Délmagyarország, 1975. december (65. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-25 / 302. szám

Csütörtök, 1975. december 25. 11 Péter László Szeptemberi emlék Móra Ferenc műhelyében A Szeptemberi emlék Móra Ferenc legjellemzőbb, legnépszerűbb elbeszélése. Először ,1925. szeptember 13-án jelent meg a Világ hasábjain, majd A Daru utaitól a Móra Ferenc Utcáig (1934) című gyűjtemény tette közkinccsé. Ezt a kötetét még maga az író állította össze, de csak halála után, Szalay József gondozásában — és bizonyára tőle kapott címmel — látott napvilágot. Második kiadását a Magvető Könyvkiadó máig befejezetlen sorozatában Vajda László rendezte sajtó alá (1962). A Szeptemberi emlék jegyzetében Vajda mindössze ennyit mond: „Móra legismertebb s legkedveltebb novelláinak egyike; a meséje igaz mese; mindaz, amit elmond benne, meg is történt.” A mostani karácsonyi könyvpiacra jelent meg Kiskunfélegyházának, a szülővárosnak áldozatkészségéből Móra Ferenc ifjúkori versei gyűjteménye. Mezősi Károly szedegette össze a zömét a helyi lapokból, ő írt hozzá még 1960-ban alapos életrajzi bevezetőt. Mára, mint annyian, költőként indult, és bár lírája nem ívelt soha olyan magasra, mint a tárca, amelynek klasszikusává tett, vagy elbeszéld prózája, amely ennyi szép regénnyel, elbeszéléssel, mesével, gazdagította ifjúsági Irodalmunkat, a verset és Mórát kedvelőket néhány sikerült alkotásával mindig gyönyörködtette. Pályája elejének termését egyetlen verseskönyvébe, s Könyvs könyv-be, (igy. régiesen, e?y n-nyel!) takarította be. A mostani verseskötet ennek mintegy az előzményét, a költővé érés tanulságos alkotásait gyűjti egybe. Móra 1901. augusztus 11-én, a Félegyházi Hírlapban közölte Emlék címmel hosszabb elbeszélő költeményét, a Szeptemberi emlék, korai verses változatát. Meglepetés ez a költemény, mert igazolja a negyedszázaddal később elbeszélt történet magainak hitelét, bizonyítja. Vajda László állításának igazát. óra Ferencet 1889 őszén íratták be szülei a félegyházi gimnázium első osztályába. Az öreg iskola, noha 1808-ban épült, ma is áll: most az íróról ..elnevezett általános iskola működik benne. Ennek van még ma is „hosszú fehér folyosóig”, amelyen a Szeptemberi emlék írója, annak idején „négykézláb” csúszott az Igazgatói szoba előtt ,,a harmadik osztály nyitott ajtajáig”, nehogy észrevegyék. A második osztályt Móra Ferike (1891 nyarának elején) húsz pengő „szorgalomdíjjal” jutalmazottan végezte. Sok volt ez akkor, hiszen a fele adóra ment, a másik feléből meg Jutott diófakeresztre a nagyapa sírjára, és még két kis malacra is! Az elbeszélésben fontos szerep jut e malackáknak; a versben még nincs róluk szó. Ott csak azt olvassuk, hogy a szegény család számára ígéretes volt a nyárvég: S Nagyboldogasszony szombatján [amit S-Sinknek egy Minivel levett meg, biztató szavakkal tette hozá: Na. K'sfütm. ba Is*en megsegít. Lesz ám szüetre ül könnyv. új nihai Mert az idén. meglátod, Snvj'Uom, Mindenbe Junkttal kisegít az ősz! A Szeptemberi emlék is így kezdődik, apró eltérés, hogy a katasztrófa az elbeszélés szerint Szent István napján játszódott le, s a jégverés pusztításának középpontjába a malackák kerültek: a mennyei parittyakövek őket verték fültövön. ' ___’ A .versben is éppoly hirtelenül, váratlanul pusztítja el a jég a termést, mint az elbeszélésben. A gyönyörű nyári nap, ahogy Móra utóbb, a Szeptemberi emlék-ben írja, a család örökké emlékezetes történeti dátuma lett. „Ez az ab űrbe condita, innen számítunk mindent.” s e pillanatban megfakult a nap. Kopogtak, rengtek a menny sarkai, Fejünk fölött százrét hasadt az ég, I.tagolt, süvöltött, csörgött, pattogott,s mindenünket elverd a jég... Eljött az ősz, s a természet halála A mi életünknél nem volt szomorúbb. Apám napszámba járt, s csüggedt fejét Az ősz tolla egy hét alatt belepte. S csak százszorta bánatom, mikor Gyermekfejemmal az istenverésbül Levontam a nehéz