Délmagyarország, 1970. szeptember (60. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-26 / 226. szám
SZOMBAT, 1970. SZEPTEMBER 16. szegedi Egy kendergyári munkáscsaládnál vendégeskedtem a nyáron. Poharazgatás közben a gyerekek pályaválasztásáról is szó esett. A nagyobbik fiú — harmadikos gimnazista —, kijelentette, hogy érettségi után autóvillamossági szakmát szeretne tanulni. Mire az anyuka: ,,Meg van ez a gyerek bolondulva! Villanyszerelőnek, érettségivel?! Azért taníttatjuk, hogy gyárba menjen? Nem elég, hogy mi ott vagyunk az apjával? Vigye többre, mint amennyire nekünk sikerült. Igazam van?’ Az apa nem fogta föl ennyire tragikusan a dolgot, inkább csak ugratásnak szánta megjegyzését: „Legyen belőle villanyszerelő, ha csak annyira futja erejéből”. Tudom, hogy nem könnyű téma: mi legyen a gyerekből, s milyen jövőt tartunk alkalmasnak saját gyermekeink számára, magam is kétgyermekes apa vagyok. De lássunk közelebbről néhány véleményt, ne névnapi poharazgatás közben, hanem a gyárban. A szegedi gyufagyár egyik legrégebbi vállalatunk. A munkások között sok olyan embert találni, akik gyermekkorukban léptek be a gyárba és azóta is hűségesen kitartanak munkahelyükön. Nyári Sándorné gépmunkás mondja: — Nekünk a gyufagyár családi munkahelynek számít. Apám is itt dolgozott, s innen ment nyugdíjba. A nővérem ugyancsak, s velem együtt dolgozik a férjem és a fiam is. A férjem géplakatos, a fiam géplakatos, a lányom kereskedelmi szakközépiskola végzős tanulója. A fiamnak eleve az volt a célja, hogy folytassa apja mesterségét a gyufagyárban. Nagyon elégedettek vagyunk, a fiam is elégedett. A keresete szépen emelkedik, már megkapja a 8,70-es órabért. Én pici leány koromban léptem be a gyufagyárba, tizenhárom éves voltam, azóta itt vagyok. Meg vannak elégedve a munkámmal és én is jól érzem magam a gép mellett. A férjem 2500 forintot keres, én 1700-at. Különösebb gondunk nincsen. Szeretném, ha a leányom tovább tanulna és közgazdász lenne belőle. Jófejű gyerek, de nagyon leköti a sportolás, röplabdázik. Nyáriné jó kedélyű munkásasszony. Amikor elbúcsúzik, még megjegyzi: — Nincs bennünk semmi csalódás. "A következő társalgó partnerem Szedő István vegyésztechnikus, a gyár művezetője és „civilben” a városi kézilabda-szövetség titkára, bár ő valamikor labdarúgó volt. Egy nyolcéves gyermekük van, a felesége kereskedelmi eladó, cipőboltban. Beszélgessünk: — Attól függ, hogy a gyerek képességei milyenek. Amit abból és minimális támogatásból elér, az lesz a mérvadó az általános iskola befejezése után. — Mégis, mire számítanak? — Többet, érjen el, mint én! Például elképzelem, hogy gyógyszerész vagy pedagógus lesz, amelyik majd jobban tetszik neki, amelyikhez nagyobb kedvet és tehetséget érez. Egy bizonyos, én többet tudok neki nyújtani, mint amennyit annak idején nekem adtak a szüleim. Mi szerencsések voltunk, házasságunk első napjától kezdve van saját lakásunk. Nem itt nekem -mondja talán, hanem csak meditálgat Szedő István. — Szeretném megkímélni a három műszak fáradtságaitól, s a vegyészetben jelentős perspektívát is látok, a jövőt. Különösen környezetünkben, hiszen itt van a földgáz, az olaj és itt a folyó is. Ennek a szakterületnek igen nagy jövője lehet. — S ha nem megy a tanulás a gyereknek? — S ha nem megy a tanulás a gyereknek? — Egy jó szakma, amelyet maga választ. Azt viszont szeretném elérni, hogy a szülőnek a gyerek sose vesse