Délmagyarország, 1982. január (72. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-23 / 19. szám

8 Csodadoktor A­z emberek szívesen hisznek­­­­ a csodákban. A tudat mé­lyén ugyan él a bizonyos­ság, hogy nincsenek csodák, de néha lerázzuk e bizonyosság béklyóit és felszabadultan, mint könnyed hipnózis áldozatai en­gedjük át magunkat az óhajtott hitnek, a vágyott csoda önámító ábrándjának. A szomszédos községben élt és gyógyított Hankó bácsi. Híre egy­re nőtt, hívei rajongó lelkese­déssel beszéltek a sodás képessé­geiről, gyógyító tudományáról, hatásos receptjeiről Pásztor volt valamikor a Kárpátokban, ott tanulta apjától a természetes gyógymódokat, a növények és füvek titkait, melyeket az orvo­sok sem ismernek. Az állam minden polgárának alkotmányban rögzített jogot sza­vatol az ingyenes gyógyításhoz. A polgár azonban gyanakvó; ami ingyen van, az gyanús. Egyre többen keresték fel Hankó bá­csit, aki fáradhatatlanul foga­dott minden hozzáfordulót, gyak­ran sorban álltak háza előtt. Dr. Kemény kórházi főorvos osztályára beszállítottak egy 18 éves fiút. Valósággal csont és bőr, arcán a járomcsont kiug­rott, nagy fekete szemei szinte halálfejben fénylettek. Hátán nyolc, ujjhegyin­ ötforintnyi nagyságú, csontig hatoló, bűzlő fekély, nyüzsögtek bennük a fe­hér kukacok, a döglény álcák. Vérnyomása alig mérhetően ala­csony, pulzusa alig tapintható. A szülőket a felvételkor kikér­dezték az eddigi kezelés felől. Az alábbi történtecske kereke­dett ki. Néhány nappal azután, hogy a fiú hirtelen rosszul lett, rázta a hideg, köhécselt, elgyengülve ágynak esett, egyik szomszéd­juk Hankó bácsit ajánlotta, mondogatva, hogy a helyi orvos semmit sem ér, nemrég jött ide, nem ismeri senki, így hát sze­kérre pakolták a fiút és elhaj­tottak a 10 kilométerre fekvő faluba. Hankó bácsi megnézte a fiú körmét és azt javasolta, hogy szúrjanak le egy fiatal malacot, a háta szalonnájából vágjanak ki egy 40 centi hosszú, 10 centi széles csíkot, és madzsaggal akasszák a fiú nyakába úgy, hogy a két lapockája között a hátára lógjon, de le ne vegyék hat hétig! Mindent így csinál­tak. A többit már könnyű elkép­zelni. Július volt, kánikula. Iz­zadt a szerencsétlen, lázas be­teg, feküdt a szalonnán (ami már önmagában is borzasztó le­hetett), mely előbb avasodni, majd rothadni kezdett. A sava­nyú, eves, bűzlő folyadék fel­marta a beteg bőrét, teli lett egyre nagyobb, egyre ijesztőbb fekélyekkel. Látták a szülők, hogy nagy baj van, de a szom­széd esküdözött Hankó bácsi nagy tudására, orvosokat lefőző képességeire, bíztatta őket erő­sen, hogy várják csak ki a hat hetet. Hívták volna már az or­vost de szégyellték eddigi mel­lőzését. Végül, látva a gyerek szörnyű állapotát, mégis elhív­ták. Az orvos azonnal telefonált a mentőknek. Betegének gyógyulása után Kemény főorvos elhatározta, hogy kielégíti kíváncsiságát és maga is elmegy Hankó bácsi­hoz. Vele tartott dr. Szőke tü­dőgondozó főorvos is, aki a fiút hivatalból ellenőrizte. Alig vár­ták, hogy megnézzék közelebb­ről is a csodadoktort. Meleg, kora őszi napon, dél­után három körül nyitottak be a házba A gazda az üvegezett folyosón ült a fal melletti asz­talnál, ingújra feltűrve, előtte kék fazék. Az illat elárulta, hogy az edényben pörkölt kínál­tat­ja magát. A vaskos termetű férfi dörmögve fogadta a köszönést, de az evést nem hagyta abba. — Hát mi járatban? — Betegek volnánk. — válaszolt