következtetést: Hogy nem járatnak többet Iskolába. Mindenki emlékszik a novellának arra a szívfájdító jelenetére, amelyben az osztálytársak hívogató kiáltásai elől elbújdosik a kis Ferkó: nem mehet velük. A versben csak ennyi van: • Reggel ha mentek, délbe hogyha jöttek. Vígan rajongtak ablakunk alatt — De én, 6, többet nem jártam velük ! Az elbeszélésben ezt írja: „Ezt Dante kifelejtette a poklából!” Aztán az Emlék így folytatódik: Mert a tudás nem Istenadta forrás, A szomjazó mit szabadon merít, A tudás féltve őrzött kőmedence, Mihez nem juthatsz szíved vére árán, ha pénzt nem adhatsz minden cseppjéért! A versben nem olyan részletes . „a kolduló körút” rajza, mint az elbeszélésben, de az alapvető mozzanatokat jól mutatják az utalások. A legérdekesebb, ahogyan Agnes főtisztelendő úr nyájas figuráját 1931-ben is, 1925-ben is azonos képpel jellemzi, az akkor szokásban volt, alázatos kézcsókkal. A tiszteletreméltó férfiú meg, Ki mindidáig papnak szánt erővel. Csókolnom adta szép fehér kézit, S küldött kanásznak Isten híriveL Emlékszünk a Szeptemberi emlék ironikus leírására? „De aki jó ember, az csak nem tudja megtakadni magát. Akárhogy megharagították, búcsúzába is csak megcsókoltatta velünk a jószagú kezét.” Alkotáslélektani szempontból nagyon érdekes, hogy Móra versben is, prózában is egyaránt használja a bibliai Ádám hasonlatát. A Szeptemberi emlékben: „Akkor aztán megkerültem az iskolát, először csak messziről, aztán mindig kisebb körben. Ádám tehetett így, mikor az elveszett paradicsomból kicsukták.’ Negyedszázaddal előbb, versben. Majd aztán sajgó szívvel ellopóztam. 8 az öreg iskolához sompolyogtam. Meg-megkerülve, m’nt Adám a kertet. Melyből örökre számkivettetett. Ugyancsak rövidebb a végső csattanó költői leírása is, szépen mutatva, hogyan gazdagodott az alapvető emlék az írói fantázia, a költés nyomán. A vers csak ennyit rögzít: Majd leborultam a kopott küszöbre. Mit nem taposol; ezú*fii soha* És jött egy ember. hideg, Akinek arcát nem rágyo^ta be A lélekvidámság szelíd derűje. Sőt homlokára bús árnyat vetett Az embe-élet ös szetftsszasápa, t>c lelke mély'n áldott lángok égtek ... Szelíden kivallatott baj irriful. Megsinetogata sá^ad* arcomat,, és • Bevezetett az iskolába. Az elbeszélésből jól emlékszünk a hatásos befejező jelenetre. Bent latin óra folyt, és senki sem tudta jól eltalálni a fordítását ennek a mondatnak: Unus es Deus. A kis Móra úgy érezte, be kell kiáltania a helyes megoldást: „Egyedül te vagy az Isten..." „Abban a percben már koccant is a homlokom a téglán, mert beleszédültem az izgalomba. Mit tettem,mi lesz ebből? Az lett, hogy a latin tanár úr ölben vitt be az iskolába, és többet aztán sose kértek tandíjat Móra Márton földbirtokostól.” EyszrLch György (1859—1939) tanár úr valóban olyan volt, mint a vers jellemezte: gondoktól felhozott arca mögött lélekjóság rejtezett. Elfásodott ridegnek, szívtelennek Nevezi őt a nagy emberbarát, Kit a hír csalfa délibábja ringat, — Mert ő titkon enyhíti a sebet. Mint eltikkadt mezők füvét a harmat, S kéretlen tesz jót, mint a napsugár. Az ő segítsége képviselte szegény Móra Mártonné egyszerű tudatában a gondviselést. Hiszen annak előtte nem akadt ember Félegyházán, aki orvosolta volna hajukat, lehetővé tette volna a kis parasztgyerek tehetségének istápolását. Móra Emlék c. verse még az egyéni visszaemlékezés költői alkalma, az elbeszélés, a Szeptemberi emlék már a férfikorban megvívott társadalmi, politikai küzdelmek tanulságai után, a két forradalom és az ellenforradalom megrázkódtatásai nyomán egyetemessé tágította a lényeget: „mindig teleszivárkodik könnyel a szemem, ha szeptemberben lehajtott fejű kis gyereket látok ...” így fejezi be elbeszélését, félreérthetetlen utalással a korra, amelyben a szegény tehetség oly ritkán juthatott képességei kibontakoztatásához, magasabb iskolához. De nemcsak ez az egy utalás jellemzi a kort, amelyben a