Délmagyarország, 1967. január (57. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-15 / 13. szám

Ha’ó­ a­u’én s a fel­szabadulás előtt mindössze két olyan Tömörkény-kötet jelent meg, amely nem egy­szerű utánnyomása az író életében megjelent kötetek­nek, hanem addig könyv­­alakban meg nem jelent írásokat ment meg a fele­déstől: Móra Ferencé (Cél­szerű szegény emberek, 1922) és Sík Sándoré (Rónasági csodák, 1943). Jellemzően mindkettő helyi, szegedi ki­advány. Tömörkény műve — ezt igazén mindenkinek el kell ismernie — a fölszabadulás után vált közkinccsé. A Tö­mörkény Emlékkönyv bib­liográfiájába vetett pillantás elárulja, hányféle válogatás — közte az Olcsó Könyvtár sok ezres példányszáma — tette könnyen hozzáférhető­vé az addig jobbadán bib­liofil csemegének számító Tömörkény-kötetek elbeszé­léseinek legjavát. A legjelentősebb vállalko­zás kétségkívül a Szépiro­dalmi Könyvkiadóé, amely 1958-ban elkezdte írónk ös­­­szegyűjtött művei sorozatá­nak megjelentetését A kez­deményezés érdeme Czibor Jánosé. Ez a kisújszállási születésű, Szegedhez semmi szállal sem kapcsolódó, tra­gikus sorsú literátor, senki­től sem befolyásoltam mint vérbeli irodalmi ínyenc is­merte föl Tömörkény írás­művészetének egyedülálló­an érdekes és értékes jelle­gét, s állította e különös klasszikus szolgálatába rö­vidre mért életét, hátralevő pár esztendejét. Szeged né­pe és Tömörkény művésze­tének minden becsü­lője há­lás lehet neki. Gondozásá­ban jelent meg a sorozat hét kötete (1956—1960); ko­rai halála, öngyilkossága (1961) után maradt rám a még tőle kigondolt nyolca­dik kötet (1963) sajtó alá rendezése. S ugyancsak ő válogatta Tömörkény írásai­nak azt a gyűjteményét, amely előbb a Magyar Klasszikusok sorozatban rep­rezentálta írónkat, majd az Aranykönyvtár kötetei közt nagy példányszámban ter­jesztette, s végül most, a centenáriumra ünnepi ki­adványként, ötezer példány­ban tette ismét kaphatóvá Tömörkény életművének leg­­időtállóbb darabjait (Fecs­kék, 1966). Czibor János jószándéka, szorgalma sem volt azonban elegendő, hogy a tömörké­nyi életmű problémáival, főként helyismereti és nyel­vi rejtélyeivel megbirkózzék. Nem vele, haló porával szál­lok perbe tehát, amikor szó­vá teszem az összegyűjtött művek szövegközlésének fo­gyatékosságait, értelmi és esztétikai szempontból egy­aránt zavaró hibáit. Czibor minden kötetét „kronológi­­kus rendben és tisztázott szövegközlésben’’ szándékoz­ta megjelentetni. Sajnos, szegedi történelmi, földrajzi, néprajzi, népnyelvi ismere­teinek hiánya korlátozta eb­béli szándékának megvaló­sítását. A hibák főbb típusait ele­gendő a Fecskék új kiadásán illusztrálnom, s csak né­ha utalnom az összegyűjtött művekben előforduló pél­dákra, legmeggyőzőbb ta­lán legelsőbben az elírások­ra rámutatni. Egyetlen no­vella két lapján (390—391) tízszer fordul elő hibás alak­ban a mi fülünknek ismerős helynév, a sziliért (töltés, iskola), r helyett minde­nütt z-vel. Az összegyűjtött művekben tucatjával talá­lunk ilyen eltorzult neveket: a Zsótérből Zsótész, a Kisti­­sza utcából Krisztina utca, a Hézsőból Bézső, Sebők­­hegyből Sebkőhegy, Vecser­nyésből Vecsernyés, Csany­­ból Csany, körtöltésből körtölés (nyilván a kürtö­lés változatának hitte sze­gény Czibor), Csőréből Cső­re stb. Az ünnepi Tömör­kény-esten is szerepelt Ter­méskő szivü Mihály című novellában kétszer egymás után szívleli („fontolóra vesz") alak áll (412) a he­lyes szível­ („szereti") he­lyén. De vannak olyan elírá­sok, sajtóhibák is, amelyek­nek nincs helyi vonatkozá­suk, mégis így vándorolnak kiadásról