Délmagyarország, 1969. szeptember (59. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-02 / 202. szám

A humor­én­cikl­o­­pédiából Egy látogató érdek­lődik a börtönben: — Beszélhetnék Kry­­sel fogollyal? — Éppen tegnap he­lyeztük szabadlábra. De érdeklődjék körülbelül két hét múlva. * — Mondja, eredmé­nyes a fogyókúra? — De még mennyire. A mellemre tetovált óceánjáró gőzös már mentőcsónakká zsugo­rodott! • Egy katona már vagy fél órája követ két leányt. Végül aztán az­ egyik lány megunja a dolgot, hátra fordul és így szól: — Hagyjon fel azon­nal a követésünkkel, vagy hozzon még egy katonát­ — Képzeld, esküvőnk alkalmából több táv­iratot kaptunk ugyan­azzal a szöveggel; „Él­jen az új párt’' — No és mit szeret­tél volna olvasni? —­ Azt, hogy hol éljen és miből? I. KERÜLET Házasság: Bodor István ás El­lop Mária, Lopereczky Páter Pál és Páter Viktória Mária, Sza­bolcsi L­ászló és Markovics Ka­talin, Fülöp-Vadadi László és Ábrahám Erzsébet, Kothencz Sándor és Páter Julianna, He­itól László János és Baráth Margit Ilona, Szántó Janó és Boda Gizella Paula, Gémes Fe­renc és Juhász Mária Piroska, Ru­tai Ferenc Károly és Toldi Mária, Földi László Emil és Nagy Mar­git, Varga Jenő és Horváth Ka­talin, Varga Tibor és Csákvári Ilona, Darányi István és Varró Olga, Fogas István Imre és Ka­locsai Ildikó Mária, Komáromi László Károly és Bereng Erzsé­bet, Füredi János Ferenc és Kovács Katalin. Pozsgai János Pál és Hidasi Annamária, Czom­­bál József István és Gausz Klá­ra. Sarusi Ferenc és Biró Anna. Balog István és Kecskeméti Mária Iren házasságot kötöttek. S­ületési Kiss Ferencnek és Labanca Máriának Zsuzsanna Franciska, Révész Lászlónak éa Kalapis Mártának Ildikó, Tix Józsefnek és Kiss Máriának József, Gombos Andrásnak és Veres Erzsébetnek Andrea Ni­kolette, Csorba Imrének­­ és Rovó Erzsébetnek Gébor Mik­lós, Németh Antalnak és Gyé­mánt Évának Róbert, Horváth Lászlónak és Béres Ilonának Ágnes, Papp Dezsőnek és Bap­­kó Klárának László. Kara Zol­tánnak és Csányi Katalinnal: Andrea Katalin, Jenei Lászlónak és Horváth Emíliának László Péter, Ribizsár Gyulának és Zsiga Rozáliának Gábor Tamás, Murányi Józsefnek és Barta Katalinnak József. Varga An­talnak és Molnár Irénnek Zsolt. Horváth Zoltánnak és Zádori Máriának Csaba Zoltán. Balogh Jánosnak és Balogh Erzsébet­nek János. Kovács Lászlónak és szaniszló Annának László, Kakró Antalnak és Farkas Ilo­nának Antal. Tóth Istvánnak és Drenkovics Gizellának Gizella, Olajos­­ lezsernek és Csűri Etel­kának Ildikó, Hodoniczki An­talnak és Pleszkány Ilonénak László Antal, Csóti Józsefnek és Ördög Etelkának József László, Papp Istvánnak és Mar­jai Ágnes Margitnak István László, Kovács Lászlónak és Fehér Rozáliának László, Deák Imrének és Tandari Rozáliának Tünde, Bürgés Lászlónak és Ju­hász Évának Ibolya, Simon L­ászlónak és Balogh Ilonénak Ilona, Szepesi Józsefnek és Gál Margitnak József, Máté István­nak és Szilágyi Ildikónak Zol­tán, Ördögh Istvánnak és Barna Idának Csaba, Pintér Jánosnak és Csóti-Gyapjas Borbálának Gabriella, Lázár Istvánnak és Kiss Ilonának Katalin, Csámpai Jánosnak