Délmagyarország, 1971. február (61. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-25 / 47. szám
CSÜTÖRTÖK, 1STL FEBRUAR 25. Tovább kell javítani a munkakörülményeket A Postások Szakszervezete területi bizottságának küldöttgyűlése A Tisza Szálloda koncerttermében tegnap a postások szakszervezete tartott küldöttgyűlést. A gyűlésen az MSZMP Csongrád megyei bizottságát Hingl József, a párt-végrehajtó bizottság tagja, a Szakszervezetek Csongrád megyei Tanácsát Prágai György, az SZMT szervezési és káderbizottságának vezetője, a postaigazgatóságot dr. Hódi István igazgatóhelyettes képviselte. Részt vett a küldöttgyűlésen Horn Dezső miniszterhelyettes, a posta vezérigazgatója és Bessenyei Miklós, a szakszervezet főtitkára is. Először a területi bizottság beszámolója és a számvizsgáló bizottság jelentése, majd a határozati javaslat feletti vitára került sor. A küldöttek mindhármat elfogadták. Hasonlóképpen — egy kiegészítéssel — elfogadták a postásszakszervezet IX. kongresszusára küldendő ajánlás szövegét is. Ezután választották meg a 37 tagú területi bizottságot, amely tagjai közül 11 tagú végrehajtó bizottságot választott Megválasztották a számvizsgáló bizottságot és a kongresszusi küldötteket is. A területi bizottság titkára Keresztes Mihály, eddigi megbízott titkár, elnöke D. Nagy Imréné, a makói 1-es postahivatal hírlapfelelőse lett. A Postások Szakszervezete szegedi területi bizottságának az utóbbi négy évben végzett munkájáról szóló jelentés tartalmas, jól összefogott beszámoló formájában került a küldöttek kezébe. Ezt tanúsította az az élénk és hosszú vita, amely a gyűlésen kibontakozott. A beszámoló, majd a felszólalások is mindannyiunk által ismert gondokkal foglalkoztak. Olyan kérdésekkel, melyek nemcsak belügynek számítanak. Hiszen a késve megkapott levél, a délután érkező reggeli lap sokunkat felháborít. Sok embernek okoz mindez számtalan kényelmetlen pillanatot, akár órákat. Köztük elsősorban a posta dolgozóinak. És hogy az ott dolgozók átérzik, magukénak tekintik ezeket a gondokat, mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a beszámoló és a hozzászólók többsége is főként azzal foglalkozott, hogyan lehetne javítani a munkát és feltételeit. A posta dolgozói meghatározó többségükben jó munkát végeznek. Megteszik, ami tőlük telik. Nem is lehet ez másképpen. A harmadik ötéves terv idején 300 százalékkal emelkedett a vállalati eredmény. És — ha ezt 100 százaléknak tekintjük — ebben az eredményben a létszámfejlesztés csak 13,8 százalékkal kapott helyet, a termelékenység emelkedése viszont 86,2 százalékkal részesült a fejlődésben. Ezt az eredményt csak jó, nagyon jó munkával lehet elérni- Még inkább elismerésre méltó mindez, ha tekintetbe vesszük, hogy a rendkívül alacsony bérezés és a kedvezőtlen munkakörülmények következtében állandó munkaerőhiánnyal küszködik a posta. A külterületeken dolgozók napi 30—40 kilométert is gyalogolnak vagy kerékpároznak, nem ritkán 25—40 kilós táskával — írja a beszámoló. Méghozzá alacsony fizetésért. Így azután nagy a fluktáció. Néhány helyen emiatt rövidebb-hosszabb ideig szüneteltetni is kellett a kézbesítést. Tovább idézve a beszámolót: ..A kedvezőtlen létszámhelyzet miatt postaszerveinknél még a Munka Törvénykönyve által előírt évi rendes szabadság biztosítása is rendkívüli erőfeszítéseket igényelt. Nyilván a nagy fluktuáció és a rossz munkakörülmények következtében a területen (Csongrád, Bács-Kiskun és Békés megye) dolgozók közül 1786-an nem végezték el az általános iskola nyolc osztályát. És még szomorúbb, hogy közülük 565-en 40 évnél fiatalabbak. Nemcsak a beszámolóban, a hozzászólásokban is helyet kaptak ezek a gondok. Sokan emeltek szót a munkakörülmények további javításáért. Pedig a posta az utóbbi