kiadásra. Ilyen a pöndör-háló pöndör-háló helyett (193). Vagy ebben a mondatban: „kend mindig olyan életű volt, mint a molnár tyúkja”. (194). Nyil­vánvaló, hogy nem életű, hanem ételű. A kraszniki csata végét csúfítja el egy fölösleges szócska: amikor az öreg katona azt mond­ja, majd akkor vesz képet, ha rajta a királyok szerbu­szának egymással, a kép­árus lány így szól: „Akkor sokáig el kell nekem vár­ni arra, amíg én magával üzletet csinálok”. Az el ige­kötő fölösleges, sutává te­szi a mondatot, nincs is ott az első kiadásban. De az összegyűjtött írások köteté­ben és a Fecskékben (453) sajnos ott van. Ilyen és hasonló sajtóhi­bák tucatjával vannak. A Fecskékben egy lapon há­romszor fordul elő nincste­len alakban az első kiadá­sokban vitathatatlan és Tö­mörkény tollán következetes nincsetlen (353), de a kötet­ben még sok helyt, a soro­zatban pedig számlálhatatla­­nul sokszor. Ugyanis hibás a kétkezi alak (351): ez is el­terjedt, holott az író min­dig csak kétkezit írt Mint­­ahogy a kubikost emleget folyton, nem pedig kubi­kust (256). A nem tudom népnyelvi alakja: nem tóm; viszont; — ki tudja, miért — ez így vándorol kiadásról kiadásra: nem tóom (78). Gyakran lenne szükség ré­gies alakokat maira átírni. Szőregh (­746) ma már Sző­­reg, Dorosma meg Dorozs­­ma: átírjuk már a pionnert, sabogate-t, theát stb. Nagy a káosz a novibazá­­ri szandzsák török és szerb helynevei körül is. Ilyen változatokat olvashatunk: Taslidza , Tisladza, Dzsel­­jaznica , Sel­jazsnica, Csa­­dinje Cedinje, Rajkovics Rajnovics, Jabuka Ja­kutin stb. A pesti szedők — hol még a hírlapi megjelenés­kor hol pedig most, az ös­­­szegyűjtött művek kiadása­kor — sok helyt rosszul ír­ták a Tömörkény írásaiban természetszerűen oly gyako­ri ö-ző alakokat. Bámula­tos összevisszaság uralkodik itt, holott kétségtelen, hogy Tömörkény ét­­ben nem hi­bázott (Nem úgy, mint Móricz a Rózsa Sándorban, vagy olykor még a félegy­házi születésű e­rő Móra is.) Csak a Fecskékből idé­zem ezeket a szegedi fül számára képtelen alakokat: beismertem (125), szegények (180), eredjötök föl (301), mindennek fölment az ára, a közönséges tehénbőrcsizma... (411), menjetek (410), jelent­­keztem (468), elmehetett vol­na (469). Nem is javítom, hi­szen mi mindannyian tüstént éreztük, mennyire kirí a nép­nyelvi szövegből ez. Az egész sorozatban százával vannak ilyen alakok. Ez az olvasat is, még inkább pedig az elő­adóművészt hallgató közön­séget, rendkívül zavarja, el­tereli figyelmét az olvasott, hallott elbeszélés tartalmi mondandójáról. A ,,tisztázott szövegközlés” föltétlenül meg­kívánná, hogy Tömörkény szövegét megtisztítsuk ezek­től a szépiáktól, s eredeti, hiteles mivoltában őrizzük, terjesszük. Némiképpen hasonlóan va­gyunk a rövid zárt é jelölé­sével is. Akár Móricz a Rózsa Sándor­ban, Tömörkény is többször jelét adja, hogy ezt a sajátos hangot írásban is szeretné érzékeltetni. Foneti­kai ismeretek, de főként a korabeli nyomdák betű­anya­gának hiányai miatt, ezt ő — megint, akár Móricz — az é betűvel próbálta visszaad­ni. A Fecskék­ben is nyoma maradt ennek a csökevényes jelölési kísérletnek: éegy (37), kunosan beszélt, é-vel (44), bántott ez a sok e betű a beszédben (43), nem lehet egy böcsületes­­ kaszaküvet kapni (52), gyürök innen be­lülről c... (77), leeresztve (291). Jellemző, hogy ez a próbálkozás végig kíséri Tö­mörkény egész pályáját: még 1116-ban is van írása, amely­ben az é betűvel szeretné ki­fejezni ezt a jellemző hangot. S mi még inkább érezzük ennek szükségét. Elképzel­hetetlen fölolvasni pl. ezt a mondatot