Délmagyarország, 1970. szeptember (60. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-26 / 226. szám

SZOMBAT, 1970. SZEPTEMBER 16. szegedi Egy kendergyári munkás­­családnál vendégeskedtem a nyáron. Poharazgatás köz­ben a gyerekek pályavá­lasztásáról is szó esett. A nagyobbik fiú — harmadikos gimnazista —, kijelentette, hogy érettségi után autóvil­lamossági szakmát szeretne tanulni. Mire az anyuka: ,,Meg van ez a gyerek bo­londulva! Villanyszerelőnek, érettségivel?! Azért tanít­tatjuk, hogy gyárba menjen? Nem elég, hogy mi ott va­gyunk az apjával? Vigye többre, mint amennyire ne­künk sikerült. Igazam van?’ Az apa nem fogta föl ennyire tragikusan a dolgot, inkább csak ugratásnak szánta megjegyzését: „Le­gyen belőle villanyszerelő, ha csak annyira futja ere­jéből”. Tudom, hogy nem könnyű téma: mi legyen a gyerek­ből, s milyen jövőt tartunk alkalmasnak saját gyerme­keink számára, magam is kétgyermekes apa vagyok. De lássunk közelebbről né­hány véleményt, ne névna­pi poharazgatás közben, ha­nem a gyárban. A szegedi gyufagyár egyik legrégebbi vállalatunk. A munkások között sok olyan embert találni, akik gyermekkorukban léptek be a gyárba és azóta is hűsé­gesen kitartanak munkahe­lyükön. Nyári Sándorné gép­munkás mondja: — Nekünk a gyufagyár családi munkahelynek szá­mít. Apám is itt dolgozott, s innen ment nyugdíjba. A nővérem ugyancsak, s velem együtt dolgozik a férjem és a fiam is. A férjem gépla­katos, a fiam géplakatos, a lányom kereskedelmi szak­­középiskola végzős tanulója. A fiamnak eleve az volt a célja, hogy folytassa apja mesterségét a gyufagyárban. Nagyon elégedettek va­gyunk, a fiam is elégedett. A keresete szépen emelke­dik, már megkapja a 8,70-es órabért. Én pici leány ko­romban léptem be a gyufa­gyárba, tizenhárom éves voltam, azóta itt vagyok. Meg vannak elégedve a munkám­mal és én is jól érzem ma­gam a gép mellett. A fér­jem 2500 forintot keres, én 1700-at. Különösebb gon­dunk nincsen. Szeretném, ha a leányom tovább tanulna és közgazdász lenne belőle. Jófejű gyerek, de nagyon leköti a sportolás, röplabdá­­zik. Nyáriné jó kedélyű mun­kásasszony. Amikor elbú­csúzik, még megjegyzi: — Nincs bennünk semmi csalódás. "A következő társalgó partnerem Szedő István ve­gyésztechnikus, a gyár mű­vezetője és „civilben” a vá­rosi kézilabda-szövetség tit­kára, bár ő valamikor lab­darúgó volt. Egy nyolcéves gyermekük van, a felesége kereskedelmi eladó, cipő­boltban. Beszélgessünk: — Attól függ, hogy a gye­rek képességei milyenek. Amit abból és minimális tá­mogatásból elér, az lesz a mérvadó az általános iskola befejezése után. — Mégis, mire számíta­nak? — Többet, érjen el, mint én! Például elképzelem, hogy gyógyszerész vagy pe­dagógus lesz, amelyik majd jobban tetszik neki, ame­lyikhez nagyobb kedvet és tehetséget érez. Egy bizo­nyos, én többet tudok neki nyújtani, mint amennyit an­nak idején nekem adtak a szüleim. Mi szerencsések voltunk, házasságunk első napjától kezdve van saját lakásunk. Nem itt nekem -mondja ta­lán, hanem csak meditálgat Szedő István. — Szeretném megkímélni a három műszak fáradtsá­gaitól, s a vegyészetben je­lentős perspektívát is látok, a jövőt. Különösen környe­zetünkben, hiszen itt van a földgáz, az olaj és itt a fo­lyó is. Ennek a szakterület­nek igen nagy jövője lehet. — S ha nem megy a ta­nulás a gyereknek? — S ha nem megy a ta­nulás a gyereknek? — Egy jó szakma, ame­lyet maga választ. Azt vi­szont szeretném elérni, hogy a szülőnek a gyerek sose vesse