dr. Ke­mény. — Miért nem mennek orvoshoz? Az adna penicillint! — Úgy hangzott, mintha a pe­nicillin valami fenyegető vesze­delem volna. — Már voltunk több orvosnál, de hiába, sóhaj­totta dr. Szőke. — Hát mi a baj? — állt fel végre Hankó bá­csi. — A derekam... — tapin­­tott oda dr. Szőke. — A gazda eléje lépett. — Nyújtsa ki a lá­bait! — Leguggolt, és a két ci­­pős lábat egymás mellé illeszt­­gette, de a középvonaltól kissé oldalra húzva (nyilván!) nem látszottak egyforma hosszúnak. — Látja? A gerince beteg. Áll­jon fel! — Dr. Szőke legalább 120 kilót nyomott. Hankó bácsi elkapta a jobb karját, magára rántotta a hatalmas testet, de közben kissé oldalra fordult, mint a birkózók csípődobásnál. Az orvos jajdult egyet. — No! Most minden rendben, hangzott a biztató nyilatkozat. — Leültet­te dr. Szőkét, akinek most ki­nyújtott lábai (minő csoda!) a középvonalban pontosan egyfor­ma hosszúak voltak. — Láthatja maga is, ez az, amit az orvosok nem tudnak — Kérdezés nélkül megfogta dr. Kemény kezét, a hüvelykjét nézegette. — Magá­nak a mája beteg! — írok gyógy­­teát. Az abroszon fehér papírla­pok hevertek, egyet elvett, és lassú, nyugodt kézmozgással, rajzolt betűkkel négyféle füvet írt fel, melyet teának kellett el­készíteni. — Mit fizetünk? — Fizetség nincs! Ahogy gondol­ják. Kilépett egy ajtón és egyedül maradtak. Az abroszon számos nyitott levél hevert, dr. Szőke beleolvasott néhányba. — Ezek hálalevelek, szándékosan hagy­ták elöl. — Dr. Kemény bizta­tására egyet félhangosan felol­vasott. — „Kedves Hankó bá­csi ! Szeretném megkérdezni, hogy édesapámat mikor vihet­nénk le ismét. A taxi drága, ezért pontos időt kérek, hogy ne várakozzunk sokat. A kezelést pontosan végezzük. Utasítása szerint édesapám haját leborot­váltuk és naponta három ízben egy óráig borogatjuk kovászos uborka levével. Igaz, hogy fél­oldala továbbra is béna, de mi bízunk Hankó bácsiban, nem hisszük, amit az orvosok már két éve mondanak, hogy apámon nem lehet segíteni, bénasága örökre szól. Várjuk levelét. Tisz­telettel, L. I.-né közgazdász, Bu­dapest”. A két orvos csak bámult né­mán, néhányszor lemondóan le­gyintettek. Az asszony ismét megjelent, felemelte az abrosz sarkát, alatta temérdek pénz 50—50 forintot tettek a többi mellé.­­ A buszállomásához ballagva sem váltottak szót. A kirándulás kezdeti jókedve ala­posan elpárolgott. Érthető Ne­héz tudomásul venni, hogy szá­zadunk második felében körü­löttünk, velünk él egy darabka középkor. A sötétülő kerk égen hófehér csíkot húzott egy sugárhajtású repülőgép. BÁNKI MIHÁLY Nyárádi Szabó Zoltán Vissza Elutazottak útjait megőrzöm itt a papíron Akiknek tegnap volt az holnapján kérdőjél sz­ó És a megfeszült szemen!" kettéhasadnak a szelek­­ az álmok fölött csüng a ! ha dobolnak a kerekek Kapaszkodik az inga ! holtpontról újra lez"’ Fordított hittel a vi1 kérdőie!-katonáivá' Idővel kivásott utak szemhéj alatt a hős a műmosoly is szétfő:­­ a visszanézés fenyegei Szombat, 1982. január 23: Pályakezdés, visszhangtalanul­ ­ Tóth Pál 1975-ben érettségizett a szegedi Tömörkény István Gimnázium és Szakközépiskola grafikai szakain. Az első évek­ben — Szalay Ferenc és Zoltán­ig István hatása alatt — az al­földi festészethez kapcsolódó mű­vekkel jelentkezett a szegedi té­li, illetve a dél-alföldi tárlato­kon, és a Móra Ferenc Múzeum­ban lett kiállításrendező Kide­rült, hogy szülőfaluja Pusztaszer oly messze