Délmagyarország, 1983. augusztus (73. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-23 / 198. szám

Kedd, 1983. augusztus 23 Kezdenek a Zenebarátok Szeptember az évadnyitá­sok hava, másodikén kez­denek a Zenebarátok is. A DÉLÉP oratóriumkórusának vezetősége értékeli az elmúlt időszak munkáját, számba veszi a soros feladatokat, melyekben ezúttal sem szű­kölködhetnek. Olyannyira nem, hogy még a vezetőségi ülést megelőző­en, e hét végén, vendég­­szereplésre utaznak Nyírbá­torba, ahol a János passió mellett Händel Nagy orgo­­nás miséjét, valamint Ko­dály Psalmus Hungaricus-át is éneklik, nem beszélve Ko­dály a capellákról, melye­ket nagy zeneszerzőnk temp­lomkerti szobrának leleple­zésekor szólaltatnak meg. A próbákat szeptember 5-én kezdik a zeneiskola Tábor •3tcai helyiségében, ahová új tagok jelentkezését is vár­ják. Brahms Német requién­jével és Sugár Hősi éneké­vel készülnek — ez utóbbit elviszik a budapesti Zene­­akadémiára is. Számítanak Karolosz Trikolidisz ígért meghívására Görögországba. — Verdi Requiemjével és két Kodállyal, a Budavári Te Deummal meg a Psal­­mus-szal utaznának —, ám más nyugati út is szóba ke­rült. A karigazgató változat­lanul Molnár László, a mű­vészeti vezető Pál Tamás. S minthogy 1958-ban alapítot­ták a kórust, idén ünnepli fennállásának negyedszáza­dos évfordulóját. Már eb­ben a szellemben rendezte meg a DÉLÉP első önálló szervezésű nagykoncertjét a dómban, ahol a kórus szép sikert aratott. nemzetközi kongresszus Nemzetközi állampénzügyi kongresszus kezdődött hét­főn, a Magyar Tudományos Akadémia szék­házában. Az augusztus 26-ig tartó ta­nácskozáson a világ minden tájáról összegyűlt 250 köz­­gazdasági, pénzügyi szakem­ber a szociálpolitika és az állami pénzügyek kapcsola­táról tanácskozik, megvizs­gálva a szociálpolitika gaz­dasági, demográfiai és pénz­ügypolitikai vonatkozásait a fejlett tőkés, a szocialista és a fejlődő országok gyakorla­tában. A Magyar Közgazda­­sági Társaság által megren­dezett kongresszus a 39. a nemzetközi állampénzügyi társaság történetében. A vásárhelyi iskola Szege­den és Hódmezővásárhelyen élő öt festőművész és két szobrászművész tagja mutat­kozott be az alkotmánynapi programok keretében Bá­bolnán. A művelődési ház­ban rendezett kiállításon — melyet dr. Lökös Zoltán, a Központi Sajtószolgálat fő­szerkesztője nyitott meg — nagy tetszés kísérte Fejér Csaba, Csikós András, Hé­­zső Ferenc, Szelik János, Zombori László festményeit, valamint Lantos Györgyi és Máté István kisplasztikáit, fali domborításait, érmeit. A kisalföldi vidék lakói érdeklődéssel szemlélték a főként tájképekből álló kol­lekciót, amely rokon vidék jellegzetességeiről hozott megnyerő képi üzenetet A tárlat jól tükrözi a változó táj sokféle arculatát, s egy­ben jól megfigyelhető a táj­ábrázolás sokszínűsége, a vá­sárhelyi iskola közös ha­gyományain belül is. A ki­állító művészek mindegyi­ke ezzel a kollektív bemu­tatkozással jó szolgálatot tett annak a szellemi, erkölcsi hagyományápolásnak, amely tovább él a dél-alföldi mű­vészet vásárhelyi iskolájá­ban. Kolompárok Székkáfon Gépelt papír a kezemben. Feladatlap, áll a tetején, alatta kérdések. „Sorold fel, milyen meséket ismersz.” Di­ bdáb betűiekéi, ceruzával a válasz: „Nem tud." (Má­sikon ugyanerre: Jdráj”.) Azután: „Ki volt Petőfi Sándor?” „Nem.” „Hol él­nek a jegesmedvék?” „Víz­be.” A válaszoló neve: „Ja­­ka”. — Ez Jóska lenne — mondja Hajdú Géza, a do­rozsmai művelődési ház igazgatója. — Volt olya­n feladat: „másold le ezt a mondatot: még nem voltam nyaralni." Nem tudta. Nem csoda. Az alapvető emberi, civilizációs tevékenységek­hez is hozzá kell szoktatni őket. A „kád” és a „szi­vacs” szót például egysze­rűen nem ismerték. Arra a kérdésre, hogyan kell für­deni, azt válaszolták, kette­sével. A Bartók Béla Művelődé­si Központ kezdeményezésé­re tizenöt cigánygyerek nyolc napon át vendégeske­dik a székházi iskolában, pontosabban, a belőle kiala­kított megyei alkotóházban. Mivel a dorozsmai cigány­ i kóla 1985-re megszűnik, és­­ riuláá a „normál” intéz­­m­énybe kerülnek, egyféle iskola-előkészítő tábor ez. A r­észtvevők jobbára máso­­­d­ik-harmadik-negyedik osz­tályosok, valamennyien do­r­ozsmaiak — egy kivétellel Kolompár nevezetűek. Kol­lár József, a szőregi műve­lődési ház igazgatója és Szabó Béláné, a Kisegítő Iskola tanára Hajdú Gézá­val együtt foglalkozik velük — Két csoportban, a fel­mérő feladatlap alapján felosztva tartjuk a foglal­kozásokat — folytatja a népművelő. — Anyanyelvi oktatás, sok énekléssel (ma­gyarul és cigányul egyaránt), az olvasási és az íráskész­ség fejlesztése különböző szójátékokkal, mesefoglal­­kozások. Most éppen A kis­kakas gyémánt félkrajcárja van soron, lerajzolják, ki­vágják a figurákat (most éppen a török basát az ud­vari asztalnál), azután meg­tanulják, és az utolsó na­pon, a tábortűznél —­ re­mélhetőleg — elő is adják. Volt, illetve lesz ki­rándu­lás Ópusztaszerre, Kecske­métre, a játékmúzeumba a játszóház­ba, Bugacra, már elsétáltunk ide a közelbe, a Fehér-tóhoz is. Diafilmeket, sőt, „nagy” mesefilmeket vetítünk, tegnap éppen „ön­­fotózás” volt: a fényképe­zőgép használatát megta­nulva, lefényképezték saját magukat — diá­n levetítve és „kitárgyalva”: estére. A megyei tanács művelő­désügyi osztálya 40 ezer fo­rinttal járult hozzá a tábor létrehozásához. Ebből az összegből mintegy 18 ezer forintot ruhára költöttek, körülbelül ezer forintért gyerekenként vadonatúj tor­nacipőket, trikókat, egyebe­ket kaptak, s a Vöröske­reszt dorozsmai szervezeté­től használt ruhákkal is ki­egészítették a készletet. Mindez majdnem teljes egé­szében a táborozóké marad, hazavihetik. A Szegedi Kon­zervgyár, a Papri­kafeldol­­gozó Vállalat és a Csongrád megyei Tejipari Vállalat társadalmi hozzájárulással biztosította az élelmezést Egy pillantás a hangnapa: zsúfolt hűtőszekrények, gáz­tűzhely, rend és tisztaság. Akárcsak a k­ét hálóterem­ben. Külön ebédlőépület, ahol fogl­alkozások­­s tar­tandók. Dr. Szirtesi Zoltán, a dorozsmai cigányok kör­zeti orvosa nyolc nap alatt ötször látogat el a táborba, nemcsak egészségügyi ellen­őrzés, de oktatás céljából is. A megfelelő tisztálkodásról, az alkohol és a cigaretta káros hatásairól, a korai házasság hátrányairól, a fertőzések, a dögevés veszé­lyeiről tart előadásokat. — Olyan gyerekekről van szó, akik rettenetesen „mé­lyen” vannak — így Hajdú Géza. — Időnként az em­ber