Délmagyarország, 1982. január (72. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-23 / 19. szám
8 Csodadoktor Az emberek szívesen hisznek a csodákban. A tudat mélyén ugyan él a bizonyosság, hogy nincsenek csodák, de néha lerázzuk e bizonyosság béklyóit és felszabadultan, mint könnyed hipnózis áldozatai engedjük át magunkat az óhajtott hitnek, a vágyott csoda önámító ábrándjának. A szomszédos községben élt és gyógyított Hankó bácsi. Híre egyre nőtt, hívei rajongó lelkesedéssel beszéltek a sodás képességeiről, gyógyító tudományáról, hatásos receptjeiről Pásztor volt valamikor a Kárpátokban, ott tanulta apjától a természetes gyógymódokat, a növények és füvek titkait, melyeket az orvosok sem ismernek. Az állam minden polgárának alkotmányban rögzített jogot szavatol az ingyenes gyógyításhoz. A polgár azonban gyanakvó; ami ingyen van, az gyanús. Egyre többen keresték fel Hankó bácsit, aki fáradhatatlanul fogadott minden hozzáfordulót, gyakran sorban álltak háza előtt. Dr. Kemény kórházi főorvos osztályára beszállítottak egy 18 éves fiút. Valósággal csont és bőr, arcán a járomcsont kiugrott, nagy fekete szemei szinte halálfejben fénylettek. Hátán nyolc, ujjhegyin ötforintnyi nagyságú, csontig hatoló, bűzlő fekély, nyüzsögtek bennük a fehér kukacok, a döglény álcák. Vérnyomása alig mérhetően alacsony, pulzusa alig tapintható. A szülőket a felvételkor kikérdezték az eddigi kezelés felől. Az alábbi történtecske kerekedett ki. Néhány nappal azután, hogy a fiú hirtelen rosszul lett, rázta a hideg, köhécselt, elgyengülve ágynak esett, egyik szomszédjuk Hankó bácsit ajánlotta, mondogatva, hogy a helyi orvos semmit sem ér, nemrég jött ide, nem ismeri senki, így hát szekérre pakolták a fiút és elhajtottak a 10 kilométerre fekvő faluba. Hankó bácsi megnézte a fiú körmét és azt javasolta, hogy szúrjanak le egy fiatal malacot, a háta szalonnájából vágjanak ki egy 40 centi hosszú, 10 centi széles csíkot, és madzsaggal akasszák a fiú nyakába úgy, hogy a két lapockája között a hátára lógjon, de le ne vegyék hat hétig! Mindent így csináltak. A többit már könnyű elképzelni. Július volt, kánikula. Izzadt a szerencsétlen, lázas beteg, feküdt a szalonnán (ami már önmagában is borzasztó lehetett), mely előbb avasodni, majd rothadni kezdett. A savanyú, eves, bűzlő folyadék felmarta a beteg bőrét, teli lett egyre nagyobb, egyre ijesztőbb fekélyekkel. Látták a szülők, hogy nagy baj van, de a szomszéd esküdözött Hankó bácsi nagy tudására, orvosokat lefőző képességeire, bíztatta őket erősen, hogy várják csak ki a hat hetet. Hívták volna már az orvost de szégyellték eddigi mellőzését. Végül, látva a gyerek szörnyű állapotát, mégis elhívták. Az orvos azonnal telefonált a mentőknek. Betegének gyógyulása után Kemény főorvos elhatározta, hogy kielégíti kíváncsiságát és maga is elmegy Hankó bácsihoz. Vele tartott dr. Szőke tüdőgondozó főorvos is, aki a fiút hivatalból ellenőrizte. Alig várták, hogy megnézzék közelebbről is a csodadoktort. Meleg, kora őszi napon, délután három körül nyitottak be a házba A gazda az üvegezett folyosón ült a fal melletti asztalnál, ingújra feltűrve, előtte kék fazék. Az illat elárulta, hogy az edényben pörkölt kínáltatja magát. A vaskos termetű férfi dörmögve fogadta a köszönést, de az evést nem hagyta abba. — Hát mi járatban? — Betegek volnánk. — válaszolt