Délmagyarország, 1920. március (9. évfolyam, 50-74. szám)

1920-03-28 / 72. szám

SierkuitSiit és kiadóhivatal , SZEGED, BOLD00ASSZONY-SUGÁRÚT 4. SZÁM A a sarkeaxtónór óa kiadóhivatal telefonja: 305. Szeged, 1920 ELŐFIZETÉSI ÁRA: tg­ét­ évre 180.— K negyedévre 45.— K félévre , 90.— K egy hónapra 15.— K IX. évfolyam 72. szám. Nyomda: SZEGED, PETŐFI SÁNDOR SUGÁRÚT 1. SZÁM A nyomda telefonja : 16-34. Vasárnap, március 28. A nemzetgyűléshez. A turáni átok szelleme lebeg a nemzetgyű­lésen a béke és m­unka szelleme helyett. Foly­ton az alkotó és termelő munka jelszavát vag­dossák egymás fejéhez az uj honatyák és egyre személyi és pártérdekek miatt mennek ölre. Mohács előtt volt ilyen levegője a magyar or­szággyűlésnek Rákos mezején és most — a második Mohács után vagyunk. Egy régi nem­zetgyűlés jut eszünkbe önkénytelenül, ha a mai meddő és áldatlan nemzetgyűlési torzsalkodá­sokra és tusákra gondolunk. Az­­ 1848-iki ma­gyar nemzetgyűlést nem kisebb költő köszön­tötte , lángoló lélekkel és lángoló szavakkal, mint Petőfi Sándor. A nagy költő, aki még akkor nem vesztette el nálunk szokatlan nép­szerűségét királyellenes és republikánus versei­vel némelyek előtt, maga is pályázott a hon­atyai tisztességre és a pátriájában, Szabadszál­láson óhajtott föllépni, mint követjelölt. Az uszítók azonban ellene ingerelték a választók egy részét, úgy, hogy Petőfinek kocsin kellett elmenekülnie a mondvacsinált népharag és az ellene zúduló kövek zápora elől. Senki sem próféta a saját pátriájában — ez az igazság még Petőfi Sándoron is beteljesedett. Sebaj, ő használni akart csak hazájának és ha nem használhatott, mint nemzetgyűlési követ, hasz­nálni próbált, mint költő és megirta A nemzet­gyűléshez című költeményét, mikor az az or­szág házában összegyűlt, hogy a haza sorsát megvitassa, hogy a nemzet jövőjéről tanácskoz­zék és határozzon végre. Hogy a kockát elvesse jobbra, vagy balra. Ez a gyönyörű Petőfi-vers túlszárnyalt a poli­tikai alkalmon, mint a sas a völgyeken és ma is véresen és komolyan aktuális, úgy zeng a mai nemzetgyűlésnek, a nagy idők kis embe­reinek lármája és viszálya felé­, mint az örökké­valóság ekhója, amelyet visszavernek — Petőfi szerint — az időnek bércei, a századok. Amit hűvös, okos józansággal, nemes­­ mérséklettel Csernoch János hercegprímás intéz a nemzet­gyűlés tagjaihoz, békére és munkára kérve őket a haza nevében, a magyarság jövője érdekében, azt Petőfi forró szivvel, lángoló aggyal menny­­dörgi oda, mint prófétai és apostoli mementót. Az a hon, melyet őseink szereztek Veritékökkel s szivük vérivel. Az a hon többé nincs meg, csak neve Bolyong közöttünk, mint a temetőbül Éjféli órán visszajött kisértet. Az a hon többé nincs meg, falait Elmorzsolták a ma­i kor férgei S az uj vihar szétfujta födelét S lakói most az ég alatt tanyáznak. Mint a vadállat és mint a madár. Egy uj hazát kell teremteni — üzeni Petőfi — 1848-ból 1920-nak, egy uj hazát, ahol ne legyenek kiváltságok kevély, nagy tornyai, Sötét barlangok, denevértanyák, Egy uj hazát, hol minden szögletig Eljusson a nap s tiszta levegő, Hogy minden ember lásson s ép legyen! De vájjon tudják-e ezt mind mélységes ön­tudattal és megtudják-e ezt csinálni azok, akik­nek kezébe és eszébe, szivébe tette ma sorsát e sorsverte magyar nép ? Kit a hiúság vagy silány önérdek Csábit e helyre, az szentségtelen Lábbal ne lépjen e szentelt küszöbre! A költő régi, de örökkön új erejű és igaz­­ságú szavait ma remények és kétségek között visszhangozza ez a letiport és lerongyolódott ország. Remélnünk kell, hogy a magyar sza­badság harcának váteszi lelkű költőjét meg­hallja és meghallgatja a magyar nemzetgyűlés és a szerint beszél