fel később, hogy a rendezett anyagi körülmények között sem inspirálták valami jobbra, többre. — Sokan tragédiának tekintik, ha gyermekük nem tanul tovább egyetemen és szakmunkás lesz belőle. — Az az igazság, hogy az érettségi maholnap csak az általánosan elismert műveltséget jelenti, amely a kezdéshez ad alapot. A tehetségesebb fiataloknak lehetőséget az egyetemre, a továbbtanulásra, másoknak egy szakma elsajátítására. Újból önmagának mondja: — Az iparban egyre többen vannak és többen lesznek olyan szakmunkások, akik középiskolai érettségivel rendelkeznek. A termelés technikája napról napra modernizálódik, bonyolultabbá válik. A modern és automatizált gépek irányításához, kezeléséhez lassan nagyobb műveltségre, szakmai tudásra lesz szükség, mint sok értelmiséginek számító munkaterületen. Hugyecz Józsefné is férjével együtt dolgozik a gyufagyárban. A férj géplakatos, az asszony gépmunkás. Két gyerekük van, egyik harmadikos, a másik nyolcadikos az általános iskolában. A nagyobbról, a leányáról bánatosan mondja, hogy csipőficama miatt kétszer műtötték, s bár nagyjából rendbejött, mégsem végezhet fizikai munkát. Szeretnék, ha a Tömörkény István Gimnázium egészségügyi tagozatára kerülne és csecsemőgondozó lehetne belőle. A kisfiú pillanatnyilag azt emlegeti odahaza, hogy „megyek apához a gyárba lakatosnak”. — S mit emlegetnek a szülők? — Én szeretném, ha tovább tanulna — mondja az anya —, ha mindjárt csak technikus lenne is belőle. — Miért a „csak”? Lehet, hogy a gimnáziumra gondolt Hugyeczné, s később valamelyik egyetemre, mert megjegyzi még, hogy a támogatást a gyerek megkapná tőlük akár huszonöt éves koráig is, csak tanuljon. Később így korrigálja véleményét: — Nem esünk kétségbe, ha szakmunkás lesz a fiúból, sőt... A megbecsülést akkor is megkapja a munkahelyén. Nem okvetlenül szükséges a diploma, de ha kedve és tehetsége van, akkor boldoguljon annak megfelelően. Négy munkáscsalád véleményét hallgattam meg gyermekeik jövőjéről, elképzeléseikről. S ha voltak is eltérések, a lényeg azonos: érzik a társadalom elismerését beosztásuk, munkájuk iránt, s mind azt az elvet vallják, hogy a gyermek kedve és tehetsége szerint boldoguljon. Az az igazi. Talán azt is érzik önmagukban, hogy a kedv és a tehetség szerinti boldogulásnak is a szocialista társadalom nyitott szabad utat. Gazdagh István kedve és tehetsége szerint Ellenőrzés a repülőtéren A közlekedés- és postaügyi miniszter az illetékes miniszterekkel egyetértésben intézkedéseket tett, amelyek hivatottak Magyarországon is a repülőtér, a repülőgépek és utasok biztonságának hatékonyabb megvédésére. A kormány csütörtöki ülésén az erről szóló miniszteri jelentést tudomásul vette. Ennek nyomán fokozott ellenőrzést vezetnek be. Az intézkedéseket mind a magyar, mind a külföldi utasok körében érvényesítik. Így kívánnak megelőzni minden olyan cselekedetet, amellyel a gépekben és emberéletben kár keletkeznék. Az utasok megértéssel, s megnyugvással veszik tudomásul a biztonságukat szolgáló intézkedéseket. Véget ért a FAO- konferencia Pénteken, a Hotel Duna Intercontinentalban utolsó munkaülését tartotta a FAO (az ENSZ élelmezési és mezőgazdasági szervezete) VII. európai regionális konferenciája. Az értekezlet határozatokat hozott szervezeti, tervezési, és a FAO munkáját érintő más lényeges kérdésekben. A kölcsönös érdekek alapján álló gazdasági és tudományos-műszaki kapcsolatok elmélyítéséhez