Délmagyarország, 1967. január (57. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-06 / 5. szám

Akció munkásmozgalmi emlékek gyűjtésére A Legújabbkori Történeti Bizottság felhívása Mint ismeretes, idén ünnepeljük a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulóját, két év múlva, 1969-ben, a Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. év­fordulóját, és három év múlva, 1970-ben, a felszabadulás 25. évfordulójára emlé­kezünk. A Csongrád megyei Legújabb­kori Történeti Bizottság — mint már je­lentettük — megkezdte e történelmi év­fordulók megünneplésének előkészítését A bizottság ezzel kapcsolatban felhívás­sal fordul munkásmozgalmi emlékek gyűjtésére a megye ifjúságához, a mun­kásmozgalom veteránjaihoz, a társadalmi szervekhez és Csongrád megye, valamint Szeged város egész lakosságához. A felhívás szerint a feltáró és gyűjtő­munka ölelte fel a tárgyi és írásos em­lékeket, a korabeli ifjúmunkás, paraszt és diákmozgalmakban részt vettek emlék­tárgyait (zászlók, kitüntetések, érmék, pénzek, plakátok, sajtótermékek, fényké­pek, levelek, igazolványok stb.). Rögzítse — írásban vagy magnetofonszalagon — az egykori forradalmi harcok résztvevői­nek vagy hozzátartozóinak, szemtanúk­nak személyes visszaemlékezéseit. Az összegyűjtött dokumentumokat a megyei és szegedi múzeumoknak, levéltá­raknak kell átadni. Az anyagokért a Leg­újabbkori Történeti Bizottság felelősséget vállal, gondoskodik feldolgozásukról és kiállításukról. Az érdekeltek a beszolgál­tatott dokumentumokat a feldolgozás és a kiállítás után — kívánságukra — vis­­­szakapják. Kívánatos viszont, hogy az ér­tékes dokumentumok az utókor számára megmaradjanak. A Legújabbkori Történeti Bizottság a legjobb gyűjtőket — vagy kollektívákat — pályadíjakkal jutalmazza. Az első díj 3 ezer, a második díj 1500, a harmadik díj 1000, a negyedik díj 500 forint. A díja­kat 1967. november 30-ig osztják ki. A gyűjtéssel kapcsolatban a múzeumok és a levéltárak adnak részletes felvilágo­sítást Befejődött a népfrontvezetők tanácskozása A Hazafias Népfront Csongrád megyei bizottságá­nak elnöksége háromnapos tanácskozást rendezett Sze­geden a városi, községi és városkörzeti népfrontvezetők részére. A tanácskozás harmadik befejező napján, tegnap Ka­tona Sándor, a Hazafias Népfront Csongrád megyei bizottságának titkára tartott előadást. A népfront bizott­ságok feladatai a soronlevő országgyűlési képviselő és tanácstagi választásokon címmel. Ezután Erhard Wechtsel, a Német Demok­ratikus Köztársaság magyar­­országi nagykövetségének tit­kára az európai biztonság kérdéseiről beszélt. Az előadás megvitatása után Horváth László, a Ha­zafias Népfront Országos Titkárságának képviselője zárta le a háromnapos ta­nácskozást V­álaszol az illetékes: Figyelemre méltó javaslat Lapunk 1966. december 15-i számában az Olvasóink írják rovatban javaslatot tettünk közzé, melynek a lé­nyege az volt, hogy a csuk­lós villamoskocsikon a kö­zépső ajtón is engedje meg a közlekedési vállalat a fel­szállást. Ezzel kapcsolatban válaszolt most Pálinkó Jó­zsef, a Szegedi Közlekedési Vállalat forgalmi osztályá­nak vezetője. A többi kö­zött írja: „A javaslat számításon kí­vül hagyja, hogy bizonyos kocsitípusoknál — és a csuk­lós kocsi is ilyen — nem le­het az utasok kötelező áram­lását tetszés szerint megvál­toztatni. Nem lehet azért, mert a viteldíj beszedése nem közömbös sem a válla­latnak, sem a népgazdaság­nak. A csuklós villamoson a vezető mögött levő, — te­hát az első — ajtón le- és felszállhatnak a bérletes uta­sok. A gyorsabb fel- és le­szállás érdekében azonban a bérletesek használhatják a hátsó ajtót is. Gyakori eset, hogy az első ajtónál nagy a tolongás, míg hátul már ré­gen befejeződött az utasok fellépése.” Presszó vagy kocsma? A Dél-Magyarország 1966. december 25-i számában tet­tük szóvá