és Récz Ágnesnek Rózsa, Vincze Józsefnek és Var­ga Irénnek Attila, Varga Ele­mérnek és Török Ilonának Zol­tán, Somogyi Imrének és Keres- Tóth Katalinnak Katalin, Faragó Istvánnak és Nagy Margitnak Éva. Borsos Józsefnek és Gár­­dián Magdolnának József, Bor­sos Józsefnek és Gárdian Mag­dolnának Zsolt, Szekeres Ist­vánnak és Király Juditnak Ve­ronika, Krisztin-Német István­nak és Nagyi Juliannának Ist­ván, Farkas Sándornak és La­katos Rozáliának Lídia, Simon Lajosnak és Sütő Katalinnak Gyöngyi, Vincze Zoltánnak és Tóth Valériának Gabriella, Gál Istvánnak és Németh Margitnak Katalin, Nikolényi Györgynek és Adorján Annának István, Berke Antalnak és Horváth Ilonának Ilona Ibolya, Kovács Lajosnak és Kovács Julianná­nak Tamás, Zsiga Istvánnak és Four Juliannának István. Gál Sándornak és Molnár Márianak I Márta. Beznoszka Lászlónak és­­ Takács Paulának László Lacit, j TABI LÁSZLÓ: Tegnap este bekopog­tatott hozzám a ház­­megbízott s átnyújtott egy kis papírlapot, amelyről azonnal látható volt, hogy másodfokú végzés. Beutalták hozzám Pefler Gyulát. — Ki ez a Pefler Gyula? — kérdeztem eltűnődve. — Ez az a Pefler Gyula, akit beutaltak önhöz — fe­lelte. — De hiszen jómagam is nyomorult beutalt vagyok! — fakadtam ki. — Ilyen az élet — mondta erre ő. Hát ha ilyen, legyen ilyen Jöjjön az a Pefler. Ha nem forgolódik, elférünk a dívá­nyon ketten is. Esetleg ő al­szik lábnál, én fejnél. De én ugyan nem teszek ellene semmit Végtére is lehet, hogy nagyon kellemes em­ber. Mondjuk kitűnő sakko­zó. Vagy szépen énekel. Ki­tűnő csevegő is lehet. Magam is jól csevegek, majd eldis­kurálunk. Jöjjön az a Pefter. — Rendben van — mond­tam mélabúsan a házmegbí­zottnak. — Fellebbezzen. Ne húz­zon ujjat a lakáshivtallal. Ne durcáskodjék. Ha nem fel­lebbez, azt könnyen szabo­tázsnak minősíthetik. Maga fogja a rövidebbet húzni. — Azt húzok, amit akarok. Vállat vont és elment. Én leültem egy sámlira és azon tűnődtem, milyen lesz Pe.­ EZ TÖRTÉNT EGY DÉLELŐTT er. öreg? Fiatal? Szakálla van? Monoklit hord? írnok? Légtornász? Bosszantana, ha dadogna. Inkább legyen fél­lábú. Később bejött hozzám a szomszédasszony, bizonyos Kvantáné. Ő is azt tanácsol­ta, hogy fellebbezzek. — Mindenesetre nyer egy­két hetet. Ezalatt meghalhat az a Pefter. Meghalhat maga is Istenem, emberek va­gyunk ... — Irtózom az elöljáróság­tól, Kvantáné. Inkább öt Pefler, mint egy délelőtt a lakáshivatalban. — Várjon. Lehet, hogy ez a Pefler csakugyan öt. A só­gornőnkhöz beutaltak egy bi­zonyos Spék Aurélt. Szegény sógornőm örült, hogy egy magányos férfit utaltak be hozzá. Erre kiderült, hogy Spék Aurélnak felesége és hét gyermeke van. A lakása most valóságos gyermekját­szótér. — Nem ijeszt meg, Kvan­táné lelkem. Nekem már minden mindegy. Makacs elhatározásomnak nyilván híre mehetett, mert másnap délben egy lakáshi­vatali tisztviselő keresett fel. Nem kertelt. — Miért nem fellebbez? — kérdezte szigorúan. — Nem szokásom. — Ehhez a bánásmódhoz nem vagyunk hozzászokva — mondta neheztelen. — Ha nem talál jogcímet a felleb­bezésre, kérjen tanácsot va­lakitől. Nem nagyon demok­ratikus