fel később, hogy a rendezett anyagi körülmé­nyek között sem inspirálták valami jobbra, többre. — Sokan tragédiának te­kintik, ha gyermekük nem tanul tovább egyetemen és szakmunkás lesz belőle. — Az az igazság, hogy az érettségi maholnap csak az általánosan elismert művelt­séget jelenti, amely a kez­déshez ad alapot. A tehetsé­gesebb fiataloknak lehetősé­get az egyetemre, a tovább­tanulásra, másoknak egy szakma elsajátítására. Újból önmagának mond­ja: — Az iparban egyre többen vannak és többen lesznek olyan szakmunká­sok, akik középiskolai érettségivel rendelkeznek. A termelés technikája napról napra modernizálódik, bo­nyolultabbá válik. A modern és automatizált gépek irá­nyításához, kezeléséhez las­san nagyobb műveltségre, szakmai tudásra lesz szük­ség, mint sok értelmiséginek számító munkaterületen. Hugyecz Józsefné is férjé­vel együtt dolgozik a gyufa­gyárban. A férj géplakatos, az asszony gépmunkás. Két gyerekük van, egyik harma­dikos, a másik nyolcadikos az általános iskolában. A nagyobbról, a leányáról bá­natosan mondja, hogy csipő­­ficama miatt kétszer műtöt­ték, s bár nagyjából rendbe­jött, mégsem végezhet fizikai munkát. Szeretnék, ha a Tömörkény István Gimnázi­um egészségügyi tagozatára kerülne és csecsemőgondozó lehetne belőle. A kisfiú pil­lanatnyilag azt emlegeti odahaza, hogy „megyek apá­hoz a gyárba lakatosnak”. — S mit emlegetnek a szülők? — Én szeretném, ha to­vább tanulna — mondja az anya —, ha mindjárt csak technikus lenne is belőle. — Miért a „csak”? Lehet, hogy a gimnázium­ra gondolt Hugyeczné, s ké­sőbb valamelyik egyetemre, mert megjegyzi még, hogy a támogatást a gyerek meg­kapná tőlük akár huszonöt éves koráig is, csak tanul­jon. Később így korrigálja véleményét: — Nem esünk kétségbe, ha szakmunkás lesz a fiú­ból, sőt... A megbecsülést akkor is megkapja a mun­kahelyén. Nem okvetlenül szükséges a diploma, de ha kedve és tehetsége van, ak­kor boldoguljon annak meg­felelően. Négy munkáscsalád véle­ményét hallgattam meg gyermekeik jövőjéről, elkép­zeléseikről. S ha voltak is eltérések, a lényeg azonos: érzik a társadalom elismeré­sét beosztásuk, munkájuk iránt, s mind azt az elvet vallják, hogy a gyermek kedve és tehetsége szerint boldoguljon. Az az igazi. Ta­lán azt is érzik önmaguk­ban, hogy a kedv és a te­hetség szerinti boldogulás­nak is a szocialista társada­lom nyitott szabad utat. Gazdagh István kedve és tehetsége szerint Ellenőrzés a repülőtéren A közlekedés- és postaügyi miniszter az illetékes mi­niszterekkel egyetértésben intézkedéseket tett, amelyek hivatottak Magyarországon is a repülőtér, a repülőgépek és utasok biztonságának ha­tékonyabb megvédésére. A kormány csütörtöki ülésén az erről szóló miniszteri je­lentést tudomásul vette. En­nek nyomán fokozott ellen­őrzést vezetnek be. Az in­tézkedéseket mind a ma­gyar, mind a külföldi uta­sok körében érvényesítik. Így kívánnak megelőzni minden olyan cselekedetet, amellyel a gépekben és em­beréletben kár keletkeznék. Az utasok megértéssel, s megnyugvással veszik tudo­másul a biztonságukat szol­­­gáló intézkedéseket. Véget ért a FAO- konferencia Pénteken, a Hotel Duna Intercontinentalban utolsó munkaülését tartotta a FAO (az ENSZ élelmezési és me­zőgazdasági szervezete) VII. európai regionális konferen­ciája. Az értekezlet határo­zatokat hozott szervezeti, tervezési, és a FAO munká­ját érintő más lényeges kér­désekben. A kölcsönös érdekek alap­ján álló gazdasági és tudo­mányos-műszaki kapcsolatok elmélyítéséhez