Délmagyarország, 1966. december (56. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-04 / 286. szám
KOVÁCs SÁNDOR X'ÜLIIS Kutatásaim W dem tették: Shakespeare Rómeó és Júlia című drámájában igaz eseményeiket írt meg, de a történet végénél már nem ragaszkodott, a valósághoz. Ha nem érezném tiszteletlenségnek a neves szerzővel szemben, azt is állítanám, hogy a könnyebb ellenállás útját választva, kitért az igazság elől. Capuleték valóban ellenezték, hogy Júlia lányuk Montague Rómeóval házasságra lépjen. Az is igaz, hogy ebből kellemetlenség származott, de minden ellenállás ellenére a fiatalok titokban frigyre léptek. Az is tény: a szerelmesek öngyilkosságot kíséreltek meg, de az már nem felel meg a valóságnak, hogy meghaltak. Lőrinc barát ugyanis kellő időben orvosért szaladt, és a gyors beavatkozás a fiatalok életét megmentette. Először mindketten nagyon kikaptak. A Capulet, Montague papák felháborodottan méltatlankodtak, mert ez a két kölyök ilyen szégyent hozott tisztes fejükre. Aztán, hogy a kisvárosi pletykák további gyűrűzését elkerüljék, megállapodtak: elismerik gyermekeik titokban kötött házasságát. Csupán ahhoz ragaszkodtak, hogy egy hetedhét országra szóló lagzit is csapjanak, hadd lássák ezek a veronaiak, hogy ők meg Ősz Ferenc, Rómeó és Júlia tudják adni a módját. A lagzi után a fiatalok elvonultak új otthonukba. A lakás kicsit szűkös volt, mi ac äs«?» húsz szobából és néhány hold háztáji parkból állt, dehát a szerelmesek kis helyen is elférnek — vélekedett az öreg Capulet, aki a kastélyocskát hozományul adta*. Ménetheteik felejthetetlenek voltak. Szobáról szobára szerették egymást, és amikor a húsz szoba elfogyott, elölről kezdték. Júlia fiától kora ellenéie, izzóit ebben a minden akadályt legyőző hatalmas szerelemben. Rómeó gyengéd és tüzes, és úgy érezte, hogy a meny országba jutott. — Azt akarom, hogy mindig úgy szeress, mint az elején — pihegte egyszer a 16. szobában Júlia. — Úgy lesz — ígérte Rómeó a 19.-ben. Egy fél év telt el, amikor Júliának kezdett feltűnni, hogy Rómeó már nem áll az erkélye alá, és mintha szerelmének heve is alábbhagyott volna. Egy este éjszakán Júlia azt kérte, hogy ismételjék meg a híres erkély jelenetet, de Rómeó inkább aludni akart. Ezen összezördültek kissé, de végre Rómeó engedett és kiment az esőbe. A következő alkalommal azonban nem engedelmeskedett, hisz még a múltkori náthát is alig heverte ki. Ebből már csúnya veszekedés lett, melynek hevében Júlia azt találta mondani, hogy az apjának igaza volt. — Akkor szaladj az apádhoz — kiabálta Rómeó, akinek már régen gyanús volt, hogy anyósa tüzeli ellene Júliát Júlia egy pendelyben szaladt ki a házból és hamarosan Copulet mama terjedelmes keblén zokogta el bánatát. De hiába, a szerelem mindennél nagyobb erő, és Júlia két hét múltán visszatért. Újra nagyon szerették egymást, mintegy tíz szobán át, amidőn Rómeó szóvá tette, hogy minden mell vértje berozsdásodott és egy szem sábdul sincs a házban.— Bezzeg szegény anyám mindig kifényesítette a vértemet — mondta, és ezúttal Júlia küldte el férjét a mamához. Ettől kezdve egymást küldözgették, de azért a mindent elsöprő szerelem időnként újra egymás karjába hajtotta őket. Veronában már újra szóbeszéd tárgya lett Rómeó és Júlia esete. A jólértesültek — a dajka egy barátnőjének révén — tudni vélték, hogy Rómeó megismerkedett valami Julietta nevű nőszeméllyel, aki annyira tisztelte a híres férfiút, hogy nem kívánta tőle az erkély alatti ostromot és a csatát mindjárt a megadásnál kezdte. A dolog persze Júliának is a fülébe jutott. Először szörnyen bánkódott, majd szomorúságát megosztotta egy nyalka kereszttes vitézzel. Persze, akkoriban a válás nem volt olyan könnyű, különben is az emberek megszólták volna őket. Ezért együtt éltek továbbra is, de Rómeó eljárt a kis