Szeptemberi emlék íródott. Mára stílusának jellemző, „félre” szóló, zárójeles megjegyzései, kesernyés utalásai világosan mutatják az ellenforradalmi korszak levegőjét. Csizmadia inasnak akarta adni az apja, amikor ki kellett maradnia az iskolából.. A magyar nyelvtudomány közelmúltban elhunyt nesztora, Bárczi Géza Móra Ferencet tartotta a legszebben, leghelyesebben magyarul szóló írónak. Engem is meglepett ez a nyilatkozata néhány esztendeje, s egy pillanatig túlzónak véltem. De mi oka lett volna ilyen elfogultságra Bárczi Gézának? A Szeptemberi emlék számos helye bizonyítja, hogy Móra valóban nyelvünk egyik legtudatosabb íróművésze volt. Érzelmessége mindig a meredély szélén járt: csak kevés kellett volna, hogy érzelgősségbe bukjék, íme, ez az első pillantásra talán túlírtnak, negédesnek látszó hasonlat hogyan válik művészi erejűvé: „A büszkeség lobbantotta őszibarackvirág-színűre az én mindig bánatos szülőm arcát, nem a sértett hiúság.” Pár sorral alább értjük meg, nem öncélú, erőltetett kén ez, hanem megvan a művészi hatást kiváltó rendeltetése. Amikor a beiratkozást intéző tanár közli a tandíj összegét, a hat forint ötvenhárom krajcárt Móra Mártonné, akinek a kendője sarkába mindössze esetlen forint volt bekötve, halálra sápadt: „Olyan lett a barackvirág-arc, mint a meggyfavirág.” M’ra tudatosan helyez el szövegében először jelentéktelennek látszó szavakat, amelyek később, továbbfejlesztett változatukkal együtt megsokszorozva hatnak, szinte robbannak. Ilyen hívószó Itt a bálvány, amely először kedvező hangulatot kelt az olvasóban, rokonszenvessé teszi a jellemzettet, Agnes főtisztelendő urat. „Mindig ott sétált a templom körül, mint valami megelevenedett, hatalmas, szép, nagy bálvány.,. A szó igazi funkcióját alább értjük meg, amikor Móráná kérésére a jóságos úr letorkolja őket: hol van az megírva, hogy mindenkinek muszáj urat nevelni a gyerekéből? Szigorú lett a jó ember, mint a kőbálvány.” Ilyen és még sok más gondolati és nyelvi érték teszi irodalmunk egyik legszebb és legmegrázóbb elbeszélésévé fél évszázad óta Móra Ferenc Szeptemberi em- WC-éL Dér Endre János-napi vendég Esett-roggyant vénemberként vetődött hozzánk Kun Feri bácsi, az utolsó bihari betyár. A szőlőt gondozgatta, meg a kert néhány fáját, napszámba. Nyolcvan körül járt. Hajlott hátával is igencsak megütötte a 185—190 centimétert. A legderekasabb lóról is nyilván a földet sutulta a lába szegénylegény-korában ... A múlt század második felében mocsaras-zsomoikos, bozontos táj volt a Körösök vidéke; Gyulától szinte Újfaluig, a Fehér-Köröstől a Berettyóiig — süppedős-lápos rét burjánzott. Bujdosók paradicsoma: Elég nagy a bihari határ, Magam leszek bujdosó betyár. Mégse leszek a császár katonája! Kun Ferencék mindenütt otthonosak voltak ezekben a cserés, oltalmazó berkekben. Ahová csak a merettyűs halászok, kósza madarászok követték őket büntetlenül. Se termetre, se kurázsira nézvést nem lehetett utolsó „fattyú” Feri bácsi egykoron. — Mint a vánkost, emeltem a magasba Kopec-Tar Imrét; nadrágszíjába dugtam a karabélyom csövit, úgy csóváltam a fejem körül, pélg mázsányi is voót tán — bizonygatta büszkén. S nem helyezkedett ok nélkül. Ez t a Kopec-Tar, Imrét különben —• aki vésztői csiszár lehetett — sokszor megidézte Feri bácsi. Kivált, ha kicsi bort húzott volt — apám megbízásából — a hitványabb Otelló s hordóból, lopótökkel. Olyankor sebesen szaladgált az ádámcsutka, s a lopó sehogyan sem akart megtelni... Pedig Feri bácsi — vénságére — szeszmentes életet fogadott az újtelepi „hivők” papjának, Vályoni Sandri bácsinak. Beállott a hivők közé a vén betyár. Hanem a szesztilalomhoz mégse tudta tartani magát. Még mégbotló nyelvvel, de azért takaros folyékonysággal hadarászta egy-egy, lopótökkel való bajlódás után — nekünk, gyerekeknek. — Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert! Vagyis: a szavak, elsősorban a káromkodás. Nem is