Délmagyarország, 1973. március (63. évfolyam, 50-76. szám)

1973-03-02 / 51. szám

PÉNTEK, 1913. MÁRCIUS 8. SÁROS UTAK •Érvelni büntetéssel is lehet Alighanem valamennyi­ünknek mind több bosszú­ságot okoz az a sártenger, amely ha lassacskán is, de biztonsággal egyre inkább birtokba veszi a város út­jait. Még akad egy-egy szi­get, ahová nem tudott be­törni, de biztonságban sehol sem lehetünk felőle. Tar­­jánban vaskosan fedi az utakat, s a Belvárosban is egyre több utca aszfaltjára kerül sártakaró. Ráadásul eltakaríthatatlanul Hiszen utcaseprők hada sem bírna vele, oly gyorsasággal sza­porodik s termelődik újra a sárréteg. Egyszerű az ok, nem kell sokáig kutatni utána. Az építkezésekről kihajtó te­herautók, munkagépek ke­rekeit vaskosan borítja a sár, amelyet kilométer hos­­­szan szórnak el az aszfalton, oly vastagon, hogy az autós már azt sem tudja, a ke­ményre tapadott sáron gu­rul-e a kerék, vagy az út­burkolaton. Legalábbis így van ez fagyos időben. Ha viszont fölenged a fagy, csú­szós latyak teszi veszélyessé a közlekedést. S ilyenkor az átok leginkább talán a gya­logosokat sújtja, akik kép­telenek megúszni száraz láb­bal az átkelést. Mire átver­gődnek a túloldalra, bokáig sárosak. És ha fölenged az idő, akkor portenger borítja a várost. Látni és főként levegőt venni alig lehet Talán hosszadalmas volt a jól ismert tények fölsoro­lása, hiszen mindenki éppen eleget bosszankodott már miattuk, szidva az illetéke­seket legföljebb azt nem tudva, hogy kinek címezze elégedetlenségét. S valóban, ebben az esetben alighanem megoszlik a felelősség. Az már viszont a mi szeren­csénk, hogy bár megoszlik a felelősség, mégis vala­mennyi „illetékest” egyaránt kötelezi, azaz egyikük sem mondhatja: ez nem az én dolgom. Vegyük talán sorra őket! Kezdjük azokkal, akik föl­hordják a sarat az utakra! Szerencsére egyre több he­lyen építkeznek a városban. Élen jár Tarján, megkezd­ték a rakpart átépítésének előkészületeit és jó néhány helyen építkeznek a Belvá­rosban is. Az építkezésekről pedig végeláthatatlanul hordják a sarat a teher­autók. A KRESZ 13. parag­rafusa a következőket írja: „Földútról szilárd burkolat­tal ellátott közútra hajtó jármű vezetője a járművet a kerekekhez tapadó sártól ráhajtás előtt köteles meg­tisztítani." Vagy: „Aki a közutat beszennyezi, köteles a szennyeződést eltávolíta­ni." A KRESZ tehát egyér­telműen beszél: „de jure”ez a sár nem létezhet, „de fac­to” mégiscsak ott van az utakon. A gépkocsivezetők tehát sorozatosan, naponta többször is megszegik a közlekedés szabályait. Talán mégsem ők a hibásak első­sorban, hanem inkább az építésvezető, aki a kijárat­hoz odaállíthatna egy em­bert, aki minden kihajtó autó kerekeit lemosná. Csak egy ember és egy gumicső kellene mindehhez, és né­hány köbméter víz. Lehet, naivitás azt hinni, hogy az építésvezetők ön­­maguktól rászánják magu­kat ilyesféle intézkedésre. De nem, kényszeríteni is le­het őket erre. Ez viszont már az illetékes kerületi hi­vatal és a közlekedési rend­őrség dolga. A hivatal sza­bálysértési előadója ugyanis köteles őrködni a város tisz­tasága, a közlekedési rend­őrség pedig a forgalom biz­tonsága