Délmagyarország, 1983. augusztus (73. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-23 / 198. szám
Kedd, 1983. augusztus 23 Kezdenek a Zenebarátok Szeptember az évadnyitások hava, másodikén kezdenek a Zenebarátok is. A DÉLÉP oratóriumkórusának vezetősége értékeli az elmúlt időszak munkáját, számba veszi a soros feladatokat, melyekben ezúttal sem szűkölködhetnek. Olyannyira nem, hogy még a vezetőségi ülést megelőzően, e hét végén, vendégszereplésre utaznak Nyírbátorba, ahol a János passió mellett Händel Nagy orgonás miséjét, valamint Kodály Psalmus Hungaricus-át is éneklik, nem beszélve Kodály a capellákról, melyeket nagy zeneszerzőnk templomkerti szobrának leleplezésekor szólaltatnak meg. A próbákat szeptember 5-én kezdik a zeneiskola Tábor •3tcai helyiségében, ahová új tagok jelentkezését is várják. Brahms Német requiénjével és Sugár Hősi énekével készülnek — ez utóbbit elviszik a budapesti Zeneakadémiára is. Számítanak Karolosz Trikolidisz ígért meghívására Görögországba. — Verdi Requiemjével és két Kodállyal, a Budavári Te Deummal meg a Psalmus-szal utaznának —, ám más nyugati út is szóba került. A karigazgató változatlanul Molnár László, a művészeti vezető Pál Tamás. S minthogy 1958-ban alapították a kórust, idén ünnepli fennállásának negyedszázados évfordulóját. Már ebben a szellemben rendezte meg a DÉLÉP első önálló szervezésű nagykoncertjét a dómban, ahol a kórus szép sikert aratott. nemzetközi kongresszus Nemzetközi állampénzügyi kongresszus kezdődött hétfőn, a Magyar Tudományos Akadémia székházában. Az augusztus 26-ig tartó tanácskozáson a világ minden tájáról összegyűlt 250 közgazdasági, pénzügyi szakember a szociálpolitika és az állami pénzügyek kapcsolatáról tanácskozik, megvizsgálva a szociálpolitika gazdasági, demográfiai és pénzügypolitikai vonatkozásait a fejlett tőkés, a szocialista és a fejlődő országok gyakorlatában. A Magyar Közgazdasági Társaság által megrendezett kongresszus a 39. a nemzetközi állampénzügyi társaság történetében. A vásárhelyi iskola Szegeden és Hódmezővásárhelyen élő öt festőművész és két szobrászművész tagja mutatkozott be az alkotmánynapi programok keretében Bábolnán. A művelődési házban rendezett kiállításon — melyet dr. Lökös Zoltán, a Központi Sajtószolgálat főszerkesztője nyitott meg — nagy tetszés kísérte Fejér Csaba, Csikós András, Hézső Ferenc, Szelik János, Zombori László festményeit, valamint Lantos Györgyi és Máté István kisplasztikáit, fali domborításait, érmeit. A kisalföldi vidék lakói érdeklődéssel szemlélték a főként tájképekből álló kollekciót, amely rokon vidék jellegzetességeiről hozott megnyerő képi üzenetet A tárlat jól tükrözi a változó táj sokféle arculatát, s egyben jól megfigyelhető a tájábrázolás sokszínűsége, a vásárhelyi iskola közös hagyományain belül is. A kiállító művészek mindegyike ezzel a kollektív bemutatkozással jó szolgálatot tett annak a szellemi, erkölcsi hagyományápolásnak, amely tovább él a dél-alföldi művészet vásárhelyi iskolájában. Kolompárok Székkáfon Gépelt papír a kezemben. Feladatlap, áll a tetején, alatta kérdések. „Sorold fel, milyen meséket ismersz.” Di bdáb betűiekéi, ceruzával a válasz: „Nem tud." (Másikon ugyanerre: Jdráj”.) Azután: „Ki volt Petőfi Sándor?” „Nem.” „Hol élnek a jegesmedvék?” „Vízbe.” A válaszoló neve: „Jaka”. — Ez Jóska lenne — mondja Hajdú Géza, a dorozsmai művelődési ház igazgatója. — Volt olyan feladat: „másold le ezt a mondatot: még nem voltam nyaralni." Nem tudta. Nem csoda. Az alapvető emberi, civilizációs tevékenységekhez is hozzá kell szoktatni őket. A „kád” és a „szivacs” szót például egyszerűen nem ismerték. Arra a kérdésre, hogyan kell fürdeni, azt válaszolták, kettesével. A Bartók Béla Művelődési Központ kezdeményezésére tizenöt cigánygyerek nyolc napon át vendégeskedik a székházi iskolában, pontosabban, a belőle kialakított megyei alkotóházban. Mivel a dorozsmai