Délmagyarország, 1971. február (61. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-25 / 47. szám

CSÜTÖRTÖK, 1STL FEBRUAR 25. Tovább kell javítani a munkakörülményeket A Postások Szakszervezete területi bizottságának küldöttgyűlése A Tisza Szálloda koncert­termében tegnap a postások szakszervezete tartott kül­döttgyűlést. A gyűlésen az MSZMP Csongrád megyei bizottságát Hingl József, a párt-végrehajtó bizottság tag­ja, a Szakszervezetek Csong­rád megyei Tanácsát Prágai György, az SZMT szervezési és káderbizottságának veze­tője, a postaigazgatóságot dr. Hódi István igazgatóhe­lyettes képviselte. Részt vett a küldöttgyűlésen Horn De­zső miniszterhelyettes, a posta vezérigazgatója és Bes­senyei Miklós, a szakszerve­zet főtitkára is. Először a területi bizottság beszámolója és a számvizs­gáló bizottság jelentése, majd a határozati javaslat feletti vitára került sor. A küldöttek mindhármat elfo­gadták. Hasonlóképpen — egy kiegészítéssel — elfogad­ták a postásszakszervezet IX. kongresszusára küldendő ajánlás szövegét is. Ezután választották meg a 37 tagú területi bizottságot, amely tagjai közül 11 tagú végre­hajtó bizottságot választott Megválasztották a számvizs­gáló bizottságot és a kong­resszusi küldötteket is. A területi bizottság titkára Keresztes Mihály, eddigi megbízott titkár, elnöke D. Nagy Imréné, a makói 1-es postahivatal hírlapfelelőse lett. A Postások Sza­kszervezete szegedi területi bizottságá­nak az utóbbi négy évben végzett munkájáról szóló je­lentés tartalmas, jól össze­fogott beszámoló formájában került a küldöttek kezébe. Ezt tanúsította az az élénk és hosszú vita, amely a gyű­lésen kibontakozott. A be­számoló, majd a felszólalá­sok is mindannyiunk által ismert gondokkal foglalkoz­tak. Olyan kérdésekkel, me­lyek nemcsak belü­gynek számítanak. Hiszen a késve megkapott levél, a délután érkező reggeli lap sokunkat felháborít. Sok embernek okoz mindez számtalan ké­nyelmetlen pillanatot, akár órákat. Köztük elsősorban a posta dolgozóinak. És hogy az ott dolgozók átérzik, ma­gukénak tekintik ezeket a gondokat, mi sem jelzi job­ban, mint az, hogy a beszá­moló és a hozzászólók több­sége is főként azzal foglal­kozott, hogyan lehetne javí­tani a munkát és feltételeit. A posta dolgozói meghatá­rozó többségükben jó mun­kát végeznek. Megteszik, ami tőlük telik. Nem is lehet ez másképpen. A harmadik ötéves terv idején 300 száza­lékkal emelkedett a vállalati eredmény. És — ha ezt 100 százaléknak tekintjük — eb­ben az eredményben a lét­számfejlesztés csak 13,8 szá­zalékkal kapott helyet, a termelékenység emelkedése viszont 86,2 százalékkal ré­szesült a fejlődésben. Ezt az eredményt csak jó, nagyon jó munkával lehet elérni- Még inkább elismerésre méltó mindez, ha tekintetbe vesszük, hogy a rendkívül alacsony bérezés és a kedve­zőtlen munkakörülmények következtében állandó mun­kaerőhiánnyal küszködik a posta. A külterületeken dol­gozók napi 30—40 kilométert is gyalogolnak vagy kerék­pároznak, nem ritkán 25—40 kilós táskával — írja a be­számoló. Méghozzá alacsony fizetésért. Így azután nagy a fluktáció. Néhány helyen emiatt rövidebb-hosszabb ideig szüneteltetni­ is kellett a kézbesítést. Tovább idézve a beszámo­lót: ..A kedvezőtlen létszám­helyzet miatt postaszerve­inknél még a Munka Tör­vénykönyve által előírt évi rendes szabadság biztosítása is rendkívüli erőfeszítéseket igényelt. Nyilván a nagy fluktuáció és a rossz mun­kakörülmények következté­ben a területen (Csongrád, Bács-Kiskun és Békés me­gye) dolgozók közül 1786-an nem végezték el az általános iskola nyolc osztályát. És még szomorúbb, hogy közü­lük 565-en 40 évnél fiatalab­bak. Nemcsak a beszámolóban, a hozzászólásokban is helyet kaptak ezek a gondok. So­kan emeltek szót a munka­­körülmények további javítá­sáért. Pedig a posta az utóbbi években valóban so­kat