dr. Kemény. — Miért nem mennek orvoshoz? Az adna penicillint! — Úgy hangzott, mintha a penicillin valami fenyegető veszedelem volna. — Már voltunk több orvosnál, de hiába, sóhajtotta dr. Szőke. — Hát mi a baj? — állt fel végre Hankó bácsi. — A derekam... — tapintott oda dr. Szőke. — A gazda eléje lépett. — Nyújtsa ki a lábait! — Leguggolt, és a két cipős lábat egymás mellé illesztgette, de a középvonaltól kissé oldalra húzva (nyilván!) nem látszottak egyforma hosszúnak. — Látja? A gerince beteg. Álljon fel! — Dr. Szőke legalább 120 kilót nyomott. Hankó bácsi elkapta a jobb karját, magára rántotta a hatalmas testet, de közben kissé oldalra fordult, mint a birkózók csípődobásnál. Az orvos jajdult egyet. — No! Most minden rendben, hangzott a biztató nyilatkozat. — Leültette dr. Szőkét, akinek most kinyújtott lábai (minő csoda!) a középvonalban pontosan egyforma hosszúak voltak. — Láthatja maga is, ez az, amit az orvosok nem tudnak — Kérdezés nélkül megfogta dr. Kemény kezét, a hüvelykjét nézegette. — Magának a mája beteg! — írok gyógyteát. Az abroszon fehér papírlapok hevertek, egyet elvett, és lassú, nyugodt kézmozgással, rajzolt betűkkel négyféle füvet írt fel, melyet teának kellett elkészíteni. — Mit fizetünk? — Fizetség nincs! Ahogy gondolják. Kilépett egy ajtón és egyedül maradtak. Az abroszon számos nyitott levél hevert, dr. Szőke beleolvasott néhányba. — Ezek hálalevelek, szándékosan hagyták elöl. — Dr. Kemény biztatására egyet félhangosan felolvasott. — „Kedves Hankó bácsi ! Szeretném megkérdezni, hogy édesapámat mikor vihetnénk le ismét. A taxi drága, ezért pontos időt kérek, hogy ne várakozzunk sokat. A kezelést pontosan végezzük. Utasítása szerint édesapám haját leborotváltuk és naponta három ízben egy óráig borogatjuk kovászos uborka levével. Igaz, hogy féloldala továbbra is béna, de mi bízunk Hankó bácsiban, nem hisszük, amit az orvosok már két éve mondanak, hogy apámon nem lehet segíteni, bénasága örökre szól. Várjuk levelét. Tisztelettel, L. I.-né közgazdász, Budapest”. A két orvos csak bámult némán, néhányszor lemondóan legyintettek. Az asszony ismét megjelent, felemelte az abrosz sarkát, alatta temérdek pénz 50—50 forintot tettek a többi mellé. A buszállomásához ballagva sem váltottak szót. A kirándulás kezdeti jókedve alaposan elpárolgott. Érthető Nehéz tudomásul venni, hogy századunk második felében körülöttünk, velünk él egy darabka középkor. A sötétülő kerk égen hófehér csíkot húzott egy sugárhajtású repülőgép. BÁNKI MIHÁLY Nyárádi Szabó Zoltán Vissza Elutazottak útjait megőrzöm itt a papíron Akiknek tegnap volt az holnapján kérdőjél szó És a megfeszült szemen!" kettéhasadnak a szelek az álmok fölött csüng a ! ha dobolnak a kerekek Kapaszkodik az inga ! holtpontról újra lez"’ Fordított hittel a vi1 kérdőie!-katonáivá' Idővel kivásott utak szemhéj alatt a hős a műmosoly is szétfő: a visszanézés fenyegei Szombat, 1982. január 23: Pályakezdés, visszhangtalanul Tóth Pál 1975-ben érettségizett a szegedi Tömörkény István Gimnázium és Szakközépiskola grafikai szakain. Az első években — Szalay Ferenc és Zoltánig István hatása alatt — az alföldi festészethez kapcsolódó művekkel jelentkezett a szegedi téli, illetve a dél-alföldi tárlatokon, és a Móra Ferenc Múzeumban lett kiállításrendező Kiderült, hogy szülőfaluja Pusztaszer oly messze