a Szabadság tér­nél levő Marika presszóban tapasztal állapotokat. A III. kerületi tanács ülésein több­ször kifogásolták a tanács­tagok, amiért a nem is olyan régen nyílt presszó kocsma jellegűvé vált. Cik­künkre Szabó József, a Csongrád megyei Vendéglátó Vállalat igazgatója válaszolt. A többi között megállapítja: „A vállalat illetékeseivel megvizsgáltattam, hogy mi­lye lehetőség adódna vál­toztatni a Marika presszó jelenlegi működésén. Erede­tileg nem presszó nyílt vol­na a III. kerületi tanács it­teni szolgáltató házában. Vállalatunk kénytelen volt a nyitás előtt a lehetőséghez mérten olyan átalakítást végeztetni, hogy az illetékes szervek a presszó működését engedélyezzék. Vállalatunk igényelte a kerületi tanácsok vb. lakás- és helyiséggazdál­kodási osztályától a presszó szomszédságában levő üres üzlethelyiséget, hogy megfe­lelő, kulturált körülményeket biztosíthassunk a vendégek­nek. Kérésünk nem teljesült, így vállalatunk 1967-ben csak festetni tudja a helyisé­get, más átalakítást nem ké­pes megoldani. Igaza van a cikkírónak abban, hogy a hétfői napokon túlzsúfolt a presszó, mert a szomszédos vendéglő szünnapot tart. Sajnálatos, hogy az üzlethe­lyiség eredetileg nem ven­déglátói célra épült, s emi­att nem lehetséges olyan át­alakítást végezni, amely biz­tosíthatná az igények kielé­gítését.” üvegvásárlás Tavaly renováltatta lakó­házát Szatmári Sándor, Sze­ged, Hétvezér utca 39. szám alatt lakó olvasónk. Mint levelében írja, az üvegezést maga végezte, de sok bos­­­szúságot okozott neki, hogy a Mérei utcai üvegszaküzlet esetenként csak 2—3 hetes várakozás után szolgálta ki. Év végén is szüksége lett volna táblaüvegre, az üzlet­vezető azonban úgy tájékoz­tatta, hogy bár van üveg raktáron, mégis várja meg az új évet, mert munkatársa szabadságra ment. Olvasónk­kal együtt kérdezzük: elő­nyére válik-e ennek az üz­letnek, ha üres kézzel engedi el bármelyik vásárlóját? SÁR A BUSZMEGÁLLÓBAN Bérezési János, Deszk, III. kerület 3. szám alatt lakó olvasónk a deszki állami gaz­daság környékén lakók ne­vében fordult panaszlevelé­vel szerkesztőségünkhöz. A többi között írja, hogy a deszki állami gazdaság előtti Újszegedről a József Attila telepi lakosok nevében for­dult levelével szerkesztősé­günkhöz Hegybeli Lajos, Thököly utca 8. szám alatti olvasónk. A többi között köz­li, hogy 4—5 éve már, hogy a Thököly utca közút­ja meg­lehetősen rossz állapotban van. 1965 nyarán ugyan ja­víttatta az I kerületi tanács, de azóta egy gödörből kettő lett. Tanácsülésen szóvá tette ezt már Sári János ta­nácstag is. Interpellációjára autóbuszmegállót­­ lehetetlen megközelíteni a sár és víz miatt. Az utazók érdekében néhány kocsi salakot kellene elteríteni a megállóban. Ol­vasónk levelét ezúttal tolmá­csoljuk a deszki községi ta­nácsnak, intézkedés végett. írásban is kapott választ, mi­szerint még a múlt év ne­gyedik negyedében megja­vítják az utca egy szakaszát A kátyúkba bontásból eredő betondarabokat hordtak, de azzal nem sikerült az útsza­kasz javítása. Tetézte ezt a Szegedi Víz- és Csatornamű­vek munkája. Vízlevezető árkot ástak, s a kitermelt földet a kocsiútra dobálták, így az amúgyis keskeny ko­csiút még járhatatlanabbá vált. EGY ROSSZ ÜT Üzembővítés Egymillió forint beruhá­zással bővítik a dorozsmai gépjavító állomás deszki üze­mét. Az itteni központi nagy­műhelyhez egy újabb „ha­jót” építenek és kiépítik a telep belső úthálózatát is. Veres Péter 70 éves Veres Péter Kos­­suth-díjas író het­venéves. Szavunk ünnepi csöngésű, de nem az ün­nepre és az ün­­nepelthez szóló. Inkább amolyan sommázásféle: sű­rítése, amennyire a szűkös terjede­lem engedi, élet­útja, s írói mun­kássága legfőbb tanulságainak. Közmondásos pontosságát, aho­gyan az élet- és szellemvilág meg­annyi jelenségé­nek, a legaprób­bak csík is, lebír­­hatatlan szívósság­gal