Délmagyarország, 1982. június (72. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-01 / 126. szám
Kedd, 1982. június 1 A varázsló Egy ember jelenik meg a képernyőn, s egy-két perc múlva varázsló ül a helyén. A varázslókról pedig tudni kell, hogy titkaik szinte megfejthetetlenek. Hatásuk viszont óriási: bámulatra méltó képességgel hitetnek el velünk azt, amit akarnak, úgy, hogy a lélegzetünk is eláll belé. Persze az sem mindegy, mit akarnak elhitetni és hogyan végzik a műveletet. A varázsló alacsony, rövidre nyírt hajú férfi. Szeme világos, hangja kellemesen mély, beszédmodora igen értelmes, de jóformán szenvtelen, visszafogott. Egyébként régóta ismerjük: idestova húsz éve, 1063-ban a Budapesten megrendezett műkorcsolya Európa-bajnokságon már ő volt e téli sportág egy ország által kedvelt interpretátora. Finom öniróniával fejtegette akkor az igencsak szemrevaló osztrák korcsolyázó hölgy, Regina úeltzer méreteit, mondván, hogy ő bizony kalapban sétálhatna el a Diskttra mögött örökös második sportolónő kinyújtott karja alatt... A sporttól elválaszthatatlan volt: a futballban képessé vált riválisává lenni a sztentori hangú és kazánfűtöttségű ihlettel rádión közvetítő Szepesinek. Pedig ő már akkor is nyugodt volt és szenvtelen, higgadtan okos és mértéktartóan (bár hatásosan) szellemes. Ekkor azonban még csak amolyan kölyökvarázslónak számított. Telt-múlt az idő. A varázslóval történt valami. Nem hirtelenül és váratlanul, hanem valamiféle folyamat részeként. Valami olyasmi, amit a múlt héten kedden este a szegedi tévéstúdiónak a hódmezővásárhelyi fazekas Mónus -testvérekről szóló filmjében hallhattunk: Mónus Ferenc cserépkályhákat rakott sokáig, de tudta, hogy ez a tevékenysége önmagában nem lehet végleges. Hiszen neki másra van szüksége, arra, hogy önállóan formálhasson, alakíthasson. Na úgy tetszik, arra, hogy művész legyen. A mi varázslónkat általában nem tartják művésznek (bár... ki tudja?), de hasonló esett meg vele is. Olyasféle hang súghatott neki, mint a bibliai Saulnak a damaszkuszi úton. Vágj', mint Németh Lászlónak, amikor első publikációja utén a Nyugat főszerkesztőjének címezve leírta a híressé vált mondatot: „a magyar szellemi erők organizátora akarok lenni”. És az apró ember, ke kilépett a sport világából, elkezdte formálni anyagát, hogy elhitesse velünk a valóságot, Riporter, sőt RIPORTER lett, Jött az ötszemközt, a Csak ölök és mesélek és a többi. A Virág Tamás nevű varázsló immáron teljes fegyverzetben állott előttünk. Csütörtökön este ismét megjelent a képernyőn, I et asszony című műsorával. Maradjunk meg a filmpélda közül az elsőnél, amely különösen koncentráltan, a maga teljességében mutatta meg újra a varázslatot. Vitray nem egyszerűen a már-már túl sokat elemzett televíziós személyiségek egyik nagy reprezentánsa. Van benne egyfajta, mindent eldöntő és felerősítő többlet, a varázslat alapja, ami jelenségből lényeggé változtatja. Intézménnyé, unikummá. Nézzük a világ leghétköznapibb riportalanyának nem is nagyon különleges esetét, adott egy szeretet nélkül felnőtt, csalódásokkal igen korán meggyötört fiatal nő, aki egész életére egy rála közel harminc évvel öregebb férfihoz köti magát. Nézzük, s közben elszorul a torkunk, levegő után kapkodunk, ökölbe szorul a kezünk, vagy