Délmagyarország, 1966. december (56. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-04 / 286. szám

KO­V­ÁCs SÁNDOR X'ÜLIIS K­utatásaim W­ dem­ tették: Shakespeare Rómeó és Júlia cí­mű drámájában igaz eseményeiket írt meg, de a történet végénél már nem ragaszkodott, a való­sághoz. Ha nem érezném tiszteletlen­ségnek a neves szer­zővel szemben, azt is állítanám, hogy a könnyebb ellenállás útját választva, ki­tért az igazság elől. Capuleték valóban ellenezték, hogy Jú­lia lányuk Monta­gue Rómeóval házas­ságra lépjen. Az is igaz, hogy ebből kellemetlenség szár­­m­azott, de minden ellenállás ellenére a fiatalok titokban frigyre léptek. Az is tény: a szerelmesek ön­gyi­l­kossá­got kísé­­r­eltek meg, de az már nem felel meg a valóságnak, hogy meghaltak. Lőrinc barát ugyanis kellő időben orvosért sza­ladt, és a gyors be­avatkozás a fiatalok életét megmentet­te. Először mindketten nagyon kikaptak. A Capulet, Montague papák felhá­borodot­­­tan méltatlankodtak, mert ez a két kö­lyök ilyen szégyent hozott tisztes fejük­re. Aztán, hogy a kisvárosi pletykák további gyűrű­zését elkerüljék, megálla­podtak: elismerik gyermekeik titokban kötött házasságát. Csupán ahhoz ra­gaszkodtak, hogy egy hetedhét ország­ra szóló lagzit is csapjanak, hadd lás­sák ezek a veronai­ak, hogy ők meg Ősz Ferenc, Rómeó és Júlia tudják adni a mód­ját. A lagzi után a fia­talok elvonultak új otthonukba. A lakás kicsit szűkös volt, mi ac­­­ äs«?» húsz szobából és néhány hold ház­táji parkból állt, de­­hát a szerelmesek kis helyen is elfér­nek — vélekedett az öreg Capulet, aki a kastél­yocskát ho­­zományul adta*. Ménetheteik felejt­hetetlenek voltak. Szobáról szobára szerették egymást, és amikor a húsz szoba elfogyott, elöl­ről kezdték. Júlia fiától kora ellenéi­e, izzóit ebben a min­den akadályt legyő­ző hatalmas szere­lemben. Rómeó gyengéd és tüzes, és úgy érezte, hogy a meny országba jutott. — Azt akarom, hogy mindig úgy szeress, mint az ele­jén — pi­hegte egy­szer a 16. szobában Júlia. — Úgy lesz — ígér­te Rómeó a 19.-ben. Egy fél év telt el, amikor Júliának kezdett feltűnni, hogy Rómeó már nem áll az erkélye alá, és mintha szerelmének heve is alábbha­gyott volna. Egy este éjszakán Júlia azt kérte, hogy ismétel­jék meg a híres er­kély jelenetet, de Rómeó inkább alud­ni akart. Ezen össze­zördültek kissé, de végre Rómeó enge­dett és kiment az esőbe. A következő alkalommal azonban nem engedel­meske­­dett, hisz még a múltkori náthát is alig heverte ki. Eb­ből már csúnya ve­szekedés lett, mely­nek hevében Júlia azt találta mondani, hogy az apjának igaza volt. — Akkor szaladj az apádhoz — kiabál­ta Rómeó, akinek már régen gyanús volt, hogy anyósa tüzeli ellene J­ú­l­iá­t Júlia egy pendelyben szaladt ki a házból és hamarosan Co­pu­let mama terjedel­mes keblén zokogta el bánatát. De hiába, a szerelem minden­nél nagyobb erő, és Júlia két hét múl­tán visszatért. Újra nagyon szerették egymást, mintegy tíz szobán át, ami­dőn Rómeó szóvá tette, hogy minden mell vért­je berozsdá­sodott és egy szem sáb­dul sincs a ház­ban.