nagy segítséget adnak majd az elfogadott szervezeti és módszerbeli ajánlások. Befejezte hivatalos programját Leroy és Aragon Roland Leroy, a Francia Kommunista Párt Politikai Bizottságának tagja és Louis Aragon, a párt Központi Bizottságának titkára — akik a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának meghívására érkeztek hazánkba —, pénteken befejezték hivatalos magyarországi programjukat. Roland Leroy-t és Louis Aragont fogadta Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára. A francia vendégek itt-tartózkodásuk alatt megbeszéléseket folytattak az MSZMP Központi Bizottságának tudományos, kulturális és ideológiai kérdésekkel foglalkozó felelős munkatársaival, irodalmi és művészeti életünk több neves képviselőjével. Roland Leroy pénteken délután elutazott hazánkból. Búcsúztatására a Ferihegyi repülőtéren megjelent Aczél György, a Központi Bizottság titkára és Óvári Miklós, a KB osztályvezetője. Louis Aragon néhány napot még hazánkban tölt. Bartók-ü ünnepségek A Bartók Béla-emlékbizottság pénteken a Magyar Tudományos Akadémia felolvasótermében ünnepi emlékülésen rótta le kegyeletét a magyar zeneköltő és népzenetudós halálának 25. évfordulója alkalmából. Az emlékülésen megjelent dr. Ajtai Miklós, a Politikai Bizottság póttagja, a kormány elnökhelyettese, Aczél György, a Központi Bizottság titkára, dr. Simó Jenő művelődésügyi miniszterhelyettes, továbbá művészeti, politikai és társadalmi életünk számos ismert személyisége. Ott volt Bartók Béla özvegye és fia is. Dr. Orbán László, a művelődésügyi miniszter első helyettese nyitotta meg az ülést, az emlékbizottság elnöksége nevében, majd Szabolcsi Bence Kossuth-díjas akadémikus méltatta a zeneköltő munkásságát. Ezt követően Kovács Dénes Kossuth-díjas, a Zeneművészeti Főiskola főigazgatója szólt Bartók zongoraművészi tevékenységéről, előadóművészi rangjáról. Illyés Gyula Kossuth-díjas író Bartók című köleményét olvasta föl, majd a zeneköltő fia, ifjú Bartók Béla emlékezett vissza édesapjára. Az emlékülést követően koszorúzási ünnepséget tartottak az I. kerület Szilágyi Dezső tér 4. számú háznál (Ebben a házban élt és Emlékülés az Akadémián Koszorúnál dolgozott 1922—1928 között Bartók Béla.) A kegyelet virágát helyezte el a márványtáblán a Bartók Béla-emlékbizottság nevében dr. Orbán László, a művelődésügyi miniszter első helyettese és ifjú Bartók Béla. Elhelyezék a Magyar Zeneművészek Szövetsége, a Román Zeneművészek Szövetsége, a Szlovák Zeneművészek Szövetsége, a Hazafias Népfront és a fővárosi tanács végrehajtó bizottságának koszorúját is. Bartók-hangversennyel nyitották meg pénteken este az Erkel Színházban a budapesti művészeti hetek eseménysorozatát. a fegyveres erők napja alkalmából A fegyveres erők napja alkalmából pénteken a Hotel Ifjúságban kitüntetéseket adtak át a honvédelmi nevelésben, a katonai szolgálatra való felkészítésben kiemelkedő munkát végzett katonafiataloknak és a polgári életben dolgozó ifjúsági vezetőknek. Az ünnepség résztvevőit Illisz László, a KISZ Központi Bizottságának titkára üdvözölte, s méltattta a fegyveres erők napjának jelentőségét. Felolvasták a KISZ Központi Bizottságának a fegyveres erők tagjaihoz intézett levelét Az ünnepség további részében dr. Horváth István, a KISZ KB első titkára a néphadsereg, a BM-határőrség és a BM-karhatalom 18 tagjának nyújtotta át a KISZ-érdemérem kitüntetést. A honvédelmi miniszter nevében