Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)
1912-10-01 / 42. szám
Szerkesztőség Kárász utca 9. □ c Telefon 305. DD Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24— félévre.... K 12— negyedévre K 6— egy hónapra K 2-— Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K 28-— félévre.... K 14 — negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal ,Kárász utca 9. □ □ Telefon 81. □ □ Szeged, 1912. I. évfolyam 42. szám. Kedd, október I. t Mérleg. A lefolyt évtized alatt magyar kormányok gyakran jutottak éles ellentétbe a minoritással. A megostromolt kormányok majdnem kivétel nélkül kritikus helyzetbe is kerültek, mert az ellenzék eredményesen tudta lehetetlenné tenni e kormányoknak, hogy a parlamentben bármit is keresztül vigyenek. Obstrukcióval akadályozták meg a legelemibb államszükségleteknek elintézését s a szorongatott kormányok végre is olyan kedvezőtlen taktikai helyzetbe jutottak, melyből rájuk nézve nem volt szabadulás. A megobstruált kormányok részben visszaléptek, részben pedig egyezkedni voltak kénytelenek a kisebbséggel. A Lukács-kormány helyzete egészen más. Ez a kormány szintén éles ellentétbe jutott ugyan az ellenzékkel, élesebb ellentétbe, mint elődei, parlamenti akcióképessége azonban nincs megbénítva. A Lukács-kormánynak módjában van, hogy a reaktivált szigorú koalíciós házszabályok segítségével a képviselőház törvényalkotó funkcióit biztosította. Ez a kormány ex-lexbe nem kerülhet. Kompakt többsége lévén, kaphat költségvetést is, indemnitást is és idején gondoskodhatik a jövő évi újoncjutalék megszavaztatásáról. A tanácskozásokat megzavaró ellenzéki képviselőket mentelmi bizottság elé utasíthatja s a bizottság kizáró ítéleteinek érvényt szerezhetvén, biztosíthatja a tanácskozások zavartalanságát. Mindez objektív tény, amit kétségbevonni vagy megcáfolni meddő fáradozás volna. A kormány tehát a maga akcióképességének teljes birtokában van. Taktikai helyzetét még erősiti, hogy ezt az akcióképességét üdvös, humanitárius és szociális törvényalkotások megvalósítására használja föl s így az ország rokonszenvét biztosítja a parlament munkálkodásának. Nem lehet tagadni, hogy ez erős pozíció. Ezzel szemben az ellenzéknek alig van fegyvere. A zenebonái már unalmasak kezdenek lenni, azokat állandóan nem folytathatják. A botrányaikkal az ország szimpátiáját maguk felé irányítani képesek nem voltak s azonfelül ez a taktika hatályosnak sem bizonyult, mert a kormánynak komoly nehézségeket a kereplőikkel nem támaszthatnak. A botrányok múló incidensek maradtak, ami egy ellenzéki politikának bizonyára nem lehet célja. De még az sem sikerült az ellenzéknek, hogy a történtek negációjában egy világos elvi álláspontot megkonstruáljon. A restitúció in integrum gondolatát, melyet eleinte hangoztattak, gyakorlati okokból el kellett ejteniök. A véderőtörvények elleni rezisztenciát, egy ilyen akció súlyos következményeinek ismeretében, fölvetni meg sem kísérelték. A koalíciós házszabályok alkalmazásának megakadályozásához pedig szintén hiányzik az ellenzék ereje, annál is inkább, mert ezeknek a házszabályoknak elfogadása az ügyrend minden rendelkezésének minuciózus figyelembevételével történt. Ha az ellenzék ezt az egész szituációt teljes tárgyilagossággal végigtekinti, úgy neki magának is arra az eredményre kell jutnia, hogy a maga vigasztalanul rossz hadállása nem igazolja azt a pózát, amellyel ő egy parlamenti béke föltételeit diktálni akarja s a győztesnél önérzetébe mélyen belevágó követeléseket hangoztat. Ilyen szituációban a minoritásnak gondolnia sem lehet olyan béke lehetőségére, mely a nagy parlamenti küzdelem objektiv eredményeit vagy azoknak bármelyik végét is föláldozza. A többség a maga küzdelmét azért folytatta, hogy az obstrukciót parlamentarizmusunk testéből kioperálja. Küzdelmének ezt a célját elérte. Hát lehetséges erről lemondani? Három gyilkosság. Irta: Hjalmar Söderberg. Meg vagyon írva: Ne ölj! Tudjuk mindannyian, hogy azért néha kénytelenek vagyunk ölni. De azért nagy igazság