Délmagyarország, 1969. augusztus (59. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-24 / 195. szám
M MÓRA MŰHELYÉBŐL órának van egy kötetben meg nem jelent, s még Vajda László kitűnő bibliográfiájában sem szereplő cikke 1908- ból Plágium-tudomány címmel. Arról szól, hogy „minden fa megkapja a maga hernyóját”, minden írónak kijár a maga kutatója, aki kideríti, hogy az író mit honnan lopott össze. Ez így persze ironikus, öngúnytól sem mentes megfogalmazása annak, hogy a kutatás számára valóban izgató és mindig érdekes, megtudni, íróink milyen forrásból merítettek, és — ez még fontosabb — az elődöktől vett tárgyat hogyan formálták át saját ízlésük, világlátásuk, eszméik szerint. A népköltészet és a középkori irodalom nem is törődött az eredetiséggel. Sem Moliére, sem Shakespeare nem volt „eredeti” a mai fogalmak szerint: témáikat egyaránt merítették ókori szerzőktől, legendákból, mesékből, élő szájhagyományból, vagy éppen elődeik, kortársaik gyöngécske műveiből. A modern irodalomban Anatole France alkalmazta és fogalmazta meg az elvet: témáimat onnan veszem, ahol találom! Móra, bár nem mondotta ki, szintén ezt vallotta. Tárcáinak, elbeszéléseinek témáját, regényei egy-egy motívumának, epizódjának tárgyát megtaláljuk a népköltészetben, a világjáró anekdoták között, mint ismert „vándormotívumot”, középkori legendáriumokban, sőt mi több: írótársainak, Tömörkény Istvánnak és Juhász Gyulának elbeszéléseiben, tárcáiban. Csak néhány példát. Először pár szólást. A hitvány bort adó szőlőről Móra is sokszor leírja a Tömörkénytől tanult paraszti átkot: Verje el az isten a tövit útrul útra... Szinte idézi Tömörkénytől a paraszti esztétika elvét: Nem az a szép, ami szép; ami nekem tetszik, az a szép! Az is gyakori mondás Móra műveiben: senkit se köll a hitiből kiverni; Tömörkény úgy írja: zavarni... A homoki ember egyszerű tréfája a városival, aki panaszolja kint járván, hogy nagy a homok: nem nagy az, inkább kicsi, de — sok! Az a népetimológikus tréfa, hogy foga van az időnek; 14 fog az idő —, szintén Tömörkényről való megfigyelés; Móra is fölhasználja. A „hazulról gyüjjék kend” jelképes mondókát (hogy ti. akkor otthonról hozzon is valami ajándékot a hivatalbeliek számára) ugyancsak Tömörkény művében találjuk először. Ő használja az alelöl ülő szót, amely Mórának annyira megtetszett, hogy többször is él vele. Ír a Jupiter meglövöldöztetése című Móratárcából ismert esetről, a Szeged fölött elhúzó Zeppelin históriájáról is. Tömörkény írja meg azt is elsőnek, hogy Tápén a lányok leszíjjazzák a mellüket, nagyra ne nőjön, mert az a helyi erkölcsi szemlélet szerint világi hivalkodást jelent, parázna hajlamot. Móra a Négy apának egy leánya című regényében fölhasználja ezt is. Vasút akar lenni — ilyen címmel Tömörkénynek is, Mórának is van novellája. Az egyik 1912-ből, a másik 1925-ből. A tárgy szükségképpen hasonló — a kisvasútról szól —, de részleteiben persze teljesen eltér a két írás egymástól. De a cím Móra kezén nyilván Tömörkény-ihletés. Ugyancsak Tömörkény megírta már, hogy a tanyai asszony „csekélyli” Árpád apánkat Munkácsy Honfoglalás című képén. Móra Szél ángya szájába adja a paraszti