­­— Bezzeg szegény anyám mindig kifé­nyesítette a vértemet — mondta, és ezúttal Júlia küldte el férjét a mamához. Ettől kezdve egy­mást küldözgették, de azért a mindent elsöprő szerelem időnként újra egy­más karjába hajtot­ta őket. Veronában már újra szóbeszéd tárgya lett Rómeó és Júlia esete. A jólér­­tesültek — a dajka egy barátnőjének ré­vén — tudni vélték, hogy Rómeó megis­merkedett valami Julietta nevű nősze­­méllyel, aki annyira tisztelte a híres fér­fiút, hogy nem kí­vánta tőle az erkély alatti ostromot és a csatát mindjárt a megadásnál kezdte. A dolog persze Júliának is a fülébe jutott. Először ször­nyen bánkódott, majd szomorúságát megosztotta egy nyalka kereszttes vi­­tézzel. Persze, akkoriban a válás nem volt olyan könnyű, kü­lönben is az emberek megszólták volna őket. Ezért együtt éltek továbbra is, de Rómeó eljárt a kis Juliettához, míg Júliát a keresztes vitéz részesítette vi­gasztalásban ... Még sok mindent tudnék mesélni ró­luk, de nem teszem. Mert rájöttem, Sha­­kespeairenak igaza volt. Ő azért szépí­tette meg az igazsá­got, mert az akkori emberek még na­gyon ragaszkodtak az illúziókhoz. Ezért Shakespeare Vilmos inkább őket „ölte meg” és nem a sze­relmet ... Hogy ki ellen, mi ellen folyik mindez, kevesen látták ezt akkor még világosan a fiatalok közül. Csak ki az utcára, ordítani, hogy ..Aki magyar velünk tart! ..." Hát így lehetett otthon is. Per­sze ez így na­gyon le rám egyszerűsítve, de m­a­ga biztosan ért engem, minek magyarázzam. Nincs is kedvem hozzá. Az apámról szeretnék beszélni. — Azt mondják, ő is ott­ kiabált a menetben, elől ment. Be volt rúgva, mint­ legtöbbször. Szinte magam előtt látom, ahogy ott handa­ bam­­bázik. Rengeteg erő és indulat volt benne. Vas­­kereskedő volt a szakmája. Széles nagydarab ember, a tűzhelyeket legtöbbször maga emelte le a kocsikról és a hátán vitte be a boltba, hát képzelheti. — A pártbizottság felé mentek, tüntetni akar­tak. A sógorom mesélte, az kommunista, hogy látta az apámat is a menetben. A pártvezetők ott szorongtak a pártházban. Volt, aki azt mondta, hogy lőni kell a hőbör­­gökre. Más az­t javasolta, hogy páran menjenek közéjük és próbálják lecsendesíteni, elterelni őket. A sógor is így tett, tőle tudom, amit tudok. Nem döntöttek, hogy nem szabad vérnek folyni, inkább elhagyják az­ épületet. Így is történt. A tömeg betódult, a padlón égették el az iratokat, könyveket, csoda, hogy ki nem gyulladt az épü­let. Behatoltak a párt­titkár szobájába is, kiszúr­ták a holmijait, ruházatát. Szerencse, hogy őt magát nem találták ott, talán vele is elbántak volna. Akkor már fegyvereket is osztogattak a tö­megben. Egy teherautóról adogatták le katona­ruhás egyének, de civilek is voltak köztük. Sok bámészkodó, kíváncsi ember is állt az út két ol­dalán. Egyszer csak lövés dörrent valahonnan, senki sem tudja megmondani honnan. Valamelyik fe­lelőtlen ember elsütötte a puskát. És egy lány a házak mellett összeesett A kíváncsiskodó tö­meg egy része odafutott, masnik elrohantak. A lány meghalt. Ismertem, szép kis fiatal lány volt. És meghalt. Ártatlanul. Senkinek sem vé­tett. __ Tudja, én akkor hasonlottam meg, amikor Iztot voltunk mi is az utcán és egy öreg tüzér­­százados került közénk. Néhányan közrekaptak és leütötték a sapkát a fejéről, csak azért, mert­ csillag volt rajta. A vállapját is letépték. Az öreg csak állt, nem védekezett. A száj a szúié fe­hér volt és reszketett a felindultságtól, valamit mondani is akart, de lehurrogták, félrelökték az útból. Nagyon megsajnáltam a védtelen em­bert.