Kaszás Ferenc vezérőrnagy, honvédelmi miniszterhelyettes, a belügyminiszter nevében Németi József vezérőrnagy, belügyminiszter-helyettes, a munkásőrség országos parancsnoksága nevében Gáti József ezredes, a munkásőrség országos parancsnokának helyettese adott át kitüntetéseket E Nem házalunk az igazsággal gykor megterveztük, mint a búzavetést vagy a gyomirtást. Általában hét végén erőket toboroztunk, és határozott céllal indultunk útnak. Becsengettünk fi kapukon, aztán ahol hellyel kínáltak, ott elkezdtünk politizálni. Mi mondtuk a magunkét a kommunista párt nevében, a család meg többnyire szó nélkül hallgatta. Ha akarta, ha nem. Népnevelőknek neveztük akkor magunkat és nem ismertük a fáradtságot. „Első a vetőmag, aztán jön a beszolgáltatás” — felkelte egyikünk a veranda lépcsőjén kucorogva. A háziak megnyugodtak, hogy mégsem kell odaadni azt a kis szemetes búzát, ami termett. A jó hírért frissen sült öntött máléval is megkínálták a vendéget, de amikor ismét bezörgetett, a kutyát uszotgatták rá, mert már hatóságilag elvitték a vetőmagnak valót is azzal az indoklással, hogy első a beszolgáltatás. Hazugságban maradtunk jó szándékunk ellenére. Nyolc-tíz évvel később, a tanulságok levonása után, még ugyanaz a felállítás. Szigorú hadrendben „szálltuk meg” Szeged-Alsóvárost és mindenütt lobogó hittel magyaráztuk a társas nagyüzemi gazdálkodás előnyeit. Egy házhoz, ha kellett, hatszor is ellátogattunk, érveltünk, vitatkoztunk végtelen türelemmel és jókedvűen, éjszakába nyúlóan. És most annyi év után jólesik, hogy az élet fényesen igazolt bennünket. A szövetkezeti gazdák már meggyőződéses szószólói a szocialista életformának. Mostanában másképpen csináljuk. Eszünkben sincs már házalni az igazsággal, esetleg lábatlankodni azért, hogy erőnek erejével szájba rágjuk a politika kétszerkettőjét. Huszonöt szabad esztendő van már a magyar nép mögött, s ez idő alatt számtalanszor meggyőződött arról, hogy nem a mellébeszélés, nem a törvénysértés a szocializmus szükségszerű velejárója, hanem a nyíltság, a tisztességes szándék, s a szocialista demokrácia. Átformálódtak, gondolkodóbbak lettek az emberek. Természetesnek veszik már, hogy a párt része a magyar valóságnak és vigyáz az építők jogaira, boldogulására. Ezt a tényt vesszük elsősorban figyelembe, amikor nem csupán hétvégeken rugaszkodunk neki a szocializmus népszerűsítésének, hanem ott és akkor beszélgetünk róla, ahol és amikor szükség van rá. Meglehet, hogy a helyszín miatt nem a legtipikusabb, mégis sokat mondó a következő példa: Bejön a Kékgolyó sörözőbe négy férfi, körülülnek egy asztalt és mindjárt összehajolnak. „Mondom tovább — így az egyik. — Szóval én is méregbe jövök, valahányszor hallom, hogy ez is csalt, meg az is lopott. Ezeket fülön kell csípni és kész. De az ilyenek miatt lemondani a mechanizmusról, szamárság lenne. A mechanizmus szerintem ezerszer többet hoz nekünk azáltal, hogy szemlátomást felszabadítja az emberek alkotó tehetségét és fantáziáját.” Erre megszólal a hallgatók egyike: „Lehet. De szerintem az is biztos, hogy ebben az országban maholnap minden csavargó meggazdul, csak a melós nem, akire állandóan hivatkoztok.” Mire a szóvivő: „Énszerintem még előbb vagy utóbb, de végül is mindig lefülelik azokat, akik nem egyenes úton járnak, a munkások és alkalmazottak átlagkeresete pedig Szegeden is évről évre növekszik.” Hibátlan ez a módszer? Valószínűleg nem