Délmagyarország, 1961. július (51. évfolyam, 153-178. szám)

1961-07-02 / 154. szám

Ünnepélyesen felavatták a Szegedi Ruhagyár szentesi telepét Szentesen szombaton délelőtt ünnepélyesen felavatták az iparosodó város első jelentősebb új létesítményét, a Szegedi Ruhagyár telepét. Ebből az alkalomból Szentesre látogatott Török László, a Csongrád megyei pártbizottság első titkára, Nagy Dániel, az Elnöki Tanács alelnökhelyettese, Nagy Józsefné könnyűipari miniszter, a Ruhaipari Igazgatóság és több más országos szerv vezetője, képviselője. A város KISZ-fiataljai által szépen parkosított, fellobogózott üzem területén Labádi Sándor, a szentesi városi pártbizottság első titkára, valamint a város és az üzem más vezetői köszöntötték a vendégeket. Elsőként megtekintették a jól felszerelt, új, modern kofekcióüzem munkatermeit, s elbeszélgettek a munkásokkal. Ezután leálltak a gépek, elcsendesedett az üzem, s a még tanuló munkások, dolgozók összejöttek üzemük rövid fennállása óta az első gyűlésre, amelyen meghallgatták Nagy Józsefné elvtársnő üzemavató beszédét. A könnyűipari miniszter a többi között Szentes ipari fejlesztésének szükségszerűsééről, fontosságáról beszélt. Elmondotta, hogy a tervszerűtlen, kapitalista iparfejlesztés következtében az ország egyes területein egészségtelenül összezsúfolódott az ipar, ugyanakkor az ország más részei, elsősorban az alföldi megyék teljesen ipar nélkül maradtak. Ennek, az évszázadok alatt kialakult egészségtelen aránynak megváltoztatásához még elég hosszú időre van szükségünk. Pártunk azonban következetesen szem előtt tartja az irányelvet, amelyet a VII. kongresszus is megerősített, hogy az iparilag elmaradott területeket, mindenekelőtt az Alföldet fokozottan iparosítani kell Az ilyen irányú fejlődésnek egy kicsi, de helyileg számottevő láncszeme a szentesi ruhaüzem létrehozása is. Tavaly októberben kezdtek hozzá a Magyar Honvédelmi Sportszövetség által rendelkezésre bocsátott repülőtéri épületek átalakításához. Az üzemet a kitűzött határidő előtt három héttel elkészítették, mégpedig úgy, hogy a megállapított költségkeretet nem lépték túl. Egyelőre 140 dolgozó — főként asszony és leány — tanulja itt a számára új szakma fogásait, számuk az év végéig kétszázra emelkedik. A 90,5 százalékban gépesített — nyolcvan új, részben a legmodernebb kéttűs varrógéppel felszerelt üzem — szinkronszalagjairól még az idén több mint 110 000 munkaruha, illetve munkaköpeny kerül le. Jövőre már 360 000-et gyártanak ezekből a cikkekből, több, mint 50 millió forint értékben. Az egykori repülőtéri hangárépületben tartott gyűlésen még több megyei és városi párt- és állami vezető szólalt fel, majd a dolgozók képviselői mondtak köszönetet az új üzem létrehozásáért, a jó munkalehetőség megteremtéséért. Az ünnepségen részt vett vezető személyiségek délután a városi pártbizottság épületében tanácskozást folytattak a szentesi ruhaüzem további fejlesztésének lehetőségeiről. A Szegedi Ruhagyár vezetői ismertették a már elkészült tervezetet, amely szerint mintegy 570 dologzót foglalkoztató, s évente 148 millió forint értéket termelő konfekcióüzemmé fejlesztik a telepet. Nagy Józsefné könnyűipari miniszter ígéretet tett, hogy támogatja a szentesiek terveit, megvizsgálják a kérdést, s amennyiben az üzem fejlesztése egybeesik a sokrétű népgazdasági érdekekkel és feltételekkel, rövidesen valóra válhat a szentesi gyár továbbfejlesztésének terve. D. B. Kádár János evtárs meglátogatott egy budapesti lakótelep-építkezést Kádár