Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)
1912-02-01 / 26. szám
1912 Központi szerkesztőség és Kiadóhivatal Szeged, en Korona-utca 15. szám cin budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám cin ELŐFIZETÉSI KR SZEGEDEK egész évre . K 24— félévre . . . R 12’— negyedévre . R 6— egy hónapra K 2*— n Egyes számára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN: egész évre K 28— félévre . . . S 14*— negyedévre . K V— egy hónapra i 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. Csütörtök, február I 11 TELEi Uft-SMft. Szerkesztőség 305 Kiadón.veisz 836 interurbán 3<5 n Budapesti szerkesztősei telefonszáma 118—12 Ill. évfolyam, 26. szám Az új horvát bán. Az első lépés, mellyel politikáját az uj horvát bán mindjárt kineveztetése után bevezette, a zágrábi országgyűlés feloszlatása volt. Nem kár érte. Rövid életű voltára maga is el lehetett készülve. Hiányzott összetételéből az élőképesség. Csupa negatív elem alkotta többségét, az is frakciókra széttöredezve; a kormányzat megbízható támaszául csupán egy jelentékeny számú unionista csoport szolgált, s a bán imént lemondott elődének híveiből. Ahogy nem boldogult egy ily szerkezetű országgyűléssel Tomasich Miklós, úgy nem kezdhetett vele semmit utóda, Duvaj Ede sem. Kísérletezni talán lehetett volna, de előre láthatóan kilátástalanul, mert csak meddő kínlódást eredményezhetett bármily ekszperimentum. Föltétlen többség szerkesztése kizárt dolog volt, hiányzott hozzá az alkalmas anyag. Akikkel a magyar koalíció alatt próbálkoztak az államférfiak: a horvát-szerb koalíció embereivel a kísérlet balul ütött ki. Ez a pártképződmény ugyan állítólag a kiegyezés alapján áll, de aspirációi messze eltérnek a kiegyezés eszmekörétől s programja az őszinteség hiányában szűkölködik. Már Tomasich is tisztában volt vele, hogy ez a képződmény a gyakorlati politika számára értéktelen. Felette az új horvát bán most egyszerűen napirendre tér s ezt teszi annál inkább, mert a múlt választáskor is a horvát-szerb koalíció kétkulcsos volt: elvileg anionistának hirdette magát, de taktikailag az államegység ellenzékével, a jogpárti töredékekkel kooperált. Hogy ez utóbbiak a kormányzat támogatására egyáltalán nem valók, az bizonyításra alig szorul. Duvaj bán annak puszta gondolatát is elutasítja magától, mert ő a horvát országgyűlésen elvhű és elvszilárd unionista többségre óhajt és remél támaszkodhatni. Neki nem kellenek az olyan frakciók, melyek a kiegyezési alap ellen támadnak, sem megbízhatatlan koaleáltak, kik azt politikájukhoz csak kiinduló pontnak fogadják el. Ilyen összetételű szaborban le kellett tennie egy kormányképes többség alakításának minden reményéről. Mindezeket fontolóra vette az új horvát bán, s leszámolt a helyzettel. Nem voltak illúziói afelől, hogy az országgyűlési frakciók felé bármely közeledő lépés gyakorlati eredménnyel kecsegtetne. A keserves munka, amit esetleg egy dolgozó ad hoc többség összehozására pazarolt volna, alig éri vala meg a fáradságot, mert rövid idő után már napok elmúlta után is, összeomlással fenyegetett, s annál keserűbb harcokat, vad összeütközéseket, botrányokat idézett volna utólag elő. Ezeket előzte meg Cuvaj dr okos előrelátással, midőn a horvát országgyűlés felosztásához folyamodott, s ez által a létező bonyodalmak helyén tabula oasa-t csinált, hogy jobb uj helyzetalakulásra adjon alkalmat és módot. Ujbánnak uj helyzetre van szüksége, melyet politikájához s melyhez politikáját alkalmazhassa. Megnyugvással, bizalommal nézhetünk törekvései felé; mert ő erős meggyőződésű hive az uniónak s abból a politikai iskolából való, mely a horvát és magyar hazafiságot összhangzatba hozni, a közélet alapos ismeretét államférfim judiciummal és hivatali óvatossággal alkalmazni tudja. Ez az iskola sok kiváló politikust adott már a horvát nemzetnek. A horvát nemzet kijózanodási folyamatára alapítja az új horvát bán az ő természetes és jogos várakozásait. E folyamat megindulásából már előtte is látott biztató előjeleket s elért belőle annyit, hogy a horvát választók bizalmában a felforgató elem