fölött Azaz: mind­két szervnek nem csupán joga, hanem kötelessége is megbüntetni a szabálysértő­ket Mindeddig nem tették meg, de reméljük, ami ké­sik, nem múlik. Ha rend­szeresen ellenőriznék az építkezéseket és megbüntet­nék a gépkocsivezetőket az nyilván jobb belátásra bírná az építésvezetőket is. Mindez azonban nem ele­gendő. Sok ugyanis a bur­kolatlan utca, és minden sa­rokra nem lehet ellenőrt ál­lítani. A mások által fölhor­dott sarat pedig a legbecsü­letesebb autósok is szerte­szét hordják a városban. Szerencsére az idei tél bő­velkedik fagymentes na­pokban, így aztán nyugod­tan lehetne mosni az utcá­kat. Ez viszont a városgaz­dálkodási vállalat dolga lenne, de locsolóautót mun­kában alig lehet látni. Igaz, éjjel bajos mosni az uta­kat, mert hajnalra jöhet fagy. Délelőtt azonban nyu­godtan dolgozhatnának a locsolóautók, az ezzel járó kényelmetlenséget mind­annyian szívesen viselnénk a tisztaság és a város egész­sége érdekében. A sár, a por — bármilyen furcsa — tulajdonképpen fejlődésünk egyik bizonyíté­ka. Csakhogy nem kívánatos bizonyíték. Nem szükségsze­rű velejárója az építkezé­seknek, hogy „kapun kívül” is por- és sártengerrel bo­rítsák a várost Éppen ezért — bármennyire örülünk is minden új építkezésnek — a városnak joga van meg­követelnie a tisztaságot, s ehhez megvannak az eszkö­zei is. Mindez az építkezé­seken sem okozhatna fenn­akadást s az új születése feletti örömünk is maradék­talanabb lenne. Szávay István Szalatnyay József kiállítása A Duna-kanyar költői szépségű vidéke, Nagymaros domboldalai, a háztetők kö­zül kiemelkedő­­ templomto­rony, Szigliget verőfényes nyárutói, a budai várnegyed különös hangulatot-levegőt árasztó keskeny utcácskái, tenyérnyi terei azok a tájak, melyek Szalatnyay József festészetének ihletői. A Kép­csarnok szegedi bemutatóter­mében tegnap megnyílt ka­maratárlat gerincét is a több mint ötven tájkép alkotja, melyet négy portré egészít ki. A kiállítást dr. Bödő István, a II. kerületi tanácsi hivatal elnökhelyettese nyi­totta meg. Szalatnyay József a nagy­bányaiak utolsó, magányos­nak tűnő harcosa. Képei táj­­élményekből születnek, leg­jobb festményeiben a szemé­lyes élmények lírával telí­tődnek, szinte látomásokká nemesednek. A táj legtöbb­ször társ Szalatnyay számá­ra, a megbízható, a sohasem megtévesztő. Reális szemlé­letet tükröznek a festmé­nyek, legtöbbjük kint szüle­tett az ihlető, pillanatról pill­lanatra változó tájban. A valóság primér élményeit emeli Szalatnyay legjobb ké­pein — Szigligeti kastély, Szigligeti parkrészlet — az álmok, a látomások birodal­mába. D. Fehér Zsuzsa írja a kiállítás katalógusában: „ ... Szalatnyay kötődése a látható és érinthető dolgok­hoz nem változik, csak ép­pen furcsa világítása, élővé varázsolt fái, apró, tétova alakjai oly önfeledt feloldó­dási vággyal simulnak bele környezetükbe, hogy létezé­sük Krúdy hétköznapok fe­lett lebegő hőseinek irreális jelentéséhez kerül közel. Szalatnyay nem turistafestő, a megörökített tájat belülről ismeri. Ecsetkezelése úgy nagyvonalú, hogy nem elna­gyolt, úgy míves, hogy nem részletező.” Nekem mégis portréi tet­szettek jobban. Az alkotó Kodály