éppen csak megbabonázva nézzük a televíziót, és hihetetlen örömet érzünk, hogy ilyet is láthatunk benne. Ez a varázslat. Mivel érhető el mindez? Stílusfogásokkal? Egyszerűbben, «allangmentesebben .,tévésített" riportokat alig látni a Vitray-féléknél. Az Interjúalany kiválasztásával? Ebben már van valami, de akad még néhány jószemű riporter a Szabadság téren, s az ő alanyaik láttán-hallatán mégsem érzünk hasonlót, pedig a riportok jók, s a riporterek felkészültek és tisztességesek. (Egyik sem természetes és magától értetődő.) Akkor? A megközelítésben található a megoldás. A szemléletmódban, abban, amit Vitray fölfedez, megmutatni akar (és tud) emberek mozdulataiban, konfliktusaiban, sorsában. Mégis igaz hát, hogy nagy művész, kitűnő alkotó csak a legmagasabb morális igényeknek megfelelő ember lehet. Vitrayban az emberség a varázslat alapanyaga, erjesztője és titka. Pedig nem kedveskedik, nem „jókodik", miként több, egyébként nem tehetségtelen kolléganője, tapintata szinte észrevétlen, szenvtelensége szerzetesi alázatot rejt a Téma előtt. Es més valamit: a kommentárok nélküli erkölcsi nagvság riporteri szolgálatát. Vitray így és ebben varázsló. Ha úgy tetszik, a humanizmus felmutatásának legnagyobb bajnoka a Magyar Televízióban,, 9 ' Domonkos László Parola az elnökkel A tágulások korát éljük. Tágul a világegyetem, tehát —, hogy lényegét megértsük ez egyetem«* világnak — tágítják a fejünket iskolában, továbbképző tanfolyamon, újságban, televízióban, és legfőképp rádió által Megkíséreltem összeadni a legutóbbi műsorújságból, hány műsorpercet szán a rádió ismeretterjesztésre egyetlen hét alatt, ám miután „a hadiláb esete forog fenn” köztem és a számok között, nem írom le a végeredményt. Ügy sem stimmelne. Maradjunk annyiban, hogy rengeteget, s állapítsuk meg nyugodtan, hogy ezek a percek tartalmas percek volnának, ha a készülék előtt töltenénk el őket, pontosabban szólva: tölthetnénk. Summa summámat: a rádió mindennapi közművelődési kurzusa blicceléstől mentesen aligha végezhető el, tehát csak olyan nyugdíjasok volnának képesek minden rádiós katalógust aláírni, akik televíziós készülékkel nem rendelkeznek. Ám, mi volna, ha mégis? Mi volna, ha betörne úgy, ahogy egy frontátvonulás, egy váratlan járvány, vagy csak úgy eljövendene a Kánaán? Átvennék az embertől, esetünkből a hallgatótól, a napi munka nyűgeit a mikroprocesszorok vezérelte számítógépek, automaták és robotok... Ha mindez a múlt héten történt volna, azz emberek ott ücsörögtek volna készülékeik közelében, s hallgatták volna, hogy mitől vannak zavarok a memóriájukban, mik is azok a káros szenvedélyek, valamint, mik is azok a furulyafélék. Szólt volna hozzájuk Lőrincze Lajos és Buga doktor, Grétsy László okos intelmeivel sem lettek volna szegényebbek ? Megtudhatták volna a mezőgazdaság exportérdekeltségének összetevőit, értesülhettek volna arról, hogy annak a hétnek a zeneműve miért lett annak a hétnek a zeneműve. Azt hiszem, csodálatos képzavart találok ki (tudom, persze, hogy tudom , nem igaz), amikor azt mondom: káprázhat a hallgató füle! Csak azt képzelem el nehezen, körülményesen, hogy mit tenne a rádió elnöke, ha jelentkezne egy mindenre elszánt hallgató, s jelentené, hogy ő elvégezte a Magyar Rádió legutóbbi egyéves közművelődési