nyílt e-vel: te se mentél oda. Tömörkény szándékát megvalósítva a sorozat nyolcadik kötetében és a Tömörkény Emlék­könyvben ezért igyekeztem szükség szerint jelölni a rövid zárt g-t. Az előbbi példamondatot így: te se mentél oda. Meggyőződé­sem, hogy a „tisztázott szö­vegközlés” ebben a szellem­ben a sorozat — a további válogatások — hasonló jel­legű kiegészítését is megkí­vánná. Az ellenvetést, hogy ez szokatlan, s zavarja az olvasást, eleve vissza kell utasítani. Kodály iskolai énekgyüjteményének szöve­geiben is rendre jelölve van ez a szép, a magyar hang­­rendszert gazdagító han­gunk. S ha eddig nem za­varta az olvasást az imén­ti példákban az c, amely korántsem ennek a hangnak a megfelelője, miért okoz­na gondot az a betű, amely egyértelmű tükre a kiejtés­nek? Nem itt a helye, hogy a sorozat és a reprezentatív válogatás, a Fecskék minden szöveghibáját fölsorakoztas­sam. A főbb típusokat mu­tattam be, hogy hitessék: a Tömörkény-kiadások szö­vegközlésére — Czibor ér­demes, de nem tökéletes kí­sérlete után — különleges gondot kell fordítani. Öt évvel ezelőtt a Ma­gyar Tudományos Akadémia Szövegkiadási Főbizottságá­nak javaslatot tettem Tö­mörkény összes művei kri­tikai kiadásának megindítá­sára. A Főbizottság állás­pontja az volt, hogy ezt egyelőre nem látja szüksé­gesnek, mert a Czibor-féle sorozat a tudományos ku­tatás igényeit is kielégíti. Azt hiszem, nem vagyok egyedül, aki azt tartja: má­ra elérkezett az idő a kri­tikai kiadásra, amely vég­re az egész életművet föl­öleli, és valóban végleges, hiteles szöveget tesz köz­­kinccsé. Ám addig is, míg erre sor kerülhet, hovato­vább szükségessé vélik az összegyűjtött művek nyolc kötetének újbóli kiadása. Célszerű lenne a nyolc kö­tet anyagét — kisebb betű­vel, finomabb papíron — három-négy kötetbe sűríte­ni. Közben újabb válogatá­sokra is nyilván sor kerül, ezekben is ki kell javítani a szöveghibákat. A centenárium — im­már tavaly — elmúlt.. ■ Ám máris közeledik az író ha­lálának ötvenedik évfordu­lója: április 24-e. Emlék­­kiállítása a közművelődési palotában addig lesz nyit­va, s addig még gyakran idézgetjük az életművével kapcsolatban ránk háruló feladatokat. PÉTER LÁSZLÓ A Tömörkény­­életmű sorsa F.l­fz. cikkeimben » centenárium kínálta számvetésként előbb a nagy szegedi­­ reklasszikus életművének időszerűsé­gét próbáltam igazolni, majd az ismeretét máig eltorzító ké­pet helyreállítani. E sorozat befejezd írásában magának az életműnek sorsát. Tolmárkény írói hagyatékának gondozását veszem szemüigyre. Választópolgár a fiam Mivel a fiam el­­múlt 18 éves, így elmagyarázom ne­ki az új választó­jogi törvényt. — Jó, jó — sza­kítja félbe elő­adásomat ez a tiszteletlen, büdös kölyök, akarom mondani derék if­jú állampolgár. — Azt mondd meg inkább, igaz-e, hogy én is javasolhatok je­löltet? — Hát persze — válaszoltam mit sem sejtve. —* Akit akarok? — Igen. — A Beatlese­­ket is? — csillan fel a szeme. Még magabiztos vagyok. — Nem, csak magyar állampol­gárt lehet jelölni. — Akkor a Szö­rényi Leventét. Tudod, akinek fáj, fáj, fáj v.. Segítség. Mint egy kisdiák, az újságból próbálok puskázni, no de attól sem leszek okosabb. — Fiacskám — fordulok felé. — Hát ha annak a Szörényi hogyis­hívjáknak úgy fáj, fáj, fáj, akkor biz­tosan beteg, tehát felelőtlenség len­ne tőled őt java­solni. Fiacskám azon­ban nem nyug­szik. — De azt mond meg ... Ez aztán a sze­rencse: csönget­nek. Ő megy ki ajtót nyitni, óriási zaj, egy sereg kö­lyök, a fiam ba­rátai tódulnak be a szobába. Szent ég: Ezek is mind választópolgárok? Ahogy végre