Délmagyarország, 1969. szeptember (59. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-02 / 202. szám
A humorénciklopédiából Egy látogató érdeklődik a börtönben: — Beszélhetnék Krysel fogollyal? — Éppen tegnap helyeztük szabadlábra. De érdeklődjék körülbelül két hét múlva. * — Mondja, eredményes a fogyókúra? — De még mennyire. A mellemre tetovált óceánjáró gőzös már mentőcsónakká zsugorodott! • Egy katona már vagy fél órája követ két leányt. Végül aztán az egyik lány megunja a dolgot, hátra fordul és így szól: — Hagyjon fel azonnal a követésünkkel, vagy hozzon még egy katonát — Képzeld, esküvőnk alkalmából több táviratot kaptunk ugyanazzal a szöveggel; „Éljen az új párt’' — No és mit szerettél volna olvasni? — Azt, hogy hol éljen és miből? I. KERÜLET Házasság: Bodor István ás Ellop Mária, Lopereczky Páter Pál és Páter Viktória Mária, Szabolcsi László és Markovics Katalin, Fülöp-Vadadi László és Ábrahám Erzsébet, Kothencz Sándor és Páter Julianna, Heitól László János és Baráth Margit Ilona, Szántó Janó és Boda Gizella Paula, Gémes Ferenc és Juhász Mária Piroska, Rutai Ferenc Károly és Toldi Mária, Földi László Emil és Nagy Margit, Varga Jenő és Horváth Katalin, Varga Tibor és Csákvári Ilona, Darányi István és Varró Olga, Fogas István Imre és Kalocsai Ildikó Mária, Komáromi László Károly és Bereng Erzsébet, Füredi János Ferenc és Kovács Katalin. Pozsgai János Pál és Hidasi Annamária, Czombál József István és Gausz Klára. Sarusi Ferenc és Biró Anna. Balog István és Kecskeméti Mária Iren házasságot kötöttek. Sületési Kiss Ferencnek és Labanca Máriának Zsuzsanna Franciska, Révész Lászlónak éa Kalapis Mártának Ildikó, Tix Józsefnek és Kiss Máriának József, Gombos Andrásnak és Veres Erzsébetnek Andrea Nikolette, Csorba Imrének és Rovó Erzsébetnek Gébor Miklós, Németh Antalnak és Gyémánt Évának Róbert, Horváth Lászlónak és Béres Ilonának Ágnes, Papp Dezsőnek és Bapkó Klárának László. Kara Zoltánnak és Csányi Katalinnal: Andrea Katalin, Jenei Lászlónak és Horváth Emíliának László Péter, Ribizsár Gyulának és Zsiga Rozáliának Gábor Tamás, Murányi Józsefnek és Barta Katalinnak József. Varga Antalnak és Molnár Irénnek Zsolt. Horváth Zoltánnak és Zádori Máriának Csaba Zoltán. Balogh Jánosnak és Balogh Erzsébetnek János. Kovács Lászlónak és szaniszló Annának László, Kakró Antalnak és Farkas Ilonának Antal. Tóth Istvánnak és Drenkovics Gizellának Gizella, Olajos lezsernek és Csűri Etelkának Ildikó, Hodoniczki Antalnak és Pleszkány Ilonénak László Antal, Csóti Józsefnek és Ördög Etelkának József László, Papp Istvánnak és Marjai Ágnes Margitnak István László, Kovács Lászlónak és Fehér Rozáliának László, Deák Imrének és Tandari Rozáliának Tünde, Bürgés Lászlónak és Juhász Évának Ibolya, Simon Lászlónak és Balogh Ilonénak Ilona, Szepesi Józsefnek és Gál Margitnak József, Máté Istvánnak és Szilágyi Ildikónak Zoltán, Ördögh Istvánnak és Barna Idának Csaba, Pintér Jánosnak és Csóti-Gyapjas Borbálának Gabriella, Lázár Istvánnak és Kiss Ilonának Katalin, Csámpai Jánosnak és Récz