kurzusát, s hajlandó tudni néprajzról kicsiben, kínai vezetők életútjáról, zeneművekről, népek irodalmáról, s egészségügyi szempontból is szuperképzett, sőt, kihív Ia valamennyi magyar társát vetélkedőre? Nem voltam még lakóbizottsági elnök sem soha, de annyit el tudok képzelni azért, hogy egy elnök ez esetben meghirdetné a vetélkedőt, s a végén a győztessel parolázna is, ha volna győztes. Félek persze, hogy önmagával, pontosabban szólva a rádióval kellene paroláznia igazából, s csak azzal. A rádió azt csinálja, ami a dolga. S egészen biztos, nem vér önmagától parolát érte. így van jól. P. F. S íróvendégek Szegeden Magyarországon először 1020-ben rendeztek könyvnapot Supka Géza kezdeményezésére. Az akció nem rekedt meg a kísérletezésnél, azóta immár 33. esztendeje évről évre megtartják a könyv ünnepét , azzal az eredménnyel, hogy esztendőnként pár napon keresztül sikerült a közvélemény figyelmét a magyar könyv jelentőségére felhívni." Könyvhétté 1052-ben terebélyesedett, s azóta is elsődleges célja, hogy „a magyar kultúrának egyetemes nemzeti ünnepe legyen". Mindig is az élő magyar irodalom propagálása volt központi gondolata. A megjelenő ünnepi könyvek mellé mindig odaálltak az írók is, hogy jelenlétükkel, szavukkal, érveikkel, személyiségükkel segítsék a könyv útját, az olvasás népszerűsítését. Ennek a gondolatnak jegyében szerveznek évtizedek óta író-olvasó találkozókat, tartanak a szerzők rendhagyó irodalomórákat az iskolákban, születnek emlékezetes irodalmi estek, könyvankétók, s mind több dedikált mű hozza személyes ismeretségbe az írót olvasójával. Az ünnepi könyvhét szegedi eseményei is ilyen találkozókkal telnek az elkövetkezendő napokban. Ma, kedden délelőtt Vészi Endre Kossuth-díjas író és költő, akinek A messziről jött ember címmel a könyvünnepre jelent meg új novellaválogatása, délelőtt az egészségügyi szakközépiskolába látogat, majd a Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola diákjainak tart rendhagyó Irodalomórát. Délután fél 3-kor pedig a Volán 10-es számú Vállalatánál találkozik olvasóival. Veress Miklós József Attiladíjas költő, akinek Csalogató címmel jelent meg új, gyerekeknek szóló verseskönyve, délelőtt 11 órakor az Északi városrészben levő fiókkönyvtárba látogat, délután fél 5-kor pedig a gyermekkönyvtárban randevúzik a kisiskolásokkal. Fülöp János Szegeden élő József Attila-díjas író délután fél 3- kor a Szegedi Textilművek vendége lesz. Holnap, szerdán négy íróvendége lesz a városnak, s összesen nyolc helyen találkoznak az irodalomkedvelőkkel. Gyurkovics Tibor délelőtt a szegedi gyermekkönyvtárba, délután az Ikarus-gyáregységbe, este pedig a Csillag téri fiókkönyvtárba látogat, a DEFAG dolgozói László Sáncsik Sándort köszönthetik a kora délutáni órákban. Újhelyi János délután a petőfi telepi, este a dorozsmai fiókkönyvtár olvasóival cserél eszmét. Benedek István a Csongrád megyei tanács klubjába látogat délután, este pedig a Somogyi-könyvtár vendége lesz. A szegedi programsorozat egyik kiemelkedő eseményére is holnap, szerdán kerül sor a Bartók Béla Művelődési Központban este 8 órakor. Itt rendezik meg Sámánok nyara címmel Katona Judit és Polner Zoltán költőházaspár irodalmi estjét, Nikolényi István újságírónak, a Délmagyarország rovatvezetőjének kalauzolásával. Az