be­­lefeksz­em a csa­ládi ágyba, hal­lom, hogy mellet­tem piheg egy má­sik derék magyar választópolgár, a feleségem. — Mond csak — kérdezi —, hogy is lesz azzal az új . .. Te is lányom, Brutus! No mind­egy. Elmagyará­zom. — Tudom, ezt tudom — mondja hitvesem —, de... Ő a fodrászát akarja jelölni, a Jencit. Kicsit idegesen aludhattam el, mert meglehető­sen furcsa álmom volt. Egy viharos jelölőgyűlésen vet­tem részt, melyen a választók en­gem jelöltek kép­viselőnek. És ak­kor ... Hű, de megiz­zadtam — törül­tem izzadó homlo­kom, ahogy feléb­redtem. Nyomban belefogtam a kö­vetkező levél meg­írásába:­­Kedves elvtársak! Én nem tudok se gitároz­ni, se tupirozni. Mielőtt jelölné­nek gondolják meg, népszerű le­het-e manapság egy ilyen tanulat­lan ember?" 6 DEL MAGYARORSZÁQ Vasárnap, 1967. január 1&> fi­léiéit eapléján­ Vasvári István versei A negyvennyolc éves költő új kötete az utolsó két év termését tartalmazza. Ha azt vizsgáljuk, hogy ezek az új versek mennyiben és hogyan jelentenek újat a korábbiakhoz képest, mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy Vasvári István most is, ma is, ebben az új kötetében is azon az úton jár, ame­lyen jónéhány évvel ezelőtt elindult Egyszerűség, egy­fajta szigorúság, igényesség, azonosulás a kö­zönséggel, a néppel a feladatokban, a gondokban és az örömökben, mindenféle olcsó, könnyű, tetsze­tős megoldás és hatás következetes kerülése: nagyon egyszerűen szólva, ez jellemzi most is — változatla­nul — Vasvári István költészetét. Ha valaki most kezdene ismerkedni a költő munkásságával, és először a versek címében tájé­kozódna, bizonyára feltűnőnek találná, hogy a cí­meknek viszonylag nagy része a múltra utal. Seges­vár, Lidice, Daniéhoz, Radnóti Miklóshoz: néhányat idézünk csak e hol közelebbi, hol távolabbi múltra vonatkozó, utolsó címek közül. Elég azonban egy pillantást, vetnünk a költőnek ezekre a verseire is, és rögtön meggyőződhetünk arról, hogy Itt nem múltba fordulásról van szó. A költőnek a máról és a mához van mondanivalója, bárhonnan indul el, versei a mába vezetnek, a lezárás, a befejezés, a megoldás — ha tetszik: a mondanivaló összefogla­lása — mindig a mához kapcsolódik. Ez a maiság a költő alkatából következik. Vasvári István nem önmagáért a versért ír, költe­ményei túlmutatnak, túlhaladnak magán a költésze­ten, a társadalmi feladatvállalás irányába. De ép­pen — s ez nem paradoxon — ez teszi verseit igazi költészetté, művészetté. Mint ahogy az igazi Iroda­lom és költészet mindig több önmagánál; verset a versért csak finomkodó széplelkek írtak és írnak. Tettem, mit tehettem — fogalmazza meg ezt plaszti­kusan egyik versében — nem az életemért, éltem, érted féltem fájó emberiség. S hogy ez nem póz, nem valami mesterkélt és erőltetett, magáravett, csinált magatartás, azt úgy­szólván a kötet valamennyi verse bizonyítja. Vasvá­ri nemcsak „nagy” dolgokról, az egész emberiséget érintő kérdésekről beszél. De még ezeket az intimebb témájú verseit is átfűti, átforrósítja egyfajta költői magatartás: a mai társadalom iránti szenvedélyes érdeklődés, a szocializmus ügye iránti őszinte oda­adás. Ezeket a szavakat, hogy átfűti, átforrósítja, nem szabad romantikusan értelmezni. Sem tartalmilag, se formai szempontból. Vasvári nem romantikus költő. Szenvedélyessége nem valami feltűnő lobo­­gás, nem látványos görögtűz. Sokkal inkább az érte­lem logikája, következetessége, kis túlzással szinte azt mondhatnánk konoksága. Nem csatlakozik sem­miféle divatos és bizonyos körökben nagy sikerre számítható költői irányzathoz. Lemondva az