dolog, hogy a mi fá­radságos munkánkat ilyen tartózkodóan fogadja. Adjon be kérvényt, uram. Csak egy próbát tegyen velünk, s majd meglátja, hogy azután min­dig nálunk fog fellebbezni. Megesett a szívem rajta. Megszerkesztettem egy fel­lebbezést és bevittem a la­káshivatalba, számot kértem, sorbaálltam, bejutottam, elő­adtam, megmagyarázták, át­mentem, kikeresték, lemen­tem, iktatták, felmentem, utánanéztek, lepecsételték, bebizonyítottam, megmutat­tam, odatettem, megnézték, beadtam, iktatták, számot kaptam. Ezzel a számmal azután hazamentem és leültem a sámlira. Nem tudom mennyi ideig ülhettem így, egyszer­re csak csengettek. Magas, sovány, köpcös ember állt az ajtóm előtt. Azonnal láttam rajta, hogy Pefler lehet — Pefler Gyula vagyok — mondta és belépett. — Aáá, igazán örvendek. — Kérem, engem ide be­utaltak. — Ne is folytassa. Meg­fellebbeztem. — Igen? — Mit szól hozzá! Igen. — Én is. Tudniillik én Kő­bányán kértem lakást. Ez pedig nem Kőbánya. Ide én nem jövök. Megfellebbeztem. — Rettenetes... — mond­tam sápadtan — mindketten megfellebbeztük. Most már bizonyos hogy lakótársak le­szünk. (Folytatjuk.) anyakönyvi hírek .entyel Istvánnak és Szőke Catalinnak Nóra Tímea, Gulyás Sándornak és Héjja Katalinnak Catalin, Tart Imrének és Né­­meth Mártanak Mária Krisztina, II. Polner Zoltánnak és Katona Juditnak Attila. Halálozási Gerstenengst Ká­­roly, Kiss Anna, Virágh József, Viélykúti Ferenc, Pálffy Gyu­­lné Lehoczky Margit, dr. Nagy Andrásné Ferenczy Lenke, Le­­lény Mihály, Dmecz Csaba, Csömör Sándorné Deák Mária, ?a­e József, Ágoston József, áléber Nándor, Polner Attila, Sz­abó Béláné Bergl Erzsébet, Antal Géza, Devossa László, silkó Aranka, Zádori János,­­Jína Sarolta, Börcsök Józsefné Borsó Viktória, Janó Rozália, Erdei István, Cseszkó Pál, Föl­desi József, Rácz Edit, Széll Sándor, Korom Sándorné Uj­­lázs Anna, Zsemlye Ferencné­­ pró Julianna, Enying Istvánná Ikrös Julianna meghalt. H. KERÜLET Házasság: Ludvig Nándor és Bertalan E­rzsébet, Molnár Ist­ván és Görög Irén. Szőke Péter és Temesvári Márta Aranka, Heintz Fer­enc és Farkas Margit Mária, Hügl Mihály István és Ponka Zsuzsanna, Börcsök Ist­ván Ferenc és Mészáros Ildikó, Sebők Péter és Rácz Éva Magdolna. Urbán László és Pá­linkás Hona, Farkas György és Igaz Éva Mária. Si­mon István és Orcsik Terézia, Ökrös Ferenc és Fogarasi Anna Mária, Tar István és Szeles Mária, Kis Károly Géza és Ré­vész Ilona. Baláz Lajos és Ke­­menczei Mária. Keszeg János és Dávid Ágnes Rozália házasságot kötöttek. Halálozás: Kispéter János, Bucsó Istvánná Tarján Piroska, Nyilasi Istvánná Nyilas Anna meghalt. nn. KERÜLET Házasság: Hegyközi Antal és Fülöp Piroska, Papp Lajos Fe­renc és Balogh Margit Julianna, Patyi László József és Horváth Mária Terézia. Buza János és Szakács Piroska, Papp László Lajos és ördögh Hona, Nagy György István és Rácz Piroska Julianna, Kelemen István és Ba­log Eszter Erzsébet házasságot kötöttek. Születés: Kovács Józsefnek és Tóth Veronika Ágnesnek Ildikó, Dudás Andrásnak és Márta Má­rtának András, Losonczi István­nak és Bürgés Klárának István. Lippai