nagy segítsé­get adnak majd az elfoga­dott szervezeti és módszerbe­li ajánlások. Befejezte hivatalos programját Leroy és Aragon Roland Leroy, a Francia Kommunista Párt Politikai Bizottságának tagja és Louis Aragon, a párt Központi Bizottságának titkára — akik a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bi­zottságának meghívására ér­keztek hazánkba —, pénte­ken befejezték hivatalos magyarországi programjukat. Roland Leroy-t és Louis Aragont fogadta Kádár Já­nos, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára. A francia vendégek itt-tartóz­­kodásuk alatt megbeszélése­ket folytattak az MSZMP Központi Bizottságának tu­dományos, kulturális és ide­ológiai kérdésekkel foglal­kozó felelős munkatársaival, irodalmi és művészeti éle­tünk több neves képviselő­jével. Roland Leroy pénte­ken délután elutazott ha­zánkból. Búcsúztatására a Ferihegyi repülőtéren meg­jelent Aczél György, a Köz­ponti Bizottság titkára és Óvári Miklós, a KB osztály­vezetője. Louis Aragon né­hány napot még hazánkban tölt. Bartók-ü ü­nnepségek A Bartók Béla-emlékbi­­zottság pénteken a Magyar Tudományos Akadémia fel­olvasótermében ünnepi em­lékülésen rótta le kegyele­tét a magyar zeneköltő és népzenetudós halálának 25. évfordulója alkalmából. Az emlékülésen megjelent dr. Ajtai Miklós, a Politikai Bi­zottság póttagja, a kormány elnökhelyettese, Aczél György, a Központi Bizott­ság titkára, dr. Simó Jenő művelődésügyi miniszterhe­lyettes, továbbá művészeti, politikai és társadalmi éle­tünk számos ismert szemé­lyisége. Ott volt Bartók Bé­la özvegye és fia is. Dr. Orbán László, a mű­velődésügyi miniszter első helyettese nyitotta meg az ülést, az emlékbizottság el­nöksége nevében, majd Sza­bolcsi Bence Kossuth-díjas akadémikus méltatta a zene­költő munkásságát. Ezt kö­vetően Kovács Dénes Kos­suth-díjas, a Zeneművészeti Főiskola főigazgatója szólt Bartók zongoraművészi te­vékenységéről, előadóművé­szi rangjáról. Illyés Gyula Kossuth-díjas író Bartók cí­mű köleményét olvasta föl, majd a zeneköltő fia, if­jú Bartók Béla emlékezett vissza édesapjára. Az emlékülést követően koszorúzási ünnepséget tar­tottak az I. kerület Szilá­gyi Dezső tér 4. számú ház­nál (Ebben a házban élt és Emlékülés az Akadémián Koszorúnál dolgozott 1922—1928 között Bartók Béla.) A kegyelet virágát helyez­te el a márványtáblán a Bartók Béla-emlékbizottság nevében dr. Orbán László, a művelődésügyi miniszter első helyettese és ifjú Bar­tók Béla. Elhelyezék a Ma­gyar Zeneművészek Szövet­sége, a Román Zeneművé­szek Szövetsége, a Szlovák Zeneművészek Szövetsége, a Hazafias Népfront és a fő­városi tanács végrehajtó bi­zottságának koszorúját is. Bartók-hangversennyel nyi­tották meg pénteken este az Erkel Színházban a budapes­ti művészeti hetek esemény­­sorozatát. a fegyveres erők napja alkalmából A fegyveres erők napja alkalmából pénteken a Ho­tel Ifjúságban kitüntetéseket adtak át a honvédelmi ne­velésben, a katonai szolgá­latra való felkészítésben ki­emelkedő munkát végzett katonafiatalokna­k és a pol­gári életben dolgozó ifjúsá­gi vezetőknek. Az ünnep­ség résztvevőit Illisz Lász­ló, a KISZ Központi Bizott­ságának titkára üdvözölte, s méltattta a fegyveres erők napjának jelentőségét. Fel­olvasták a KISZ Központi Bizottságának a fegyveres erők tagjaihoz intézett le­velét Az ünnepség további ré­szében dr. Horváth István, a KISZ KB első titkára a néphadsereg, a BM-határőr­­ség és a BM-karhatalom 18 tagjának nyújtotta át a KISZ-érdemérem