Délmagyarország, 1958. október (14. évfolyam, 231-257. szám)

1958-10-19 / 247. szám

Vasárnap, 1958. október 19. 4 SZEREPLŐK: PETŐFI EGRESSY GÁBOR VARGA RÓZSIKA PILA ANIKÓ ÖREG SZÉKELY LENGYEL TISZT SZÍN Székely-Keresztur: Vargáik udvarháza «löszo­be ja hon, kilátással a völgy­re. Kakukkóra, öreg búto­rok, a falon Bem apó képe. Hajnal fali. Félhomály. Öreg székely és Pila AnIkó ren­dezkednek. ÖREG SZÉKELY. Mert pe­dig szép csöndesen legyünk, édes fiam, mean azok ott benn még biztosan alusznak. Mire megvirrad, kezdődik a tánc a Küküllő völgyében. Szörnyűséges tánc lesz, ha­láltánc, az öreg Nemere he­lyett az öreg ágyúk fognak elvöltözni a héjjasfalvai ha­tárban. PILA ANIKÓ: Az este lát­tam a honvédeket, amint át­vonultak a városon. Porosak voltak és fáradtak valahá­nyan. ÖREG SZÉKELY. A Bem tábornok katonái voltak. A sz­abadság katonái voltak. PILA ANIKÓ. Rongyos és Siíroa volt a lábuk és véres és verítékéé a homlokuk. ÖREG SZÉKELY. De di­csőséges a zászlójuk és tün­döklő a szemük. Hiszen győ­zelemre mentek. bonyi PILA ANIKÓ. 36 reggelt, tiszt úr, PETŐFI. 36 reggelt édes fiam, bár még az éjszaka csak most szedi föl a sátor­fáját és a hajnal le­halóvá­ $X E GÉPI "­SZÉ­P" SZÓ ! PETŐFI ELMEGY nyan dereng még keleten. (Kinéz az égre.) Micsoda kü­lönös vörös csillag az ott, mi­csoda fölséges vörös csillag. A háború planétája talán, Oszt­­rolenka fényes csillaga, a mi szövét nekünk. A többiek mind elsápadnak egymás után, ez még fájdalmas ra­gyogással harcol a sötétség fölött. PILA ANIKÓ: Szereti néz­ni a csillagokat, tiszt uram? PETŐFI: Szeretem bizony. A magasságon égen is, meg a mélységes szemekben. A mélységes és rejtelmes asszo­nyi szemekben legkivált. (Közelebb.) A te szemedben te, szép, sötét virágom. PILA ANIKÓ (elhúzódik.) PETŐFI: Ne félj, kicsi szi­vem, nem bántalak, nem bántok én már senkit e ke­rek világon, hiszen látod, a csatába is fegyver nélkül in­dulok. Csupasz mellel, csu­pasz szívvel, ahogyan az igaz költőhöz, igaz ember­hez illik. PILA ANIKÓ. Az úr te­­hát költő, aki verseket szer­keszt? PETŐFI: Költő vagyok, PILA ANIKÓ. Ki tudja! aki a vérét adja, a szívét és az életét mindenkinek, min­ hiszen a halálba mentek. ÖREG SZÉKELY. Én már nem marsolhatok velük, én már öreg csataló vagyok. De nemsokára magam is meg­halok. Szeretnék boldogan elmenni innen. A fiaimat előre küldötte az öreg Usten, aki a hadak sorsát intézi a csillagok fölött PILA ANIKÓ. Mikor lesz nyír egyszer békesség a föl­dön, öreg Áron bácsi, mi­kor? ÖREG SZÉKELY. Csitt! Mintha ébredeznének oda­benn! Te csak maradj Itt és szolgáld ki tisztességgel őket, magam megyek és meg­nyer­gel­em a lovakat. Egy óra múlva Indulnak. (El.) PETŐFI (kilép, vászon sub­­denkiért... PISA ANIKÓ. 36 Istenem. Ez a tekintet! PETŐFI, ördögbe, ez a tekintet! Igen, igen, én lát­talak már egyszer, eskü­szöm, hogy láttalak! Hol lát­­talak? Tán álmaimban? Nem! Nézzelek csak, reme­gő vadvirágom, szomorú kis őzikém! Az országúton, igen, Debrecen táján, egy téli estei., a hosszú, hosszú ván­­dorúton, egy rövid éjsza­kán... Cigányleány. PISA ANIKÓ. Az vagyok. Cigányleány. Az úr akkor megtisztelt engem, a horto­bágyi csárdában, én nem fe­lejtettem el, én őriztem az úr emlékét, pedig bizony rég volt az