Tibornak és Gyuris Te­réziának Gyöngyi, Pólyák Já­nosnak és Meszes Margit Kata­linnak Anikó, Abonyi Jánosnak és Lippai Máriának Zsolt, Sza­bó Jenő Ferencnek és Katona Márta Máriának Gabriella Már­ta, Zsizsik Géza Györgynek és Gerlel Éva Klárának Beáta Ka­talin, Bársony Istvánnak és Boldizsár Rozália Annának Zoltán, Tóthpüzsi Istvánnak és Masa Erzsébetnek Erzsébet, Varga László Lajosnak és Major Ilonának Szilvia. Juhász-Vedres Györgynek és Ménich Katalin Máriának Zoltán György nevű gyermekük született. Halálozás: Bernát Jánosné Karátsonyi Julianna, Dunai Jó­zsef, Péter Péter, Betyk­ Adil, Erdélyi Józsefné Simity Erzsé­bet, Kocsis Jánosné Csikós Ju­lianna Mária, Zsemberi Jánosné Nagy Erzsébet, Pálfi Lajos, Ko­pasz Anna meghalt. ^ Öngól — De Gicorgio! Ennyire azért nem szoktál kiabálni, ha a csapatod gólt lő. Felszabadulási pályázat Epizódok a pincéből Beküldte: Váradi István, Budapest, VI. Rudas L. u. 13. I. 5. b Hajnalodott. Sűrű szürke köd ülte meg a várost, mely­­ úgy hatott, mintha minden élőlény eltűnt volna belőle. Pedig a Lehel tér felől már megindult a támadás. Falak tövében surrantak egymás nyomában a szovjet kato­nák. A hó felfogta lépteik zaját, ahogy a mellékutcá­kon át özönlöttek a Nyugati pályaudvar és a Szent István körút felé. De nem sokáig tartott ez a néma felvonulás, mert egy árva lövés után megszólaltak a fegyverek. Fél ötkor a szovjet katonák elérték a Kádár utcát, és minden házba bementek megnézni, nincs-e ott ellen­ség. A házakban már röp­ködtek az öröm szavai. A katonák oldalzsákjából elő­kerültek a kenyerek és a konzervek a gyerekeknek. Bent nagy volt a boldog izgalom, de az utcán kint nagy volt még a harc is. A Szent István körúton állt a front. Kemény, elszánt küzdelem folyt, melyben nem volt megállás, és a né­metek ellenállása sem tar­tott sokáig, utcáról utcára hátráltak a Duna felé. Hozzánk három szovjet katona jött le elsőnek az óvóhelyre. Csonkáné, a Fel­vidékről ideszármazott as­­­szony rögtön előállt szlovák nyelvtudományával, de ez óvóhely legnagyobb meg­lepetésére az egyik szov­jet katona vidám hangon szólalt meg magyarul: — Beszélhet, mama, ma­gyarul is. Én is magyar va­gyok. Hát csak maradjanak itt lent nyugodtan, még ar­rébb megy a front. Ne fél­jenek semmitől, jó barátok jöttek most ide. Voltak itt a házban német katonák? — Bent nem — mondta Varga bácsi, —, de kint a ház mögötti grundon akna­­vetőkkel voltak. Azok is két napja elmentek. — Lehet, hogy egy-két napig néhány­­ katona száll meg itt, de ne­­ féljenek tő­lük, nem bántanak senkit. Ekkor Kovácsné kíséreté­ben előjött Máténé, akinek a kisfiát egy aknaszilánk két napja megsebesítette. Kovácsné a szovjet katoná­hoz fordult! — Van itt egy sebesült gyerek, orvos kellene hoz­zá. Segítsenek rajta, ha tud­nak! A szovjet katona készsé­gesen felelte: — Segítünk, amiben tu­dunk. Számíthatnak orvos­ra, majd küldök. Kovácsné boldogan né­zett Máténéra, akinek tele volt a szeme könnyel, úgy rebegte: — Áldja meg az isten magukat. A három katona elment, az óvóhely pedig olyan volt, mint a megbolygatott han­gyaboly. Megkönnyebbült