Ágnesnek Rózsa, Vincze Józsefnek és Varga Irénnek Attila, Varga Elemérnek és Török Ilonának Zoltán, Somogyi Imrének és Keres- Tóth Katalinnak Katalin, Faragó Istvánnak és Nagy Margitnak Éva. Borsos Józsefnek és Gárdián Magdolnának József, Borsos Józsefnek és Gárdian Magdolnának Zsolt, Szekeres Istvánnak és Király Juditnak Veronika, Krisztin-Német Istvánnak és Nagyi Juliannának István, Farkas Sándornak és Lakatos Rozáliának Lídia, Simon Lajosnak és Sütő Katalinnak Gyöngyi, Vincze Zoltánnak és Tóth Valériának Gabriella, Gál Istvánnak és Németh Margitnak Katalin, Nikolényi Györgynek és Adorján Annának István, Berke Antalnak és Horváth Ilonának Ilona Ibolya, Kovács Lajosnak és Kovács Juliannának Tamás, Zsiga Istvánnak és Four Juliannának István. Gál Sándornak és Molnár Márianak I Márta. Beznoszka Lászlónak és Takács Paulának László Lacit, j TABI LÁSZLÓ: Tegnap este bekopogtatott hozzám a házmegbízott s átnyújtott egy kis papírlapot, amelyről azonnal látható volt, hogy másodfokú végzés. Beutalták hozzám Pefler Gyulát. — Ki ez a Pefler Gyula? — kérdeztem eltűnődve. — Ez az a Pefler Gyula, akit beutaltak önhöz — felelte. — De hiszen jómagam is nyomorult beutalt vagyok! — fakadtam ki. — Ilyen az élet — mondta erre ő. Hát ha ilyen, legyen ilyen Jöjjön az a Pefler. Ha nem forgolódik, elférünk a díványon ketten is. Esetleg ő alszik lábnál, én fejnél. De én ugyan nem teszek ellene semmit Végtére is lehet, hogy nagyon kellemes ember. Mondjuk kitűnő sakkozó. Vagy szépen énekel. Kitűnő csevegő is lehet. Magam is jól csevegek, majd eldiskurálunk. Jöjjön az a Pefter. — Rendben van — mondtam mélabúsan a házmegbízottnak. — Fellebbezzen. Ne húzzon ujjat a lakáshivtallal. Ne durcáskodjék. Ha nem fellebbez, azt könnyen szabotázsnak minősíthetik. Maga fogja a rövidebbet húzni. — Azt húzok, amit akarok. Vállat vont és elment. Én leültem egy sámlira és azon tűnődtem, milyen lesz Pe. EZ TÖRTÉNT EGY DÉLELŐTT er. öreg? Fiatal? Szakálla van? Monoklit hord? írnok? Légtornász? Bosszantana, ha dadogna. Inkább legyen féllábú. Később bejött hozzám a szomszédasszony, bizonyos Kvantáné. Ő is azt tanácsolta, hogy fellebbezzek. — Mindenesetre nyer egykét hetet. Ezalatt meghalhat az a Pefter. Meghalhat maga is Istenem, emberek vagyunk ... — Irtózom az elöljáróságtól, Kvantáné. Inkább öt Pefler, mint egy délelőtt a lakáshivatalban. — Várjon. Lehet, hogy ez a Pefler csakugyan öt. A sógornőnkhöz beutaltak egy bizonyos Spék Aurélt. Szegény sógornőm örült, hogy egy magányos férfit utaltak be hozzá. Erre kiderült, hogy Spék Aurélnak felesége és hét gyermeke van. A lakása most valóságos gyermekjátszótér. — Nem ijeszt meg, Kvantáné lelkem. Nekem már minden mindegy. Makacs elhatározásomnak nyilván híre mehetett, mert másnap délben egy lakáshivatali tisztviselő keresett fel. Nem kertelt. — Miért nem fellebbez? — kérdezte szigorúan. — Nem szokásom. — Ehhez a bánásmódhoz nem vagyunk hozzászokva — mondta neheztelen. — Ha nem talál jogcímet a fellebbezésre, kérjen tanácsot valakitől. Nem nagyon demokratikus