elképesztő dolgokat ta­pasztal, én dorozsmai va­gyok, ismerek egyet-mást mégis... Ám, amikor buz­gón, csillogó szemekkel, hallgatják az embert, s szinte versengve megteszik, amit kérek, az valami na­gyon klassz érzés. . . Dorozsmán negyven tanuló­ból választották ki a mosta­ni, augusztus 20-tól 28-ig tartó, bizony meglehetősen alacsony létszámú­­ tábor la­kóit. Jövőre, úgymond, a kezdeményezést folytatni akarják — több gyerekkel, annyival, amennyit csak az alkotóház nagysága elbír. D. L. Készül papírból a török basa 5 Rangkórság, pazarló költe­kezés, korrupció, a kéz ke­zet mos láncolata, parvenük és jó partik. Ismerős fogal­mak, nemdebár? A jelensé­gek tudniillik, amelyeket ezekkel a szavakkal jelö­lünk, nem mentek ki a di­vatból, sőt! Akkor pedig nézzünk csak Csiky Gergely­­darabot a tévében, úgy kell nekünk! Mintha mindösszesen en­­­nyit „üzent” volna Léner Péter rendező Csiky vígjáté­kának tévéváltozatával (Bu­borékok). Vagyis — szerény nézetem szerint — elég ke­veset. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha múltszázadi színdarabok között kotorászunk, s ke­zünkbe akad egy nem iga­zán jó opusz, egy sajátságos elegy, mely a francia tár­sadalmi drámák (forma)vi­­lágát házasítja hazai dzsent­­roid vidámkodással, szóval akkor óhatatlan a kérdés: miért is tukmáljuk ezt a magyar tévé nézőire 1983- ben? Magyarázat lenne persze. A nézők etetéséről sem beszélhetnénk, ha fönti kérdésre következetesen vé­giggondolt választ sikerült volna adni, vagyis: egy ne­künk való tévéjátékot sike­rült volna produkálni. Azért gondolom, hogy nem a le­hetetlent kísértette volna az alkotógárda, mert Csiky darabjában tényleg föl lehet fedezni a gúnyolódási haj­lamot, a szatirikus vénát. Szerzőnk kora társadalmá­nak feudális állapotokra utaló jelenségein ironizál, azokon, melyeket föntebb emlegettünk. Igaz, egyszer­smind megbocsátom, joviáli­san mosolyogva pártfogalja is e vidékről Pestre fölka­pott polgárokat, kiket sze­replőinek választott volt. S akikhez élő, hús-vér min­tái nemigen lehettek, ez saj­nos bizonyosnak látszik, ezért is gyengécske a mű. No, de vissza az apropó­hoz: e visszatetsző társadal­mi jelenségeken biztosan le­hetett volna olyaténképpen is gúnyolódni, hogy abból mi is értsünk, vagyis hogy mai megfelelőik is eszünkbe jussanak. Meg kellett volna adni nekünk a kiábrándító gyönyörűséget, hogy behe­lyettesítettük volna a da­rabbeli Solmayékat és viselt dolgaikat. Általunk ma is­mert újgazdagokkal, parti­vadászokkal, megvesztege­­tőkkel, megvesztegetettekkel, karreristákkal, divatmaj­mokkal, vagy akár csak pa­pucsférjekkel, butak­ba akar­­noklédikkel. Sajnos, mindössze az jut­hatott eszünkbe, hogy me­gint „adtunk a népszórakoz­tatásnak”. Azaz: megint el­készült és bemutattatott egy bohózat, kortalan, időköz­­térhez nem, mához sem köt­hető, általános vidámkodás. Vannak kortársaik a té­vés szórakoztatásban külö­nösen sokan, akik bármikor írnak ilyent. Mit ilyent, kü­lönbet, amit nem kell po­rolni, toldani-foldani, javít­gatni sem. Minek akkor Csiky Gergely? Időközben alighanem meg­fejtettem a dolgot (szom­baton volt a bemutató). Úgy sejtem, a színészeknek kel­lett, a miliő végett. Egy pol­gári