ajkára adott következő szavakban : „Könnyű annak a frázisgyártónak pompás színpadi gesztus kíséretében ránk parancsolni : Öld meg! Gyilkos ösztön, gyáva lélek és hóhér-kéz is kell ám ehez!“ Nos, ezen a regényen végigtekintve, meg fogjuk találni a nő házasságtörését tárgyaló századvégi és századeleji francia drámák legtöbb motívumát. Nemcsak olyan általános vonásokat, melyek az adott helyzetből szinte szükségszerűen következnek, mint például a férj eszményi alakját, kinek nemes lelkét a nő valamely okból nem érti meg, vagy magát ezt a csalóka ábrándoktól elszédített nőt, ki szörnyű megpróbáltatások árán magához térve, a családi tűzhelyhez is meg szeretne térni, hanem bizonyos másodlagos mozzanatokat, melyek megegyezései már tisztán családi hasonlatosság-számba megy a szóban forgó művek között. Azt például alig merném véletlen találkozásnak minősíteni, mikor Henry Bernstein „Le bercail“-jában (1905) ép úgy, mint a Daudet-féle regényben, a férj családjának egyik női tagja (itt az anya, amott a testvér) ellenséges érzületével szintén hozzájárul a nő lelki egyensúlyának fölbillenéséhez s mikor ez végzetes lépését megtette, az elhagyott férjet minden áron egy új, általa pártfogolt házasság megkötésére akarja rábírni, mely törekvésével azonban, jelöltje jelentéktelenségénél fogva, kudarcot vall. Ennek a körülménynek a megállapításával korántsem akarok pálcát törni Bernstein darabja fölött. Ő nem bánik el szolgai módon ezekkel az átvett motívumokkal. A jellem, melyet rajtuk fölépít, teljesen elüt mintaképétől s inkább csodálnunk lehet, hogy Daudet nyűgöző hatása alól ily bátorsággal s ügyességgel tudta magát kivonni. Ép igy nem vehetjük zokon a modern francia színpad másik Henryjának, Bataille-nak sem, midőn „Marian Colibri“ cimü darabjában (1904) a csábitó szerepét — szintén Daudet nyomán indulva — egy gyerek-embernek juttatja s ezt a viszonyt egészen új, merész színpadi helyzeteknek teszi rugójává, noha meg * Ma este mutatták be a szegedi színházban Bataille „A balga szűz“ című színművét. Ebből az alkalomból közöljük ezt a cikket, annál inkább, mert „A botrány“-t szintén ismeri a szegedi közönség.