dolog, hogy a mi fáradságos munkánkat ilyen tartózkodóan fogadja. Adjon be kérvényt, uram. Csak egy próbát tegyen velünk, s majd meglátja, hogy azután mindig nálunk fog fellebbezni. Megesett a szívem rajta. Megszerkesztettem egy fellebbezést és bevittem a lakáshivatalba, számot kértem, sorbaálltam, bejutottam, előadtam, megmagyarázták, átmentem, kikeresték, lementem, iktatták, felmentem, utánanéztek, lepecsételték, bebizonyítottam, megmutattam, odatettem, megnézték, beadtam, iktatták, számot kaptam. Ezzel a számmal azután hazamentem és leültem a sámlira. Nem tudom mennyi ideig ülhettem így, egyszerre csak csengettek. Magas, sovány, köpcös ember állt az ajtóm előtt. Azonnal láttam rajta, hogy Pefler lehet — Pefler Gyula vagyok — mondta és belépett. — Aáá, igazán örvendek. — Kérem, engem ide beutaltak. — Ne is folytassa. Megfellebbeztem. — Igen? — Mit szól hozzá! Igen. — Én is. Tudniillik én Kőbányán kértem lakást. Ez pedig nem Kőbánya. Ide én nem jövök. Megfellebbeztem. — Rettenetes... — mondtam sápadtan — mindketten megfellebbeztük. Most már bizonyos hogy lakótársak leszünk. (Folytatjuk.) anyakönyvi hírek .entyel Istvánnak és Szőke Catalinnak Nóra Tímea, Gulyás Sándornak és Héjja Katalinnak Catalin, Tart Imrének és Németh Mártanak Mária Krisztina, II. Polner Zoltánnak és Katona Juditnak Attila. Halálozási Gerstenengst Károly, Kiss Anna, Virágh József, Viélykúti Ferenc, Pálffy Gyulné Lehoczky Margit, dr. Nagy Andrásné Ferenczy Lenke, Lelény Mihály, Dmecz Csaba, Csömör Sándorné Deák Mária, ?ae József, Ágoston József, áléber Nándor, Polner Attila, Szabó Béláné Bergl Erzsébet, Antal Géza, Devossa László, silkó Aranka, Zádori János,Jína Sarolta, Börcsök Józsefné Borsó Viktória, Janó Rozália, Erdei István, Cseszkó Pál, Földesi József, Rácz Edit, Széll Sándor, Korom Sándorné Ujlázs Anna, Zsemlye Ferencné pró Julianna, Enying Istvánná Ikrös Julianna meghalt. H. KERÜLET Házasság: Ludvig Nándor és Bertalan Erzsébet, Molnár István és Görög Irén. Szőke Péter és Temesvári Márta Aranka, Heintz Ferenc és Farkas Margit Mária, Hügl Mihály István és Ponka Zsuzsanna, Börcsök István Ferenc és Mészáros Ildikó, Sebők Péter és Rácz Éva Magdolna. Urbán László és Pálinkás Hona, Farkas György és Igaz Éva Mária. Simon István és Orcsik Terézia, Ökrös Ferenc és Fogarasi Anna Mária, Tar István és Szeles Mária, Kis Károly Géza és Révész Ilona. Baláz Lajos és Kemenczei Mária. Keszeg János és Dávid Ágnes Rozália házasságot kötöttek. Halálozás: Kispéter János, Bucsó Istvánná Tarján Piroska, Nyilasi Istvánná Nyilas Anna meghalt. nn. KERÜLET Házasság: Hegyközi Antal és Fülöp Piroska, Papp Lajos Ferenc és Balogh Margit Julianna, Patyi László József és Horváth Mária Terézia. Buza János és Szakács Piroska, Papp László Lajos és ördögh Hona, Nagy György István és Rácz Piroska Julianna, Kelemen István és Balog Eszter Erzsébet házasságot kötöttek. Születés: Kovács Józsefnek és Tóth Veronika Ágnesnek Ildikó, Dudás Andrásnak és Márta Mártának András, Losonczi Istvánnak és Bürgés Klárának István. Lippai