nevet ad, hiá­ba próbálnánk utánozni. A szem­lélet, a stílus vál­tozásain azonban átüt s kötelez a lényegi igazság: sose add föl a világ vallatását, hogy érzékieted, gondolataid háló­jába fogd, tetten érd a teljes életet, legjobb tudásod sze­rint. Aki erről lemondott mestersége, hivatása, ember­léte legfőbb törvényét szegte meg. Veres Péter eszmélésétől kezdve szüntelen vallatta a világot — hogy változtathas­son a világon. Életútja — a nagy agrárproletár falu, Bal­mazújváros villany talán vis­kói közül az irodalmi-szelle­mi élet központjában, sokak­ban a rendhagyó esetek hök­kent csodálkozását kelti. Pe­dig nem afféle tüneményes „karrier” ez, melynek ívét a személyes becsvágy mohó­sága húzta volna meg. Ma­gatartásában, írásaiban egy­aránt egy réteg szószólója, életének, szenvedéseinek, leg­jobb tulajdonságainak mű­vekbe sűrítője, az irodalmi maradandóságba mentője volt. E réteg: a valahai sze­­gényparasztság zárt közös­sége, hol az „elnyomás” szó­nak betű szerinti értelme volt: a jogi osztottság, a tár­sadalmi kiszolgáltatottság, a mindennapi betevőért foly­tatott örökös harc a termé­szettel és az élet uraival egyszerre, e sors osztályosait olyan tömbbé tömörítette, mely a belőle kiszakadt író magatartását is életre szólón meghatározta. Az induló Ve­res Péter írásai: e sorsközös­­ség kinyilatkozásai. „Én nem mehetek el innen, soha, se­hova” — vallja egy korai versében. Törvényéhez hű maradt: lélekben soha övéitől el nem távolodott, de közé­jük akarta hozni a nagyvi­lágot, mindent, ami szép, nemes és amit érdemes, da­colva a közönnyel, hatósági vegzatúrákkal. Jelképes, hogy első nagyobb írása, Az Alföld parasztsága, a Markó utcai börtönben születik, 1936-ban. Egy év se telik el, s a nagy magyar publicista, Bálint György, e szavakkal hívja fel a balmazújvárosi parasztíróra a figyelmet: „Veres Pétert két napig fag­gatta a balmazújvárosi csend­őrőrs. Kezét, lábát merőlege­sen kinyújtva, arcát a men­­­nyezet felé fordítva, órákig tartó görcsös mozdulatlanság­ban kellett a nyomozók kér­désére válaszolnia. Súlyos vádpontokat kellett tisztáz­nia: miért érintkezett Móricz Zsi­gmond­dal és Illyés Gyu­lával? Kéziratait és könyveit elkobozták.” Igen, a hatalom fölfigyelt rá, miért világos egy kunyhó­ablak a balmazújvárosi sze­génysoron, megérezték, mes­­­sze lobog annak a fénye, ám­de hiába próbálták kioltani. Érezték, a szellemi honfogla­lás, melynek Veres Péter elő­őrse és serkentője volt, vala­miképp az igazi, a történelmi honfoglalás, a felszabadulás kicsikart előlege. Amint az író legjelentősebb műve, a Számadás, önéletrajz ugyan, de egy szegényparaszt esz­­mélését hűségesen fölidézve, a tömegeik, a hárommillió koldus történetét, akaratát fogalmazta meg. Azt, ami a nép valójában volt, és ami­vé lenni akart. Ez, a törté­nelmi helytállás, Veres Péter sorsának és életművének má­sik fontos, kire-kire kötelező tanulsága. Igen, még ma is nehéz el­dönteni, mivel tett többet: azzal-e, hogy megírta osz­tálytársai életét, olyan hite­lességgel és részletességgel, hogy műveiből, a Szűk esz­tendőből, a Számadásból, a Próbatételből és a trilógiává bővülő Balogh család törté­netéből a késő korok olva­sója is elevenen maga előtt láthatja majd e napjainkban már múltba fordult világot — vagy azzal, hogy a földreform egyik előkészítőjeként és irányítójaként, forradalmár politikusként részt vett a szegény pa­rasztság tengermé­­lyi életének meg­­változta­tásában, hogy valóban és véglegesen múlt legyen, amit írá­saiban megörökí­tett. És, miután a fel­­szabadulás meg­történt, népe — az ő szavaival él­ve — véglegesen a „nemzetbe emelke­dett?” A folyamat máig se ért véget, figyelmeztet az író. A hódítás még nem teljes: a „szellem napvilá­ga’’ még nem ér el mindenüvé. Ezért foglalkozik ma, a régi frisse­séggel és szívós­ságai, a tudo­mány, a