arcképe, a kamaszos Nagy László különös tartású portréja, Dénes Zsófia pasz­tellképének szürke környeze­tében az elillanó rózsaszínek és lilák. X. U KÉPERNYŐ <r Élni és mioélni Egy biztos: Urbán Ernő kint az életben, a homokon, emberek között keresi és leli meg témáit, senki sem vádol­hatja szobaköltőnek. A szer­da este vetített tévéfilmjé­nek beharangozóját is pon­tosan úgy kezdi, rávallóan, ahogy bármelyik korábbiét: „Idestova már tíz esztendeje annak, hogy a bugaci tanya­­világot járva egy igen régi ismerősömmel futottam ös­­­sze...” Ez az ismerőse lépett ka­mera elé Az 1001. kilométer Pethő Miklósában (Kállai Ferenc). Tipikus alak? Filo­zófiájával mindenképpen: él­ni a fizetésből kell, de meg­élni csak a mellékesből le­het. Igaza van? A válasz már bonyolultabb. Mert a maga módján találhat ugyan megszívlelendő tanulságokat, s a parasztlakodalom, ahová becsöppent, a tehetősek egy­másra licitálásával látszólag rájátszik erre a furcsán­ önös életszemléletre — valójában még sincs igaza. A néző ak­kor is érzi, ha Urbán Ernő figurái közül jószerivel csak a falu kultúrása, a kupán­­vágott amatőrfilmes (Koltai János), és a városból érke­zett filmrendező (Márkus László) tart tükröt a módi elé. Ugyanakkor az érem másik oldalához tartozik, hogy a parasztság néhai sze­génységéből alig pár évtized alatt szinte fel sem ocsúdott még a gazdagságra, a gyil­kosok és áldozatok utódai együtt élnek anélkül, hogy ki-ki tudná, kinek kellene megbocsátania. És ha a do­logról van szó, a paraszt mindig hajlandó, hiszen ez az anyagi bőség ára, a mindenkori készenlét. Az 1001. kilométerben ér­dekesen sorakoznak a mai gazdagok: a hivatalé, a vá­rosi maszek, a paraszt típu­sai, noha a film inkább a „barokkos homlokzatú tyúk­ól” szatírája. Urbán Ernő rutinosan evez a társadalmi fonákságok felszínén, ahol a víz örvénylik, sodrása mo­zogni látszik, de oda is le­merészkedik, ahová húz az örvény, ahol partot mos a sodrás. Igaz, a közelítés oly­kor kapkodóvá válik, s geg­­mozaikokat zsúfol össze — nagyobb horderejű ügyek­ben, mint az 56-os idők em­lékeiben csakúgy, mint a ki­sebb poénokban, a népze­­nész-beatzenész vitában, vagy a vidéki színésznő (Moór Mariann) pesti próbá­jában. N. L A színésznő, Moór Mariann Uebmann Béla felvétele Felelősség a termelésért Egész társadalmi fejlődé­sünk szempontjából nagy je­lentőségű döntéseket hozott novemberi ülésén a Közpon­ti Bizottság. E határozat va­lóra váltása az elkövetkező időszakban minden pártszer­vezettől, kommunistától na­gyobb aktivitást, határozot­tabb cselekvést igényel. A párt vezető szerepét termé­szetesen ezúttal sem elvon­tan, hanem a konkrét kérdé­sek megoldása során kell ér­vényesítenünk. S ezek közül alapvető továbbra is a ter­melés, a gazdálkodás fejlesz­tése. Elmondható, hogy a mun­kahelyi pártszervezetek — felismerve a gazdasági te­vékenység elsőrendű fontos­ságát — általában töreked­nek is arra, hogy minél job­ban megfeleljenek ez irá­nyú kötelességeiknek. Mun­kájuk színvonalában termé­szetesen vannak eltérések, amelyek az alapszervezet­nek a gazdaságban elfoglalt helyzetével (önálló gazdasági egységben működik-e vagy nem), a párttagság, a