van az írás szavában. Noha a létért való harc egész porréteget szórt rá lelkiismeretemre, azért néha mégis borzongás fog el, ha azokra a gyilkosságok egynémelyikére gondolok, amelyeket elkövettem. Nem emlékszem valamennyire. Voltak közöttük olyanok is, amelyek szükségesek voltak és ezek miatt nem is érzek megbánást. Azok között a lények között, amelyeket rosszindulatból vagy szeszélyességből megöltem, igen élénken emlékszem egy kis madárra, egy pókra és egy rókára. A legtöbb gyermek rossz. Gyermekkoromban sokat barátkoztam egy olyan fiúval, aki még nálam is rosszabb volt. Arra tanított, hogyan kell parittyával lőni. A szünidő megjöttével mindennap kimentünk parittyázni az erdőbe. Mihelyt valahol megláttunk egy madarat, azonnal előszedtük parittyánkat és rálőttünk. De soha se találtuk el őket. A madarak, csakúgy, mint a többi állatok, már megtanulták, hogy az emberektől őrizkedniük kell és igy mielőtt még elröpithettük volna kavicsunkat: a madár már eltűnt. Állandó kudarcunk valósággal fölbőszített bennünket, úgy, hogy szinte becsületbeli dolognak néztük, hogy valamiképpen meggyilkoljunk egy madarat. Egy nap — nem az erdőben, hanem otthon, a villánk kertjében — megpillantottunk egy csicsergő madárfiókát, amelyik röpülni sem tudott, hanem csak úgy szőkéit egyik ágról a másikra. Habozás nélkül a közelébe osontunk és parittyáinkkal rálőttünk. A madárfiók a földre hullott, de még volt benne élet. Csőrét kitátotta és láttuk, hogy mozog a nyelve. Szeme is élt. Meghökkenve, a szégyentől kipirulva állottunk egymás mellett, mintha azt akartuk volna egymástól kérdezni: Hát most mit csináljunk? Öljük meg? És mit csináljunk aztán vele? — Magától is vége lesz mindjárt — mondotta a pajtásom. —Én is azt hiszem, hogy nem él már sokáig. Éreztük, hogy egyikünknek sem volt bátorsága hozzányúlni. A nap derülten sütött tovább, a többi madár énekétől zengett a kert. De mi elsompolyogtunk és a kertnek azon a részén sohase játszottunk többet. * Miért öltem meg a pókot? Nem rosszindulat hajtott rá, hanem tisztára az ösztön, mert a pók nagyon rámijesztett. Hamburgban történt. Szállóm szobájában egyedül olvastam. A villamoslámpa fénye hidegen és fehéren esett a könyvemre. Valamennyi izzólámpát fölcsavartam. A szoba csöndjét csak a kandalló szélén álló óra ingájának a kattogása szakította meg, meg a könyvem oldalainak a zizegése, ha átlapoztam. Ködös őszi este volt. A város egészségtelen párái behatoltak a szobámba és megrontották kedvemet. Egyszer-másszor fölnéztem a könyvemből, ott láttam a halott, üres Alster vizét és a híd lámpáit . . . Hirtelen érzem, hogy valami megérinti a kezem. Óriási pók volt, szőrös, zsíros állat, végigmászott kezemen, keresztül a könyvbe. Amikor észrevette, hogy nézem, szaladni kezdett. Fölugrottam székemről, elhajítottam könyvemet és belesápadtam az ijedtségbe. A pók azonban már végigszaladt lábszáramon és lenn volt már a padlón. Mint valami pamutgombolyag gördült tova a szobában és olyan szaporán, mintha tűz melegítette volna a hátsó lábát. Meg kellett ölnöm — az önvédelem parancsszava volt ez. Fölemeltem a könyvet, utánahajítottam s agyon lapítottam a pókot. És ekkor jutott eszembe az a régi babona, hogy pókot megölni szerencsétlenség. Nem mertem hozzányúlni könyvemhez. Azóta sem olvastam belőle soha. Hirtelen elfogott a vágy: embert kell látnom. Csöngettem. Amikor bejött a pincér. Zavartan bámultam rá és csak nagy nehezen tudtam ennyit mondani neki: — Hozzon kérem egy pohárka konyakot. * A rókát azért öltem meg, mert puska volt nálam, amikor találkoztam vele. Úgy éreztem, hogy ha az ember az erdőben rókára talál és puska van nála, akkor ölni kell. Télen volt. Napokon keresztül havazott és naponta rossz, avult puskámmal és a kutyámmal künn jártam az erdőben. Nem vadásztam. Néha-néha rálőttem egy-egy fenyőfa ormára, egyrészt, hogy valami szórakozásban legyen nekem is részem, másrészt hogy kutyámnak örömet szerezzek, valahányszor lőttem, nagyot ugrott és örömében ugatni kezdett. A kutya nem ijedt meg a ld