esten bemutatják a Teknyőkaparó című tévéfilmet. A zöldhajú Először is: a lény nem zöld hajú. Másodszor: a fiú, akibe beleszeret, semmiféle lovat nem ül meg, se fehéret, se feketét, se tarkát — s mellesleg ilyesmiről csupán a szórólap dezinformál, vélhetően valami előttünk rejtélyes monda kapcsán, de hát nem ez az egyetlen titokzatosság mindabban, ami a szabadkaiak szombat esti vendégjátékán történik- Alighanem nagy fába vágta fejszéjét a Népszínház ifjú csapata. Mégha ez a bizonyos fa náluk sem, mifelénk sem nőtt ki úgy igazán; tulajdonképpen importáru, hazai talajban még eléggé csenevész, alig-alig mutat eredeti hajtást. Úgy hívják: rockopera, Micsuiim hasonlattal szólva, a színház és a popkoncert keresztezéséből hivatolt elő, s nagyon praktikusan nézve körülbelül annyival több a musicalnél, amennyivel a hagyományos opera a klasszikus operettnél. Vagyis a dramaturgiája eredendően zenei fogantatása, miként az operának, szemben az operettel. A zöldhajú lány viszont — amit szabadkai szomszédaink a Zenés Színházban igencsak megkülönböztetett érdeklődéstől kísérve egyetlen este kétszer is elővezettek — inkább csak popkoncert. Három-négy jó számmal, körülbelül ennyi kevésbé jóval, bőviben használva seregnyi külsődleges eszközét, kellékét a színháznak, s majdhogynem teljesen nélkülözve annak belső, tartalmidramaturgiai meghatározóit. Szerény becslésem szerint úgy készülhetett, hogy a Népszínház ifjú csapata, fölismerve korunk számtalan egyéb szükségletei közül a nyugati világban igen nagy népszerűségnek örvendő, viszonylag friss műfaj áttelepíthetőségét, megpróbálkozott vele. A következő recept szerint: — Lengyel Gábor komponált pár hangulatos számot, — a stáb fölkérte Gobby Fehér Gyulát, írjon hozzá librettót, — közösen elhatározták, a sztoriban legyen egy fiú meg egy lány, aki magányos, jól szituált papája nem törődik vele, csak az egzisztenciájával, fényűző lakásával, szeretőivel, mamája akként aggódik érte, hogy szüntelen lefekszik a lány kezelőorvosával, ezek után az egymásnak szánt fiatalok egymásba szeretnek, a lány rossz társaságba keveredik, kábítószerhez nyúl, a szerelem és lány múlik, satöbbi, szóval, ebből kellene szövegkönyvet írni. — Gobby Fehér Gyula azonban a könnyebbik végénél állt hozzá, leírta ezt a szinopszist, ahelyett, hogy megírta volna a librettót. Kór. Hiszen a Népszínház ifjú csapata láthatóan apaitanyait beleadott. Nyikorgó vastraverzeket másznak meg, sétafikálnak ki-be, táncolnak, énekelnek, tüzet gyújtanak, füstül hánynak. Egyikük még csupaszon is megmutatja, miként füst az, ha az ember a szó szoros értelmében levetkőzi konvencióit. Csupán az egész nem áll össze úgy, ahogyan szeretnénk, s amiért láthatóan sokan és sokat dolgoztak. A címszereplő Jónás Gabriella mindenesetre ígéretesen bizonyítja sokoldalúságát: még fejjel lefelé lógva is képes énekelni a mikrofonba. N. I. Úttörővezetők kitüntetése Vasárnap a Vörös Csillag moziban megtartott gyermeknapi díszünnepségen kitüntetésekkel jutalmazták a kiváló úttörő- és ifjúsági vezetőket, a legeredményesebb úttörőcsapatokat. Úttörővezető Érdemérmet kapott Lázár Pálné (Gödei általános iskola). Kiváló Úttörővesete kitüntetésben részesült dr. Ivanics Jánosné (Madách ált. isk.), PaPP Tibor (Zalka Máté iskola), Mohács