Délmagyarország, 1973. április (63. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-01 / 77. szám
KETTŐS ÉVFORDULÓ Juhász Gyula Petőfi Sándorról Juhász Gyula költői nyelvének szótárában a legtöbbet előforduló név Petőfié. A szegedi költő egész életén át példaképének tekintette történelmünk és irodalmunk e legnagyobb forradalmárját. Juhász maga vall versben és prózában arról az elkötelező hagyományról, amely őt gyermekkora óta ihlette: a szobában, ahol ő született, lakott 1861 őszétől 1867 februárjáig „a nagy Petőfi kis fia”, Zoltán, a tragikus sorsú „magyar Sasfiók”. A Petőfi-jubileum alkalmából közölt összeállításunkban már megjelentettük Juhász Gyulának a fél évszázaddal ezelőtti centenáriumra írott, két legjelentősebb Petőfi-versét (Petőfi szellemének, Petőfi-centenárium). Most, Juhász Gyula születésének április 4-én esedékes 90. évfordulója alkalmából s a Petőfi-évre tekintettel mindkét nagy költőnkre a legméltóbb megemlékezésnek azt tartjuk, ha folytatjuk a sort. Juhász Gyula egy rövid, lendületes prózai vallomásában és egy vasárnapi, csevegő tárcában fejti ki Petőfi örökségéről és időszerűségéről nézeteit. Versciklusa pjedig, korábban külön-külön írott verseinek egyetlen alkalommal való együttes közlése, lírai emlékezés a költőre, szomorú végű kisfiára és asszonyára, a „feleségek feleségére”. P. I* PETŐFI Csöndes falu, bús őszi este, Már alszanak a barna asztagok. Most ébred a kaszálók méla lelke, A kémény füstje, szőkén kanyarog. Halk hegedűszó sír a faluvégen, Valaki a babáját temeti, Tenger csillag ragyog a magas égen, Szép, büszke, sok fény, könnyű ott neki. De valaki ma búcsút mond a háznak. Kakukkos óra elválást dalol, Lehull szirma az őszirózsafának, Fekete árnyak várnak valahol. « Az ifjú megy. Kalapján árvalánynak Bús szőkesége, szíve oly nehéz, Ezüstöt sző rá fénye holdvilágnak, Vár rá a nagyság és a szenvedés. JÚLIA, BÚS VIRÁG Ott tévedeztem mélységek felett, S gyopárt a szirten, téged leltelek. A sorsom, mint a kőszikla, oly kopár, Virulj szívemben, kedves, bús gyopár. Virulj szívemben, kedves, bús gyopár. Kerestem én rőt éjszakákon át. Nagy messze rózsák nyúltak kényese És elvirultak mind, de nem nekem. Ma már tudom, hogy völgyünk siralom, S az ormokon van tiszta nyugalom. Az ormokon, hol csönd s gyopár terem, Halotti csönd és égi szerelem. VASÁRNAP, m3. ÁPRILIS % A budapesti Műcsarnok jubiláns tárlatán a mai magyar képzőművészet jelentőségét akarja ország-világ szeme láttára bemutatni, és ezen a tárlaton, ahol seregestül fölvonulnak és falra másznak a Kézdi Kovács László által megszentelt tisztes hagyomány összes aprószentjei, hiányzanak, vagy hogy illőbb kifejezést használjunk, a távollétükkel tündökölnek Rippl-Rónai József, Vaszary János, Réti István, Iványi-Grünwald Béla, Fényes Adolf és Csók István és még jó egynéhányan, hogy a legújabb képzőművészeti irányzatok egy pár európai nevű és értékű képviselőiről ,ne is beszéljek. Még azt sem lehetne mondani jó lélekkel, hogy talán a legeslegújabb fajvédelmi szempont jelentkezik ebben a csodálatos és csak nálunk lehetséges kontraszelekcióban, mert hiszen Rippl-Rónai, Csók István és Vaszary János meg még néhány jeles és érdemes társuknak faji jellege is teljességgel rendben van, ellene még a mostani nemzeti és keresztény fajvédelemnek olyan kiváló és buzgó harcosa, mint Wolff Károly sem tehetne kifogást; nem, itt egészen egyszerűen csak arról van szó, hogy a fák ne nőjenek az égig, és Rippl-Rónai József meg Vaszary János zsenije ne árnyékolja be a kis senkik színtelen, fénytelen és ízetlen művészetét. A múltkor a Kisfaludy-Társaság „költőt” választott, és hosszas keresgélés és alapos mindent meggondolás és megfontolás után abban állapodott meg, hogy Lőrinczy György és legifjabb, vagy, nem tudom én, legeslegifjabb Szász Béla között fog dönteni, akkor, amikor az ég különös kegyelméből és az egész magyarság nagyszerű szerencséjére olyan igaz és egész poéták állanak e tekintetben rendelkezésére, mint Babits Mihály, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, hogy másokról, egy egész sacegről megint csak ne szóljunk, akikkel szemben ismét csak nem lehet semmiféle fajvédelmi szempontból vétót kiáltani. Itt újból az a gyászos kontraszelekció működik, amely csodálatos eleven érzékkel védelmezi, ápolja, sőt dédelgeti és ajnározza a szellemi szegénységet, az a kontraszelekció, amelyet méltán a magyar kultúra turáni átkának lehetne elnevezni. Még egy nagy, hatalmas és győzelmes országban is káros és veszedelmes volna ez, a mi kis, meggyöngített hazánkban pedig egyenesen a