Tibornak és Gyuris Teréziának Gyöngyi, Pólyák Jánosnak és Meszes Margit Katalinnak Anikó, Abonyi Jánosnak és Lippai Máriának Zsolt, Szabó Jenő Ferencnek és Katona Márta Máriának Gabriella Márta, Zsizsik Géza Györgynek és Gerlel Éva Klárának Beáta Katalin, Bársony Istvánnak és Boldizsár Rozália Annának Zoltán, Tóthpüzsi Istvánnak és Masa Erzsébetnek Erzsébet, Varga László Lajosnak és Major Ilonának Szilvia. Juhász-Vedres Györgynek és Ménich Katalin Máriának Zoltán György nevű gyermekük született. Halálozás: Bernát Jánosné Karátsonyi Julianna, Dunai József, Péter Péter, Betyk Adil, Erdélyi Józsefné Simity Erzsébet, Kocsis Jánosné Csikós Julianna Mária, Zsemberi Jánosné Nagy Erzsébet, Pálfi Lajos, Kopasz Anna meghalt. ^ Öngól — De Gicorgio! Ennyire azért nem szoktál kiabálni, ha a csapatod gólt lő. Felszabadulási pályázat Epizódok a pincéből Beküldte: Váradi István, Budapest, VI. Rudas L. u. 13. I. 5. b Hajnalodott. Sűrű szürke köd ülte meg a várost, mely úgy hatott, mintha minden élőlény eltűnt volna belőle. Pedig a Lehel tér felől már megindult a támadás. Falak tövében surrantak egymás nyomában a szovjet katonák. A hó felfogta lépteik zaját, ahogy a mellékutcákon át özönlöttek a Nyugati pályaudvar és a Szent István körút felé. De nem sokáig tartott ez a néma felvonulás, mert egy árva lövés után megszólaltak a fegyverek. Fél ötkor a szovjet katonák elérték a Kádár utcát, és minden házba bementek megnézni, nincs-e ott ellenség. A házakban már röpködtek az öröm szavai. A katonák oldalzsákjából előkerültek a kenyerek és a konzervek a gyerekeknek. Bent nagy volt a boldog izgalom, de az utcán kint nagy volt még a harc is. A Szent István körúton állt a front. Kemény, elszánt küzdelem folyt, melyben nem volt megállás, és a németek ellenállása sem tartott sokáig, utcáról utcára hátráltak a Duna felé. Hozzánk három szovjet katona jött le elsőnek az óvóhelyre. Csonkáné, a Felvidékről ideszármazott asszony rögtön előállt szlovák nyelvtudományával, de ez óvóhely legnagyobb meglepetésére az egyik szovjet katona vidám hangon szólalt meg magyarul: — Beszélhet, mama, magyarul is. Én is magyar vagyok. Hát csak maradjanak itt lent nyugodtan, még arrébb megy a front. Ne féljenek semmitől, jó barátok jöttek most ide. Voltak itt a házban német katonák? — Bent nem — mondta Varga bácsi, —, de kint a ház mögötti grundon aknavetőkkel voltak. Azok is két napja elmentek. — Lehet, hogy egy-két napig néhány katona száll meg itt, de ne féljenek tőlük, nem bántanak senkit. Ekkor Kovácsné kíséretében előjött Máténé, akinek a kisfiát egy aknaszilánk két napja megsebesítette. Kovácsné a szovjet katonához fordult! — Van itt egy sebesült gyerek, orvos kellene hozzá. Segítsenek rajta, ha tudnak! A szovjet katona készségesen felelte: — Segítünk, amiben tudunk. Számíthatnak orvosra, majd küldök. Kovácsné boldogan nézett Máténéra, akinek tele volt a szeme könnyel, úgy rebegte: — Áldja meg az isten magukat. A három katona elment, az óvóhely pedig olyan volt, mint a megbolygatott hangyaboly. Megkönnyebbült