van Szegedtől, hogy se idő se anyagi lehetőség nem maradt számára e műfaj műve­­lésére. Egy véletlen segítette ah­hoz a megbízáshoz, mely mint­egy öt éve meghatározza életét. Bronzkori hajtűket, s egyéb ré­gészeti tárgyakat rajzolt a mú­zeum munkatársainak megbízá­sából. Egy korrodált kés­marad­vány szinte fotószerű megrajzo­lása óriási élményt jelentett szá­mára, s ennek sikere nyomán megbízásokat kapott, s a mai napig félállásban a föld mélyé­ről előkerült régészeti leleteket rajzol.) — Ezek a munkák rákénysze­­rítettek az aprólékos,­­ precíz ábrázolásra. Több ezer ilyen ré­gészeti rajzot készítettem, mind jobban elmaradtak a festményeid a grafika mint tágabb horizont­jai tárultak föl. Nem volt kön­­­nyű a váltás, hisz különösen portréimról biztatóan véleke­dett Barcsay Jenő és Borsos Miklós. Később­ a budapesti Nem­zeti Múzeum középkori osztá­lyának készítettem rengeteg raj­zot. Fantasztikusan sok tapasz­talatot szereztem ezekkel a mun­kákkal. Előfordult, hogy éppen nem voltak régészeti tárgyak, de megkértek, hogy bogarakról, ro­varokról készítsek természettu­dományos illusztrációkat. Felme­rült bennem a kérdés, vajon k­ell-e ez nekem, megfelel-e egyéniségemnek, segíti-e a to­vábblépést? A nagy lökést a tankönyvkiadó felkérése jelentet­te amikor elveszett klisék he­lyett rajzokat kellett pótolni egy tankönyvhöz. Majd eljutottam dr. Móczár László professzorhoz, a JATE állattani tanszékének vezetőjéhez, akinek tetszettek munkáim, s összehozott a Sze­geden élő világhírű természettu­dományos illusztrátorral, a Mun­­kácsy-díjas Richter Ilonával, aki — nagy örömömre — tanítvá­nyának tekint, mindenben segít, megosztja velem műhelytitkait. (Vajon a képzőművészet szfé­rájába tartozik-e a természet­­tudományos illusztráció nap­jainkban, amikor a színes fotó térnyerése az élet minden terü­letén szemmel látható?! Egy-egy több ezer éves régészeti lelet, ásatások, során előkerült tárgy ábrázolása nem egyszerű feladat. A fénykép elmoshatja a megko­pott részeket, a fény-árnyék ha­tások elkendőzhetik a legértéke­sebb motívumokat. A rajzi re­konstrukció, azaz a tudományos illusztráció viszont a lényegre koncentrálva a megkopott ré­szeket is továbbépítheti, folytat­hatja, kiemelheti, így egy teljes illúziót tárhat a könyv olvasói elé. Ugyanez vonatkozik példá­ul a természettudományos, első­sorban biológiai illu­sztrációkra. A fotóeljárások mélységélességi problémákat vetnek föl. Egy-egy tudományos értékű illusztráción meg kell jelennie minden hatá­rozó jellegnek. Nem beszélve az életfunkciók mozgásfázisainak folyamatábrázolásairól, melyeket rajzban sokkal inkább lényegre törően lehet megfogalmazni. Ar­ról nem is szólva, hogy a leg­több esetben ezek a képzőművé­szeti jellegű illusztrációk olcsób­bak a színes fotóknál és jobban simulnak a nyomdatechnikai el­járásokhoz.) — Egy őslénytannal foglalko­zó kiadvány illusztrációit készí­tem a Tankönyvkiadó megbízásá­ból. Egyszerre lesz egyetemi tan­könyv és ismeretterjesztő kiad­vány. Százötven illusztrációt tar­talmaz, közte tíz színes táblát. Mindez igen precíz, körültekintő munkát igényel. Gyakran kell konzultálnom szakemberekkel, egyetemek és múzeumok kutatói­val. Mindenesetre izgalmas és szép munka. Egy-egy ilyen il­lusztráción találkoznia kell a tu­dományos precizitásnak és a megjelenítés művészi voltának Nem lehet száraz, rideg, meg kell találni azokat a pontokat, ahol