években valóban sokat tett dolgozóiért és a munka, a szolgáltatás megjavításáért. Nemcsak a munkaidő csökkentésével: az elmúlt öt évben 22 új postahivatal épült, harminc hivatalt bővítettek. Ezekben — és még 18 hivatalban ■— a megfelelő szociális körülményeket is biztosították már. Ennek ellenére még mindig 13 közvetetten életveszélyes és 55 nem megfelelő elhelyezésű hivatal dolgozik a területen. A dolgozóknak — főként a fiataloknak — a lakás megszerzésében is tekintélyes segítséget nyújt a vállalat. Tavaly 19-en részesültek kamatmentes kölcsönben, összesen több mint másfél millió forintot kaptak. A szakszervezet által szervezett lakásépítési akció keretében például 1969-ben 70 család költözött új lakásba. Mindennek ellenére azonban bőségesen akad még tennivaló, hogy a dolgozók munkakörülményei és a vállalat munkája is javuljon. A negyedik ötéves tervben mód lesz erre is. Bessenyei Miklós, a Postások Szakszervezetének főtitkára hozzászólásában elmondta, hogy 1975-ig 21 százalékos bérfejlesztést tervez a vállalat, amely sokkal magasabb, mint az elmúlt öt évre eső nem egészen 14 százalékos fejlesztés. A vállalat 238 millió forintot fordít a mostani ötéves tervben szociális beruházásokra, ami a megelőzőnek több mint négyszerese. Lakásépítésre 1975-ig 160 —200 millió forintot tervez a posta. Horn Dezső miniszterhelyettes, a posta vezérigazgatója is hasonló biztató tényeket sorolt a vállalat technikai fejlődéséről. Elmondta, hogy amíg az elmúlt ötéves tervben e célra 3,5 milliárd, a mostaniban 7,2 miliárd forint áll rendelkezésre. És e technikai fejlődés sokat segít majd a munkaerőhelyzeten, valamint a munkakörülmények okozta gondokon. Megvan tehát a reális remény arra, hogy sokat javul majd a postai dolgozók helyzete. A saját és a közösség hasznára is. Szegedi pártmunkásküldöttség utazott Szabadkára A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Szabadka Községi Bizottságának meghívására ma, csütörtök reggel háromnapos hivatalos baráti látogatásra szegedi pártmunkásküldöttség utazott Szabadkára, Szeged jugoszláv testvérvárosába. A küldöttség vezetője: Sípos Géza, a Magyar Szocialista Munkáspárt Szeged városi bizottságának első titkára. Tagjai: Deák Béla, a Szeged városi párt-végrehajtóbizottság tagja, a pártbizottság osztályvezetője és Horváth Lászlóné, a városi pártbizottság munkatársa. A látogatás a szabadkai pártmunkásküldöttség 1970 decemberi szegedi látogatásának viszonzása. I Kétezer épületet kezel a szegedi IKV Öt év alatt 55 ezer hibabejelentés Gázszerelő részleget szerveznek Szegeden több mint 38 ezer lakást tartanak számon és ezekből megközelítően 15 ezret a Szegedi Ingatlankezelő Vállalat tart fenn. Ez azt jelenti, hogy mintegy 2 ezer épületet kell az IKV- nak kezelnie, ezen felül pedig több mint 100 irodát, 450 üzletet, 307 műhelyt és 400 garázst. A tanács kezelésében levő lakóházak újraelőállítási értékét 3 milliórdl 800 millió forintra becsülik. A lakóépületek minőségi összetétele azonban ezen belül rendkívül változatos. Az állami lakóépületeknek 38 százaléka még a múlt században épült, körülbelül ugyanennyi meghaladta az 50 éves kort, és az 1920 után épült lakóházak aránya együttesen is alig képvisel 23 százalékot. Az 1950 után emelt modern épületek csupán egy tizedet jelentenek ebben a lakásvagyonban. Az adatok maguk is bizonyítják, hogy rendkívül nagy gondot okoz az épületek fenntartása, hiszen a födémek fából és salakbetonból készültek a lakóépületek felében, ezért ezeknek a szerkezeti elemeknek a cseréjét hosszú évekig folyamatos gondnak kell tekinteni. Óriási pénzeket emészt fel ez a m munka, hiszen a harmadik ötéves tervben Szegeden 164 millió forintot költött az IKV a lakások karbantartására. Ugyanezen idő alatt tervezésre és az elavult lakásberendezési tárgyak cseréjére 14 milliót fordított. Hozzátartozik még az IKV tevékenységéhez, hogy az elmúlt 5 esztendőben emeletráépítéssel 83 új lakást is kiképzett. A lakosság az ötéves terv idején több mint 55 ezer hibát jelentett a vállalatnak. Az IKV statisztikája szerint ebből 53 ezret ki tudtak javítani, jóllehet a hibáknak mintegy kétharmada azonnali vagy gyors beavatkozást igényelt. A lakásfenntartásban a negyedik ötéves tervre további javulást ígér az IKV, minthogy anyagi lehetőségei ugrásszerűen megnövekednek. 