van Szegedtől, hogy se idő se anyagi lehetőség nem maradt számára e műfaj művelésére. Egy véletlen segítette ahhoz a megbízáshoz, mely mintegy öt éve meghatározza életét. Bronzkori hajtűket, s egyéb régészeti tárgyakat rajzolt a múzeum munkatársainak megbízásából. Egy korrodált késmaradvány szinte fotószerű megrajzolása óriási élményt jelentett számára, s ennek sikere nyomán megbízásokat kapott, s a mai napig félállásban a föld mélyéről előkerült régészeti leleteket rajzol.) — Ezek a munkák rákényszerítettek az aprólékos, precíz ábrázolásra. Több ezer ilyen régészeti rajzot készítettem, mind jobban elmaradtak a festményeid a grafika mint tágabb horizontjai tárultak föl. Nem volt könnyű a váltás, hisz különösen portréimról biztatóan vélekedett Barcsay Jenő és Borsos Miklós. Később a budapesti Nemzeti Múzeum középkori osztályának készítettem rengeteg rajzot. Fantasztikusan sok tapasztalatot szereztem ezekkel a munkákkal. Előfordult, hogy éppen nem voltak régészeti tárgyak, de megkértek, hogy bogarakról, rovarokról készítsek természettudományos illusztrációkat. Felmerült bennem a kérdés, vajon kell-e ez nekem, megfelel-e egyéniségemnek, segíti-e a továbblépést? A nagy lökést a tankönyvkiadó felkérése jelentette amikor elveszett klisék helyett rajzokat kellett pótolni egy tankönyvhöz. Majd eljutottam dr. Móczár László professzorhoz, a JATE állattani tanszékének vezetőjéhez, akinek tetszettek munkáim, s összehozott a Szegeden élő világhírű természettudományos illusztrátorral, a Munkácsy-díjas Richter Ilonával, aki — nagy örömömre — tanítványának tekint, mindenben segít, megosztja velem műhelytitkait. (Vajon a képzőművészet szférájába tartozik-e a természettudományos illusztráció napjainkban, amikor a színes fotó térnyerése az élet minden területén szemmel látható?! Egy-egy több ezer éves régészeti lelet, ásatások, során előkerült tárgy ábrázolása nem egyszerű feladat. A fénykép elmoshatja a megkopott részeket, a fény-árnyék hatások elkendőzhetik a legértékesebb motívumokat. A rajzi rekonstrukció, azaz a tudományos illusztráció viszont a lényegre koncentrálva a megkopott részeket is továbbépítheti, folytathatja, kiemelheti, így egy teljes illúziót tárhat a könyv olvasói elé. Ugyanez vonatkozik például a természettudományos, elsősorban biológiai illusztrációkra. A fotóeljárások mélységélességi problémákat vetnek föl. Egy-egy tudományos értékű illusztráción meg kell jelennie minden határozó jellegnek. Nem beszélve az életfunkciók mozgásfázisainak folyamatábrázolásairól, melyeket rajzban sokkal inkább lényegre törően lehet megfogalmazni. Arról nem is szólva, hogy a legtöbb esetben ezek a képzőművészeti jellegű illusztrációk olcsóbbak a színes fotóknál és jobban simulnak a nyomdatechnikai eljárásokhoz.) — Egy őslénytannal foglalkozó kiadvány illusztrációit készítem a Tankönyvkiadó megbízásából. Egyszerre lesz egyetemi tankönyv és ismeretterjesztő kiadvány. Százötven illusztrációt tartalmaz, közte tíz színes táblát. Mindez igen precíz, körültekintő munkát igényel. Gyakran kell konzultálnom szakemberekkel, egyetemek és múzeumok kutatóival. Mindenesetre izgalmas és szép munka. Egy-egy ilyen illusztráción találkoznia kell a tudományos precizitásnak és a megjelenítés művészi voltának Nem lehet száraz, rideg, meg kell találni azokat a pontokat, ahol kifejezhetem