cigány i kóla 1985-re megszűnik, és riuláá a „normál” intézménybe kerülnek, egyféle iskola-előkészítő tábor ez. A résztvevők jobbára második-harmadik-negyedik osztályosok, valamennyien dorozsmaiak — egy kivétellel Kolompár nevezetűek. Kollár József, a szőregi művelődési ház igazgatója és Szabó Béláné, a Kisegítő Iskola tanára Hajdú Gézával együtt foglalkozik velük — Két csoportban, a felmérő feladatlap alapján felosztva tartjuk a foglalkozásokat — folytatja a népművelő. — Anyanyelvi oktatás, sok énekléssel (magyarul és cigányul egyaránt), az olvasási és az íráskészség fejlesztése különböző szójátékokkal, mesefoglalkozások. Most éppen A kiskakas gyémánt félkrajcárja van soron, lerajzolják, kivágják a figurákat (most éppen a török basát az udvari asztalnál), azután megtanulják, és az utolsó napon, a tábortűznél — remélhetőleg — elő is adják. Volt, illetve lesz kirándulás Ópusztaszerre, Kecskemétre, a játékmúzeumba a játszóházba, Bugacra, már elsétáltunk ide a közelbe, a Fehér-tóhoz is. Diafilmeket, sőt, „nagy” mesefilmeket vetítünk, tegnap éppen „önfotózás” volt: a fényképezőgép használatát megtanulva, lefényképezték saját magukat — dián levetítve és „kitárgyalva”: estére. A megyei tanács művelődésügyi osztálya 40 ezer forinttal járult hozzá a tábor létrehozásához. Ebből az összegből mintegy 18 ezer forintot ruhára költöttek, körülbelül ezer forintért gyerekenként vadonatúj tornacipőket, trikókat, egyebeket kaptak, s a Vöröskereszt dorozsmai szervezetétől használt ruhákkal is kiegészítették a készletet. Mindez majdnem teljes egészében a táborozóké marad, hazavihetik. A Szegedi Konzervgyár, a Paprikafeldolgozó Vállalat és a Csongrád megyei Tejipari Vállalat társadalmi hozzájárulással biztosította az élelmezést Egy pillantás a hangnapa: zsúfolt hűtőszekrények, gáztűzhely, rend és tisztaság. Akárcsak a két hálóteremben. Külön ebédlőépület, ahol foglalkozásoks tartandók. Dr. Szirtesi Zoltán, a dorozsmai cigányok körzeti orvosa nyolc nap alatt ötször látogat el a táborba, nemcsak egészségügyi ellenőrzés, de oktatás céljából is. A megfelelő tisztálkodásról, az alkohol és a cigaretta káros hatásairól, a korai házasság hátrányairól, a fertőzések, a dögevés veszélyeiről tart előadásokat. — Olyan gyerekekről van szó, akik rettenetesen „mélyen” vannak — így Hajdú Géza. — Időnként az ember elképesztő dolgokat tapasztal, én dorozsmai vagyok, ismerek egyet-mást mégis... Ám, amikor buzgón, csillogó szemekkel, hallgatják az embert, s szinte versengve megteszik, amit kérek, az valami nagyon klassz érzés. . . Dorozsmán negyven tanulóból választották ki a mostani, augusztus 20-tól 28-ig tartó, bizony meglehetősen alacsony létszámú tábor lakóit. Jövőre, úgymond, a kezdeményezést folytatni akarják — több gyerekkel, annyival, amennyit csak az alkotóház nagysága elbír. D. L. Készül papírból a török basa 5 Rangkórság, pazarló költekezés, korrupció, a kéz kezet mos láncolata, parvenük és jó partik. Ismerős fogalmak, nemdebár? A jelenségek tudniillik, amelyeket ezekkel a szavakkal jelölünk, nem mentek ki a divatból, sőt! Akkor pedig nézzünk csak Csiky Gergelydarabot a tévében, úgy kell nekünk! Mintha mindösszesen ennyit „üzent” volna Léner Péter rendező Csiky vígjátékának tévéváltozatával (Buborékok). Vagyis — szerény nézetem szerint — elég keveset. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha múltszázadi színdarabok között kotorászunk, s kezünkbe akad egy nem igazán jó opusz, egy sajátságos elegy, mely a francia társadalmi drámák (forma)világát házasítja hazai dzsentroid vidámkodással, szóval akkor óhatatlan a kérdés: miért is tukmáljuk ezt a magyar tévé nézőire 1983- ben? Magyarázat lenne persze. A nézők etetéséről sem beszélhetnénk, ha fönti kérdésre következetesen végiggondolt választ sikerült volna adni, vagyis: egy nekünk való tévéjátékot sikerült volna produkálni. Azért gondolom, hogy nem a lehetetlent