kitüntetést. A honvédelmi miniszter ne­vében Kaszás Ferenc vezér­őrnagy, honvédelmi minisz­terhelyettes, a belügyminisz­ter nevében Németi­­ József vezérőrnagy, belügyminisz­ter-helyettes, a munkásőr­ség országos parancsnoksága nevében Gáti József ezredes, a munkásőrség országos pa­rancsnokának helyettese adott át kitüntetéseket E Nem házalunk az igazsággal gykor megterveztük, mint a búzavetést vagy a gyomirtást. Általában hét végén erőket toboroz­tunk, és határozott céllal indultunk útnak. Becsen­gettünk fi kapukon, aztán ahol hellyel kínáltak, ott el­kezdtünk politizálni. Mi mondtuk a magunkét a kommu­nista párt nevében, a család meg többnyire szó nélkül hallgatta. Ha akarta, ha nem. Népnevelőknek neveztük akkor magunkat és nem ismertük a fáradtságot. „Első a vetőmag, aztán jön a beszolgáltatás” — fel­kelte egyikünk a veranda lépcsőjén kucorogva. A háziak megnyugodtak, hogy mégsem kell odaadni azt a kis szemetes búzát, ami termett. A jó hírért frissen sült ön­tött máléval is megkínálták a vendéget, de amikor ismét bezörgetett, a kutyát uszotgatták rá, mert már hatóságilag elvitték a vetőmagnak valót is azzal az indoklással, hogy első a beszolgáltatás. Hazugságban maradtunk jó szándé­kunk ellenére. Nyolc-tíz évvel később, a tanulságok levonása után, még ugyanaz a felállítás. Szigorú hadrendben „szálltuk meg” Szeged-Alsóvárost és mindenütt lobogó hittel magyaráz­tuk a társas nagyüzemi gazdálkodás előnyeit. Egy házhoz, ha kellett, hatszor is ellátogattunk, érveltünk, vitatkoztunk végtelen türelemmel és jókedvűen, éjszakába nyúlóan. És most annyi év után jólesik, hogy az élet fénye­sen igazolt bennünket. A szövetkezeti gazdák már meg­­­­győződéses szószólói a szocialista életformának. Mostanában másképpen csináljuk. Eszünkben sincs már házalni az igazsággal, esetleg lábatlankodni azért, hogy erőnek erejével szájba rágjuk a politika kétszerket­tőjét. Huszonöt szabad esztendő van már a magyar nép mögött, s ez idő alatt számtalanszor meggyőződött arról, hogy nem a mellébeszélés, nem a törvénysértés a szocia­lizmus szükségszerű velejárója, hanem a nyíltság, a tisz­tességes szándék, s a szocialista demokrácia. Átformálód­tak, gondolkodóbbak lettek az emberek. Természetesnek veszik már, hogy a párt része a magyar valóságnak és vigyáz az építők jogaira, boldogulására. Ezt a tényt vesszük elsősorban figyelembe, amikor nem csupán hét­végeken rugaszkodunk neki a szocializmus népszerűsíté­­­­sének, hanem ott és akkor beszélgetünk róla, ahol és ami­kor szükség van rá. Meglehet, hogy a helyszín miatt nem a legtipikusabb, mégis sokat mondó a következő példa: Bejön a Kékgolyó sörözőbe négy férfi, körülülnek egy asztalt és mindjárt összehajolnak. „Mondom tovább — így az egyik. — Szóval én is méregbe jövök, valahányszor hallom, hogy ez is csalt, meg az is lopott. Ezeket fülön kell csípni és kész. De az ilyenek miatt lemondani a mechanizmusról, szamárság lenne. A mechanizmus szerintem ezerszer többet hoz ne­künk azáltal, hogy szemlátomást felszabadítja az embe­rek alkotó tehetségét és fantáziáját.” Erre megszólal a hallgatók egyike: „Lehet. De szerintem az is biztos, hogy ebben az országban maholnap minden csavargó meggaz­­dul, csak a melós nem, akire állandóan hivatkoztok.” Mi­re a szóvivő: „Énszerintem még előbb vagy utóbb, de­ vé­gül is mindig lefülelik azokat, akik nem egyenes úton jár­­nak, a munkások és alkalmazottak átlagkeresete pedig Szegeden is évről évre növekszik.” Hibátlan ez a módszer? Valószínűleg