sóhajok, szavak röpködtek. Megtörtént a csoda, amit úgy vártak már hetek óta. Hát ilyen egyszerűen, barátságosan történt az egész fordulat? Meseszerűnek, hihetetlennek tűnt előttük. Se félelem, se lövöldözés, se gorombaság, csak néhány megnyugtató, kedves szó. Csodálkoztak és áradoztak; úgy érezték magukat, mintha egy hosszú sötét alagútból értek volna ki a napfényre. A gondolatok szabaddá váltak, megszűnt a bizonytalanság, a találgatás, az aggodalom, és minden nyomasztó érzés, hogy mindez átadja helyét egy egészen új, soha nem ismert, most éledező jóérzésnek. Fél óra sem telt el, mikor a szovjet katonaorvos egy egészségügyi katonanővel és egy fegyveres katonával megérkezett. Az orvos megvizsgálta a gyereket, kitisztította a sebet, majd gondosan bekötözték. Végül egy fájdalomcsillapító injekciót is adott. A gyerekbe szemmel láthatóan visszaköltözött az élet, és hálásan nézte meg segítőit. Máténé túláradó hálából kezet akart csókolni a szovjet orvosnak, aki elhúzta a kezét és mosolyogva megsimogatta az asszony fejét. Aztán barátságosan búcsút intve, már sietett is a kijárat felé, kíséretével együtt. Kovácsné törte meg a beállt meghatott csendet: — Na, ugye, milyen rendes emberek ezek! — Ezek igen — dörmögte Varga bácsi és Indult vissza az ágyához. Ahogy elment Csonkáék mellett, Csonka széles mosollyal szólalt meg öblös hangján: — Hát hogy van kedves Varga elvtárs? Az öblös hang bejárta az egész óvóhelyet és az utolsó szó csengése derűt fakasztott, felszabadult, jóízű nevetés hullámzott végig a kopott falak között. A füleket megcsiklandozta a szokatlan szó: elvtárs, aztán felszökkent az agyakba, meghempergőzött a tudatokban és ott megtelepedett, mint egy új korszak előhírnöke. Varga bácsi is jóízűt nevetett, csak aztán szólalt meg: — Köszönöm, jól, mint maga, elvtárs ... És cinkosan összenéztek. Tudták ők, hogy mire gondolnak. A nyitott vészkijáraton bepásztázott a januári nap halvány sugara, de most olyan fényesnek tűnt, hogy az arcok és a szívek felragyogtak tőle. _________ i janicsárok (87.) De emlékezz Peregi Janira. Olyan volt, mint a higany. Amire mi azt mondtuk, nem lényeges, ő annak tartotta, csinálta. Hányszor körüldekorálta az egyetemet egyedül. Mi azt mondtuk, nem lényeges jelszavas plakátokba göngyölni az épületet, nem fontos a folyosók minden centiméterére felimi az unalomig menő rigmusokat, nem vitatkozott, de éjszaka is festett tízméteres plakátokat. Nem várt érte dicséretet, kötelességének tartotta, s hitte, hogy egy lépéssel előbbre vitte az ügyet. Hitte, hogy egy plakátjával újabb pofont adott az imperializmusnak. Most kórházi főorvos. Tudom, hogy nem dekorál, de betegei családi ügyeitől kezdve mindennel fogadkozik, ami a keze ügyébe akad, és hite szerint a gyógyulást elősegíti. És már nem hangoztatja, hogy ezzel a cselekedetével árt az imperializmusnak. Bennünk nem megcsúfolva, nem szétrugdalva, nem kifelé villogtatva vörösük hitünk parazsa, nagy viharokban, pusztító jégesőkben, jeges áradmányokban is. Belül, valahol belül érzem melegét, s