lakás, zongorával, vit­rinnel, nippekkel, szivardo­bozzal, csipketerítőkkel, s miegyéb siderrel-bodorral ugyebár mégiscsak jó terep a fergeteges bohózat­ hatá­sokhoz. Ha már minden­áron ezt erőltetjük. Ki is használták, mármint a színészek, amúgy isten­igazából. Psota Irén és Kör­mendi János a bohózat nagymesterei. Solmayné és az ő Náczija képében ren­geteg ötletet vonultattak föl, akárcsak Csákányi László, alias Demeter. Ámbátor, furcsa módon, az erőltetett­­ség nyomai éppen hármójuk, e nagy nevettetők játékán voltak a legföltűnőbbek. Mintha nem az igazi ele­mükben lettek volna. Igen figyelemre méltó módon ta­lált rá viszont egy másfajta, önirónikus játékstílusra Be­nedek Miklós, megmutatván egyúttal, hogy egy aktuali­zálásra törő, igényesen vé­giggondolt koncepció szerint, korszerűbben lehetett (kel­lett) volna Csikyt játszani. Partnere is volt, villanásnyi epizódszerepben Dunai Ta­más. Pompás figurákat for­máltak. Rajtuk kívül Egri Márta, Markovits Bori és Mikó István vette komolyan a szerepét, vagyis „kiléptek” a bohózatból, hogy karakte­reket teremthessenek. Az előadás egészének ezzel per­sze nem használtak. * Hagyományosak már a gyerekek irodalmi folyóira­tának, a Szegeden szerkesz­tett Kincskeresőnek nyári, tévés különkiadásai. A kör­zeti stúdió dicséretére le­gyen mondva, idejében vál­lalta a feladatot: marad­hasson a kapcsolat a nyári szünet idején is a lap és olvasói között. Az idei két tévéadást Kun Zsuzsa ren­dezte­, reméljük hát, szemé­lyébe állandó gazdára lelt immár a Kincskereső-műsor, mely egyébként általában sokak összefogásával készül. A pár héttel ezelőtti első adásban a gyerekek mese­szövő tehetségének, drama­tizáló hajlandóságának örül­hettünk, maguk­ írta mese­játékot játszottak el. A mos­tani vasárnapi műsor pedig a „Testvérmúzsák’’ (a Kincs­kereső egyik állandó rova­tának címe ez) jegyében készült. A Móra Ferenc Mú­zeum matinéinak résztvevői és „előadóik” szerepeltek, összeszokott, kíváncsi, világ­ra nyitott gyerekek csapata és önzetlen, pedagógusvéná­­jú, fiatal vezetőik. Kalau­zaik az úton, melyről — nagy szavakkal — azt szoktuk mondani: a környezetünk aktív, alkotó elsajátításához vezet. Az alföldi tájról be­szélgettek, amelyet az iroda­lom, a képzőművészet, a zene, a néprajz- és termé­szettudomány, a történelem, a régészet közvetítésével, és persze közvetlenül, a maga valóságában is megismertek. Sulyok Erzsébet Bohózat, bodorban Meghallgatni Meghallgatni nemcsak a rádiót ajánlatos, de egy­mást is. Audiatur et altera pars, hallgattassák meg a másik fél is — a dologgal már a régi latinok is telje­sen tisztában voltak. Vagy­is azzal, hogy mindenféle megértés, tolerancia, követ­kezésképpen kapcsolataink­­­­ban az emberség alapfel­tétele a mindenkori má­sik, a partner érveinek, gond­­j­ainak-bajainak meghallga­tása. Persze valakit meghallgat­ni többféleképpen lehet. Hányszor látni: az illető csak beszél, beszél, mondja egyre, hallgatója pedig, ki­nek az egész ihletett, érzel­­mektől-indulatoktól túlfűtött megnyilatkozás szól, árulko­dó arckifejezéssel „figyel”. Nagyjából ilyesféle belső monológgal: „fejezd már be a hülyeségeidet, te szeren­csétlen, kit érdekel ez a sok unalmas marhaság, majd, majd