nem az, viszont kétségtelenül jó, hogy ahol emberek vannak, ott minde­nütt találhatók kommunisták is. A kongresszusi irányel­vekben ez áll: „...a pártszervezetek agitációs munkája javult, az agitátorok politikai felkészítése szervezettebb és alaposabb. A párt politikájának ismertetése és elfogad­tatása megkívánja az agitációs munka színvonalának to­vábbi emelését, a politika világosabb kifejtését, a meg­győzőbb érvelést, a feladatok, a közvélemény alaposabb ismeretét.” Tehát a kétségtelen sikerek ellenére sem ejthetjük ölbe a kezünket, mert az élet megy tovább, mindig újabb és újabb kérdések vetődnek fel, amelyekre értelmetlen, sőt lehetetlen régi módon válaszolni. Csak annyit: Szeged­re 70 ezer példányban jár 35-féle újság és folyóirat, rádió­ra 33 ezren, tévére 24 ezren fizetnek elő, s ez önmagában is figyelmeztet, rmennyivel másképpen kell ma szót érte­nünk egymással, mint húsz évvel ezelőtt. Ugyan melyikünknek jutna most eszébe, hogy odaál­lítson egy társasághoz és belefogjon — mondjuk — a jor­­dániai helyzet ismertetésébe! A lapok, a rádió, a tévé na­ponta beszél erről, s aki odafigyel, érti a lényeget. Egy­kor a népnevelők alapvető politikai fogalmakat is okkal magyarázhattak, ma pedig az úgynevezett tömegkommu­nikációs eszközök valóságos hír- és kommentárözönt zú­dítanak az érdeklődőkre. És nemcsak a szocializmus igaz­ságai jutnak el így a tömegekhez, hanem egyetlen gomb­nyomás által bejön a világnak bármelyik sarka, ahonnan gyakran a tárgyilagosság mezébe öltöztetett, úgymond fi­noman csomagolt ellenséges tendenciájú hírmagyarázatok is áramlanak felénk. Mindezzel kénytelen ma számolni az, aki gyűlésen vagy személyes beszélgetés közben a leniniz­­mus eszméit akarja népszerűsíteni. A kommunistáktól manapság azt várják az emberek, hogy a megszokottnál újabb, érdekesebb dolgokat mond­janak, illetve több oldalról világítsák meg azokat a kérdé­seket, amelyek a közvéleményt foglalkoztatják. Az utóbbi időben rendszeressé vált pártnapok iránt azért élénk az érdeklődés, mert azokon általában olyan tájékoztatók hangzanak el, amelyek újságban nem olvashatók. Néme­lyik pártnapi előadó azonban csak a maga mondanivalójá­val törődik, olykor megfeledkezvén az olyan sokakat ér­deklő problémákról, mint a munkahelyi légkör, a piaci drágaság, a kereseti lehetőségek — tehát általában a meg­élhetés. Meg aztán ahol sokan vannak, ott igen nehéz be­lefeledkezni a kérdések-feleletek izgalmába, az érvek és ellenérvek hevületébe. Akik az asztal mögött ülnek, azok­nak egy-két óra múltán rendszerint lejár a ráérő idejük, azt mondják, azért nem járhatják­ végig a műhelyeket egy kis közvetlen élményszerzés céljából. Még ha van is ilyen szándékuk, vagy valamelyik munkás panaszkodni kezde­ne nekik, az üzem jelenlevő tisztségviselői iparkodnak — sajnos, elég gyakori jelenség — ezt finoman megakadá­lyozni. P­olitikai agitációnk tehát ma sem tökéletes, jóllehet ésszerűbb, praktikusabb mint kezdetben. Ahhoz, hogy tovább fejlődjék, „ki kell építeni a politikai közvéleménykutatás átfogó rendszerét” — olvashatjuk a kongresszusi irányelvek között. Milyen lesz majd ez az át­fogó rendszer? Csakis az eddigi tapasztalatokra épülhet, s minden bizonnyal a nem vezető beosztású dolgozók köz­vetlen és rendszeres meghallgatása fogja alkotni egyik láncszemét. S ez azért lesz jó a pártnak, mert „szűrés" nél­kül folyamatosan tudomást szerez a hatalmon levő osztá­lyok kritikájáról és egyetértéséről. F. NAGY ISTVÁN

Next