tudom, hogy csak velünk együtt aludhat ki. Én már nem tudom, hány óra lehet. Az órát senki sem nézi. Mi az időtlenségben élünk, visszafelé tekerjük emlékező hengereinket. Egyik nóta összekapaszkodik a másikkal, időnként két dal is fut együtt, anélkül, hogy valaki zavartatná magát. És az érdeklődők, akiket egyik vagy másik dal mágnesez magához, azokban a bokrokban eresztik ki hangjuk pántlikáját, amelyből nagyobb erővel zúdul rájuk a csábítás. Ha két csoport dalol egyszerre, attól még vidám és erőteljes marad a nóta, az emlékezés, a versek és szavak, amelyek megidézik az eseményeket és a nyilatkozatokat, amelyek a mára vonatkoznak. Hol rontottuk el? Hogy lehetne helyrehozni? Hogy lehetne a szocializmus árkából fel az útra jutni? — Ez túlzás: dogmatizmus! — Te meg fontoskodó vagy, pajti, ha erre nem mersz meghitetni! Marokkal tapogatod az utat. — Nem szeretem a kategóriákat! — Csak ott nincsen baj, ahol nem laknak. — Na, ez aztán szép kis konformizmus. Hol tanultad, milyen beosztásban dolgozol? — Általános iskolai tanár vagyok. — És ott jól megy minden? — Úgy forgatjuk, hogy legalább egymást ne öljük meg. Van bajunk az élettel elég, még egymásnak is keresztbe rakjuk a lábunkat? Egyszerre, tán éppen vége lehetett a szabadtéri előadásnak, rengeteg ember tódult a Vigadóba. Hirtelenében teliszökött a múlt századi fákkal körülvett kerthelyiség, tányérok zörögtek, pincérek tüsténtkedtek, s a zenészek friss erővel csaptak muzsikájukba. Daru madár fönn az égen... Valamirevaló pentatonnak, aki némi műveltséget felszedett a népdal szépségéről, feláll hátán a szőr. Még ha Danket játszanának. De nem otthon vagyok, nem rádióból ömlik ez az émelyítő muzsika, hogy kikapcsoljuk, és parancsolni sem lehet. Mit tehetünk? A mi nótánkat fújni. Ez volt életünk mozgatója mindig, ha nem is tettünk róla hivatalos nyilatkozatot. A mi nótánkat fújni, másokkal is megszerettetni. Most sem beszélünk róla, hogy fáj a fülünk a Darumadártól, a magyarok legszentebb madarától. Összekapaszkodunk, egyszerre ölelkezünk, egyszerre fűt bennünket politikai árnyaltságra való tekintet nélkül az áram. Nem poraik a szép szögedi nagyucca De a végén már: Azt gondoltad, mindig így lesz. Hogy szeretőm soha nem lesz... Mindig frissebbekbe csapunk bele. Ne gyere ki, Kata, megharap a kutya. Eléri a pöndölyöd, leszakad a rojtja. Már elfeledték a korábbi incidenst a pincérrel, de megint jön, és betör a körbe. — Uraim és hölgyeim! Több úr és hölgy, közöttük külföldiek, szívesen hallgatnák a cigánymuzsikát, de önöktől nem juthatnak ehhez az élvezethez. Szíveskednének talán ... Gorombák nem lehetünk jelenlevő professzoraink és az ismeretlen vendégek miatt. Nem rendezhetünk kocsmai verekedést, nem mondhatjuk, hogy kuss! De nem is alázkodhatunk. Ez mindenkinek látszik az arcán. Még az ostyaarcú Perényi is ígry néz ránk, hogy szeretné látni, merre tudunk kiutat. Egy pillanatig állunk, a cigányok a fehér galambot röptetik a falu fölött, mi pedig, több szólamra, ahogy szoktuk, minden dühünkkel énekelni kezdünk. (Folytatjuk.)