Lászlóvá (Zrínyi Ilona Iskola), Szilágyi Jánosné (Balázs Béla Úttörőhöz). Az úttörőszövetség országos elnökségének Dicsérő Oklevelét kapta Bezdán Iitvánná (Tarján III. számú iskola), dr. Gera Gézáné (Hámán Kató iskola), Balogh Péterné (Dugonics iskola), Nóvé Ferencné (ságváritelepi iskola) és Sebukné Józsa Mária (Révai inkám). Kiváló Ifjúvezetői Munkáért elismerésben részesült Kékes Szabó Andrea (Radnóti gimnázium), Gombos Mária és Bozsó Erika (Tisza-parti gimnázium), Bodó Imre (Déri Miksa szakközépiskola) tanuló. A Csongrád megyei úttörőelnökség Dicsérő Oklevelét nyerte el a Hámán Kató iskola és a szőregi általános iskola úttörőcsapata. A városi úttörőelnökség Dicsérő Oklevelét pedig a Béke utcai iskola és a Révai iskola úttörőcsapata kapta. A DÉLTERV KISZ-bizottsága, a Lila akác étterem Október 11. és Juhász Gyula szocialista brigádja, a Családi eseményeket rendező iroda Kodály kórusa szintén megkapta a városi úttörőelnökség Dicsérő Oklevelét. Az üllési általános iskola úttörőcsapata az úttörőszövetség országos elnökségének Kiváló úttörőmunkáért kitüntetésében részesült. Sáska István, a sándorfalvi általános iskola igazgatója a Gsermebercért Emlékérmet, a Sándorfalvi Szegedi Járási Ruházati Szakipari Szövetkezet Petőfi Sándor szocialista brigádja a Gyermekekért Emlékplakettet kapta. A díszünnepségen, ahol közel hatszáz iskolás vett részt, a kitüntetéseket Zeleiné Horváth Sára megyei és Szabó Ágnes városi úttörőelnök adta át. , Hétköznapok Lyuk Néhány hónapja történt, hogy beszakadt egy csatornafedél az Északi városrészben. Az úttest közepén ásítozó, jókora lyukat valóságos gyerekhad vette körül, integetve a közeledő autósoknak, hogy még jókor észrevegyék: veszély leselkedik rájuk, legalábbis autójuk futóművére. És amikor lenyugodott a nap, a gyerekek kövekkel, s a kőhalomba tűzdelt zászlócskákkal vették körül a helyszínt: figyelem, óvatosan vezessenek! Forgalmas helyen volt a lyuk, nem csoda hát, ha hamar eltüntették. S tán az sem csoda — lám, mai fiatalság! ■—, hogy a gyerekek is észrevették, » igyekeztek vigyázni —másokra. De mit tegyen egy lyuk, ha csak eldugott, vagy legalábbis viszonylag elhagyatott helyre futja neki? Ha például a régi Hungária-szálló hátsó falánál levő árkádok alatt keletkezik, egy időtől megviselt fedél jóvoltából? Itt nem foglalkoznak vele gyerekek, nem veszik észre „illetékesek", s még csak autófutóművet sem törhet, legföljebb egy-egy éjszakai gyalogos lábára aspirálhat. Szegény lyuk. Nem irigylem. Kanyarodás Balra kanyarodik az autós a Lenin körúton (vagy a Kossuth Lajos sugárúton — mindegy, hol, csak villamossínek legyenek az út közepén). Megáll a belső sávban, és vár. Várja, míg elmegy a szembe jövő forgalma, s megkezdheti a manővert. Mögötte sor gyűlik össze, hiszen a külső sáv telített, vagy tele van parkoló kocsikkal. A sávváltás a hátul jövők számára veszélyes, vagy lehetetlen. Autósunk áll és türelmetlenkedik: mikor fogynak már el végre a szembe jövők? A sor áll, s még inkább türelmetlenkedik: miért tartanak föl bennünket hiába? Hiába? Alighanem. Villamosnak ugyanis hírehamva sincs. A kanyarodó autós várakozhatna sorára a sínen is. Vagy ahhoz időben kellene a visszapillantó tükörbe néznie? Lehet, de pénzbe az sem kerül. Beépítették ugyanis az autóba ... Sz. I,