kísértette volna az alkotógárda, mert Csiky darabjában tényleg föl lehet fedezni a gúnyolódási hajlamot, a szatirikus vénát. Szerzőnk kora társadalmának feudális állapotokra utaló jelenségein ironizál, azokon, melyeket föntebb emlegettünk. Igaz, egyszersmind megbocsátom, joviálisan mosolyogva pártfogalja is e vidékről Pestre fölkapott polgárokat, kiket szereplőinek választott volt. S akikhez élő, hús-vér mintái nemigen lehettek, ez sajnos bizonyosnak látszik, ezért is gyengécske a mű. No, de vissza az apropóhoz: e visszatetsző társadalmi jelenségeken biztosan lehetett volna olyaténképpen is gúnyolódni, hogy abból mi is értsünk, vagyis hogy mai megfelelőik is eszünkbe jussanak. Meg kellett volna adni nekünk a kiábrándító gyönyörűséget, hogy behelyettesítettük volna a darabbeli Solmayékat és viselt dolgaikat. Általunk ma ismert újgazdagokkal, partivadászokkal, megvesztegetőkkel, megvesztegetettekkel, karreristákkal, divatmajmokkal, vagy akár csak papucsférjekkel, butakba akarnoklédikkel. Sajnos, mindössze az juthatott eszünkbe, hogy megint „adtunk a népszórakoztatásnak”. Azaz: megint elkészült és bemutattatott egy bohózat, kortalan, időköztérhez nem, mához sem köthető, általános vidámkodás. Vannak kortársaik a tévés szórakoztatásban különösen sokan, akik bármikor írnak ilyent. Mit ilyent, különbet, amit nem kell porolni, toldani-foldani, javítgatni sem. Minek akkor Csiky Gergely? Időközben alighanem megfejtettem a dolgot (szombaton volt a bemutató). Úgy sejtem, a színészeknek kellett, a miliő végett. Egy polgári lakás, zongorával, vitrinnel, nippekkel, szivardobozzal, csipketerítőkkel, s miegyéb siderrel-bodorral ugyebár mégiscsak jó terep a fergeteges bohózat hatásokhoz. Ha már mindenáron ezt erőltetjük. Ki is használták, mármint a színészek, amúgy istenigazából. Psota Irén és Körmendi János a bohózat nagymesterei. Solmayné és az ő Náczija képében rengeteg ötletet vonultattak föl, akárcsak Csákányi László, alias Demeter. Ámbátor, furcsa módon, az erőltetettség nyomai éppen hármójuk, e nagy nevettetők játékán voltak a legföltűnőbbek. Mintha nem az igazi elemükben lettek volna. Igen figyelemre méltó módon talált rá viszont egy másfajta, önirónikus játékstílusra Benedek Miklós, megmutatván egyúttal, hogy egy aktualizálásra törő, igényesen végiggondolt koncepció szerint, korszerűbben lehetett (kellett) volna Csikyt játszani. Partnere is volt, villanásnyi epizódszerepben Dunai Tamás. Pompás figurákat formáltak. Rajtuk kívül Egri Márta, Markovits Bori és Mikó István vette komolyan a szerepét, vagyis „kiléptek” a bohózatból, hogy karaktereket teremthessenek. Az előadás egészének ezzel persze nem használtak. * Hagyományosak már a gyerekek irodalmi folyóiratának, a Szegeden szerkesztett Kincskeresőnek nyári, tévés különkiadásai. A körzeti stúdió dicséretére legyen mondva, idejében vállalta a feladatot: maradhasson a kapcsolat a nyári szünet idején is a lap és olvasói között. Az idei két tévéadást Kun Zsuzsa rendezte, reméljük hát, személyébe állandó gazdára lelt immár a Kincskereső-műsor, mely egyébként általában sokak összefogásával készül. A pár héttel ezelőtti első adásban a gyerekek meseszövő tehetségének, dramatizáló hajlandóságának örülhettünk, maguk írta mesejátékot játszottak el. A mostani vasárnapi műsor pedig a „Testvérmúzsák’’ (a Kincskereső egyik állandó rovatának címe ez) jegyében készült. A Móra Ferenc Múzeum matinéinak résztvevői és „előadóik” szerepeltek, összeszokott, kíváncsi, világra nyitott gyerekek csapata és önzetlen, pedagógusvénájú, fiatal vezetőik. Kalauzaik az úton, melyről — nagy szavakkal — azt szoktuk mondani: a környezetünk aktív, alkotó elsajátításához vezet. Az alföldi tájról beszélgettek, amelyet az irodalom, a képzőművészet, a zene, a néprajz- és természettudomány, a történelem, a régészet közvetítésével, és persze közvetlenül, a maga valóságában is megismertek. Sulyok