tett dolgozóiért és a munka, a szolgáltatás meg­javításáért. Nemcsak a munkaidő csökkentésével: az elmúlt öt évben 22 új posta­­hivatal épült, harminc hiva­talt bővítettek. Ezekben — és még 18 hivatalban ■— a megfelelő szociális körülmé­nyeket is biztosították már. Ennek ellenére még mindig 13 közvetetten életveszélyes és 55 nem megfelelő elhe­lyezésű hivatal dolgozik a területen. A dolgozóknak — főként a fiataloknak — a lakás megszerzésében is te­kintélyes segítséget nyújt a vállalat. Tavaly 1­9-en része­sültek kamatmentes kölcsön­ben, összesen több mint másfél millió forintot kap­tak. A szakszervezet által szervezett lakásépítési akció keretében például 1969-ben 70 család költözött új lakás­ba. Mindennek ellenére azon­ban bőségesen akad még tennivaló, hogy a dolgozók munkakörülményei és a vál­lalat munkája is javuljon. A negyedik ötéves tervben mód lesz erre is. Bessenyei Miklós, a Postások Szakszer­vezetének főtitkára hozzá­szólásában elmondta, hogy 1975-ig 21 százalékos bérfej­lesztést tervez a vállalat, amely sokkal magasabb, mint az elmúlt öt évre eső nem egészen 14 százalékos fejlesztés. A vállalat 238 mil­lió forintot fordít a mostani ötéves tervben szociális b­e­­ruházásokra, ami a megelő­zőnek több mint négyszere­se. Lakásépítésre 1975-ig 160 —200 millió forintot tervez a posta. Horn Dezső minisz­terhelyettes, a posta vezér­­igazgatója is hasonló biztató tényeket sorolt a vállalat technikai fejlődéséről. El­mondta, hogy amíg az elmúlt ötéves tervben e célra 3,5 milliárd, a mostaniban 7,2 miliárd forint áll rendelke­zésre. És e technikai fejlő­dés sokat segít majd a mun­kaerőhelyzeten, valamint a munkakörülmények okozta gondokon. Megvan tehát a reális remény arra, hogy sokat javul majd a postai dolgozók helyzete. A saját és a közösség hasznára is. Szegedi pártmunkás­­küldöttség utazott Szabadkára A Jugoszláv Kommunis­ták Szövetsége Szabadka Községi Bizottságának meg­hívására ma, csütörtök reg­gel háromnapos hivatalos baráti látogatásra szegedi pártmunkásküldöttség uta­zott Szabadkára, Szeged ju­goszláv testvérvárosába. A küldöttség vezetője: Sípos Géza, a Magyar Szocialista Munkáspárt Szeged városi bizottságának első titkára. Tagjai: Deák Béla, a Sze­ged városi párt-végrehajtó­bizottság tagja, a pártbi­zottság osztályvezetője és Horváth Lászlóné, a városi pártbizottság munkatársa. A látogatás a szabadkai pártmunkásküldöttség 1970 decemberi szegedi látogatá­sának viszonzása. I Kétezer épületet kezel a szegedi IKV Öt év alatt 55 ezer hibabejelentés Gázszerelő részleget szerveznek Szegeden több mint 38 ezer lakást tartanak számon és ezekből megközelítően 15 ezret a Szegedi Ingatlanke­zelő Vállalat tart fenn. Ez azt jelenti, hogy mintegy 2 ezer épületet kell az IKV- nak kezelnie, ezen felül pe­dig több mint 100 irodát, 450 üzletet, 307 műhelyt és 400 garázst.­ A tanács kezelésé­ben levő lakóházak újraelő­állítási értékét 3 milliórdl 800 millió forintra becsülik. A lakóépületek minőségi össze­tétele azonban ezen belül rendkívül változatos. Az ál­lami lakóépületeknek 38 szá­zaléka még a múlt század­ban épült, körülbelül ugyan­ennyi meghaladta az 50 éves kort, és az 1920 után épült lakóházak aránya együttesen is alig képvisel 23 százalé­kot. Az 1950 után emelt mo­dern épületek csupán egy ti­zedet jelentenek ebben a la­­kásvagyonban. Az adatok maguk is bizo­nyítják, hogy rendkívül nagy gondot okoz az épületek fenntartása, hiszen a födé­mek fából és salakbetonból készültek a lakóépületek fe­lében, ezért ezeknek a szer­kezeti elemeknek a cseréjét­­ hosszú évekig folyamatos gondnak kell tekinteni. Óri­ási pénzeket emészt fel ez a m munka, hiszen a harmadik ötéves tervben Szegeden 164 millió forintot költött az IKV a lakások karbantartására. Ugyanezen idő alatt terve­zésre és az elavult lakás­berendezési tárgyak cseréjé­re 14 milliót fordított. Hoz­zátartozik még az IKV te­vékenységéhez, hogy az el­múlt 5 esztendőben emelet­­ráépítéssel 83 új lakást is ki­képzett. A lakosság az ötéves terv idején több mint 55 ezer hi­bát jelentett a vállalatnak. Az IKV statisztikája szerint ebből 53 ezret ki tudtak ja­vítani, jóllehet a hibáknak mintegy kétharmada azon­nali vagy gyors beavatko­zást igényelt. A lakásfenntartásban a ne­gyedik ötéves tervre további javulást ígér az IKV, mint­hogy anyagi lehetőségei ug­rásszerűen megnövekednek. 