hagyta el a száját undok szó, meg kell hagyni! Ha akácgallyazás közben tüske sértette meg a kezét, ennyit dünnyögött csupán: — A tűz égesse meg! Kevesektől hallottam a mi bihari falunkban ilyen káromkodástól mentes beszédet, s még kevesebben voltak arra képesek, hogy oldalszám idézzenek a Bibliából — ahogyan ez az írni-olvasni se tudó vénember tette. Rajongó tűzben égett a szeme, úgy hirdette fennen, egy felfordított mallerosládára állva: — Megkegyelmez az Úr a mi álnokságainknak, és a mi bűneinkről és gonoszságairól meg nem’ emlékezik... Mert nem éheznek többé, sem nem szomjuhoznak; sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség, mert a Bárány legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl az Isten az ő szemeikről minden könnyet! Tátott szájjal álltunk előtte, tíz-tizenkét éves gyerkőcök; röhögni — de még kuncogni se jutott eszébe — egyenknek se... Pedig a „hívőket” — a szektatagokat — mi se kímélgettük, amúgy. Gúny tárgyai voltak jobbára. (Máig tűnődöm rajta: miféle szekta rakhatott fészket a falunkban. Jehovisták? Pünkösd disák? Banditák. Bizonyos, hogy a Jelenések Könyvét, meg Dánielt idézték legtöbbször, de hát ez valamennyi alföldi szektára jellemző volt...) Ájtatosan bújt a gondolataiba az ácsmódra eszkábált dikón is, esténként a tornácon, mielőtt a kását kezdette volna fújni a lópokróc alatt. Egy fülledt, felleges nyáréjszakán, amikor úgy érezhette az ember: kiszivattyúzták az oxigént a levegőből, szörnyű hörgésre, kiáltozásra riadtunk." A nyitott ablakon át ugrottam az öreghez, azt hittem, haldoklik. Hát — nem volt valami jól. A félhomályban is tisztán lehetett látni, hogy csukott szemmel hányja-veli, hajigálja a felsőtestét; a szája habos, s iszonyú félmondatokat üvölt eszehagyottan. Istenkáromlás, szitok-átok, kivágott emberszív, miskárolás, vesszőzés — sok-sok iszonyat bukott ki a vén betyár száján, önkívületében, törött félmondatokban. Addig ráztam, magam is reszketve, amíg nagynehezen ki nem nyitotta a szemét. — Feri bátyám! — He, fattyam! — bámult rám lecsihadva, jámbor kék szemét rámmeresztve. — Mi lelte, Feri bátyám?! — Engem az ég egy világon semmi, kicsin — tekergette a nyakát. — Eredjél csak aludni, takarosan. Úgy mondta reggel: nem emlékszik a szörnyű kiáltozásokra. Annyi derengett csak néki, hogy hajnal felé — álmában — Kopec- Tar Imrét pofozta véresre. Mint akkor, annak idején, amikor a komádi vásáron a kupec bagóért szedegetett össze három szekérnyi süldőmalacot a faluszéli szegényektől. Ők aztán — Baji Jankó szegénylegény-komájával — visszaadatták a veremházas éhezőknek mind a malackákat. No persze, a pénzt nem kapta vissza a kupec ! Nyilván ezt is a fejére olvasták Ozsváth csendbiztosék, amikor hurokra kerültek Feri bácsiék, s megkapta a tüzes vasat a hátára... Mert minékünk ez volt a legérdekesebb, s legizgatóbb: a bilyogvasütötte akasztófa, az öreg hátán. Az öreg Ferenc ugyan soha nem emlegette, de az egész falu tudta, hogy a tekintetes komisszáros úrék — tán végső figyelmeztetésként — akasztófát égettek a háta közepére. Erről — sosem esett szó nálunk. Édesapám megtiltotta. De hát a kamaszgyereknek — épp a tiltás csiholja lángra a komiszkodást. Amikor — pár évre rá — mi is kamaszokká lettünk, s minden bogot mohón iparkodtunk kifejteni — szemet vetettünk az akasztófára. Feri bácsi likas-bakancsos, Iona esős kői hússá kopott addigra. Újtelepi fészerekben húzta et a tészimankót, s régen szőtt, szutykos bakó lógott a vállán. János-napokon azért csak eltiblékolt hozzánk, erőtlen botladozását az összevisszafajta szeszek tették mégbizonytalanabbá. Eltökéltük, megnézzük azt ott akasztófát, bármi történjék is. Édesapám, a nemesebb borból, a fehérből kínálta meg az öreget. S hogy az emberséget tovább fokozza, az udvaron is végigkísérte. Megvédte János napi vendégét: „Megszenvedett érte!” — mondta. így aztán sohsem nézhettük meg az emberhúsba sütött akasztófát •' : ' )