én, amit majd én mon­dok, figyeld csak meg, az majd valami lesz!” És tü­­relmetlenségtől égve várja ki, hogy a másik befejez­ze,­ miközben álérdeklődő és jobb esetben álompatikus ké­pet vág, hogy azután bele­kezdjen a magáéba, amikor­­ is könnyen lehetséges, hogy a szituáció tökéletesen a visszájára fordul, s a szere­pek felcserélődnek. A tény, miszerint nemigen figyelünk egymásra, nem­igen hallgatjuk meg egy­mást, nagy szociális közhe­lyeink egyike. Ennek úgy­nevezett magyarázata plá­ne: mindenki rohan, ugye­bár, mindenkinek megvan a maga baja, ilyen rohanós a kor, amiben élünk. És több Hasonlót igencsak idegborzo­­ló, felszínes mondatocska, melyekkel, joggal érezhetjük, egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Mit tesz isten, lám-lám, úgy tűnik, mégiscsak lehet. Csütörtökön délután, a Kos­­suth-adón Gáspár Margit Mindenkit meghallgatok cí­mű hangjátéka ugyanis, fen­ti jelenséggel és értelmezés­sel kezdett valamit, neve­zetesen: erre építette egész mondandóját Pirók bácsi, a magányos öregember histó­riája egyszerre kívánt vol­na felmutatni legalább há­romféle, egymás meg nem hallgatásának, pontosabban e témának alárendelt, de szintúgy divatos szociális közhelyigazságot. Úgymint: 1. Bizony sok a magányos nyugdíjas nálunk. 2. A ma­gyarul beszélő emberiség sem figyel eléggé egymás­ra. 3. Amint a mindenkit meghallgatni akaró egyéni kezdeményezés hivatalossá üttetik, máris „elveszti tett nevét”, hogy Hamlettel szól­junk, azaz intézményesített formában a régi, éppen az egyén által megszenvedett hibákat követi el. Ha mindez nem afféle TIT-alapon tolmácsol­ta­tot­t volna, hihetnénk, az utób­bi tanulságban még van is némi gondolati erede­tség, hiszen valóban izgalmas le­hetne, mitől van az nálunk, hogy tényleg, szinte minden és mindenki megváltozik, amint hivatalos pecsétet, vagy ennek megfelelő jog­kört kap. Ám a Minden­ért ma megelégedett a már vá­zolt, ugyancsak felszínes, s a közhelyektől csak fölöt­tébb nyögvenyelősen és né­ha-néha megszabaduló re­gisztrálással, s ha nincs egy nagy színész — ezúttal Ft­­ger Antal —, aki hangyáték­ban egészen páratlan bra­vúrok sorozatával tette élő­vé Pirók bácsi tipikusnak szánt, valójában eről letel­ten realizált figuráját — az egész darab afféle „szocialis­ta lektűrnél” nem ért volna többet. Hogy „mondani kell, ami fáj”, persze igaz. Az ;s, hogy ,,az ember beszédi­gé­­nyes állat”, s persze hogy mindenkit meg kéne hall­gatni, végtére is szeressük egymást, gyerekek, s tud­valevő, a szív a legszebb kincs. A hangmontázsok szé­lesebb társadalmi vizsgáló­dás igényét jelezték itt-ott, de mindez megintcsak a ro­hanó élet szuperközhelyébe torkollt. Így hát a rádió előtt kuksoló ember, aki — te­gyük föl — legalább annyi­ra szeretne mindenkit meg­hallgatni, mint Pirók bácsi (meghallgatta e műsort is), némi szomorkás düh­vel mondhatja: ő is rohan, akár a többiek, nem biztos, hogy erre is van ideje. Akkor meg kiáltsunk a pusztába? Bár egy megoldás azért volna. Úgy kiáltani — vagy csak szólni —, hogy oda lehessen figyelni, meg le­hessen hallgatni. Mi több — kelljen is. Addig? Lehet, hogy a „meg” h­ótag nélküli hallgatás többet mond né­ha. Do­man­kó* László

Next