ideáltípus e jellemző kritikai megnyilatkozását. Tömörkény 1916-ban írta János a földdel című kis karcolatot. Talán ő is, Móra is, Tonelli Sándortól hallotta a történetet, aki a fronton maga volt tanúja a jelenetnek. Utóbb, 1920. június 23-án a Dugonics-Társaságban A magyar föld legendája címmel el is mondta. Egy rejtély azért még van. Ugyanez a motívum megtalálható Tamási Áron Siratnivaló székely című elbeszélésében is: Birtalannak balján Jóska feküdt, ki markával földet merített, s azt morzsolgatta, majd erejét megszagolta, s így szólt: — Olyan búza lenne benne, mint a templomi ének. Honnan vette Tamási? El kell hinnem, hogy talán ő is Tonellitől, hiszen a székely író mint ifjú tiszt a szegedi negyvenhatosok között járta meg a frontot! Juhász Gyula riportot írt 1924. június 22-én a makói elemi iskola vizsgájáról. Ebben írja: Először olvasás van, Petőfi Sándor életét betűzik, lelkendezve, néhol akadozva, és a nagy ember alakja, sorsa mondatról mondatra nő, nő, a kiskőrösi bölcső ringásától a segesvári közös sír dübörgéséig... A hazafias lelkedesés... — rebegi a pöttőn Kovács Kása Jani, mire az elnök úr szelíden megkérdezi: — Hogy is van az, fiam? Nézd csak meg jobban egy kicsit! — A hazafias lelkedesés — sivítja még nagyobb buzgósággal a gyerek. — Lelkesedés, fiam, lelkesedés! — A hazafias lelkedesés — töri ismét a nyelvét, és negyedszer is csak lelkedesés az... Móra Parasztjaim című értekező prózájában, amely 1931-ben jelent meg, ezt az epizódot, mint egy tanyai vizsgán tapasztalt emléket adja elő. Buborék Tallós Andriska Mátyás királlyá választásáról olvas — nekiszilajodva: — Ekkor a haza Hunyadi Mátyást választotta királlyá fennkölt leldekeléssel... — Megállj! — akasztotta meg a tanító úr a háromarasztos hun utódot. — Nézd meg csak jobban azt a szót. Andriska szót fogadott, és így igazította helyre magát: — Felkent lelkedeséssel... A tanító úr összecsapta a kezét. — Ja, de szégyenlem magam, Andriska! Hát nem tudod te elővenni a szemedet? K'hogy nem tudta, szegény kis szittya! Úgy elővette két bogár szemét, hogy majd kidülledt, még a nyelvecskéjét is kileffentette nagy igyekezetében, s most már csakugyan ráhibázott az igazságra. — Fölkent leselkedéssel — vágta ki fennkölt lelkesedéssel. Ez a példa arra is jó, hogy szemügyre vegyük a fontosabbat: hogyan alakított Móra forrásán. Juhász Gyula újságírói, riporteri feladatot végzett: színesen, de a valósághoz híven ragaszkodva leírta a makói vizsgát. Móra költött, de „a valóság párnáján álmodva”: a készen kapott magot fantáziája és eredendő humorérzéke szerint fejlesztette tovább, sőt időszerű politikai ízt, iróniát is kevert belé. Míg Juhász nebulója kitart a lelkedesés mellett, Móra újabb tréfa-forrást lelt a szó további változtatgatásával, s a tanyai gyerek további gyötretése során újabb népetimológiaszerű olvasatot teremt: leselkedés. Nemcsak jó szójáték ez Mórának, de kiválóan alkalmas mondanivalója tartalmi elmélyítésére is: kifejezi, hogy a lelkesedésre még véletlenül sem tud ráhibázni szegény kis magyar, mert ez számára idegen szó; keres hát olyat még, ami neki értelmes! Mindezt Móra fokozza, hogy a hazafias jelző helyébe is