nemcsak szakmai felkészültségemet, de önálló szemléletemet is. Erre sajnos, nálunk nemigen figyelnek oda! Pusztaszert egy keskeny út köldökzsinórja köti az E 5-ös főúthoz. Igencsak kiesik ez a község az ország vérkeringéséből. Pedig egy képzőművésznek különösen fontos, hogy ismerjek, tudjanak róla, munkákkal keressék, alkotásainak közönséget szerezzenek. Tóth Pál két alkalommal kérte felvételét a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjához. Először a Fiatal Művészek Stúdiójához irányították, ahol anélkül, hogy megnézték volna rajzait, elutasították. Második alkalommal közölték vele, hogy szakmai felkészültségét bizonyító munkái mellé küldjön önéletrajzot, és szerezze be a területi szervezet javaslatát is. Kétszer írt az itt illetékes szövetségi tisztségviselőknek, mindkétszer visszhangtalanul. Néhány nappal a minősítés előtt értesítették Budapestről, s ő a helyi szervezet javaslata nélkül, egy maxipával érkezett az Alap minősítő bizottsága elé. Három nap múlva közölték: felvették az Alap tagjainak sorába, melyet — mivel még nincs 30 éves és nem végzett képzőművészeti főiskolát — a Szövetség grafikai szakosztályának is meg kellett erősítenie. Ez is megtörtént. Hogy ez változtatott-e valamit 1981. május elseje óta Tóth Pál pusztaszeri lakos életén?!) — Nem panaszkodom, hisz munkám van, a helyi képzőművészek ellenére Alaptag lettem, a szegedi múzeumban van egy 1800 forintos felállásom, s még 30 éves sem vagyok. De hadd mondjak el három történetet. Úgy éreztem, az én precíz mikrovilágom nagyon alkalmas bélyegek tervezésére. Írtam is egy levelet a Közlekedési és Postaügyi Minisztériumhoz, ahonnan a következő válasz érkezett. Ennek egy részlete: .......Sajnálattal kell azonban közölni önnel, hogy a köztünk levő térbeli távolság nem teszi lehetővé e munkába történő bekapcsolódását... A bélyegek tervezésére ... csak budapesti (vagy közeli és bejáró), közülük is csak távbeszélőn elérhető művészeket tudok megbízni.” Jelentkeztem a Rézkarcoló Művészek Alkotó Közösségébe, ahonnan a következő néhány sort kaptam. ..Levelére válaszolva közöljük, hogy Alkotó Közösségünknél nincs tagfelvétel. .Pályakezdéséhez tanácsot adni sem tudunk.” Még régebben felajánlottam munkáimat a MAHR- nek. Akkor azt válaszolták, hogy amíg nem vagyok Alap-tag nem bízhatnak meg emblémák, plakátok, oklevelek tervezésével Mióta Alap-tag vagyok, válaszra sem méltattak. Most már csak azt nem tudom, mi legyek ha, „nagy” leszek ?! (Tóth Pál évek óta részt vesz e táj képzőművészeinek seregszemléjén. Grafikai lapjain szerencsés szintézisben találkozik természettudományi műhelymunka, és a jelképi-szürreális mondanivaló. Egy újfajta grafikai világ megteremtésén fáradozik. Meglehetősen visszhangtalanul és elszigetelten dolgozik, a pusztaszeri lakás üvegezett verandáján, ahol ilyenkor meggémberedik az ember ujja. Vajon innen minden út zsákutca? Egy pályakezdő művész számára van-e kiugrási lehetőség ebből az elszigeteltségből? Megoldhatja-e anyagi és szakmai gondjait egy hold paprika föld?!) — A minap a televízióban Darvas Iván a róla készült portréfilmben azt mondta, hogy azért szerencsés ember, mert azt csinálja, amit szeret, ezt elfogadja a közönség, és még meg is él belőle. Én azt csinálom, amit szeretek, egy szűk közönség el is fogadja munkáimat, csa "ia megélni nehéz... TANDI LAJOS