János elvtárs, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára szombaton Veres Józseffel, a fővárosi tanács végrehajtó bizottsága elnökével és a főváros vezető építészeivel meglátogatta a IX. kerületi Üllői úti — volt Mária Valéria telepi — lakótelep-építkezést. A főváros vezető építészei ismertették a folyamatban levő munkálatokat és bemutatták a legmodernebb építészeti eljárásokkal készült lakásokat. Kádár elvtárs elismeréssel nyilatkozott az új, tetszetős és a dolgozók kényelmét kielégítő lakástípusokról. Megtekintette az új lakótelep már működő korszerű óvodáját is, és beszélgetett az intézmény vezetőjével, dolgozóival. (MTI) a Augusztusban sorsolják először Az Országos Takarékpénztár gépkocsinyeremény-betétformája már az első hónapokban igen népszerű lett azok között, akik egyébként is gépkocsira gyűjtöttek. Ismeretes ugyanis, hogy a tízezer és az ötezer forintos betétkönyvek — amennyiben az összeg három, illetve hat hónapig betétben volt — sorsolásra kerülnek, s minden ezer betétkönyv közül legalább egy nyer. Az első sorsolást augusztus 12-én, a Madách Színházban rendezik, s a húzást a televízió is közvetíti. Ezen a sorsoláson azok a tízezer forintos betétkönyvek vesznek részt, amelyeket április 30-ig váltottak és július 31-ig nem szüntettek meg. Az érdeklődésre jellemző, hogy már az első húzáson 26 500 betétkönyv indult, amelyek között 31 autót sorsolnak ki, tehát 4—5 autóval többet kapnak a betétkönyvtulajdonosok, mintha egy az ezerhez számítás alapján történne a húzás. A betétkönyvek sorsolása folyamatos, így mindazok, akik betétjüket a következő három hónapban is megtartják, részt vesznek a következő, novemberi húzáson, természetesen még akkor is, ha az augusztusi sorsoláson már nyertek gépkocsit. Ugyancsak jelentős az április 30-ig váltott ötezer forintos betétkönyvek száma is, amelyeket novemberben sorsolnak. Novemberben rendezik a július 31-ig váltott, s október végéig betétben tartott tízezer forintos könyvek húzását. A novemberi sorsolás érdekessége lesz, hogy azon a Budapesti Ipari Vásáron látott DKW Junior, BMW Limousine, Renault Dauphin, Simca Étoile, Renault Florid, jugoszláv Zastava és Fiat Multipla típusú gépkocsik közül is jut néhány a nyerteseknek. (MTI) Magyar Hírlap 1961. április 15-i számában. De ilyesmiket is ír ez a teoretikusmelegítőbe öltözött jámborfi az említett cikkben: »Tisztelünk minden véleményt. Mondja ki mindenki, ha úgy gondolja, hogy a feudális nagybirtokrendszer, vagy a nagybankok helyreállítása a magyar felemelkedés záloga...« S végül megszidja jó kondás módján a rossz csürhét:Nyugaton magyar nyelvű újságok a magyar forradalom lobogójával óhajtják leplezni saját másirányú céljaikat...“ Micsoda irigység!... Hát mindenki úgy igazodik, ahogyan a dohányadó kívánja. Ha a nagybirtok visszaállításáról kell beszélni, hát arról beszélnek ... függetlenül attól, hogy ezt a pert ezelőtt tizenhat esztendővel eldöntötte a magyar parasztság. Ha az ellenforradalom és a forradalom terminológiájának összezavarásáról kívánnak cikket, hát akkor arról írnak... és írnak, mert... édes istenkém ... élni csak kell valamiből. .. a nagy lódítások se Nem zavarják bestyénéket. Még kevésbé a magyar népet. Nyugodtan és biztonságban építjük a szocializmust a mezőgazdaságban is... Az ellenforradalom okait meg világosan kifejtettük évekkel ezelőtt — s a konszolidáció megteremtésével — réges régen lezártuk. De gyászvitézeink gyomrát nyugaton rendkívül megülte a téma, mert még most is ezt kérődzik vissza ... Bár — komolyra fordítva a szót — nem könnyű a dolguk. Nagyon nehéz témát kanyarítani, hiszen minden szempontból egészséges fejlődés megy végbe hazánkban. Virágzó életet találunk falun, városon, munkás, paraszt, értelmiség, alkalmazotti családoknál egyaránt. Érthető, hogy nem szeretik nyugaton a forradalom kifejezést használni. Annyi forradalom történik manapság, hogy a tőkés világ már a fogalom használatától is izgalomba jön ... ebben látja és érzi a végzetét, mert sejti, hogy elsöpri egyszer a munkások és parasztok igazi forradalma. Hogy milyen érdekes a bolhacirkusz, arról a következőkből győződhetünk meg igen szemléletesen. A Hídfő 1961. május 10-i számában ez olvasható:A baloldali irodalom berkeiben súlyos csaták dúlnak a Látóhatár és az Új Látóhatár között. Azok, akik kiestek a Free Europe aranypiksziséből, most dühösen tépdesik egymás haját. Egy ausztráliai magyar lap elárulta azt a titkot, hogy a »jobbos“ Nemzetőr és a »balos« Irodalmi Újság ugyanabból a pénzügyi forrásból táplálkozott. Mindenesetre jó tudni, hogy a Sztálin-díjas Aczél Tamást és Tollas Tibor csendőrfőhadnagyot egy kasszából fizeti Anna Rosenberg, a korábbi budapesti Léderer-lány, akit kommunista gyanú alapján akart kissé megvakargatni az utolsó igazi amerikai, McCarthy szenátor. Ehhez a londoni hanghoz talán még kommentár sem szükséges. Aczél Tamás és Tollas Tibor csendőrfőhadnagy jól megfér egymással, ha dollárról, vagy fontsterlingről van szó, de a Hídfő disszidens brancsának politikai és morális felfogását mindennél jobban megvilágítja e félmondat: »... az utolsó igazi amerikai: McCarthy szenátor. A szenátort, mint a munkás- és kommunista mozgalom legnagyobb ellenségét Amerikában —, azt hiszem felesleges bemutatni. Az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elnökét, aki sok-sok amerikai értelmiség, művész, tudós életét megkeserítette. Itt egy gyékényen áll mindenki: a politikailag, erkölcsileg lezüllött volt magyar író és a volt magyar csendőrtiszt, a tőkés Rosenberg asszony és a baloldali mozgalmakat üldöző amerikai szenátor. Csupa szenny és piszok, dollárimádat, bértollnokság és kakastoll, mind-mind egy üres bögrében ... s puszta létük fenntartásáért »küzdenek“. Ez a mai bolhacirkusz. Enyhe undorral megy el mellette a boss, félelemmel kevert borzongással a gondolkodó nyugati polgár, s a százmilliós tömegek nem is vesznek tudomást e gyászvállalkozásokról. .. . meg lefoglal a munka, életünk in Két két, hazánkat gyarapító sok dolgunk. A bolhacirkusz nem köti le érdeklődésünket. Még belső ellenségeink is legyintgetnek a nyugatról érkező házizáshallatán, mert ők látják, hogy itt becsületes, szorgalmas munkával, egy munkásparaszt-rend épül, amely jólétet, boldogságot, szabadságot biztosít e hazában. Gyökértelen kis ugrások, nincs hitük, hazájuk, népük; tengenek a nagyvilágban, hazát árulva, népet hazudtolva, lealjasultak ők a bolhacirkusz szereplői. Vasárnap, 1961. júliu* Mai nyelve? Más, mint ilyen is a munkások nyelve? amit a paraszt beszél, vagy az értelmiségi? Igen, valaha más volt, de ma már egyáltalán nem. Régen a paraszt, aki még nem látott túl faluja határán, lehet, másképp beszélt. Az értelmiségi is. A munkás pedig, József Attila közismert verssoraival élve:Új nép, másfajta raj. Másként ejtjük a szót, fejünkön másként tapad a haj“. Ezért volt szép a munkás nyelve. Mert egyszerű, mint a kristályvizű patakok, és olyan tiszta is. Ma is az ő nyelvük a legszebb. Éppen csak az a különbség, hogy ez az őszinte, nyíltszívű