harakirivel egyenlő, amelyet a hivatalos ország a hivatásosaival szemben elkövet. És mialatt az élőket így lassanként vagy elüldözik vagy elnémítják (bár, hála a magyarok Istenének, még mindig akadnak elegen erősek és jövendőtől vemhesek, akik tovább is rendületlenül kitartanak és dalolnak, mint új velszi bárdok, akiken nem fog az új szellemi zsarnokok tüze), most már lassan a halottakra, vagyis a halhatatlanokra is rá akarják húzni a maguk szűk és kicsinyes kényszerzubbonyát, mint azt a Petőfi-centenárium némely előkészületei megmutatják. Móra Ferenc, a Magyar Jövendőben egy ragyogóan ötletes írásában megjövendölte, hogy a Petőfi-év a hamisítás esztendeje lesz, és a hivatalosak, úgy látszik, igyekeznek is beváltani ezt a jóslatot Tabut csinálnak Petőfiből, akihez nyúlni nem szabad, csak az ő kesztyűs kezükkel, és azt gondolják, hogyha csak egy éjszakára kivilágítják a Sipőczék és Wolffék Budapestjét, akkor már elég világosságot terjesztenek Petőfi körül Milyen gyermekes és komolytalan dolgokkal akarják szolgálni és terjeszteni a Petőfikultuszt, mi mindenre lesz pénzük, bankettre, cécóra, utca- és házkeresztelőre, díszelőadásra és népünnepélyre. Még szép, hogy az ökörsütéstől, a lepényevésversenytől, a zsákbanfutástól és mozsárdurrogtatástól ez egyszer eltekintenek, és még jó, hogy a Duna jegén nem választják meg a magyar költők királyának a nem is szabad királyválasztót, de egyenesen és mindhalálig híven republikánus Petőfit. Mit ér például az a sok tízezer koronás pályázat, amelynek föltételei szerint „népszínmű kívántatik, amelyben Petőfi Sándor szerepel”, hát lehet az ilyesmit csal: úgy megrendelni? Egyetlen méltó módja a Petőfi-kultusz terjesztésének: jó és olcsó kiadásban újra megjelentetni összes műveit, hogy a legutolsó kunyhóban és a legelső palotában egyaránt ismét olvashassák, megismerhessék, és szívükre ölelhessék a költőt, aki ma is forradalmat és jövendőt jelent a magyar irodalomban, a magyar életben, és még sokáig, nagyon sokáig azt fog jelenteni! Mert, a jelek azt mutatják, mennél többet beszélnek róla újabban, annál kevésbé ismerik, és annál jobban félreismerik. A reformáció nagyszerű cselekedete az volt, hogy a bibliát fölszabadította, egyszerűen odaadta a nép kezébe: itt az írás, olvassátok! Petőfi ma megint kezd biblia lenni, de a szó középkori értelmében. Nem szabad olvasni mindenkinek, és magyarázni csak a hivatalosoknak szabad. Magyarán mondva: kasztrálják azt a szellemet, amely műveiben él, és amely maga a szabadság, az egyenlőség, a testvériség, az emberi haladás és a legteljesebb demokrácia szelleme. Még egyszer és az utolsó órában hangos szóval és bátor szívvel föl kell szólalni, tiltakozni kell ez ellen, és valahogy össze kellene fogniuk mindazoknak, akik az igazi Petőfit ismerik és szeretik, hirdetik és követik, hogy egy nagy s termékeny propagandát indítsanak meg Petőfi érdekében. A százados évforduló ne múljék el anélkül, hogy a jövőt jelentő új Magyarország szellemi és erkölcsi harcosai föl ne emeljék szavukat, és ne mutassák meg ország-világ előtt, hogy az Apostol költője az egész magyarság apostola, a választottaké is, és nem csupán a hivatalosaké! 1922. Juhász Gyula CSEVEGÉS ZOLTÁNKA E kis szobában, hol e verset írom, Lakott Zoltánka, a szép, bús gyerek, S merengett egy korai, messze síron, Hol apja alszik, Ó, hol is lehet? S borongott S. M. kisasszony szerelmén S eszébe jutott Júlia anya, És fájt neki a titkos végtelen ég Ren sugárzó vörös csillaga. Berek és lányok mindhiába csalták Rövid mámorba: nyomta valami, Egy szent örökség roppant álmai. Ez ablakból kitárta vézna karját Felétek: élet, nagyság és halál, És vitte, vitte az Illés-batár. A königgrätzi csata után Petőfi István csákói gazdatiszt érdekes kosztost hozott a nagyapámnak szegedi Serház utcai házába. Zoltánkát, a magyar Sasfiókot Abban a szobában lakott egy fél évig a nagy Petőfi kisfia, amelyben én születtem, így esett egy halvány fénysugár az örök glóriából az én szegény fejemre. Petőfi Sándorhoz képest a mai epigon bizony csak gyönge utódnak érezheti magát, de azért, ha hite és lelke van, nem kell magát egyúttal, méltatlannak is éreznie. Nem pedig akkor, ha hűségesen és bátorságosan kitart a nagy ideálok mellett, ameyekért Petőfi Sándor élt és halt. Azért mondottam én Pekár Gyulának, amikor a Társaságba székfoglalóján azt kötötte szívemre, hogy a Petőfi Társaság lobogója alatt küzdjek, hogy én egyet ígérek: mint eddig, ezután is, mindhalálig hű akarok maradni Petőfi Sándor szelleméhez! 1922. december 24. (Juhász Gyula: Az el nem hagyott zászló)