1971—75 között a tanácsi bér­­lakásépítésre felhasznált ös­­­szegnek 39 százalékát fordít­hatják a lakásállomány fenn­tartására. A nemzetközi sta­tisztikai adatokkal összeha­­­onlítva ez az arány euró­pai mértékkel mérve is rit­ka, és módot teremt arra, hogy 15 év alatt fokozatosan pótolják a korábbi elmara­dásokat, ha ehhez építőipari kapacitás is rendelkezésre áll. A vállalat ötéves tervé­ben 150 millió forint értékű saját karbantartó és felújí­tási munka szerepel. Ehhez arra is szükség van, hogy 1975-ig a vállalat létszámát megkétszerezzék, szakember­­gárdáját megerősítsék, gon­doskodjanak a szakmunkás­utánpótlásról. Valószínűleg arra is lesz ereje az IKV- nak, hogy önálló gázszerelő részleget állítson fel és a DÉGÁZ alapvezeték-építésé­vel párhuzamosan szervezze a lakások gázfűtésre való át­térését. A Szeged városi ta­nács végrehajtó bizottsága tegnapi ülésén ehhez a tö­rekvéshez határozattal is hozzájárult, amikor engedé­lyezte egy évi 5 millió forint kapacitású gázszerelő részleg szervezését. A városi tanács végrehajtó bizottságának egy korábbi döntése szerint 1973. decem­ber 31-ig lehetővé kell tenni az IKV számára, hogy a je­lenlegi 60 átmeneti lakás­sal szemben mintegy 200-zal rendelkezzék a felújítások miatti lakáscserék megoldá­sához. Az IKV azt tervezi, hogy már az idén megszervezi Szeged belső negyedeiben a járdák mosását, majd foko­zatosan elvállalja intézmé­nyek és magánházak előtt is a járdatisztítást. _ r­m ■ Sorompok A PAPÍROK I_____________________ Ahány helyszín, annyi variáns. Ahány megírt té­ma, annyi otthagyott téma. Ha az élet sűrűjét meríteni indul az újságíró, ha tollat ad kezébe a munka, az in­dulat, körülötte az élet is megkomponálja a maga kis riportját. A riport riportja dús színekkel teli, mester­kéletlen, olykor borsos, kö­tekedő, természetes modorú. Per az őszinteségért. Kia­bálnak a csupasz házfa­lak, ágaskodnak az égnek. A betonszerkezetek tövében emberek, mint apró han­gyák , nyüzsög a munka (mert ilyen is van). Megáll az újságíró, megáll a fotó­­riporter egy mészgödörnél, szóba elegyedik a kőműves­sel, fényképezi a talicskázót. Nem tart sokáig. Felelős ember jön, kéri az igazol­ványt, kéri az engedélyt. Miféle engedélyt? A veze­tőség hozzájárulását. Mihez? Hogy a riporter is szemlél­je, amit mindenki lát, a ri­porter is tapasztalja, amit naponta seregnyi arra járó. A munkások összevissza fe­csegnek, majd az igazgató­ság megmondja, mit is csi­nálnak, mit lehet látni, fényképezni. A fotós lencse­végre kapná a munkást, egy gödörben dolgozik: — Hallotta! Maga itt nem fog fényképezni! — emeli kezét védekezőn arca elé. — Ha majd papírt kap, enge­délyt, akkor jöjjön. Ami ezután elhangzik, merő szócséplés, lázas in­­dulatoskodás. Tehát a papír hiányzik. Bélyegzővel, alá­írással. Csakhogy nincs in­gyen : tanácsokat, szempon­tokat, útjelző táblákat mel­lékelnek hozzá. És még va­lamit. Kísérőket. Telefon a gyárba. — Bemennék, műszako­sokkal beszélnek minden­napi dolgaikról, munkahelyi körülményekről, gyári-ottho­ni gondolataikról, szóval úgy általában. — Nagyon szívesen. És miben segíthetnénk? — ajánlkoznak készséggel a drót másik végén. — Köszönöm. Legfeljebb annyiban, hogy szóljanak a portára, bemehessek. — De hát eltéved ebben a nagy üzemben, adunk egy kísérőt. Jó? Tehát várjuk az