vezető­ség összetételével, felkészült­ségével, az alapszervezetet irányító pártszerv munkájá­val függnek össze. A pártszervezetek vezető­ségi ülésein, taggyűlésein vi­szonylag sokat foglalkoznak a termelés kérdéseivel. En­nek ellenére nemcsak a pár­­tonkívüliek, de a párttagság nem csekély hányadánál is a gazdaságpolitika iránti ér­deklődés jelenleg még erő­teljes fogyasztói szemléletet tükröz. Jóllehet a termelés és a fogyasztás szorosan össze­tartozik, de ez az összefüggő folyamat mégiscsak a terme­léssel kezdődik. Elvileg ezt nem is vitatja senki. Még­sem hatotta még át kellően a közgondolkodást az a fel­ismerés, hogy csak a meg­termelt javak oszthatók el. S ez a pártmunka gyakorlatára is kihat. A pártszervezetek­nek természetesen törődniük kell az elosztás és a fogyasz­tás kérdéseivel, de figyelmük középpontjában mégis a ja­vak előállításának kell áll­nia.­­ Sok pártszervezetben, ahol az összefüggést értik, a gya­korlatban elsősorban az okoz gondot, hogyan foglalkozza­nak a termeléssel. Nem min­dig látják világosan, nekik kell-e eldönteniük a felme­rülő problémákat, szüksé­ges-e operatív intézkedést tenniük, vagy pedig a fele­lős gazdasági vezetőktől igé­nyeljék azt. Előfordul, hogy egyes alapszervezetek né­melykor nem a saját mű­ködési területükön jelentke­ző problémák megoldásával foglalkoznak, hanem ezekért a felelősséget kizárólag a fel­sőbb szervekre hárítva, csu­pán azok bírálgatásával töl­tik idejüket. Egyes esetekben a csoportérdek torzítja el a szemléletet, másoknál a ké­nyelmesség játszik közre. Más pártszervezetek viszont az ellenkező utat választva, abban látják feladatukat, hogy közvetlenül segédkezze­nek a hiányzó­­ anyagok be­szerzésében, hitelek kijárásá­ban, a szükséges munkaerő toborzásában. Könnyen belátható, hogy egyik véglet sem helyes. Ne­hezebb viszont a célszerű módszereket megtalálni. Itt a kiindulópont, az alapkövetel­mény csak az lehet, hogy a termelés területén, a gazdál­kodásban, az ezzel kapcsola­tos döntésekben a párt gaz­daságpolitikája fejeződjön ki. Ha ez így van, ha az adott gazdasági egységben érvényesül a párt politiká­ja, akkor ott biztosított a párt vezető szerepe. Amen­­­nyiben viszont az adott ter­melési egység tevékenysége nem felel meg a párt gaz­daságpolitikájának, akkor ott nem beszélhetünk a párt irányító, vezető szerepének tényleges érvényre juttatá­sá­ról A pártszervezetek minde­nekelőtt a saját területükön tudnak segíteni, tágabb érte­lemben a gazdaságpolitikai célok megvalósításában, sző­kébb értelemben a termelési feladatok megoldásában. S ez a megkülönböztetés nem fe­lesleges. Ne akarjon ugyan­is minden alapszervezet „gaz­daságpolitikát csinálni”, ha azon a területen ennek csak részlegesen adottak a felté­telei! Mivel az üzemi alap­szervezetek többsége nem önálló gazdasági egységben tevékenykedik, így a döntés­ben való részvétel alapjaiban az őket irányító pártszerv — pártbizottság vagy csúcsve­zetőség — hatáskörébe tar­tozik. Ebből pedig az követ­kezik, hogy ezek az alap­szervezetek elsősorban a konkrét végrehajtásból tud­nak részt vállalni, ott képe­sek a legeredményesebben­­ tevékenykedni. Itt viszont