olyat fundál ki, amely a jelzett szóhoz hasonlatosan értelmetlen a népnyelv számára, és szintén alkalmas „értelmessé” alakításra. A példákat szaporíthatnám. A Harmadikon című novella népek közötti barátságot ugyanazzal a példával hirdeti, mint Tömörkény a Faj és felekezet című tárcájában. A Tápéi diplomaták megtalálhatók György Lajos anekdotagyűjteményében — Rátóti követek címmel. Ugyanitt Csalárd asszonyok a címe annak, amit Móra köteteiben Az Asszonyok Tükréből című írás visel. A Hol termett az istenáldotta búza? című írásban meg azt meséli el, amit Tömörkény A tanyai ember Ág Illése című cikkében. Móra itt éppen azt mutatja meg, hogy amit a kunágotai tarlón a kalászszedő Mári nénitől hallott, s mint a búza meséjét megírt, mennyire ősi közkincse az emberiségnek. Kitűnő ötlet volt ez tőle: a forma adekvát a tartalommal. Az Ág Illés história (hogy a tanyaiak Achilles történetét pár év múltán mint Ág Illés nevezetű huszárgyerek kalandjait mesélik vissza), Tömörkény után újra való elmondása pontosan azt illusztrálja, amit az író egész írásával képviselt: a motívumok vándorlásának, tudatos írói alkalmazásának jogosságát. S miközben magyarázta, meg is valósította! Péter László CS. PATAJ MIHÁLY SZEGEDI SZABADTÉRI Combó Pál "emlékmű Asibetsu japán városka parkjában Tositaka Kawahara fogorvos párját ritkító emlékművet építtetett abból az 54 ezer emberi fogból, amelyet több mint húszéves praxisa során kihúzott. „Eljön az idő — jelentette ki az újságíróknak — amikor ezt az emlékművet nagy idegenforgalmi látványosság« ként fogják mutogatni”. (Hír a Lud-ban.) — A November 7. térre? Oda nem fogják engedélyezni — mondotta gondterhelt arccal az Országos Pénztár igazgatója. — Úgy gondoltam, hogy a torony négy karcsú lábon állna, amelyek a négy ma kertesített járdaszigeten helyezkednének el. Higyje el, csak díszítené a fővárost — magyarázta Temérdek Tódor. — Na igen, így talán menne. Ha van acélkapacitás. — Az első emeletet carrarai márvány borítással képzelem Jól menne a kiállított szövetekhez. Ugyanis a negyvenes évek elején én textilnagyker... — Minket a kedves megrendelő magánügyei nem érdekelnek — vágott közbe az igazgató. — Ha jól értettem, a költségeket az első szintig lírában tetszik fizetni? — Lírában. A második szint: üvegfalak, meleg barna bársonyfüggönyök. A melasz színe. Az infláció idején ugyanis... — Kérem, ez talán majd az emlékmű látogatóit fogja érdekelni. Dollárból fedezi? — Dollárból. A terem közepén vitrinben áll majd a lapát, amellyel elástam. — Ó, az esztétikus lesz. A harmadik szint? — Még habozom. Talán a kerület domborművű térképét? Mit gondol? — Ó, semmi, semmi, éppen legyeket fogdostam. Mindenesetre feljegyzem: „művészi — iparművészi munka”. Forint? — Hová gondol! Arany. És talán mindjárt egy aranyművesre gondoljunk a következő szintnél. Aranyalma, aranykörte, aranyspenót, aranybab, aranyfalak ezüstutakkal, ezüstvonattal. Ugyanis aztán felvás ... — Felvásárolja majd a terveket. Valuta? — Ezúttal forint. Jó? — Jó, csak legyen. De önnek ugye van? — Legyen nyugodt, igazgató úr, van. A következő szint a családi életé. Belváros, ruhaszalon, mosolygó hölgyek neglizsében