az, viszont kétségtelenül jó, hogy ahol emberek vannak, ott mindenütt találhatók kommunisták is. A kongresszusi irányelvekben ez áll: „...a pártszervezetek agitációs munkája javult, az agitátorok politikai felkészítése szervezettebb és alaposabb. A párt politikájának ismertetése és elfogadtatása megkívánja az agitációs munka színvonalának további emelését, a politika világosabb kifejtését, a meggyőzőbb érvelést, a feladatok, a közvélemény alaposabb ismeretét.” Tehát a kétségtelen sikerek ellenére sem ejthetjük ölbe a kezünket, mert az élet megy tovább, mindig újabb és újabb kérdések vetődnek fel, amelyekre értelmetlen, sőt lehetetlen régi módon válaszolni. Csak annyit: Szegedre 70 ezer példányban jár 35-féle újság és folyóirat, rádióra 33 ezren, tévére 24 ezren fizetnek elő, s ez önmagában is figyelmeztet, rmennyivel másképpen kell ma szót értenünk egymással, mint húsz évvel ezelőtt. Ugyan melyikünknek jutna most eszébe, hogy odaállítson egy társasághoz és belefogjon — mondjuk — a jordániai helyzet ismertetésébe! A lapok, a rádió, a tévé naponta beszél erről, s aki odafigyel, érti a lényeget. Egykor a népnevelők alapvető politikai fogalmakat is okkal magyarázhattak, ma pedig az úgynevezett tömegkommunikációs eszközök valóságos hír- és kommentárözönt zúdítanak az érdeklődőkre. És nemcsak a szocializmus igazságai jutnak el így a tömegekhez, hanem egyetlen gombnyomás által bejön a világnak bármelyik sarka, ahonnan gyakran a tárgyilagosság mezébe öltöztetett, úgymond finoman csomagolt ellenséges tendenciájú hírmagyarázatok is áramlanak felénk. Mindezzel kénytelen ma számolni az, aki gyűlésen vagy személyes beszélgetés közben a leninizmus eszméit akarja népszerűsíteni. A kommunistáktól manapság azt várják az emberek, hogy a megszokottnál újabb, érdekesebb dolgokat mondjanak, illetve több oldalról világítsák meg azokat a kérdéseket, amelyek a közvéleményt foglalkoztatják. Az utóbbi időben rendszeressé vált pártnapok iránt azért élénk az érdeklődés, mert azokon általában olyan tájékoztatók hangzanak el, amelyek újságban nem olvashatók. Némelyik pártnapi előadó azonban csak a maga mondanivalójával törődik, olykor megfeledkezvén az olyan sokakat érdeklő problémákról, mint a munkahelyi légkör, a piaci drágaság, a kereseti lehetőségek — tehát általában a megélhetés. Meg aztán ahol sokan vannak, ott igen nehéz belefeledkezni a kérdések-feleletek izgalmába, az érvek és ellenérvek hevületébe. Akik az asztal mögött ülnek, azoknak egy-két óra múltán rendszerint lejár a ráérő idejük, azt mondják, azért nem járhatják végig a műhelyeket egy kis közvetlen élményszerzés céljából. Még ha van is ilyen szándékuk, vagy valamelyik munkás panaszkodni kezdene nekik, az üzem jelenlevő tisztségviselői iparkodnak — sajnos, elég gyakori jelenség — ezt finoman megakadályozni. Politikai agitációnk tehát ma sem tökéletes, jóllehet ésszerűbb, praktikusabb mint kezdetben. Ahhoz, hogy tovább fejlődjék, „ki kell építeni a politikai közvéleménykutatás átfogó rendszerét” — olvashatjuk a kongresszusi irányelvek között. Milyen lesz majd ez az átfogó rendszer? Csakis az eddigi tapasztalatokra épülhet, s minden bizonnyal a nem vezető beosztású dolgozók közvetlen és rendszeres meghallgatása fogja alkotni egyik láncszemét. S ez azért lesz jó a pártnak, mert „szűrés" nélkül folyamatosan tudomást szerez a hatalmon levő osztályok kritikájáról és egyetértéséről. F. NAGY ISTVÁN