­ Odamentem és megkerestem a sapkájét. Levettem róla a csillagot és átnyújtottam neki a sapkát. De nem tette a fejére. Csak forgtatta idegenül, s lassan zsebre gyűrte. — Köszönöm fiam — csak ennyit mondott és lassan elballagott. Alig ismertem a nagyapá­mat, meghalt mikor még kisgyermek voltam, de mintha őt láttam volna az öreg keserű, csüg­gedt vonásaiban. — Aztán egy másik. .. Szovjet tank állt a téren, tetején géppisztolyos katona. Csak_ állt és nézelődött. Húsz—huszonöt suhanó hősködött körülötte. Köveket haji­gál­tak a tankra, egy kő a katonát is eltalálta. Az, hirtelen egy sorozatot engedett­­ a levegőbe. Pedig, ha meggondolom, a katonák nem a levegőbe szoktak lőni, ha bán­ják őket, de ő nem lőtt a támadókra, pe­dig ő volt az erősebb. Vagy épp azért. — Nem, nem volt ez már akkor olyan világos dolog, mint ahogy eleinte látszott. Vagy talán akkor kezdett világosodni sokakban? Elhatároz­tam, hogy haza utazom. És akkor az apám... Az kezdett el velem is hőzöngen­i. — Szeretem a lovaglás embereket, a bátrakat, e­gy kicsit talán a vagányokat is De amikor a védteleneket bántják, nem bírom elnézni. Hát mit vétett az a lány, akit agyonlőttek véletlenül, vagy a fiatal párttitkár — ismertem mikor még ifjúsági vezető is volt, — akinek kidobálták a ruháját, összetiporták a lakását és halálra keres­ték. Vagy a szovjet katona . .. — Hát ezen veszekedtünk az apámmal. Feles­leges volt. Nem értettük meg egymást. Ő csak ivott és kiabált. Mintha nem is egy nyelven be­széltünk volna. — Aztán karácsonykor már alig bírtunk vele az anyámmal. Csak ivott és veszekedett- Azt képzelte mindég, hogy őérte jönnek a rendőrök és a karhatalmisták. Hiába mondtuk neki, hogy ha nem csinált semmit, nincs mi­től félnie. Mint­ha meghibbant volna, rémképeket látott. Álmá­ban azzal a lánnyal viaskodott­. Kiabált, hogy ő nem tehet róla. — Anyám egy kis karácsonyfát csinált. Min­dig szokott­, pedig már nem vagyunk kicsik, ap­róbb gyerek nincs a háznál. De jól esik neki. Kikészítette a díszeket és apámat küldte le a fácskáért a pi­ncéb­e. Aztán az apám soká jött fel. Anyám leszólt neki, semmi válasz. Rosszat sejtett. Lement, majd sikoltozva rohant fel. Apám felakasztotta magát. — Hát így történt. Magam maradtam férfi a családban, anyám kullancsa és támasza. Ha ta­nulni akarok, neki kell megkeresni a rá valót, a ruházatomat. A nyáron dolgoztam, hogy kisebb legyen a gondja. A sógor is ígért egy kis segít­séget, csa­k azt mondják, tanuljak, tanuljak, hogy hasznára lehessek majd az anyámnak. Hát garnitanulók. Azt hiszem, szép szakma a miénk. Járni az erdőt, telepíteni, tervezni,­­ néha va­­dászgatnni, beszélgetni a csenddel, a nyugalom­mal. Egészen költői foglalkozás, nemde? Ismét egy kis