térvesztése megkezdődött és egy új unionista párt kialakulhatott. Cuvajdi erősen bízik a kijózanodási procedura további Komédiás-ünnepek. írta Váradi Antal. Kívülről nézve: mindennap ünnep a színháznál. Mindennap öröm és szórakozás, mulatság és vigalom. Belülről tekintve nyomorúság, de még csak nem is cifra. Ünnep a kezdő színésznek az első föllépése, a javakorbéninek a jutalomjátéka, a vén színészeknek a nyugalomba vonulása. És ezek az ünnepek milyen keserűek! A rosszul sikerült jutalomjáték, — az örökre való búcsú a színpadtól, — és az első föllépés rémes aggodalmai, amikhez csak a rigorozáló diák félelme hasonlítható, azzal a különbséggel, hogy ha a rigorozáns elbukik, megismételheti a vizsgálatot. De jaj annak a színésznek, aki előszörre elbukott. Az ugyan nem egyhamar l esz doktorátusi! Balogh István leírja az ő kezdő lépéseit, melyek elég göröngyös pályán haladtak. „Jártam az iskolába — írja naplójában — és csekély fizetésért tagja lettem a színésztársaságnak. Mikor játszottam, iskolatársaim feljöttek a színpadra s ott bátoríthattak, hogy szégyent ne hozzak a fejekre s lent tapsokkal jutalmaztak.“ Szóval, kollegiális klakkja volt. „Sokszor gonosz tréfákat is csináltunk egymással. Egyszer gyolcsos-tót szerepét játszván, tótos magyarságom, dalocskám és táncom igen tetszett a víg cimboráknak. Egyszer, ily minőségben — már tudniillik a gyolcsos-tót szerepében és maszkjában — feicsaltak engem a színpadra vezető folyosóra s midőn már jelenésem következnék, egyenként ellopództak tőlem s magamra hagytak. Színpadra akarván visszamenni, a betanított őr szegzett fegyverrel állotta utamat s iszonyúan leszidott, hogy vándor gyolcsos tót létemre mit akarok a színpadon keresni. Hiába mondom, ki vagyok, mi vagyok, nem akart bebocsátani s már aggódni kezdek, hogy színpadi jelenésem elmarad s utóbb csak az urfiak eszközléséből juthattam be hivatásom helyére.“ Vagyis: mikor már megelégelték a jurátus-pajtások a szegény Pista kínszenvedését, előállottak és bebocsátottak. De ő sem maradt adós. Csinált ő is magának ünnepet! ..Kölcsön fejében magam is gyakran megtréfáltam a műpártoló urfiakat, kik szebb színésznő ittek neik cukorsüteményeket- és ezzel egyértékű édes, hízelgő beszédekkel udvaroltak. Lehet, hogy egy kis irigység is fért oldalbordámhoz, elég az hozzá, néha felmásztam az ismert zsinórpadlásra s innen egy korsó vízből erősen kezdem fecskendezni szép kalapjaikat és öltönyeiket. Eleinte azt hitték, hogy a födélen át eső csepeg be,a régi rondella olyan épület volt, hogy sokszor becsurgott az eső, sőt a szél állandóan keresztülfújt rajta, kivált mikor árverésen eladták és uj német gazdája lerontatta a fejét), ide amint megtudták, hogy kint száraz idő van, rám rohantak, megugrasztottak úgy, hogy csak a rác ürmös és csája mellett békültünk meg.“ Előadás után tudniillik vagy a ma is meglevő aranykéz-utcai hasonló nevű vendéglőbe, vagy a hajóhídon át a Rácváros kis korcsmáinak valamelyikébe mentek, ahol a már akkor is divatos csája (rétesféle rác sütemény) és jóféle ürmös mellett szövögették tovább ábrándjaikat. A régi Nemzeti Színháznak voltak azután a fönt nevezetteken kívül még egyéb ünnepei, teszem föl azt, mikor vándor kóklerek, képmutogatók vagy zenevirtuózok léptek föl a színpadon. Mert ez is megtörtént,mégpedig igen gyakran.Legalább húsz esetet tudok kimutatni. Többi között valaki irt egy egyfelvonásos darabot, amely egy gőzhajó fedélzetén játszott, mialatt a háttérben a vászon egyre változott, tengelyen járt a függöny és egyre húzták, amíg le nem forgott az egész s ez ábrázolta a hajó menete közben változó tájakat. Ezt nevezték régente vándor-képeknek- Magam is láttam. A régi Nemzeti Színház nagyon kedélyes kis teátrum volt. Először is párnázott kék ülései voltak s minden páholy máskép volt kárpitozva. A bérlő tudniillik úgy elhelyezkedett benne, mintha örök időre az övé volna a páholy és berendezte azt a maga teljes kényelmére. Hozatott belé bútorokat, szőnyegeket, lábzsákot és párnákat. Akár aludni is lehetett benne. Legcifrább volt azonban a minden páholy-ajtón lógó csengetyű, amely