Erzsébet Bohózat, bodorban Meghallgatni Meghallgatni nemcsak a rádiót ajánlatos, de egymást is. Audiatur et altera pars, hallgattassák meg a másik fél is — a dologgal már a régi latinok is teljesen tisztában voltak. Vagyis azzal, hogy mindenféle megértés, tolerancia, következésképpen kapcsolatainkban az emberség alapfeltétele a mindenkori másik, a partner érveinek, gondjainak-bajainak meghallgatása. Persze valakit meghallgatni többféleképpen lehet. Hányszor látni: az illető csak beszél, beszél, mondja egyre, hallgatója pedig, kinek az egész ihletett, érzelmektől-indulatoktól túlfűtött megnyilatkozás szól, árulkodó arckifejezéssel „figyel”. Nagyjából ilyesféle belső monológgal: „fejezd már be a hülyeségeidet, te szerencsétlen, kit érdekel ez a sok unalmas marhaság, majd, majd én, amit majd én mondok, figyeld csak meg, az majd valami lesz!” És türelmetlenségtől égve várja ki, hogy a másik befejezze, miközben álérdeklődő és jobb esetben álompatikus képet vág, hogy azután belekezdjen a magáéba, amikor is könnyen lehetséges, hogy a szituáció tökéletesen a visszájára fordul, s a szerepek felcserélődnek. A tény, miszerint nemigen figyelünk egymásra, nemigen hallgatjuk meg egymást, nagy szociális közhelyeink egyike. Ennek úgynevezett magyarázata pláne: mindenki rohan, ugyebár, mindenkinek megvan a maga baja, ilyen rohanós a kor, amiben élünk. És több Hasonlót igencsak idegborzoló, felszínes mondatocska, melyekkel, joggal érezhetjük, egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Mit tesz isten, lám-lám, úgy tűnik, mégiscsak lehet. Csütörtökön délután, a Kossuth-adón Gáspár Margit Mindenkit meghallgatok című hangjátéka ugyanis, fenti jelenséggel és értelmezéssel kezdett valamit, nevezetesen: erre építette egész mondandóját Pirók bácsi, a magányos öregember históriája egyszerre kívánt volna felmutatni legalább háromféle, egymás meg nem hallgatásának, pontosabban e témának alárendelt, de szintúgy divatos szociális közhelyigazságot. Úgymint: 1. Bizony sok a magányos nyugdíjas nálunk. 2. A magyarul beszélő emberiség sem figyel eléggé egymásra. 3. Amint a mindenkit meghallgatni akaró egyéni kezdeményezés hivatalossá üttetik, máris „elveszti tett nevét”, hogy Hamlettel szóljunk, azaz intézményesített formában a régi, éppen az egyén által megszenvedett hibákat követi el. Ha mindez nem afféle TIT-alapon tolmácsoltatott volna, hihetnénk, az utóbbi tanulságban még van is némi gondolati eredetség, hiszen valóban izgalmas lehetne, mitől van az nálunk, hogy tényleg, szinte minden és mindenki megváltozik, amint hivatalos pecsétet, vagy ennek megfelelő jogkört kap. Ám a Mindenért ma megelégedett a már vázolt, ugyancsak felszínes, s a közhelyektől csak fölöttébb nyögvenyelősen és néha-néha megszabaduló regisztrálással, s ha nincs egy nagy színész — ezúttal Ftger Antal —, aki hangyátékban egészen páratlan bravúrok sorozatával tette élővé Pirók bácsi tipikusnak szánt, valójában eről letelten realizált figuráját — az egész darab afféle „szocialista lektűrnél” nem ért volna többet. Hogy „mondani kell, ami fáj”, persze igaz. Az ;s, hogy ,,az ember beszédigényes állat”, s persze hogy mindenkit meg kéne hallgatni, végtére is szeressük egymást, gyerekek, s tudvalevő, a szív a legszebb kincs. A hangmontázsok szélesebb társadalmi vizsgálódás igényét jelezték itt-ott, de mindez megintcsak a rohanó élet szuperközhelyébe torkollt. Így hát a rádió előtt kuksoló ember, aki — tegyük föl — legalább annyira szeretne mindenkit meghallgatni, mint Pirók bácsi (meghallgatta e műsort is), némi szomorkás dühvel mondhatja: ő is rohan, akár a többiek, nem biztos, hogy erre is van ideje. Akkor meg kiáltsunk a pusztába? Bár egy megoldás azért volna. Úgy kiáltani — vagy csak szólni —, hogy oda lehessen figyelni, meg lehessen hallgatni. Mi több — kelljen is. Addig? Lehet, hogy a „meg” hótag nélküli hallgatás többet mond néha. Domankó* László