sóhajok, szavak röpködtek. Megtörtént a csoda, amit úgy vártak már hetek óta. Hát ilyen egyszerűen, ba­rátságosan történt az egész fordulat? Meseszerűnek, hi­hetetlennek tűnt előttük. Se félelem, se lövöldözés, se gorombaság, csak néhány megnyugtató, kedves szó. Csodálkoztak és áradoztak; úgy érezték magukat, mint­ha egy hosszú sötét alagút­ból értek volna ki a nap­fényre. A gondolatok sza­baddá váltak, megszűnt a bizonytalanság, a találgatás, az aggodalom, és minden nyomasztó érzés, hogy mind­ez átadja helyét egy egé­szen új, soha nem ismert, most éledező jóérzésnek. Fél óra sem telt el, mi­kor a szovjet katonaorvos egy egészségügyi katonanő­vel és egy fegyveres kato­nával megérkezett. Az or­vos megvizsgálta a gyere­ket, kitisztította a sebet, majd gondosan bekötözték. Végül egy fájdalomcsillapító injekciót is adott. A gyerek­be szemmel láthatóan vis­­­szaköltözött az élet, és há­lásan nézte meg segítőit. Má­téné túláradó hálából kezet akart csókolni a szovjet or­vosnak, aki elhúzta a kezét és mosolyogva megsimogatta az asszony fejét. Aztán ba­rátságosan búcsút intve, már sietett is a kijárat fe­lé, kíséretével együtt. Kovácsné törte meg a beállt meghatott csendet: — Na, ugye, milyen ren­des emberek ezek! — Ezek igen — dörmög­­te Varga bácsi és Indult vissza az ágyához. Ahogy elment Csonkáék mellett, Csonka széles mosollyal szó­lalt meg öblös hangján: — Hát hogy van kedves Varga elvtárs? Az öblös hang bejárta az egész óvóhelyet és az utolsó szó csengése derűt fakasz­tott, felszabadult, jóízű ne­vetés hullámzott végig a kopott falak között. A füle­ket megcsiklandozta a szo­katlan szó: elvtárs, aztán felszökkent az agyakba, meghempergőzött a tudatok­ban és ott megtelepedett, mint egy új korszak előhír­nöke.­­ Varga bácsi is jóízűt ne­vetett, csak aztán szólalt meg: — Köszönöm, jól, mint maga, elvtárs ... És cinkosan összenéztek. Tudták ők, hogy mire gon­dolnak. A nyitott vészkijáraton bepásztázott a januári nap halvány sugara, de most olyan fényesnek tűnt, hogy az arcok és a szívek fel­ragyogtak tőle. _________ i janicsárok (87.) De emlékezz Peregi Janira. Olyan volt, mint a higany. Amire mi azt mondtuk, nem lényeges, ő annak tartotta, csinálta. Hányszor körüldeko­rálta az egyetemet egyedül. Mi azt mondtuk, nem lényeges jelszavas plakátokba göngyölni az épületet, nem fontos a folyosók minden centi­méterére felimi az unalomig menő rigmusokat, nem vitatkozott, de éjszaka is festett tízméteres plakátokat. Nem várt érte dicséretet, kötelessé­gének tartotta, s hitte, hogy egy lépéssel előbbre vitte az ügyet. Hitte, hogy egy plakátjával újabb pofont adott az imperializmusnak. Most kórházi főorvos. Tudom, hogy nem dekorál, de betegei családi ügyeitől kezdve mindennel fogad­kozik, ami a keze ügyébe akad, és hite szerint a gyó­gyulást elősegíti. És már nem hangoztatja, hogy ezzel a cselekedetével árt az imperializmusnak. Bennünk nem megcsúfolva, nem szétrugdalva, nem kifelé villogtatva vörösük hitünk parazsa, nagy viharokban, pusztító jégesőkben, jeges áradmányokban is. Belül, valahol belül érzem