csönd támadt közöttünk. Nem tudtam szólni. Csak hallgattam a kerekek katto­gását, néztem az elsuhanó tájait. Mit is mondhat ilyenkor az em­b­er, ha nem akar nagyképű len­ni. E­helyett inkább ismét cigarettával kínáltam. — Nem, köszönöm, nem szívok többet — sza­­­bódott és nem is gyújtott rá —, tudja a csel­gáncs' Sportszerűen kell élni! — mondta és ne­vetett. Kivillantak szép, érré, fehér fogai. John Steinbeck: REGGELI A Nobel-díjas írónak Magyarországon most először közölt írását Péchi György fordításá­ban közöljük. Ez az emlék örömmel tölt el. Nem tudom miért, ma­gam előtt látom legkisebb részletét is. Rajtakapom ma­gam, hogy újra meg újra fel­idézem, minden alkalommal újabb részleteket hozok fel­színre az elmerült emlékből, s ahogy visszagondolok rá, meleg öröm áraszt el. Kora reggel volt. A keleti hegyek kékesfeketének lát­szottak, de mögülük, a hegy­gerincen, már enyhén hal­ványvörösbe játszó fény tört fel, amely mind hidegebbre, szürkébbre és komorabbra vált, amint emelkedett; át­­ellenben nyugat felé még és borult a vidékre. Hideg volt, nem éppen csípős, de elég hideg, úgy­hogy összedörzsöltem a ke­zemet és jó mélyen a zse­lémbe süllyesztettem, be­húztam a nyakamat­ és to­pogtam. Lent a völgyben, ahol jártam, a hajnal leven­dula­ szürke színében játszott a föld. Végigmentem egy dűlőúton, és egy sátrat pil­lantottam meg m­agam előtt, amely csak kevéssel volt­ vi­lágosabb a szürke talajnál. A sátor mellett narancssárga tűz lobogása szűrődött ki egy ócska, rozsdás vaskályha résein. Szürke füst áradt a tömpe kályhacsövön, sokáig áradt fölfelé, mielőtt­­ szétte­rült és eloszlott volna. Fiatal nőt láttam a kályha mellett, jóformán kislány volt még. Színe hagyot­­ pa­mutszoknyát és mellény­két viselt. Amint közelebb kerül­tem, láttam, hogy behajlított karján csecsemőt tart, s a csecsemő szopik, fejét a lány mellénykéje alá dugva a hi­deg elöl. A lány megmozdult, megpiszkálta a tüzet, félre­tolta a kályha rozsdás kari­káját, hogy erősebb huzatot csináljon, kinyitotta a kály­haajtót, a csecsemő egész idő alatt szopott, ám ez csöppet sem zavarta az anya munkáját, sem mozdulatai­nak kiinnyed, friss báját. Rendkívüli pontosság és be­gyakorlottság volt mozdula­taiban. A narancssárga tűz kicsapott a kályha résein és táncos visszfényeket vetett a sátorra. Már egészen közel jártam, és sülő szalonna, piruló ke­nyér­­ szagát éreztem, a leg­melegebb, legkellemesebb il­latot, amit csak ismerek. Kelet felől gyorsan erősö­dött a fény. A kályhához léptem, föléje terjesztettem kezemet, és egész testemben megborzongtam, amint meg­csapott a meleg. Azután mértebben a­­ sátorlap, és fia­tal férfi lépett ki, nyomá­ban egy idősebbel. Új kék zsávolynadrágot viseltek és új zsávoly kabátot, csillogó rűzgombokkal. Kemény vo­nású arcuk volt, és nagyon hasonlítottak egymáshoz. A fiatalabbnak sötét, tüs­kés szakálla volt, az öregebb­nek szürke, tüskés szakálla. Fejük és arcuk nedves volt, hajukból víz szivárgott, víz­­cseppek ültek erős szakál­lü­kön, és pofacsontjuk fénylett a víztől. Egymás mellett, áll­tak, csendben nézve a kivi­lágosodó kelet