és cselekszik e válságos időkben, amikor (Csernoch János hercegprímás találó szavát citáljuk) figyelnek bennünket. Egy egész világ figyel bennünket és amit nálunk lát és hall, attól függ jórészben sorsunk jövendő alakulása. Rajtunk áll, hogy mit lásson és hall­jon tőlünk a világ, rajtunk áll, hogy egy egész világ rokonszenvét, sőt tiszteletét és háláját kiérdemeljük. A haza érdekében kell meg­tennünk mindent és akkor nyert ügyünk lesz egész világ előtt! TARCA UJ VERSEK. TAVASZ EZ IS . .. Tavasz ez is, tavasz. Az égen szőke fényvég, A földön barna hantok, A nőkön lenge illat, A fákon szürke barkák. Tavasz ez is, tavasz. Valami mégis elment És nem jön vissza többé, Valami mégis elszállt És soha nem találom, Valami mégis elmúlt És nem tudom a sírját... Egy húr a hegedűmön. Boldogan bánatos hang. Elpattant. De az ég még azúros. De a föld ibolyás meg. De a nők még suhannak. Tavasz ez is, tavasz . .: A kormánybiztosságok­­ betöltése. Haller és Rubinek miniszterek nyilat­kozatai. — Az első női képviselő. Budapest, március 27. Haller István közok­tatási miniszter egy interjúban cáfolja azt a hírt, mintha Apponyi kormányelnöksége alatt szakminiszterekből való korm­ányt sokan portál­nának. A kormány helyzete, mondotta, teljesen megszilárdult. A feszülő energiák, amelyek intrikákban és sokszor felesleges személyeske­désben keresnek kielégülést, meg fognak nyu­godni abban, hogy pozitív munkát végezhetnek. Rubinek Gyula földmivelési miniszter egy másik híresztelést cáfol, amely a magyar trón betöltéséről szól. A királyság kérdése, mondotta, nem aktuális. Magyarországon van már államfő s addig, míg a nemzet máskép nem határoz, veszedelmes minden mesterkedés, amely most a kérdés előtérbe tolásával erőszakoskodnék. (A kormány­biztosságok.) A kormányzásra vonatkozó személyi kérdé­sekkel foglalkozott a kisgazdapárt, amely a betöltetlen miniszteri tárcák és államtitkárságok ügyét kívánja felszínre hozni, főleg pedig a főispánságok, illetőleg kormánybiztosságokét. Simonyi-Semadam miniszterelnök nyilatkozott erről a kérdésről s azt a hitet fejezte ki, hogy HARMÓNIA. * A lomha gyász kútjából, melybe hulltál S topogtál ájult fájdalommal ott, Emeld föl a fejed, mig megvakulnál És összerogynál bús élő halált! A csillagok gyémántmezője némán, Derűsen int feléd, — vig ternelő — ts mély békét ragyog rád mind e gyémánt, Világtörvényt mosolygón hirdet ő! A fénye testvér a beteg sugárral, Mely mély szemedben ég fájó lilán S a végtelenből a szivedbe szárnyal. Sötét a kút és a sors oly silány, De ég a fény és épen él a törvény S örök örömbe szédít át ez örvény. EZ A FÖLD .. . Koldus vagy és paraszt vagy: itt maradsz. E föld örökre altatón maraszt, E föld, amelyből nincsen egy rögöd, Csak gúny és vád, örökös örököd. Itt bujdokoltál hosszú éveken Nehéz robotban, messze végeken, Tanítva és tanulva éjt, napot, Megsüvegelve urat és papot. És álmodoztál Párizsról, a vak Végvári éjben, őszi ég alatt És Pestig sem jutottól el, szegény. Fáradt, kopott, dalos vándorlegény. Már itt maradsz e földön, föld alatt. Még könnyed és pár versed megmaradt, Ha sanda szem rád görbén néz falán, Megbékél pár szív a szived dalán. TÚRÁN UTÁN. Néha megcsap, mint napkeleti illat, Fűszeres, álmos, valami vad mámor, ősi szavaknak mély zsongása ringat És elcsal inner, e fonnyad! világból. Néha elfog valami ki­s honvágy Az ős pusztára, amit cserbehagytunk S szivembe tündökölnek égi rónák Vén csillagai s megállók alattuk És érzem, eltévedtem a sűrűben Az embernyájban, idegen gyűrűben. Kőbörtönök közt tétováz a léptem És érzem, hogy hiába hull a vérem, Közönynek szürke homokja beissza És őshazámba nem mehetek vissza ! JUHÁSZ GYULA.

Next