már, sok éve annak. PETŐFI. Mintha csak teg­nap lett volna. Jó voltál hoz­zám, ne bánd és ne aaógyeld, Pila Anikói PILA ANIKÓ. Az a ne­­vem, a hogy ennyire emléke­ Ünnepi játék. Irta: Juhász Gyula uhász Gyula Ismeretlen drámai írását nyújtjuk át e halaitokon olvasóinknak. Az Öt Élet rima szegedi egyetemi diáklap 198». december IIS-i számában kazart interjú során Juhász Gyula a következőket mondotta: „A nagyváradi színházban Szilveszterkor adják „Petőfi elmegy" című egyfelvonásos Ünnepi játékomat. Furcsa véletlen folytán ugyanaz a témája, mint Herzeg Ferenc utóbb szerzett Ik-tati-darabjának. Különbség, hogy én az utolsó hívás, marasz­talás megszemélyesítőjéül egy cigányleányt szerepeltetek, míg Her­ei«­ ugyanerre a szerepre egy kohóit alakot, Hécsey bárónőt lépteti fel. Szerintem a nép egyszerű, cigányságig színes és igaz leánya erre sokkal alkalmasabb. Történelmi szempontból pedig helytálló." A Hétfői Rendkívüli Újság 1988. december 11-i szá­ma est a hírt közli: „A nagyváradi szigligeti Társaság felkérésére Juhász Gyula egyfelvonásos ünnepi játékot írt Petőfiről, ame­lyet a Szigligeti Színház december végén akart bemutatni. Mim értesülünk, a román cenzúra nem engedélyezte a dráma elő­adását.” A Szeged 1982. december 11-i számában Pór Tibor — mai nevén Sarló Sándor — interjút közölt az éppen Szegeden időző Herczeg Ferenccel. Emlékeztette a hírre, hogy Juhász jelenetét a burzsoá román hatóságok betiltották Váradon, s megkérdezte Herczeget, hogy az ő hasonló tárgyú drámáját, a „Külső és halál" címűt, melyet a tervek szerint a Petőfi-centenárium alkalmá­ból Budapesten, Kolozsvárott és Kassán egyidőben mutatnak be, nem fenyegeti-e hasonló veszély. „Jó helyről megny­ugtatást kaptam — volt Hercseg válasza — és azt hiszem, hogy akadály nélkül mehet a darab...“ Ment is: Váradon is ezt mutatták be Ju­­hássé helyett... Juhász Gyulának erről a soha be nem mutatott és meg sem jelent egyfelvonásosáról sokáig nem tudtunk semmit. Néhány éve Ertssi Júlia Juhász-relikviái között akadtunk rá. Míg élt, nem engedte közölni, mert ragaszkodott ahhoz, hogy Juhászéval együtt az ő Petőfi-drámáját is publikáljuk és mutassuk is be. Halála után azonban kötelességünknek tartjuk, hogy megmentsük a fele­déstől és a széles nyilvánosság elé hozzuk Juhász Gyula en ismeretlen drámáját. A kis „ünnepi játék“ — ahogyan a költő nevezte — nem igazi dráma: Juhász Gyula nem volt drámairól alkat: órám»“ teljesú írásai általában hral tónusú dialógusok. Ám ezekben a t színpadra alig is alkalmas, de keltős szépségű és hangulatú drámai kísérletekben is ott lüktet Juhász Gyulának, a nagy poétának mély, érző és vérző szive, Petőfi Sándornak­­ s a ma­­gyar népnek, a magyar szabadságnak és a világszabadságnak ,a Jon*4sa­ Péter lá­zlé­­­zik. Boldog vagyok és busá­ké vagyok érte és az leszek, ameddig élek! PETŐFI: Azóta sok min­den jött és sok minden el­múlt Anikó. A szegény, top, rongyos vándordiákból azóta Petőfi Sándor lett. PILA ANIKÓ (áhítattal.) Petőfi Sándor! Maga a Pe­tőfi Sándor? Aki azokat a szép nótákat csinálta? Aki­ről annyit beszélnek a né­pek? PETŐFI: Akiről annyit be­szélnek a népek! Igen, a né­pek, a nép az én szerelmem, a szegény, a rab, a hűséges, az áldott. És én most ben­ned, árva