Juliettához, míg Júliát a keresztes vitéz részesítette vigasztalásban ... Még sok mindent tudnék mesélni róluk, de nem teszem. Mert rájöttem, Shakespeairenak igaza volt. Ő azért szépítette meg az igazságot, mert az akkori emberek még nagyon ragaszkodtak az illúziókhoz. Ezért Shakespeare Vilmos inkább őket „ölte meg” és nem a szerelmet ... Hogy ki ellen, mi ellen folyik mindez, kevesen látták ezt akkor még világosan a fiatalok közül. Csak ki az utcára, ordítani, hogy ..Aki magyar velünk tart! ..." Hát így lehetett otthon is. Persze ez így nagyon le rám egyszerűsítve, de maga biztosan ért engem, minek magyarázzam. Nincs is kedvem hozzá. Az apámról szeretnék beszélni. — Azt mondják, ő is ott kiabált a menetben, elől ment. Be volt rúgva, mint legtöbbször. Szinte magam előtt látom, ahogy ott handa bambázik. Rengeteg erő és indulat volt benne. Vaskereskedő volt a szakmája. Széles nagydarab ember, a tűzhelyeket legtöbbször maga emelte le a kocsikról és a hátán vitte be a boltba, hát képzelheti. — A pártbizottság felé mentek, tüntetni akartak. A sógorom mesélte, az kommunista, hogy látta az apámat is a menetben. A pártvezetők ott szorongtak a pártházban. Volt, aki azt mondta, hogy lőni kell a hőbörgökre. Más azt javasolta, hogy páran menjenek közéjük és próbálják lecsendesíteni, elterelni őket. A sógor is így tett, tőle tudom, amit tudok. Nem döntöttek, hogy nem szabad vérnek folyni, inkább elhagyják az épületet. Így is történt. A tömeg betódult, a padlón égették el az iratokat, könyveket, csoda, hogy ki nem gyulladt az épület. Behatoltak a párttitkár szobájába is, kiszúrták a holmijait, ruházatát. Szerencse, hogy őt magát nem találták ott, talán vele is elbántak volna. Akkor már fegyvereket is osztogattak a tömegben. Egy teherautóról adogatták le katonaruhás egyének, de civilek is voltak köztük. Sok bámészkodó, kíváncsi ember is állt az út két oldalán. Egyszer csak lövés dörrent valahonnan, senki sem tudja megmondani honnan. Valamelyik felelőtlen ember elsütötte a puskát. És egy lány a házak mellett összeesett A kíváncsiskodó tömeg egy része odafutott, masnik elrohantak. A lány meghalt. Ismertem, szép kis fiatal lány volt. És meghalt. Ártatlanul. Senkinek sem vétett. __ Tudja, én akkor hasonlottam meg, amikor Iztot voltunk mi is az utcán és egy öreg tüzérszázados került közénk. Néhányan közrekaptak és leütötték a sapkát a fejéről, csak azért, mert csillag volt rajta. A vállapját is letépték. Az öreg csak állt, nem védekezett. A száj a szúié fehér volt és reszketett a felindultságtól, valamit mondani is akart, de lehurrogták, félrelökték az útból. Nagyon megsajnáltam a védtelen embert. Odamentem és megkerestem a sapkájét. Levettem róla a csillagot és átnyújtottam neki a sapkát. De nem tette a fejére. Csak forgtatta idegenül, s lassan zsebre gyűrte. — Köszönöm fiam — csak ennyit mondott és lassan elballagott. Alig ismertem a nagyapámat, meghalt mikor még kisgyermek voltam, de mintha őt láttam volna az öreg keserű, csüggedt vonásaiban. — Aztán egy másik. .. Szovjet tank állt a téren, tetején géppisztolyos katona. Csak_ állt és nézelődött. Húsz—huszonöt suhanó hősködött körülötte. Köveket hajigáltak a tankra, egy kő a katonát is eltalálta. Az, hirtelen egy sorozatot engedett a levegőbe. Pedig, ha meggondolom, a katonák nem a levegőbe szoktak lőni, ha bánják őket, de ő nem lőtt a támadókra, pedig ő volt az erősebb. Vagy épp azért. — Nem, nem volt ez már akkor olyan világos dolog, mint ahogy eleinte látszott. Vagy talán akkor kezdett világosodni sokakban? Elhatároztam, hogy haza utazom. És akkor az apám... Az kezdett el velem is hőzöngeni. — Szeretem a lovaglás embereket, a bátrakat, egy kicsit talán a vagányokat is De amikor a védteleneket bántják, nem bírom elnézni. Hát mit vétett az a lány, akit agyonlőttek