rendkívül sokat tehetnek. Ehhez megvannak a szükséges ismereteik. In­formációik is. Hiszen vala­mennyi alapszervezet képes felmérni, hogy működési te­rületén milyen a munka szer­vezettsége, az anyagellátás, hogyan alakul az erkölcsi­­anyagi megbecsülés, a dol­gozók és a vezetők viszonya, milyen mértékben van a ki­fizetett bér mögött termelés, hol vannak még tartalékok, és így tovább. S ha ezeket jól ismeri, akkor az érdem­leges segítségnyújtásra is ké­pes. Vannak kérdések, amelyek a dolog természetéből faka­dóan senki másra nem tar­tozhatnak, csak a pártszer­vezetre. S vannak olyanok, amelyeket a gazdasági veze­tésnek, illetve az egyéb moz­galmi szerveknek, tömegszer­vezeteknek kell megoldaniok. Itt is érvényes, ami minden normális emberi munkameg­osztásnál: ha mindenki isme­ri a maga kötelességét, tud­ja a felelősségét, akkor mű­ködik jól az egész gépezet. A párt elsősorban politikai eszközökkel vezet, s a gaz­dálkodásra is politikai ráha­tást kell gyakorolnia. A ren­delkezésre álló politikai esz­közökkel élve a pártszervezet képes összehangolni a társa­dalmi, a csoport- és az egyé­ni érdekeket. Ha egy adott ütemben, termelőegységben a párt gazdaságpolitikájával ellentétes folyamat játszódik le, a pártszervezetnek elő­ször politikai eszközökkel kell fellépnie. De ha ez ha­tástalan, nem riadhat vis­­­sza az adminisztratív eszkö­zöktől sem. Mire gondolunk a politikai eszközökről szólva? A párt­­szervezetnek mindenekelőtt ki kell alakítania a pártpoliti­ka helyes és egységes értel­mezését, amelynek legfőbb fórumai, eszközei a taggyű­lések, pártcsoport-értekezle­­tek, pártnapok, a politikai oktatás tanfolyamai, és nem utolsósorban az agitáció kü­lönböző formái. Ide tartozik, hogy az alapszervezet meg­követeli a párttagok példa­­mutatását a politika képvise­letében és aktivitásukat an­nak végrehajtásában. Ennek során figyelembe veszi az egyes kommunistáknak a munka szervezetében elfog­lalt helyét is. Ezenkívül számon is kell kérnie az el­fogadott határozatok teljesí­tését, végrehajtását. Ez gyak­ran nem is olyan egyszerű. Harcot jelent a gondolkodás­ban mutatkozó téves nézetek, szemléletek, olykor a hely­telen gyakorlat ellen is, így például nem szabad, hogy a kommunisták együtt „sírja­nak” a gazdasági vezetéssel, hanem nehézségek esetén mutassák meg a kiutat, tá­masszanak igényeket és se­gítsék a megoldást. Tegye­nek javaslatokat, de a dön­tést bízzák a gazdasági veze­tésre, mert annak kell meg­választania, melyik úton ha­ladjanak. Az alapszervezetek felelős­sége tehát elsősorban ebben a tekintetben jelentkezik. E felelősség viselése egyszerre jog és kötelesség, amit a párt vezető szerepének biztosítá­sa céljából érvényesíteni, il­letve teljesíteni kell. Minde­nekelőtt annak a gondolat­nak a folyamatos képviselé­sével, hogy semmilyen kér­dés, így a termelési problé­mák eldöntésénél sem sza­bad soha szem elől tévesz­teni a politikai összefüggé­­­seket. Így érvényesülhet ál­landóan a politika elsődle­gességének lenini elve , és ennek biztosításában az adott munkahelyen az alapszerve­zet legyen az élő lelkiisme­ret. DR. SZABÓ IMRE, az MSZMP KB alosztályvezetője

Next