viaszkból. Nejem, született... — Persze, hogy született. Kész? Vagy vannak még további szintek? — Sok üveg, üveg... Persze, hogy vannak. Például a következő szint olcsó lesz, csupa műanyag. Ugye érti, mért? — Kérem, ez minket nem érdekel. Műanyag, az műanyag, majd meg tetszik jelölni a fajtákat, a kivitelt és főként a valutát. — Megint csak forint. Fel tudnak egyébként erre a szintre szállítani egy autót? — Ha a torony négylábas lesz, majd az egyik lábba beszerelünk egy teherfelvonót, akkor megy. — Mind a négy lábba. Ne kíméljük a költségeket. Namármost egy szint lesz még világtérképpel, mondjuk platinából, drágakő-berakással az olyan nagyobb városoknak, mint Bécs, Róma, Párizs, München, ahonnan csemp... — Csempét is adhatunk. Aztán? — Aztán az utolsó szint, a torony csúcsa. Kis apart termecskét képzelek el, benne kicsiny családi házacska, nyaraló, motorcsónak, satöbbi, és egy kicsiny-kicsiny, picinyke lángossütő bódé. Valuták? — Igen, az utolsó előtti szint valuta, sokféle valuta, de mind konvertábilis, a csúcs, hazafiasan, forint. Az igazgató elégedettért hátradőlt: — Akkor meg is volnánk. — Köszönöm — mondotta Temérdek Tódor, majd szeme sarkában néhány könnycseppet szétmorzsolva felsóhajtott: — Istenem, ha meggondolom, hogy ez az emlékmű életem harminc esztedejének iparkodását tárja majd az utókor elé! Harminc kemény esztendő! — Látja — válaszolta az igazgató — ezen még gondolkodnunk kell. Bankunk egyelőre még a legfizetőképesebb ügyfélnek sem tudja biztosítani az utókort De talán csinálhatunk valamit. Ha megfelelő összeget tetszik elhelyezni erre a célra, annak kamataiból újság-, rádió- és televízió-hirdetésekben hívhatnánk fel a figyelmet nagybecsű emlékműve látogatására. Fenákes Judit JEGYZŐKÖNYVÖN KÍVÜL Itt élek közöttük az 1600 forintommal, és mindent elvállalok, hogy föltornázzam 2000-ig. Zongorázni tanítom a botfülű gyerekeiket, s ahelyett, hogy sorba kidobálnám őket, mert tönkreverik a zongorámat, mosolygok a mamára, taníttatni kell a fiút, föltétlenül taníttatni. Kivételes tehetsége van a zenéhez. Ezt persze csak úgy jegyzőkönyvön kívül mondom, nehogy megírja. Megépítették neki ezt a házat, négymilliót adott rá az állam. Van itt kis szoba, nagy szoba, még nagyobb szoba. Tavaly idejött egy zöldfülű népművelés szakos, összecsapta a kezét: valóságos paradicsom! Attól függ kinek — mondtam neki. Nem értette. Szakköröket kell ide szervezni, meg mindenféle klubokat. Külön a fiataloknak, külön az öregeknek. Itt aztán lehet élni. És utána? — kérdem tőle — ki takarítja ezt a rengeteg helyiséget? Mert takarítónem nincs, nem fért bele a költségvetésbe. A gondnok fűt, takarít, vigyáz a rendre,s még a székeket is összeszögeli, ha szétrúgják a lakodalmasok. Persze ezt is csak úgy magunk között. Mert maga elmegy, kint várja a Volga, de én az ócska bringámmal úgyse jutnék messzire. Nekem azután is itt lesz a kenyerem. Kenyerem? Ahogy vesszük. Tavaly decemberben bemondtam a csődöt. Ilyet még nem hallott ugye? Egyszerűen nem maradt pénzünk a bankban. Nem volt miből fizetni. A gondnoknak még kiszorítottam valahogy, mert három gyerek lóg a nyakán, de nekem már nem jutott. Szépen