egy­fajta, kétes értékű népszerűségről határozottan, szi­lárd biztonsággal énekli saját mondanivalóját. Ehhez az alapálláshoz igazodik a költő verse­lése is. Kemény, szigorú puritán, szinte eszköztele­­n­ül egyszerű az a forma, amelyben Vasvári monda­nivalóját előadja. De költői, művészi forma. Nem­csak azért, mert­ megfelel a mondanivalónak, hanem azért is, mert lényegretörése, a cifraság, a túldíszí­tettség kerülése határozottan modern és mai benne. Újdonság is van e kötetben: a szatirikus hang. A költő apró epigrammái elavult, korszerűtlen ma­gatartásformákat gúnyolnak, s a „rend ellen vagány­­kodók”-ról éppúgy beszél ezekben a versekben, mint a fontoskodókról, a képmutatókról, az elvtelenekről. A Magvető kiadásában megjelent kötet bizo­nyára örömet szerez a költészet barátainak. ÖKRÖS LÁSZLÓ FÖLDES GYÖRGY Okos ügyvitel Van nekem egy kedves barátom, nevezzük Bélának. Foglalkozása épí­tészmérnök, családi állapota nős, fő erénye a szorgalom, gyengéje pedig a könnyelműség. A felesége sohasem tudta mellette a pénzt beosztani, mert Béla sokat költött, ahogy mondják, lyukas volt a tenyere és nagyok az igényei. Második sikertelen házassá­ga után jobb mutatóujját a nyakához emelte és esküszerű fogadkozással többször egymás után elismételte az oly sokszor hallott közhelyet: — Ide szúrd a rozsdás tűt, ha én még egyszer megnősülök. Széles gesztusaira már fel sem fi­gyeltem, annyira megszoktam, de a fogadkozásán mosolyogtam. — Nem akarok neked rozsdás tűvel Benedek B. István vérmérgezést okozni — mondtam. — De erre úgysem kerülhet sor, mert az olyan könnyelmű ember, mint ami­lyen te vagy, nem is kapna még egy­szer feleséget De hát persze kapott felelséget: öt évvel ezelőtt — negyvenesztendős ko­rában — a nála pontosan tíz évvel fiatalabb Szokoli Annát vette el. Az asszony akkoriban vált el iszákos fér­jétől és bár sohasem hivatkozott a rozsdás tűre, megfogadta, hogy többé nem megy férjhez, nem köti az éle­tét egyetlen férfihoz sem. Önálló, el­vált és független asszony volt Anna, üzemgazdász és statisztikus, havi két­­ezerhétszázért egy­ nagyvállalatnál, te­hát hitelesnek látszott az elhatáro­zása. — Nem hiszek magának, Annuska — jegyeztem meg mégis a fogadko­zás hallatán. — Nem hisz?! — csattant fel. — Maga jól ismerte a férjemet! Torkig vagyok a házassággal ... — A világért, sem kételkedem eb­ben — mondtam meghunyászkodva az erélyes hangra. — De nem minden férfi olyan, mint a férje volt és ma­ga túl csinos ahhoz, hogy egyedül él­jen. És túl fiatal is. Anna valóban átlagon felüli csinos asszony volt, jól ápolt, művelt és kedves teremtés. Komoly munkája mellett is vidám, és annyi kislányos báj volt benne, hogy tíz évet nyu­godtan letagadhatott volna az alig harminc esztendejéből. Béla velem együtt már régóta is­merte Annát, de csak akkor fedezte fel, amikor elmeséltem neki, hogy Anna elvált a férjétől. — Látod, ilyen asszony kellene ne­kem, mint Anna — mondta egy kis nyugtalansággal, de határozottan. — Ilyen asszony kellene — ismételte. —• Anna asszony a talpán! — Fogadkoztál, hogy nem nősülsz többé! — Az igaz, de Annáért meggondol­nám. — Okos asszony az! Nem menne férjhez még egyszer olyan könnyelmű emberhez, mint amilyen te vagy. — Majd meglátjuk — mondta ne­vetve Béla, és attól kezdve minden­nap megvárta Annát az irodaház ka­pujában, elkísérte, vagy beültek va­lahová egy kis tereferére. Alig néhány hét telt el és Béla nagy hévvel máris megmondta Anná­nak, hogy elvenné, sőt úgy érzi, nem tud nélküle élni, amire az asszony rövid egyszerűséggel azt felelte, hogy

Next