felé; egyszer­re ásítottak, és a fényt néz­ték a hegygerincen. Megfor­dultak és észrevették engem — Jó reggelt.! — mondja az idősebbik. Arca nem volt sem barátságos, sem barát­ságtalan. — Jó reggelt! — szólt a fiatal férfi. A víz, lassan megszáradt arcukon. A kályhához lép­tek, és a kezüket melenget­ték fölötte. A lány végezte a dolgát, arcát elfordította,­­szemét munkájára szögezte. Szeme fölött szalaggal kötötte haját, mély hátul lecsüngött és ide­­oda ringott, amint dolgozott. Bádogpoharakat rakott ki egy jókora papírládára, meg bádogtányérokat, késeket és villákat. Aztán kiemelte a sült szalonnát bő zsírjából és egy nagy bádogtálra tet­te; a szalonna megcsavarod­­va,­­sisteregve felkunkoro­­dot­t. A lány kinyitotta a rozsdás kályhaajtót, és szög­letes serpenyőt vett ki, tele nagy darab pirítós kenyerek­kel. Mikor a forró kenyér sza­ga szerteáradt, mindkét férfi mélyen beszívta. A fiatalab­bik halkan megszólalt: — Keerist! Az idősebbik felém fordult: — Reggelizett már? — Még nem. — Akkor hát tartson ná­lunk. Ez volt a jeladás. A ládá­hoz mentünk, és a földre telepedtünk körülötte. A fia­tal férfi megkérdezte: — Gyapotszedő­. — Nem. — Már tizenkét napja dol­gozunk itt — mondta a fiatal férfi. — A lány megszólalt a kályha mellől.­­ Éppen most kaptak új ruhát. A két férfi lepillantott új zsávolynadrágjára, és mind­ketten elmosolyodtak kissé. A lány elosz­totta a tál szalonnát, a barna pirítóst egy csésze szalon­na zsírt és egy kanna kávét, majd maga is letelepedett a láda mellé. A csecsemő még egyre­­ szo­pott, fejét a lány mellénykéje alá dugva a hideg elöl. Jól hallottam a cuppogását. Megraktuk tányérunkat, szalonnazsírt öntöttünk prin­ fosunkra, és megcukroztuk kávénkat. Az idősebbik férfi teletömte a száját és csak rágott, rágott és nyelt Aztán megszólalt: — Istenemre, jó! — és újra teletömte a száját. A fiatal férfi a­zt mondta? — Tizenkét napig jól et­tünk. Mindnyájan gyorsan, hab­zsolva ettünk, ismét telerak­­tuk a tányérunkat, és gyor­san tovább ettünk, amíg torkig laktunnk és kimeleged­tünk. A forró, keserű kávé megégette torkunkat. Az utolsó, zaccos kortyot a föld­re öntöttük, és újra megtöl­töttük poharunkat. Már színe is volt a fény­nek, valami vöröses villogá­sa, a nyitói még hidegebbnek éreztük a levegőt. A két férj arccal kelet felé ült, és ar­cukat megvilágította a haj­nál sugár; én is felnéztem egy pillanatb­a, és láttam a hegy rajzát, a fölötte el­áradó fény tükröződött az időseb­bik férfi szemében. Aztán a két­ férfi kiöntötte poharából a zaccot, majd egy­szerre felálltak. — Induljunk — szólt sa idősebbik. A fiatalabbik hozzám for­dult: — Ha gyapotot akar szed­ni, beajánlhatnánk. — Nem. Tovább megyek. Köszönöm a reggelit. Az idősebbik férfi helyte­­lení­tően ingatta fejét. — O. K. Örülünk, hogy ve­lünk tartott. Elmentek együtt A keleti szemhatáron a levegő izzó és a fénytől Én is elindultam a dúló úton. Ennyi az egész. Persze, több okát is tudnám adni, hogy m­iért volt kellemes. De volt benne valami na­gyon szép, amitől elönt a me­leg, ha rágondolok. Vasárnap, 19«. december 4. DBL-MAGYAR ORSZA* 11

Next