melegét,­ s tudom, hogy csak velünk együtt aludhat ki. Én már nem tudom, hány óra lehet. Az órát senki sem nézi. Mi az időtlenségben élünk, vis­­­szafelé tekerjük emlékező hengereinket. Egyik nóta összekapaszkodik a másikkal, időnként két dal is fut együtt, anélkül, hogy valaki zavar­tatná magát. És az érdeklődők, akiket egyik vagy másik dal mágnesez magához, azok­ban a bokrokban eresztik ki hangjuk pántlikáját, amelyből nagyobb erővel zú­dul rájuk a csábítás. Ha két csoport dalol egyszerre, attól még vidám és erő­teljes marad a nóta, az emlékezés, a versek és szavak, amelyek megidézik az eseményeket és a nyilatkozatokat, amelyek a mára vonatkoz­nak. Hol rontottuk el? Hogy lehetne helyre­hozni? Hogy lehetne a szocializmus árkából fel az útra jutni? — Ez túlzás: dogmatizmus! — Te meg fontoskodó vagy, pajti, ha erre nem mersz meghitetni! Marokkal tapogatod az utat. — Nem szeretem a kategóriákat! — Csak ott nincsen baj, ahol nem laknak. — Na, ez aztán szép kis konformizmus. Hol tanultad, milyen beosztásban dolgozol? — Általános iskolai tanár vagyok. — És ott jól megy minden? — Úgy forgatjuk, hogy legalább egymást ne öljük meg. Van bajunk az élettel elég, még egy­másnak is keresztbe rakjuk a lábunkat? Egyszerre, tán­ éppen vége lehetett a szabad­téri előadásnak, rengeteg ember tódult a Vi­gadóba. Hirtelenében teliszökött a múlt századi fákkal körülvett kerthelyiség, tányérok zörög­tek, pincérek tüsténtkedtek, s a zenészek friss erővel csaptak muzsikájukba. Daru madár fönn az égen... Valamirevaló pentatonnak, aki némi művelt­séget felszedett a népdal szépségéről, feláll há­tán a szőr. Még ha Danket játszanának. De nem otthon vagyok, nem rádióból ömlik ez az éme­lyítő muzsika, hogy kikapcsoljuk, és parancsolni sem lehet. Mit tehetünk? A mi nótánkat fújni. Ez volt életünk mozgatója mindig, ha nem is tettünk róla hivatalos nyilatkozatot. A mi nó­tánkat fújni, másokkal is megszerettetni. Most sem beszélünk róla, hogy fáj a fülünk a Daru­madártól, a magyarok legszentebb madarától. Összekapaszkodunk, egyszerre ölelkezünk, egy­szerre fűt bennünket politikai árnyaltságra való tekintet nélkül az áram. Nem poraik a szép szögedi nagyucca De a végén már: Azt gondoltad, mindig így lesz. Hogy szeretőm soha nem lesz... Mindig frissebbekbe csapunk bele. Ne gyere ki, Kata, megharap a kutya. Eléri a pöndölyöd, leszakad a rojtja. Már elfeledték a korábbi incidenst a pincér­rel, de megint jön, és betör a körbe. — Uraim és hölgyeim! Több úr és hölgy, kö­zöttük külföldiek, szívesen hallgatnák a cigány­muzsikát, de önöktől nem juthatnak ehhez az élvezethez. Szíveskednének talán ... Gorombák nem lehetünk jelenlevő professzo­raink és az ismeretlen vendégek miatt. Nem rendezhetünk kocsmai verekedést, nem mond­hatjuk, hogy kuss! De nem is alázkodhatunk. Ez mindenkinek látszik az arcán. Még az ostya­­arcú Perényi is ígry néz ránk, hogy szeretné látni, merre tudunk kiutat. Egy pillanatig ál­lunk, a cigányok a fehér galambot röptetik a falu fölött, mi pedig, több szólamra, ahogy szok­tuk, minden dühünkkel énekelni kezdünk. (Folytatjuk.)

Next