karácsonyoztunk, képzelheti. Most aztán mi legyen? Karácsonyfa nélkül, ajándék nélkül, egy üveg szilveszteri bor nélkül? A fiam is Jézuska ajándéka, karácsony másnapján született, s most ünnepeltük volna a harmadik születésnapját. Lenyeltem a szégyenkezést, átmentem ide a szomszédba Gombár Imréhez. Vártam, míg az asszony kilábatlankodott a konyhából. — ötszáz forint kéne Imre bátyám. — ötszáz?! — forgatta a szemét, mintha ilyen nagy pénzt egy csomóban sose látott volna. Előtte két héttel a tsz-vacsorán szemem láttára tépett három darabba egy százforintost. — Azt mondjátok, nem merem elszaggatni? Senki se mondta. Csak mikor darabokban volt, jegyezte meg az egyik ember. — Ezt még éppen összeragaszthatod, a bank beváltja. — Hogy ezt beváltja? — és szétaprította olyan apróra, hogy kétnapi munkával se rakhattuk volna össze. — Szóval nincsen? — Hát ugye ... — Értem, Imre bátyám. Ha nincs, akkor nincs. Még egy helyen próbát tettem. Ez a másik szomszéd már egyszer kisegített a bajból. Fölfogadtam egy hakni brigádot. Hozták a Marica grófnőt, bíztam a sikerben. Egykét jobb név is volt a plakáton, igaz az előadásra már nem jutott belőlük. Arra viszont nem számítottam, hogy aznap este a két Latabárt mutatják a televízióban. Nekem meg fizetni kellett, mert előre lekötötték a gázsit. Alig zörgött valami pénz a kasszában. A szervező türelmetlenkedett: kérem a művészek föl vannak háborodva. Nem vagyunk szatócsok, hogy hitelezzünk. Szalmáéknél világított az ablak, bezörgettem. — Csak most az egyszer segítsenek rajtam. — Mennyi kell? — Háromezer. A szemük se rebbent. Az ember a belső zsebéből leszámolt huszonhét darab százast. Aztán odaszólt az asszonynak — adjál ide a bukszádból háromszázat. Annyit se kérdeztek, mikor hozom vissza. De nem írja meg? Errefelé csupa földieper a határ. Akkora a kert, mint ez a szoba. De a földből ezresek nőnek ki. Csak lehajolnak érte. Utána begyűrik bukszába, kabátzsebbe, tiszti ruha alá a szekrénybe, tán soha nem veszik számba, mennyi van összesen. Ha kell valamire, motorra, házra, autóra a gyereknek, kihúzogatják ahonnan eszükbe jut. Szóval mentem Szalmáékhoz. Nem akartam másodszor is hozzájuk fordulni. Dehát rákényszerültem. Szalma meghallgatott, hümmgetett, még borral is kínált. — Nem jól gazdálkodik maga fiatalember. Négy hónapja adtam háromezret. — De azt nem nekem adta, hiszen elmagyaráztam. A kultúrháznak kölcsönzött, az államnak. — Lehetséges — mondta Szalma, de láttam rajta, úgysem hiszi. — A férfiembernek családos létie érteni kell a pénzhez. Hazudhatnám magának, hogy nincsen. Pedig hát van — s csak úgy találomra a kabátzsebébe nyúlt. Egy marék papírpénzt lökött az asztalra. — Több is van. — A kezem mozdult az asztalon, szorítani kellett, nehogy utánakapjon. — De nem adok. Mégse adok. Mindenki abból éljen, amit megkeres. Én is abból éltem egész életemben. Úgy ültünk szenteste egy kopasz fenyő körül, s a kisfiam a gondnokhoz kéredzkedett be karácsonyfát bámulni. Az én szüleim messzire laknak innen, maguk is segítségre szorulnának. A feleségem városi lány, apja-anyja ellenezte, hogy hozzámkösse magát. Micsoda örömük lett volna, ha most beállít az unokával és enni-inni kér.