beszéd lett az egész társadalom közös nyelve. Ma nem fél kimondani sem a munkás, sem a paraszt, sem az értelmiségi, ami szívén fekszik. Előbbutóbb úgyis pórul jár, aki megorrol érte. Még nincs minden rendben házunk táján, van, aki nem érti még a munkások nyelvét. A Csongrád Megyei Építőipari Vállalat egyik fiatal technikusa panaszkodott egyszer, hogy nem lehet szót érteni a munkásokkal másképp, csak ha goromba hangon beszélnek velük. Ha azt mondja: szaktárs, ezt a pallót odébb kell vinni — a szaki fülét se mozgatja, de ha rákiabál, hogy: az anyja mindenét, vigye már! — akkor engedelmeskedik. Mondom, panaszkodott, mert ő maga sem tartotta rendjénvalónak az ilyen ordító parancsolgatást. Vitatkoztunk, mivel hamisnak éreztem érveit, és hamisnak érzem még ma is. Senki sem állítja, hogy az építőmunkások rózsás leányszobában nevelkedett mimózák. Nem. öntudatra ébredt egyszerű dolgozók. Hiábavaló lenne virágnyelven társalogni velük (s milyen undorító is!), de lehet velük csendesen és okosan beszélni. Sőt, csak így lehet! Nemcsak az építőkkel, minden munkásemberrel. Hát igen, a tekintélyféltés kellemetlen dolog. De ne feledjük, csak az félti a tekintélyét, akinek van miért. Aki bensőjében tudatában van annak, hogy nincs mire alapoznia tekintélyét. A tanulás, a példamutatás helyett olcsóbb megoldás a kieresztett torok, a ki-kikanyarított káromkodás. Megkérdeztem egy kőművest, hogy mi a véleménye erről. Legyintett, s azt mondta, hogy sok mindent tanulnak az iskolában, az irodai munkára is nagy szükség van, de mindez még kevés. Kevés bizony! Téved tehát, aki azt hiszi, hogy a munkások nyelve a gorombaság. Téved akkor is, ha azt gondolja, másképp nem értenek szót, még akkor is, ha ily módon szeretné utánozni őket. Aki úgy beszél velük, hogy »ahun la« és »aztat«, sosem ér el a munkások szívéig. Inkább kinevetik, s elzárkóznak tőle egészen. Karinthy kabarétréfája jut eszembe, Ragyai, Benzin és Életképi mulatságos esete: a polgári kor műmagyarkodása, álnépiessége, aminek háta mögött mindig valami aljas érdek, mindig valami furfang húzódott meg. De míg egy polgári származású embertől esetleg igyekezetnek vehető az efféle butaság — s ezért nem lehet egyértelműen elítélni sem érte —, csúnya, nagyon csúnya, ha munkás-, vagy parasztcsaládok fiai próbálják vele bizonygatni, hogy »nem szakadtak el a néptől«. Akadnak elegen, akik elfelejtik, hogy honnan származnak. A Fonalfeldolgozó egyik művezetője is hangjáról »híres a vállalatánál. És alig van olyan üzem, ahol ne lenne egy-két ilyen hatalmaskodó híresség. Pedig nincs, egészen egyszerűen nincs olyan ok, sem jog,amely indokolna bármilyen gorombaságot is. A konzervgyár raktárosáról írtam meg egyszer, hogy minősíthetetlen hangon beszél a munkásokkal. Nem is tagadta. De ő is, és a vállalat vezetői is azt bizonygatták utána, hogy abban a munkakörben nincs az a jámbor bárány, aki ki ne jönne a béketűrésből, s különben is, kitűnő dolgozó, akinek tekintélyét csak megnyirbálja, és munkáját nehezíti, ha ilyen apró (?) hiba miatt pellengérre kerül. Ezek az érvek egytől egyig tarthatatlanok. Persze nincs olyan ember, aki el ne vesztené néha a fejét. Ettől még nem becstelen, nem gazember. De ha hibát követett el, mégis megbüntetik. Nem vagyunk jámbor báránykák, de ennek tudata nem jogosít fel arra, hogy farkasok legyünk. Közismert az a bizonyos makarenkói pofon, de ez is csak egyszer esett meg, s nem naponta! És Makarenko sem a pofon következtében vált világhírű pedagógussá, hanem az el nem csattant