véletlenül, vagy a fiatal párttitkár — ismertem mikor még ifjúsági vezető is volt, — akinek kidobálták a ruháját, összetiporták a lakását és halálra keresték. Vagy a szovjet katona . .. — Hát ezen veszekedtünk az apámmal. Felesleges volt. Nem értettük meg egymást. Ő csak ivott és kiabált. Mintha nem is egy nyelven beszéltünk volna. — Aztán karácsonykor már alig bírtunk vele az anyámmal. Csak ivott és veszekedett- Azt képzelte mindég, hogy őérte jönnek a rendőrök és a karhatalmisták. Hiába mondtuk neki, hogy ha nem csinált semmit, nincs mitől félnie. Mintha meghibbant volna, rémképeket látott. Álmában azzal a lánnyal viaskodott. Kiabált, hogy ő nem tehet róla. — Anyám egy kis karácsonyfát csinált. Mindig szokott, pedig már nem vagyunk kicsik, apróbb gyerek nincs a háznál. De jól esik neki. Kikészítette a díszeket és apámat küldte le a fácskáért a pincébe. Aztán az apám soká jött fel. Anyám leszólt neki, semmi válasz. Rosszat sejtett. Lement, majd sikoltozva rohant fel. Apám felakasztotta magát. — Hát így történt. Magam maradtam férfi a családban, anyám kullancsa és támasza. Ha tanulni akarok, neki kell megkeresni a rá valót, a ruházatomat. A nyáron dolgoztam, hogy kisebb legyen a gondja. A sógor is ígért egy kis segítséget, csak azt mondják, tanuljak, tanuljak, hogy hasznára lehessek majd az anyámnak. Hát garnitanulók. Azt hiszem, szép szakma a miénk. Járni az erdőt, telepíteni, tervezni, néha vadászgatnni, beszélgetni a csenddel, a nyugalommal. Egészen költői foglalkozás, nemde? Ismét egy kis csönd támadt közöttünk. Nem tudtam szólni. Csak hallgattam a kerekek kattogását, néztem az elsuhanó tájait. Mit is mondhat ilyenkor az ember, ha nem akar nagyképű lenni. Ehelyett inkább ismét cigarettával kínáltam. — Nem, köszönöm, nem szívok többet — szabódott és nem is gyújtott rá —, tudja a cselgáncs' Sportszerűen kell élni! — mondta és nevetett. Kivillantak szép, érré, fehér fogai. John Steinbeck: REGGELI A Nobel-díjas írónak Magyarországon most először közölt írását Péchi György fordításában közöljük. Ez az emlék örömmel tölt el. Nem tudom miért, magam előtt látom legkisebb részletét is. Rajtakapom magam, hogy újra meg újra felidézem, minden alkalommal újabb részleteket hozok felszínre az elmerült emlékből, s ahogy visszagondolok rá, meleg öröm áraszt el. Kora reggel volt. A keleti hegyek kékesfeketének látszottak, de mögülük, a hegygerincen, már enyhén halványvörösbe játszó fény tört fel, amely mind hidegebbre, szürkébbre és komorabbra vált, amint emelkedett; átellenben nyugat felé még és borult a vidékre. Hideg volt, nem éppen csípős, de elég hideg, úgyhogy összedörzsöltem a kezemet és jó mélyen a zselémbe süllyesztettem, behúztam a nyakamat és topogtam. Lent a völgyben, ahol jártam, a hajnal levendula szürke színében játszott a föld. Végigmentem egy dűlőúton, és egy sátrat pillantottam meg magam előtt, amely csak kevéssel volt világosabb a szürke talajnál. A sátor mellett narancssárga tűz lobogása szűrődött ki egy ócska, rozsdás vaskályha résein. Szürke füst áradt a tömpe kályhacsövön, sokáig áradt fölfelé, mielőtt szétterült és eloszlott volna. Fiatal nőt láttam a kályha mellett, jóformán kislány volt még. Színe hagyot pamutszoknyát és mellénykét viselt. Amint közelebb kerültem, láttam, hogy behajlított karján csecsemőt tart, s a csecsemő szopik, fejét a lány mellénykéje alá dugva a hideg elöl. A lány megmozdult, megpiszkálta a tüzet, félretolta a kályha rozsdás karikáját, hogy erősebb huzatot csináljon, kinyitotta a kályhaajtót, a csecsemő egész idő alatt szopott, ám ez csöppet sem zavarta az anya munkáját, sem mozdulatainak kiinnyed, friss báját. Rendkívüli pontosság és begyakorlottság volt mozdulataiban. A narancssárga tűz kicsapott a kályha résein és táncos visszfényeket vetett a sátorra. Már