1971—75 között a tanácsi bérlakásépítésre felhasznált összegnek 39 százalékát fordíthatják a lakásállomány fenntartására. A nemzetközi statisztikai adatokkal összehaonlítva ez az arány európai mértékkel mérve is ritka, és módot teremt arra, hogy 15 év alatt fokozatosan pótolják a korábbi elmaradásokat, ha ehhez építőipari kapacitás is rendelkezésre áll. A vállalat ötéves tervében 150 millió forint értékű saját karbantartó és felújítási munka szerepel. Ehhez arra is szükség van, hogy 1975-ig a vállalat létszámát megkétszerezzék, szakembergárdáját megerősítsék, gondoskodjanak a szakmunkásutánpótlásról. Valószínűleg arra is lesz ereje az IKV- nak, hogy önálló gázszerelő részleget állítson fel és a DÉGÁZ alapvezeték-építésével párhuzamosan szervezze a lakások gázfűtésre való áttérését. A Szeged városi tanács végrehajtó bizottsága tegnapi ülésén ehhez a törekvéshez határozattal is hozzájárult, amikor engedélyezte egy évi 5 millió forint kapacitású gázszerelő részleg szervezését. A városi tanács végrehajtó bizottságának egy korábbi döntése szerint 1973. december 31-ig lehetővé kell tenni az IKV számára, hogy a jelenlegi 60 átmeneti lakással szemben mintegy 200-zal rendelkezzék a felújítások miatti lakáscserék megoldásához. Az IKV azt tervezi, hogy már az idén megszervezi Szeged belső negyedeiben a járdák mosását, majd fokozatosan elvállalja intézmények és magánházak előtt is a járdatisztítást. _ rm ■ Sorompok A PAPÍROK I_____________________ Ahány helyszín, annyi variáns. Ahány megírt téma, annyi otthagyott téma. Ha az élet sűrűjét meríteni indul az újságíró, ha tollat ad kezébe a munka, az indulat, körülötte az élet is megkomponálja a maga kis riportját. A riport riportja dús színekkel teli, mesterkéletlen, olykor borsos, kötekedő, természetes modorú. Per az őszinteségért. Kiabálnak a csupasz házfalak, ágaskodnak az égnek. A betonszerkezetek tövében emberek, mint apró hangyák , nyüzsög a munka (mert ilyen is van). Megáll az újságíró, megáll a fotóriporter egy mészgödörnél, szóba elegyedik a kőművessel, fényképezi a talicskázót. Nem tart sokáig. Felelős ember jön, kéri az igazolványt, kéri az engedélyt. Miféle engedélyt? A vezetőség hozzájárulását. Mihez? Hogy a riporter is szemlélje, amit mindenki lát, a riporter is tapasztalja, amit naponta seregnyi arra járó. A munkások összevissza fecsegnek, majd az igazgatóság megmondja, mit is csinálnak, mit lehet látni, fényképezni. A fotós lencsevégre kapná a munkást, egy gödörben dolgozik: — Hallotta! Maga itt nem fog fényképezni! — emeli kezét védekezőn arca elé. — Ha majd papírt kap, engedélyt, akkor jöjjön. Ami ezután elhangzik, merő szócséplés, lázas indulatoskodás. Tehát a papír hiányzik. Bélyegzővel, aláírással. Csakhogy nincs ingyen : tanácsokat, szempontokat, útjelző táblákat mellékelnek hozzá. És még valamit. Kísérőket. Telefon a gyárba. — Bemennék, műszakosokkal beszélnek mindennapi dolgaikról, munkahelyi körülményekről, gyári-otthoni gondolataikról, szóval úgy általában. — Nagyon szívesen. És miben segíthetnénk? — ajánlkoznak készséggel a drót másik végén. — Köszönöm. Legfeljebb annyiban, hogy szóljanak a portára, bemehessek. — De hát eltéved ebben a nagy üzemben, adunk egy kísérőt. Jó? Tehát