cigányleány, még egyszer, talán utoljára, hadd ölelem, hadd ölelem a népet. (Átkarolja.) PISA ANIKÓ: Petőfi úr, az égre kérem, mert már nem szabad. A szomszédban fölébrednek és akkor, hi­szen én csupán csak egy közönséges cseléd vagyok! PETŐFI: Az én édesanyám te az volt és mégis áldott ő az asszonyok között! Mit tudod te, szegény Pila Ani­kó, milyen boldoggá tesz en­gem ez a perc, amelyben vi­szontláttalak. A hűséget lá­tom benned, az egyszerűsé­get, az én ideálomat. Te csak hallgass és én hadd nézek még egyszer a te nyílt, tisz­ta szemedbe, így. Annyi ha­zugság, annyi hitványság környék­ezett mostanában, annyi csalódás és keserűség ért, hogy én már nem bí­rom tovább. Barátság, szere­lem, dicsőség, szép szavak, sorra cserbenhagytak, el­árultak és megtiportak, mit tudod te, miért jöttem én és hová indulok? (Kinéz az ég­re.) A hajnal már pirkad keleten, nemsokára megszó­lalnak a háború kutyái, nemsokára véres lesz a me­ző és a folyó, nemsokára ítéletet tart­ az ég és teme­tővé válik a föld. Nemsoká­ra elmegyek. Hadd pihenjek meg utoljár a te jó, hű, alázatos tekintetedben, egy régi boldog alföldi éjszaka emlékében, a régi csárda mámorában, amelynek gyö­nyörűsége igaz volt és édes volt őb lám, nem csalt meg, hiszen te emlékezel, hiszen te velem maradtál és elkí­sérsz már oda... (Léptek nesze.) Most pedig menj, menj, így szépen, csönde­sen... emlék, öröm, fiatal­ság, menj, menj... ég veled! PILA ANIKÓ (hangtala­nul, meghatotta» eU LENGYEL TISZT. Kame­rád, készen vagyunk? PETŐFI: Mindenre ké­szen. A tábornok már vár ránk... LENGYEL TISZT. Pszt. A kisasszony jön, el akar búcsúzni tőled. PETŐFI. Melyik kisas­­­szony? LENGYEL TISZT. A há­­zikisasszony. (Rózsika belép.) RÓZSIKA. Bocsánatot ké­rek, hogy megzavarom az urakat, de Petőfi úrnak sok szép versét olvastam, apám is nagy tisztelője a költő­nek, szabad legyen megkér­nem, hogy ebbe az emlék­könyve beírja a nevét Leg­alább a nevét. PETŐFI: Kész örömmel, kedves kisasszony, íme! RÓZSIKA (pirulva olvassa:) Szabadság, szerelem, E kettő kell nekem. Szerelmemért feláldozom Az éltemet, Szabadságért feláldozom Szerelmemet! ó, be­r­öm, szebb, amit ebbe az emlék­könyvbe írtak! PETŐFI: Kedves szony, az lesz a legesleg­­szebb, amit az a valaki ír majd bele, aki önt a szerel­mével fogja boldogítani. Irigylem és üdvözlöm azt az ifjút! RÓZSIKA (zavartan moso­­lyogva el.) LENGYEL TISZT. Kame­rád, ma veszettül meleg na­punk lesz. Kutya forró nap! Neked könnyű, te, mint a kis öreg adjutánsa, majd csak páholyból nézed a csatát. PETŐFI: Én, mint a sza­badság katonája, ott leszek, ahol legnagyobb a veszede­lem! LENGYEL TISZT: Ne tré­fálj, hiszen neked nincs is fegyvered! PETŐFI: Kamerád, én nem ölni megyek, de meg­halni! (Távoli, tompa ágyú­­dörgés.) LENGYEL TISZT: Őrnagy úr, pardon, de neked nem le­het! A háború, az háború, ott semmi szükség ilyen esz­telenségre! A te életed drá­ga és arra szüksége van a te hazádnak! PETŐFI: Egy lengyel mondja ezt, akinek nincsen is hazája? És mégis har­colsz, látod! Én pedig meg­halok, életemet és véremet áldozom­­ minden népek szabadságáért, a jövőért, amelynek holtomiglan hir­detője voltam. Eljő majd az idő, amikor megértik ezt és megáldják jeltelen sí­romat. LENGYEL TISZT: Nem, nem! Magam sietek Bem tá­bornokhoz és jelentem, hogy te engedetlen vagy! Bocsáss meg, ez nekem kötelességem! (El.) EGRESSY (jön, útraké­­szen.) No, Sándort, most pedig megyünk! De te csak így? PETŐFI: Csak így. Meg­halni meztelenül is lehet. A világra is így jövünk, igaz? (Ismételt tompa ágyúdörgés.) Hallod, már hívogatnak! EGRESSY: No jó, neked nem kell harcolni. Bem tá­bornok megtiltotta. Te majd nézed, ahogy mi vívunk és énekelsz a győzelemről. Nagy­szerű színjáték készül, ba­rátom. PETŐFI. Nagyszerű tragé­dia és nagyszerű halál. An­nak a Vörösmartynak mégis csak igaza volt! EGRESS­Y: Jutalomjáté­komra nem indultam ennyi izgalommal. PETŐFI. A jutalom, az sokszor elmarad. EGRESSY: Szörnyen kese­rű vagy, Sándor és ijesztően nyugodt! PETŐFI. Halálosan nyugodt vagyok e halálosan komoly órában. Búcsújátékom ez, Eg­­ressy Gábor, koszorúk mellő­zése kévetik. Mire a nap lemegy Erdély egéről, én már Csokonainál áldomáso­­zom. Én érzem a véget, amely a szabadság pirosló zászlaját most porba dönti, de az utolsó ítélet nem ez. A kivívott diadal napja is fölkel egyszer, addig én el­rejtőzem és csak a lelkem kísért tovább, a lelkem, amely Rómában Cassius volt, Helvétiában Tell Vilmos, Pá­rizsban Desmoulins Camill. Ebben a szegény, szomorú, rab országban pedig majd a szabadság örök ébresztője lesz és az lesz ő az egész nagy, kerek világon. Ahol az igazságot kimondják, ahol az emberséget győzelemre viszik, ahol a zsarnokságot letörik, ahol a jogot kivív­ják: ott Petőfi Sándor har­colt és Petőfi Sándor diadal­maskodott, EGRESSY. De neked még élni kell, Sándor! gyönyört?! Köszö- PETŐFI. Ugyan kiért» őrnagy úr! Ez a leg- ugyan miért? EGRESSY. Júliáért és Zol­tánkóért! A családodért! PETŐFI­ Júlia majd csak meglesz már nélkülem is. Ó jaj, nélkülem még boldo­gabb is lesz. Én tudom! Én tudom! Zoltánka felnő és ha apja nevét hallja, büszkén ragyog fel a gyönyörű ne­felejcs szeme: apja szabad­ságban és igazságban halt meg! A barátaim elhagyta!, az ellenségeim megsokasod­tak. A hazám pedig, (elfor­­dul) szegény, szegény hazára! A börtöntől félek és úgy ér­zem, hogy egész Európa egy nagy börtön lesz nemsokára, így hát megyek! Most jön, én hű barátom, én nagy mű­vészem, az utolsó jelenés! (A hajnalba fel.) (Egyre erő­sebb ágyúdörgés.) RÓZSI, PILA ANIKÓ. ÖREG SZÉ­KELY (jönnek.) Mind­­ egyszerre Egressy- hez.) Az őrnagy úr elment? EGRESSY. Petőfi elment RÓZSI. Elment. Milyen szép emléket hagyott! PILA ANIKÓ. Milyen szép emléket hagyott RÓZSI. Ejnye, talán neked is írt valamit? PILA ANIKÓ. Nekem nem írt semmit. Nekem csak mondott valamit! RÓZSI: Talán csak nem vallott szerelmet a csapodár poéta? Mert nagyon csinos felesége van ám! PILA ANIKÓ. Felesége? RÓZSI. Úgy bizony! Szend­­rey Júlia! PILA ANIKÓ. Szendrey Júlia. Milyen szép neve van. ÖREG SZÉKELY. Hát Pe­tőfi úr elment. Vájjon mi lesz vele? Vájjon vissza­jön-e még? EGRESSY (indulóban.) Ő visszajön még, egészen biz­tosan visszajön. (Erős ágyú­dörgés.) PILA ANIKÓ: Én ismerem egy versét, annál gyönyö­rűbbet sohasem hallottam életemben. (Maga elé dúdol­ja): Hull a levél a virágról, Elválok én a babámtól, Isten hozzád, édes, Isten hozzád kedves, Galambocskám! kreana­ VÉGE Részlet JUHÁSZ gyula EREDETI KÉZIRATÁBÓL

Next