pofonok révén. Valahogy így van ez az üzemi fegyelemtartással is. A kisebb beosztású dolgozók között hamar észreveszik az összeférhetetleneket. A vezetőknél már kevésbé. Pedig az, hogy valaki igazgató, technikus, műhelyfőnök vagy mester, egy cseppet sem ad több jogot az összeférhetetlenségre. Sajnos, több lehetőséget igen. De aki ezt kihasználja, ne várja, hogy szeressék, hogy becsüljék, még azt sem, hogy tiszteljék. Tóth Béla lapunkban megjelent, s a közelmúltban a rádióban is elhangzott riportjának története a könyvgyűjtő munkásról, néhány évtizeddel ezelőtt még kuriózumként hatott volna. Ma jelenség. Munkások ezrei tanulnak, művelődnek, járnak színházba és hangversenyekre is. Még ha figyelmen kívül hagyhatnánk, hogy a durva beszéd, a basáskodás épp úgy alávaló volt a múltban, akár a jelenben, akkor se lenne létjogosultsága a lenézésnek, lekezelésnek. Hiszen a tudás, a tapasztalat, a tájékozódás (legyen az szakmai, vagy általános műveltségi jellegű) senkinek sem privilégiuma. A művelt embernek éppen az az egyik ismertetőjegye, hogy azt nem érezteti, nem »vág fel« vele. H Fehér Kálmán A munkások nyelvén Csongrád megyébe látogatott Kovács Imre élelmezésügyi miniszter Kovács Imre élelmezésügyi miniszter, Sági Vilmos miniszterhelyettes és Mihalász Ferenc, a Boripari Igazgatóság vezetője június 30-án látogatást tettek Szegeden, melynek keretében felkeresték az Állami Pincegazdaságot, majd onnan az újonnan épült, korszerű Borpalackozó üzemet Szőregen. A vendégeket Sajó Gyula, a Pincegazdaság igazgatója tájékoztatta az üzem felépülésének és működésének körülményeiről. Az üzem megtekintése után Szentesre utaztak, ahol az építkezés alatt álló erőtakarmánygyárat is megnézték, majd a Pincegazdaság csongrádi telepét keresték fel. Itt a közelmúltban befejezett nagy befogadóképességű betontartályokat és a most elkészült, minden igényt kielégítő szociális épületet nézték meg. Elbeszélgettek az üzem dolgozóival, majd utána a miniszter elvtárs kíséretével együtt elhagyta a megye területét. Kiváló és érdemes orvosi és gyógyszerészi kitüntetéseket adtak át Hagyomány, hogy július 1-én, Semmelweiss Ignác születésnapján kiváló, illetőleg érdemes orvosi, gyógyszerészi címmel tüntetik ki a magyar egészségügynek azokat a munkásait, akik tudományos munkásságukkal, emberi magatartásukkal, az egészségügy szolgálatában szerzett érdemeikkel, méltóknak bizonyultak államunk elismerésére. A budapesti Semmelweiss. teremben szombaton rendezett ünnepségen megjelent dr. Doleschall Frigyes egészségügyi miniszter megnyitójában méltatta Semmelweiss Ignác munkásságát, majd átnyújtotta 31 orvosnak a kiváló orvos, 70 orvosnak az érdemes orvos, hat gyógyszerésznek a kiváló gyógyszerész, 12 gyógyszerésznek az érdemes gyógyszerész h hogy milyen is a munkások nyelve? Ugyanolyan, mint minden becsületes gondolkodású, józan életű emberé. Amit tiszta szívből mondanak nekik, azt tiszta szívvel megértik. Nem kérnek többet, mint tüntető jelvényt és oklevelet, ami jár nekik, de ami jár. Szegediek is szerepelnek , azt méltán megkövetelik. Az »uram-bátyán«-világ minálunk örökre elmúlt. S múlttá kell lennie minden fals hangjának is. Az »új nép, másfajta raj« a saját társadalmát építi — ezt ne felejtse el senki, aki a munkásokkal szót akar érteni, kitüntetettek között. »Kiváló orvos« címet kapott dr. Julesz Miklós egyetemi tanár, az I. sz. Belgyógyászati Klinika igazgatója, »Érdemes orvos« címet kapott dr. Bódis Lajos nőgyógyász, a II. sz. Kórház osztályvezető főorvosa.