várjuk az elvtársat. Várnak és kísérnek. Már nem a munkásokat hallom, becsomagolt véleményeket, steril, óvatos mondatokat. A riporter próbálkozik, csellelfortéllyal „eltéved” valahol. Zuborgó gépek, sikító munkapadok árnyékában, sebtében dolgozik a ceruza. Van, aki nyíltan, kertelés nélkül válaszol. De a másik már lesi az ajtót, a gyorsan megkerült kísérőpartner közelít. Be kell látni, nincs esély partizánkodásra. A riporter napok múltán visszahallja, akivel egyedül, négyszemközt szót váltott, berendelték az igazgatóságra. Tegyük fel, nem mondtak semmit. Tegyük fel, fel sem világosították, ki az illetékes nyilatkozni. Csak éppen megkérdezték, miről faggattuk, miről beszélt. Vajon mit gondolhat magában? Miért nyilatkoznak akkor is főnökök, ha éppen a beosztottakra vagyunk kíváncsiak? Miért kell az igazgató, valamely helyettese — főmérnök, főkönyvelő — engedélye, mi több, jelenléte ahhoz, hogy munkatársuk beszélhessen. Miért félnek véleményüktől, ha munkájukat elfogadják? A riporter kimegy a szegedi hídra. Embereket keres, építőket, akik régóta virrasztanak a feljárónál, akiket huzamosabb időre ideláncolt a munka. Érdeklődik, most éppen hol tartanak, mit csinálnak, s mikorra. Nem kap választ. Csak tétova mozdulatokat, szabadkozó taglejtéseket. Ezek az emberek — és felelős vezetőjük —, akik hónapokra ideköltöztek a folyópartra, napjaikat nem élhetik anélkül, hogy gondjukat-bajukat meg ne súgják a hídnak —, nos ezek az emberek hallgatnak. Nem illetékesek. Majd nyilatkozik a vásárhelyi főnökség. Huszonöt kilométerről, hogy hétfőn délben mit csinálnak a szegedi híd építői. Jónevű, elismert tudóshoz csöngetek be, kutatásairól faggatnám. Mielőtt bármit mondanék, sietve közli, honnan, miféle hozzájárulást kell beszereznem. Ismerem a szokásokat, motorikusan bólintok, nyugodt lehet. Azért persze biztonságból ő is telefonál, nem előttem, a másik szobából, nehogy félreértsük egymást. És bizalmatlansága később sem tűnik el. Amíg csak beszélni kell, még elmondja, aztán érdeklődik a riport sorsáról. Természetesen szeretné látni megjelenés előtt, esetleg másoknak is bemutatni, nehogy sértődés, vagy probléma legyen. Elkéri a kéziratot, böngészi, finomítja. Nem, nem csupán a szakmai precizitásról van szó. A merészebb javaslatokról, melyekről négyszemközt még hibátlan logikával, fűtött lendülettel érvelt , de papíron, több ezres nyomtatásban már kockázatosnak tartja. Mi lesz majd belőle, honnan koppintanak a fejére. Ilyenkor értem meg, hogyan születnek a társszerzőségek. A találmányok, dolgozatok, újítások kísérletezői-kifundálói miért szerepelnek finom többesszámmal a beadványokon. Egyik szerző a főnök, másik a munkatárs. Melyik az igazi? Valaki nyíltan megfogalmazta: „Keresse az igazságot, de ne nálam!” Hát kinél? Addig még csak elmerészkedik, hogy rejtett utalásokkal, tompa virágnyelven értésünkre adja, valami nincs rendjén. Aztán befagy a szó, kopik a hév, oda a bátorság , az őszinte bírálatért kockáztatni kell, a kockázatban jaj a legyőzöttnek. Megijed, netán kikérheti munkakönyvét. Nem a fölemlegetett hibákért, dehogy. Ezer más indokot találhatnak, hogy lehűtsék körülötte a levegőt, hogy kompromittálják. Pedig az igazság ott van az emberekben. Tudják, nap mint nap tapasztalják, bennük matat, bőrükön viszket, már-már kimondják. Csak félig hangosan , négyszemközt, maguk között, csendesen zsörtölődnek. Tartanak a sorompóktól, a tilalomfáktól, melyeket nekünk mutogatnak. Szerencsére ellenpéldák is akadnak bőven. S ha ijedős panaszosokat látunk, ezekre hivatkozunk. Vállalatokra, gyárakra, iskolákra, ahol tiszta levegőben dolgoznak, ahol a vezetők bizalomnak tekintik a bírálatot, s nem forgószélnek, mely fejük felől a tetőt fújná el. Nikolenyi István NEM LEHET, HOL AZ IGAZSÁG?