egészen közel jártam, és sülő szalonna, piruló kenyér szagát éreztem, a legmelegebb, legkellemesebb illatot, amit csak ismerek. Kelet felől gyorsan erősödött a fény. A kályhához léptem, föléje terjesztettem kezemet, és egész testemben megborzongtam, amint megcsapott a meleg. Azután mértebben a sátorlap, és fiatal férfi lépett ki, nyomában egy idősebbel. Új kék zsávolynadrágot viseltek és új zsávoly kabátot, csillogó rűzgombokkal. Kemény vonású arcuk volt, és nagyon hasonlítottak egymáshoz. A fiatalabbnak sötét, tüskés szakálla volt, az öregebbnek szürke, tüskés szakálla. Fejük és arcuk nedves volt, hajukból víz szivárgott, vízcseppek ültek erős szakállükön, és pofacsontjuk fénylett a víztől. Egymás mellett, álltak, csendben nézve a kivilágosodó kelet felé; egyszerre ásítottak, és a fényt nézték a hegygerincen. Megfordultak és észrevették engem — Jó reggelt.! — mondja az idősebbik. Arca nem volt sem barátságos, sem barátságtalan. — Jó reggelt! — szólt a fiatal férfi. A víz, lassan megszáradt arcukon. A kályhához léptek, és a kezüket melengették fölötte. A lány végezte a dolgát, arcát elfordította,szemét munkájára szögezte. Szeme fölött szalaggal kötötte haját, mély hátul lecsüngött és ideoda ringott, amint dolgozott. Bádogpoharakat rakott ki egy jókora papírládára, meg bádogtányérokat, késeket és villákat. Aztán kiemelte a sült szalonnát bő zsírjából és egy nagy bádogtálra tette; a szalonna megcsavarodva,sisteregve felkunkorodott. A lány kinyitotta a rozsdás kályhaajtót, és szögletes serpenyőt vett ki, tele nagy darab pirítós kenyerekkel. Mikor a forró kenyér szaga szerteáradt, mindkét férfi mélyen beszívta. A fiatalabbik halkan megszólalt: — Keerist! Az idősebbik felém fordult: — Reggelizett már? — Még nem. — Akkor hát tartson nálunk. Ez volt a jeladás. A ládához mentünk, és a földre telepedtünk körülötte. A fiatal férfi megkérdezte: — Gyapotszedő. — Nem. — Már tizenkét napja dolgozunk itt — mondta a fiatal férfi. — A lány megszólalt a kályha mellől. Éppen most kaptak új ruhát. A két férfi lepillantott új zsávolynadrágjára, és mindketten elmosolyodtak kissé. A lány elosztotta a tál szalonnát, a barna pirítóst egy csésze szalonna zsírt és egy kanna kávét, majd maga is letelepedett a láda mellé. A csecsemő még egyre szopott, fejét a lány mellénykéje alá dugva a hideg elöl. Jól hallottam a cuppogását. Megraktuk tányérunkat, szalonnazsírt öntöttünk prin fosunkra, és megcukroztuk kávénkat. Az idősebbik férfi teletömte a száját és csak rágott, rágott és nyelt Aztán megszólalt: — Istenemre, jó! — és újra teletömte a száját. A fiatal férfi azt mondta? — Tizenkét napig jól ettünk. Mindnyájan gyorsan, habzsolva ettünk, ismét teleraktuk a tányérunkat, és gyorsan tovább ettünk, amíg torkig laktunnk és kimelegedtünk. A forró, keserű kávé megégette torkunkat. Az utolsó, zaccos kortyot a földre öntöttük, és újra megtöltöttük poharunkat. Már színe is volt a fénynek, valami vöröses villogása, a nyitói még hidegebbnek éreztük a levegőt. A két férj arccal kelet felé ült, és arcukat megvilágította a hajnál sugár; én is felnéztem egy pillanatba, és láttam a hegy rajzát, a fölötte eláradó fény tükröződött az idősebbik férfi szemében. Aztán a két férfi kiöntötte poharából a zaccot, majd egyszerre felálltak. — Induljunk — szólt sa idősebbik. A fiatalabbik hozzám fordult: — Ha gyapotot akar szedni, beajánlhatnánk. — Nem. Tovább megyek. Köszönöm a reggelit. Az idősebbik férfi helytelenítően ingatta fejét. — O. K. Örülünk, hogy velünk tartott. Elmentek együtt A keleti szemhatáron a levegő izzó és a fénytől Én is elindultam a dúló úton. Ennyi az egész. Persze, több okát is tudnám adni, hogy miért volt kellemes. De volt benne valami nagyon szép, amitől elönt a meleg, ha rágondolok. Vasárnap, 19«. december 4. DBL-MAGYAR ORSZA* 11