elvtársat. Várnak és kísérnek. Már nem a munkásokat hallom, becsomagolt véleményeket, steril, óvatos mondatokat. A riporter próbálkozik, csellel­­fortéllyal „eltéved” valahol. Zuborgó gépek, sikító mun­kapadok árnyékában, sebté­ben dolgozik a ceruza. Van, aki nyíltan, kertelés nélkül válaszol. De a másik már lesi az ajtót, a gyorsan meg­került kísérőpartner közelít. Be kell látni, nincs esély partizánkodásra. A riporter napok múltán visszahallja, akivel egyedül, négyszem­közt szót váltott, berendel­ték az igazgatóságra. Te­gyük fel, nem mondtak semmit. Tegyük fel, fel sem világosították, ki az illeté­kes nyilatkozni. Csak éppen megkérdezték, miről fag­gattuk, miről beszélt. Va­jon mit gondolhat magában? Miért nyilatkoznak akkor is főnökök, ha éppen a be­osztottakra vagyunk kíván­csiak? Miért kell az igaz­gató, valamely helyettese — főmérnök, főkönyvelő — en­gedélye, mi több, jelenléte ahhoz, hogy munkatársuk beszélhessen. Miért félnek véleményüktől, ha munkáju­kat elfogadják? A ripor­ter ki­megy a szegedi hídra. Embereket keres, épí­tőket, akik régóta virraszta­­­nak a feljárónál, akiket hu­zamosabb időre ideláncolt a munka. Érdeklődik, most éppen hol tartanak, mit csi­nálnak, s mikorra. Nem kap választ. Csak tétova moz­dulatokat, szabadkozó taglej­téseket. Ezek az emberek — és felelős vezetőjük —, akik hónapokra ideköltöztek a folyópartra, napjaikat nem élhetik anélkül, hogy gond­­jukat-bajukat meg ne súg­ják a hídnak —, nos ezek az emberek hallgatnak. Nem illetékesek. Majd nyilatko­zik a vásárhelyi főnökség. Huszonöt kilométerről, hogy hétfőn délben mit csinálnak a szegedi híd építői. Jónevű, elismert tudóshoz csöngetek be, kutatásairól faggatnám. Mielőtt bármit mondanék, sietve közli, honnan, miféle hozzájárulást kell beszereznem. Ismerem a szokásokat, motorikusan bó­lintok, nyugodt lehet. Azért persze biztonságból ő is telefonál, nem előttem, a másik szobából, nehogy fél­reértsük egymást. És bizal­matlansága később sem tű­nik el. Amíg csak beszélni kell, még elmondja, aztán érdeklődik a riport sorsáról. Természetesen szeretné látni megjelenés előtt, esetleg másoknak is bemutatni, ne­hogy sértődés, vagy problé­ma legyen. Elkéri a kézira­tot, böngészi, finomítja. Nem, nem csupán a szak­mai precizitásról van szó. A merészebb javaslatokról, melyekről négyszemközt még hibátlan logikával, fű­tött lendülettel érvelt , de papíron, több ezres nyomta­tásban már kockázatosnak tartja. Mi lesz majd belő­le, honnan koppintanak a fejére. Ilyenkor értem meg, ho­gyan születnek a társszerző­ségek. A találmányok, dol­gozatok, újítások kísérlete­­zői-kifundálói miért szere­pelnek finom többesszámmal a beadványokon. Egyik szer­ző a főnök, másik a mun­katárs. Melyik az igazi? Valaki nyíltan megfo­galmaz­ta: „Keresse az igazságot, de ne nálam!” Hát kinél? Addig még csak elmerészke­dik, hogy rejtett utalások­kal, tompa virágnyelven ér­tésünkre adja, valami nincs rendjén. Aztán befagy a szó, kopik a hév, oda a bá­torság , az őszinte bírála­tért kockáztatni kell, a koc­kázatban jaj a legyőzöttnek. Megijed, netán kikérheti munkakönyvét. Nem a föl­emlegetett hibákért, dehogy. Ezer más indokot találhat­nak, hogy lehűtsék körülöt­te a levegőt, hogy kompro­mittálják. Pedig az igazság ott van az emberekben. Tudják, nap mint nap tapasztalják, bennük matat, bőrükön viszket, már-már kimond­ják. Csak félig hangosan , négyszemközt, maguk kö­zött, csendesen zsörtölődnek. Tartanak a sorompóktól, a tilalomfáktól, melyeket ne­künk mutogatnak. Szeren­csére ellenpéldák is akad­nak bőven. S ha ijedős pa­naszosokat látunk, ezekre hivatkozunk. Vállalatokra, gyárakra, iskolákra, ahol tiszta levegőben dolgoznak, ahol a vezetők bizalomnak tekintik a bírálatot, s nem forgószélnek, mely fejük fe­lől a tetőt fújná el. Nikolenyi István NEM LEHET, HOL AZ IGAZSÁG?

Next