művé­szet, a szellemi élet megannyi problémájával­ vi­szi övéinek, mindazt, „ami szép, ami nemes és amit ér­demes.” Így lesz Olvasónak róla a Számadás folytatása mindegyre táguló szellemi önéletrajz. De ezenközben se feledke­zik meg róla, hogy ma is vannak némáik, hallgatagok a dolguk tevők, akik magu­kért szólni röstellenek. He­lyettük s a nevükben szólt igazukra újra és újra figyel­meztet, mint a hasonló cí­mű, már a hatvanas évek­ben írt regényében. S ha is­mét a múltat, a régi cseléd­sor nyomorúságát idézi föl, mint a Tiszántúli történetek­ben­, nem az emlékekben me­­rítkezik meg, s nem egy volt világba réved vissza, hanem a közösségi együttélés ma is érvényes és megszeghetetl­en szabályrendjét kutatja, erköl­csi törvényeire figyelmeztet. A hetedik évtized küszöbét átlépő Veres Péter gazdag ember. Gazdag, mert mérhe­tetlenül többet adott, mint amennyit kapott. Iszákja ma is kifogyhatatlan, mint a me­sebeli szegényember tarisz­nyájából is mindig jut kinek­­kinek madár látta kenyér. Mindenkinek, aki élni akar vele. B. NAGY LÁSZLÓ Mit tudunk a kalendárium múltjáról? Kevesen sejtjük, hogy a naptár történetéhez a régi magyar művelődésnek is köze van. Az 1582-ben bevezetett mai, úgynevezett Gregorian naptár úttörő csil­lagásza, Johannes Regiomon­tanus az 1460-as években Budán dolgozott, Mátyás ki­rály udvari csillagászaként. Itt dolgozta ki csillagászati táblázatait, amelyeket Ko­lumbus Kristóf éjszakai úti­kalauznak használt tengeri útján. Regiomontanus 1471- ben Nürnbergben nyomtatta ki a hazánkban végzett munka eredményét. Művét száz évvel később három olasz csillagász folytatta. Ek­kor állapították meg, hogy a Julius Caesar kora óta el­telt mintegy 1600 év alatt tizenegy nappal késett el a naptár az objektív csillagá­szati idő mögött. Hogy ezt kiküszöböljék, Gergely pápa elrendelte: 1582. október 4-e után október 15-ét írjanak. Ez volt a modern Gregorian naptár születésnapja, amikor egyetlen perc alatt 11 napot vénült a világ és a naptár utolérte az időt. % Egy perc alatt 11 nap Én nem mehetek el innen Kevesen tudják, hogy a prózaíró­­ként ismert Veres Péter pályája kez­deti szakaszában verseket is írt. Szü­letésnapja alkalmából közöljük az alábbi, 1939 májusában született ver­sét. Én nem mehetek el innen soha­ sehova, nekem nincs útlevelem, nincs gazdag rokonom, nincs pénzes barátom, millió sárbaragadt paraszt a szomszédom, ezeknek a sorsa az enyém, s az is marad örökre. Nekem csak térkép a nagyvilág, talán sohase látom Párizst, Rómát, sohase látom Amerikát, sem a déltengeri szigeteket; barnás folt marad számomra a sziklás spanyol föld, és zöld folt marad a szibériai steppe. Azt mondta egyszer valaki, úgy mondják, egy görög bölcs: „adj egy szilárd pontot és kifordítom sarkaiból a világot’’. Én megtaláltam azt a pontot, legalábbis önmagam számára. Ez a föld az, amelyen élünk; a sziksós puszta, a ragadós televény, a szaladó homok és a zöldellő dombok földje — Magyarország, s a tízmillió magyar, aki benne él. Hogy szép-e a mi hazánk, szebb-e, mint másoké, nem tudom, nem is keresem, hogy fegyverrel hódítottuk, vagy munkával szereztük, beköltöztünk-e vagy a földből nőttünk, mindegy ma már — egyek vagyunk vele. Napunk közös a többiekkel, de a mi csíráinkat is felébreszti, a felhők elszállnak felettünk, de esőjüktől a mi füveink is nőnek, a mások szép és gazdag földjét én hát nem irigyelem. Lábommal bokáig járok a magyar sárba, arcomat kicserzi az éles pusztai szél, szemeimet kicsire húzza a kemény sivatagi napfény, gondjaim lehúznak a földre, vágyaim fölemelnek a felhők fölé, nincsen más számomra, mint emésztő töprengés, forró vágyak és kemény akarat: ide kell hoznunk a nagyvilágot, ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, ami nemes és amit érdemes. Péntek, 1967. január 6. D&L-MAGY­ARORÁZÁ4 S

Next