kifejezhetem nemcsak szakmai felkészültségemet, de önálló szemléletemet is. Erre sajnos, nálunk nemigen figyelnek oda! Pusztaszert egy keskeny út köldökzsinórja köti az E 5-ös fő­úthoz. Igencsak kiesik ez a köz­ség az ország vérkeringéséből. Pedig egy képzőművésznek külö­nösen fontos, hogy­ ismerjek, tud­janak róla, munkákkal keressék, alkotásainak közönséget szerez­zenek. Tóth Pál két alkalommal kérte felvételét a Magyar Nép­köztársaság Művészeti Alapjá­hoz. Először a Fiatal Művészek Stúdiójához irányították, ahol anélkül, hogy megnézték volna rajzait, elutasították. Második al­kalommal közölték vele, hogy szakmai felkészültségét bizonyító munkái mellé küldjön önéletraj­zot, és szerezze be a területi szervezet javaslatát is. Kétszer írt az itt illetékes szövetségi tisztségviselőknek, mindkétszer visszhangtalanul. Néhány nappal a minősítés előtt értesítették Bu­dapestről, s ő a helyi szervezet javaslata nélkül, egy maxipával érkezett az Alap minősítő bizott­sága elé. Három nap múlva kö­zölték: felvették az Alap tagjai­nak sorába, melyet — mivel még nincs 30 éves és nem végzett képzőművészeti főiskolát — a Szövetség grafikai szakosztályá­nak is meg kellett erősítenie. Ez is megtörtént. Hogy ez változ­tatott-e valamit 1981. május el­seje óta Tóth Pál pusztaszeri la­kos életén?!) — Nem panaszkodom, hisz munkám van, a helyi képzőmű­vészek ellenére Alap­tag lettem, a szegedi múzeumban van egy 1800 forintos felállásom, s még 30 éves sem vagyok. De hadd mondjak el három történetet. Úgy éreztem, az én precíz mik­rovilágom nagyon alkalmas bé­lyegek tervezésére. Írtam is egy levelet a Közlekedési és Posta­ügyi Minisztériumhoz, ahonnan a következő válasz érkezett. Ennek egy részlete: .......Sajnálattal kell azonban közölni önnel, hogy a köztünk levő térbeli távolság nem teszi lehetővé e munkába történő bekapcsolódását... A bélyegek tervezésére ... csak bu­dapesti (vagy közeli és bejáró), közülük is csak távbeszélőn elér­hető művészeket tudok megbíz­ni.” Jelentkeztem a Rézkarcoló Művészek Alkotó Közösségébe, ahonnan a következő néhány sort­ kaptam. ..Levelére válaszolva közöljük, hogy Alkotó Közössé­günknél nincs tagfelvétel. .Pá­lyakezdéséhez tanácsot adni sem tudunk.” Még régebben felaján­lottam munkáimat a MAH­R- nek. Akkor azt válaszolták, hogy amíg nem vagyok Alap-tag nem bízhatnak meg emblémák, pla­­kátok, oklevelek tervezésével Mióta Alap-tag vagyok, válaszra sem méltattak. Most már csak azt nem tudom, mi legyek ha, „nagy” leszek ?! (Tóth Pál évek óta részt vesz e táj képzőművészeinek sereg­szemléjén. Grafikai lapjain sze­rencsés szintézisben találkozik természettudományi műhelymun­ka, és a jelképi-szürreális mon­danivaló. Egy újfajta grafikai világ megteremtésén fáradozik. Meglehetősen visszhangtalanul és elszigetelten dolgozik, a puszta­szeri lakás üvegezett verandá­ján, ahol ilyenkor meggémbere­­dik az ember ujja. Vajon innen minden út zsákutca? Egy pálya­kezdő művész számára van-e ki­ugrási lehetőség ebből az elszi­geteltségből? Megoldhatja-e anyagi és szakmai gondjait egy hold paprika föld?!) — A minap a televízióban Darvas Iván a róla készült portréfilmben azt mondta, hogy azért szerencsés ember, mert azt csinálja, amit szeret, ezt elfo­gadja a közönség, és még meg is él belőle. Én azt csinálom, amit szeretek, egy szűk közön­ség el is fogadja munkáimat, csa "i­a megélni nehéz... TAN­DI LAJOS

Next